Az év utolsó pár hetében felbolydult méhkashoz hasonlít az ország, s most nem elsősorban a karácsony előtti vásárlási lázra gondolok, hiszen az ilyenkor szokásos, már-már hiszterikus konzumáláson kívül is izgatott sürgés-forgás jellemzi az év végét. Mindenkiben szinte ösztönszerűen munkál, hogy le kell zárni az esztendőt, be kell hozni a lemaradásokat, hiszen ki ne szeretne tiszta lappal nekivágni a januárnak. Az évváltásnak ősidőktől fogva szakrális jelentősége van, hiszen az év az az intervallum, ami megszabja az életünket. Profánabbra fordítva a szót: minden nagy ívű elképzelés ellenére alapvetően éves keretekben gondolkodik a gazdaság minden szereplője, de a gazdaságpolitika is, a gazdasági év a naptárhoz igazodik. Példának okáért itt az adózás, s ehhez azonnal társul bennünk az adóév, amiből rövidesen ismét zárunk egyet. A december azonban nemcsak az összegzés ideje, hanem a felkészülésé is, hiszen hamarosan kezdődik az újabb adóév, s a mókuskerék forog tovább.
Menetrendszerűen meg is érkeztek az új adó-, illeték- és járulékszabályok, ismét bújhatjuk a paragrafusokat, kiskapuk, joghézagok után kutatva. Azt senki sem mondhatja, hogy meglepetés érte, hiszen szinte kezdettől fogva nyomon követhettük a törvényalkotás fázisait, a sajtó élénk érdeklődéssel kísérte végig, hogyan vajúdnak a hegyek.
Az adószabályokból leszűrt információk alapján mindenkinek számot kell vetnie a jövőbeli kilátásaival, s rövid időn belül ki kell dolgoznia a következő adóévben követendő stratégiát és taktikát, hogy milyen módon tudja legális keretek között optimalizálni a vállalkozást sújtó közterheket, hogyan lehet azokat lehetőleg másokra terhelni. Különösen az új áfaszabályok fogják izgalmassá tenni ezt a sajátos "Add tovább, mert szamár maradsz!" játékot. A fogyasztói tűrőképesség azonban végső soron határt szab a terhek áthárításának, így könnyen előfordulhat, hogy az árak ideinél magasabb áfatartalmának egy részét a vállalkozások kénytelenek lesznek lenyelni, különösen azokon a területeken, ahol korlátozott a kereslet, széles a kínálat.
Az egyes adózók érdekei sokszor ellentétesek egymással, ám nagy hibát követ el az, aki kizárólag csak a saját szűk szempontjaira tekintettel tervezi meg a jövő évet, hiszen az új adószabályok alapján nagyjából kikalkulálható az a gazdasági környezet, amelyben a vállalkozásnak működnie kell. A személyi jövedelemadó, illetve a társadalombiztosítási járulékok szabályozása például nagyban befolyásolja a foglalkoztatást, akár annak jogi kereteit is, de kézenfekvő a kapcsolat a jövedelemadózás és a fizetőképes kereslet között is.
Mária Teréziának szokták tulajdonítani a mondást, miszerint, ha nyírni akarjuk a birkát, meg is kell etetnünk. Nálunk egyelőre inkább csak a nyírásra helyeződik a hangsúly. A gazdaságban képződött jövedelemnek minél nagyobb része fölött igyekszik diszponálni az állam, annál nagyobb a veszélye annak, hogy hiba csúszik az újraelosztásba, hogy az állam mint szervezetrendszer sajátos szempontjai kerülnek előtérbe. A tapasztalat azt mutatja, hogy takarékos állam valójában nem létezik, s ott, ahol túlsúlyba kerül a redisztribúció, az állami kiadásokhoz tervezik a bevételeket, nem fordítva (pedig tudjuk: az állam rossz tulajdonos). Az adórendszer sokat elárul arról, milyen szerepet kíván betölteni az állam a jövedelmek társadalmi újraelosztásában, illetve hogy a gazdasági-társadalmi folyamatok indirekt irányításának eszközét, avagy inkább a bevételszerzési lehetőséget látja-e az adókban. A honi viszonyok láttán bízvást állíthatjuk, hogy a kincstári szemlélettel elég nehéz leszámolni.
Alig hiszem, hogy a mostani adótörvényekkel kapcsolatban bárki is radikális változásokra, az elvonási rendszer régóta esedékes reformjára számított. Ez a mostani is csak egy hétköznapi adómódosítás, nem több, nem kevesebb: részletszabályok részletszabályok hátán, igazodva az uniós környezethez, s nem utolsósorban a központi fiskális igényekhez. Az egyszerű adózót persze csupán egyetlenegy kérdés érdekli az egészből: jobban, vagy rosszabbul jár-e a vállalkozása jövőre, mint az idén? Temérdek számítás látott napvilágot arról, hogy a különböző csoportoknak milyen adóterhekkel kell majd számolniuk. Az összkép alapján nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a kilátások nem túl rózsásak. A költségvetési hiány lefaragása áll mindenekfelett. Az is látható, hogy az adóztatás képében megjelenő gazdaságpolitikai hangsúlyok jövőre sem igen változnak. A költségvetési bevételi megfontolások ismét maguk alá gyűrtek minden egyéb magasztos szempontot, gazdaságélénkítést, jóléti rendszerváltást, államháztartási reformot.
Most már mindenki számára világossá vált, hogy a kis- és középvállalkozások – legalábbis az adórendszeren keresztül – az uniós csatlakozás évében sem kapják meg azt a megkülönböztetett állami figyelmet, amit elvárnak. Nem lesznek nagy adókedvezmények, mentességek. Marad a "szabad verseny" a multikkal (egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én kerékpárral megyek), illúziók nélkül...