A nemzetközi olajpiacok
Az 1973-as olajárrobbanás hatalmas politikai és gazdasági "fegyvert" adott az OPEC tagországainak kezébe, az 1980-as évek közepe óta a szervezet exportbevételei azonban mégsem érik el az egykori mértéket. Ráadásul a tagállamok különféleképpen felelnek meg az új gazdasági és piaci követelményeknek, ami bizonyos szempontból mélyíti a közöttük meglévő ellentéteket, gyengíti az OPEC egységét és hatékonyságát, és erősíti a szervezeten kívüli nagy olajexportáló és -fogyasztó országok pozícióit.
Az 1999-es árzuhanás óta a kartell látványosan együttműködik a szervezeten kívüli nagy olajtermelő országokkal – Oroszországgal, Mexikóval és Norvégiával – a fejlett olajimportáló országok számára is elfogadható, stabil, relatíve magasabb világpiaci árszínvonal fenntartása érdekében. Ez csak a szervezet számottevő termelési önkorlátozásával valósulhatott meg, miközben a szervezeten kívüli olajexportáló országok világpiaci részesedése emelkedett.
A várható világpiaci árszintet befolyásoló kínálati – termelői – oldal folyamatai a jelenlegi feszült nemzetközi politikai viszonyok és az igencsak gyenge megbízhatóságú olajpiaci keresleti előrejelzések miatt érdemelnek figyelmet. Nagy kérdés továbbá, hogy a jövőbeli keresletbővülésből mely olajtermelő országok kerülhetnek ki győztesen.
Meglepő döntés
A 2003. szeptember 24-én megtartott OPEC-csúcs "végeredménye" meglepte a nemzetközi piacokat. A tíztagú kartell ugyanis bejelentette, hogy november elejétől naponta 900 ezer hordóval csökkenti a negyedik negyedév hivatalos kvótáit, vagyis az Irak nélküli 25,4 millió hordós kitermelés 24,5 millióra módosul. A váratlan döntés érezhető feszültséget keltett a kereskedők körében, hiszen továbbra sem megnyugtató a belpolitikai helyzet Venezuelában és Nigériában – mindkét ország hivatalos termelési kvótája alatt termel –, illetve azért, mert a szervezeten kívüli nagy olajexportőrök nem reagáltak a hírre. Ennek következtében megszűnt az augusztus eleje óta tartó árcsökkentő nyomás, így októberben a tengerentúli kereskedésben irányadónak számító olajfajta, a West Texas Intermediate (WTI) és az európai Brent is féléves csúcsot ért el 32,6, illetve 29,8 dollár/hordós árral, vagyis az OPEC árkosara újra átlépte a kívánatos felső határt, a 28 dolláros értéket.
A kvótacsökkentés egy négy hónapos folyamat záróakkordja volt, amivel az OPEC a tagállamok egyre fegyelmezettebb magatartását szerette volna elérni – azt, hogy a termelési szintek közelítsenek a hivatalosan vállalt kitermeléshez addig, amíg 2004-ben az iraki olajexport vissza nem tér a világpiacra. A szervezet tíz tagja májusban napi 26,7, szeptemberben pedig már csak napi 25,6 millió hordó kőolajat hozott felszínre.
A körülbelül napi 79 millió hordó nyersolajat fogyasztó világgazdaság szeptemberben napi 80 millió hordós kínálattal szembesült. Az OPEC katari elnöke, Abdullah al-Attija szerint nincs veszélyben a piaci egyensúly. A szervezet a termelés visszafogását a negyedik negyedévben várható normális téli keresletnövekedéssel, a szervezeten kívüli olajkínálat folyamatos emelkedésével, a dinamikusan visszatérő iraki olajexporttal, valamint az ipari olajtartalékok kielégítő szezonális szintjével magyarázta. Az egyensúly törékenységét a szervezet is érzi, ezért elképzelhető, hogy ha hosszabb ideig 28 dollár felett lesz az OPEC hordónkénti kosárára, a kartell kvótaemelést hajt végre a december 4-ei bécsi csúcstalálkozója előtt.
A kartell előtti legnagyobb kihívás az idén az iraki olajtermelés és -export visszatérése volt a nemzetközi piacokra. Az egyszerre kartellen kívüli és belüli Irak szeptemberben napi 1,45 millió hordó nyersolajat termelt, ami "legjobb esetben" 2004 második felében érheti el a 2,4 millió hordót. Ez kifejezetten nehéz helyzet elé állítja az OPEC-et a közeljövőben, ugyanis komoly feladatokat kell megoldania: újra kell integrálnia egyik tagállamát a szervezeti rendbe, lehetővé kell tennie számos tagállam kvótanövelését, valamint relatíve magasabban és stabilan kell tartania a világpiaci árakat úgy, hogy a kartell nem emelheti érezhetően termelési arányát. Ehhez nélkülözhetetlen a szoros együttműködés a szervezeten kívüli országokkal, amit az érintett felek – Oroszország, Norvégia, Mexikó, Omán, Angola – szakminiszterei októberben számos alkalommal megerősítettek.
Az OPEC döntése nem a legjobbkor érte a piacokat. Az iraki invázió relatíve "fájdalommentes lezajlása" után újabb gondok nehezítették a piaci tisztánlátást – éppen ezért az árakba beépült háborús prémiumot felváltotta a bizonytalansági prémium. Ezek közül is a legjelentősebb az OECD-országok ipari olajtartalékainak drámai csökkenése volt (ami a fogyasztás szezonalitása miatt fontos): a tartalékok az év eleji magas olajárak következtében a második negyedévre 20 éves mélypontra zuhantak elsősorban az Egyesült Államokban, illetve az Európai Unióban. A folyamatos olajkínálati zavarok – a venezuelai, a nigériai és az iraki olajexport kiesése – és a spekulatív tranzakciók következtében a helyzet az év második felében sem megnyugtató: valamelyest növekedtek a tartalékok – elsősorban az olajtermékek tekintetében –, azonban messze elmaradnak az utóbbi öt év átlagától.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) adatai szerint szeptemberben az OECD olajtartaléka 2551 millió hordó volt – ez valamivel több ugyan a kritikus júliusi mélypontnál, azonban még mindig elmarad a 2002-es, szintén alacsony szinttől. Valószínű, hogy az olajár mindaddig rendkívül érzékenyen reagál a kínálati oldal változásaira, bizonytalanságaira, ameddig nem sikerül elfogadható tartalékokat képezni a negyedik negyedévre és a jövő év első negyedévére (amikor a szezonális napi olajfogyasztás 1,5-2 millió hordóval nőhet).
Az OPEC árpolitikája
1983-tól a kőolaj világpiaca keresletiből kínálati piaccá alakult át. Azóta az OPEC kvótarendszert vezetett be, és termelése "hintapolitikán" alapul: azt a várható világgazdasági kereslet és a szervezeten kívüli országok kínálata közötti különbséghez igazítja. (Az OPEC februári jelentése szerint a kínálati "rés" napi 24,62 millió hordó volt, ami egyértelművé tette az idei alacsony kvótákat. Az októberi jelentés 2003-ra felfelé, napi 25,86 millió hordóra korrigált; 2004-ben pedig a különbség várhatóan 25,45 millió hordó lesz. Ez előrevetíti, hogy az 1999 óta különösen óvatos szervezet termelése és hivatalos kvótája 2004 második negyedévéig nem lesz magasabb napi 25-25,5 millió hordónál.)
A kartell kitermelési szintjét a tagországok – állami tulajdonú vállalatoknál meglévő – szabad kapacitásait változtatva igazítják a keresleti-kínálati viszonyokhoz. Szabad kapacitásokkal a kis lélekszámú, nagy olaj- és pénzügyi tartalékú, mérsékeltebb olajpolitikát folytató országok, Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar és az Egyesült Arab Emírségek rendelkeznek. Ezáltal pozícióik erősebbek a szervezeten belül, céljuk a hosszú távú jövedelemmaximalizálás. Az Energy Information Administration (EIA) adatai szerint 2003 októberében az OPEC 2-2,5 milliós tartalékkapacitását ez a négy ország birtokolta.
A nagyobb lakosságú és relatíve kisebb olajtartalékokkal rendelkező, "agresszívabb" olajpolitikát követő OPEC-államok – Algéria, Nigéria, Indonézia, Irán, illetve korábban Venezuela – a rövid távú jövedelemmaximalizálás stratégiáját követik, mivel az olajjövedelmek alakulása érzékenyen érinti belső politikai, társadalmi viszonyaikat. Éppen ezért a mérsékeltebb tagállamok bizonyos mértékig tolerálják az "agresszívabbak" kvóta feletti termelését – a kilencvenes években így vált Venezuela a szervezet harmadik legnagyobb olajtermelőjévé.
Az exportjövedelmek továbbra is kiemelt fontosságúak az OPEC-országok számára, azonban a jelenlegi várakozások messze elmaradnak a korábbi évtizedek bevételeitől. Az EIA statisztikái szerint a szervezet "bevétele" folyamatosan csökken: 2000-es dollárárfolyamon számítva a hetvenes években 3300 milliárd, a nyolcvanas években 2400 milliárd, a kilencvenes években már "csak" 1600 milliárd dollárt tett ki. Mára halvány "emlékképpé" vált az 1980-as csúcs, az 598 milliárd dollár. 2002-ben az OPEC olajszállítása – Irakkal együtt – 179,6 milliárd dollár volt, s 2003-ban várhatóan 192 milliárd dollár lesz.
Az elmúlt évtizedekben a gazdasági szerkezetátalakítás csak kevés tagországnak – többnyire az Arab-öböl miniállamainak, Katarnak, Kuvaitnak és az Egyesült Arab Emírségeknek sikerült. Komoly gondot okoz a tagállamoknak számos gazdasági és társadalmi feszültség: a hatalmas államadósság (Szaúd-Arábia, Irak, Indonézia), az indokolatlanul magas állami jóléti és katonai kiadások (az Öböl-államokban), a foglalkoztatáspolitikai veszélyeket hordozó magas népszaporulat (Szaúd-Arábia, Irán, Indonézia, Algéria és Nigéria), illetve az összes országot átható korrupció. Az iparosítás irányát részben a magasabb feldolgozottságú olajtermékek exportja jelölhetné ki, azonban egyes országokban erről még koncepció sem született. Az 1998-1999-es olajárzuhanással – amely az éves OPEC-bevételt közel 60 milliárd dollárral az 1972-es szintre, 107 milliárd dollárra csökkentette – felerősödtek a gazdasági problémák.
A termelési hintapolitika 2000 márciusa óta a "magasár"-politikájával párosul, azaz a szervezet arra törekszik, hogy olaját a preferált, hordónként 22-28 dolláros sáv felső részében, 25 dollárnál drágábban értékesítse. Az ármechanizmus alapja az 1987-ben bevezetett kosárár, ami hat OPEC-ország olaja és a mexikói referenciatípus árának számtani közepe. Ha ez tíz egymást követő kereskedési napon 22 dollár alá vagy 20 kereskedési napon 28 dollár fölé kerül, akkor a szervezet azonnal 500 ezer hordóval interveniál – az előbbi esetben termeléscsökkentéssel, utóbbiban termelésnöveléssel. (Az idén szeptemberig számított kosárár megközelítette a sáv felső határát: 27,94 dollár volt hordónként.)
Ez a magas árra törekvő politika számos olyan ipari és piaci folyamatot indukált, amely átalakította mind a termelői oldal, mind a piac szerkezetét. Ez természetesen bumerángként ütött vissza az OPEC-re.
Csökkenő piaci részesedés
A "magasár"-politika hosszú távon a kartell piaci részesedésének csökkenésével jár együtt. A tartósan magas ár ugyanis már nemcsak az alacsony kitermelési költségű OPEC-országok számára teszi gazdaságossá a termelést, hanem az olyan szervezeten kívüli államok számára is, ahol a nyersolaj relatíve magas költségekkel hozható felszínre. Ráadásul ilyenkor az olajipari beruházások – a feltárások és a termelésikapacitás-bővítések – is a magasabb kitermelési költségű területeken összpontosulnak.
A hetvenes években az OPEC jelenlegi tagjain kívül csak néhány ország számított nettó olajexportőrnek: az akkori Szovjetunió, Omán, Brunei, Angola, Szíria és Bolívia. Az olajárrobbanások hatására a nyolcvanas évek közepére már Norvégia, Mexikó, Malajzia és Brazília is számottevő kivitelt ért el. Emiatt az OPEC részesedése abszolút és relatív értékben egyaránt csökkent – a csúcson, 1977-ben a szervezet napi 31,7 millió hordó nyersolajat (a világtermelés 51 százalékát) termelt, 1985-ben már csak napi 17,15 millió hordót (30 százalékot). Az 1986-os árösszeomlásnak és a kilencvenes évek relatíve alacsony, 21 dollár/hordó körüli átlagos árszintjének következtében a kartell termelési részaránya 1999-re 42 százalékra kúszott vissza.
Az ezredforduló óta a szervezet önkorlátozásának köszönhetően az árak érzékelhetően emelkedtek: 2000 óta a Brent és a WTI éves átlagára 25 dollár felett van; 2003 első három negyedévében az alaptípusok átlagára 28,68, illetve 31,17 dollár/hordó volt. A szervezeten kívüli olajexportőrök – Oroszország, a Kaszpi-tenger térsége és Nyugat-Afrika – termelésnövekedése miatt az OPEC részesedése újból visszaesett: míg 2000-ben a kartell napi 30,97 millió hordóval a világtermelés 42 százalékát adta, addig 2002-ben átlagosan napi 28,24 millió hordót, a teljes kínálat 38 százalékát hozta felszínre. Az OPEC tehát a "magasár"-politikával gyakorlatilag saját versenytársait támogatja.
Sokan úgy értékelik, hogy a kartell jelentősége csökkent az utóbbi évtizedekben. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a világ olajexportjának több mint felét továbbra is az OPEC ellenőrzi, és a világ bizonyított olajtartalékainak túlnyomó része a szervezet tagállamaiban koncentrálódik. A bizonyított olajtartalékok nagysága 2020-ig kiemelkedő szerepet játszik az olajár meghatározása tekintetében. Az Oil and Gas Journal című szaklap januári becslése szerint a világ 1210 milliárd hordónyi bizonyított tartalékának 66 százaléka – 795 milliárd hordó – az OPEC-országokban található, vagyis a jelenlegi kitermelést feltételezve ezek 76, a szervezeten kívüli államok 24 évre elegendő készlettel rendelkeznek. Ez azt jelzi, hogy az OPEC termelése nőni fog a következő évtizedekben.
|
A belső instabilitással küszködő fontosabb olajtermelő országok és térségek |
||
|
Instabilitás oka |
Olajtermelés (hordó/nap) |
|
|
Algéria |
1992 óta polgárháború dúl az országban |
1 100 000 |
|
Angola |
1975 óta polgárháború dúl az országban |
742 000 |
|
Kaszpi-tenger, Kaukázus |
1990 óta tart a tengeri határvita. A térségben destabilizáló tényező a csecsen és a grúz konfliktus |
1 300 000 |
|
Kolumbia, Ecuador |
Erős baloldali gerillamozgalmak, amelyek mindkét országra kiterjednek |
1 000 000 |
|
Indonézia |
Gazdasági és politikai problémák – amelyek kihatnak az energiaszektorra –, szélsőséges iszlám mozgalmak |
1 100 000 |
|
Irán |
Amerikai gazdasági szankciók az energiaszektorban, a konzervatív papi klérus erős befolyása a belpolitikában |
3 700 000 |
|
Irak |
Az invázió utáni belpolitikai konszolidáció hiánya, az olaj-infrastruktúra elleni szabotázsakciók |
1 450 000 (2 500 000)* |
|
Líbia |
Amerikai gazdasági szankciók az energiaszektorban |
1 400 000 |
|
Nigéria |
Etnikai villongások, amelyek veszélyeztetik a nigériai olaj-infrastruktúrát |
2 200 000 |
|
Szudán |
Polgárháború |
563 000 |
|
Venezuela |
Hugo Chavez elnök politikája miatti gazdasági és politikai feszültségek |
2 500 000 |
|
* 2004-re várható termelési szint Forrás: Energy Information Administration adatai alapján (2003) |
||
Az OPEC-en kívüliek pozíciónyerése
2002-ben a szervezeten kívüli országok a világ olajtermelésének 62 százalékát adták. Az arány 1970 óta nagy kilengéseket mutat: a legkevesebb, 48 százalék 1973-ban, a legtöbb, 70 százalék pedig 1985-ben volt. A kartellenkívüliek túlnyomó része nettó olajimportőr, és olajszektora a magánszférához tartozik – mivel a magánvállalatok a nyereséges termelésben érdekeltek, szabad kapacitásaik minimálisak. 2002-ben a napi 2 millió hordó felett termelő tizennégy országból hét volt OPEC-en kívüli: az Egyesült Államok, Oroszország, Mexikó, Kína, Kanada, Norvégia, valamint Nagy-Britannia. A napi 1 millió hordó feletti exportőrök listáján már csak három nem OPEC-állam, Oroszország, Norvégia és Mexikó szerepelt.
A British Petroleum 2003 közepén megjelentetett éves adataiból kitűnik, hogy az olajtermelés az egykori Szovjetunió utódállamaiban – leginkább Oroszországban – az elmúlt két évben 9,4 százalékkal bővült. Oroszország, a világ második legnagyobb exportőre az 1998-as pénzügyi összeomlás óta talpra állt: az utóbbi évek látványos gazdasági növekedéséhez erőteljesen hozzájárult az orosz GDP 13, a kormányzati bevételek 40 százalékát adó olajexport-jövedelem. A magas kőolajárak miatt számos nemzetközi olaj- és gázipari beruházás indult el. Emellett a 2001 szeptemberében megváltozott nemzetközi politikai környezet is kedvezett az orosz olajvállalatok külföldi expanziójának: a Jukosz 2002 júliusa óta már az Egyesült Államokba is szállít nyersolajat. (Az orosz olajtársaságok magánkézben vannak, azonban a kormányzat az állami Transznyeftyen keresztül ellenőrzi a külföldi szállításokat.) Mivel Oroszország számára rendkívül fontosak az olajjövedelmek, ami Moszkvát – a pénzügyi összeomlásból lassan-lassan kilábaló Mexikóhoz hasonlóan – arra késztette, hogy a magasabb árak érdekében együttműködjön az OPEC-kel.
A kartell 1998 óta többször egyeztetett a szervezeten kívüli nagy exportőrökkel annak érdekében, hogy az árakat a termelés visszafogásával stabilan tartsák. A szervezetenkívüliek – a felsoroltakon kívül Omán és Angola – 1999 áprilisában napi 388 ezer, 2002 januárjában pedig napi 462 ezer hordós termeléscsökkentéssel járultak hozzá ahhoz, hogy a WTI és a Brent ára a 15-20 dollár/hordós sáv fölé emelkedjék. Egy esetleges árzuhanás ugyanis sokkal nagyobb sokkot vált ki a relatíve magasabb kitermelési költségű országok gazdaságában, mint az OPEC-országokban.
A kartellen kívüli exportőrök is érdekeltek a magasabb árszintben: egyrészt a beáramló olajipari tőke miatt – amellyel termelési kapacitásukat és ezzel piaci részesedésüket növelni tudják –, másrészt az exportbevételek stabil forrást képeznek az OPEC-országokénál alacsonyabb olajárakra tervezett költségvetésük számára.
A jelenlegi, 31 dollár feletti (WTI) árszínvonal már nemcsak a világgazdaság centrumországainak, hanem a diverzifikáltabb szerkezetű gazdaságokkal rendelkező – ezáltal nemcsak termelői, hanem fogyasztói oldalon is érdekelt – szervezeten kívüli országoknak is magas. Ezért meglepő lenne, ha az OPEC által októberben emlegetett, napi 24 millió hordó alatti termelési kvóta bejelentése esetén a legnagyobb kartellen kívüli termelők is visszafognák termelésüket.
Átalakult kereskedelem
Az olaj kereskedelmét a piaci szempontokon kívül világpolitikai érdekek is befolyásolják, ezért az a hagyományos piaci szabályok alapján nem levezethető. A kőolaj stratégiai jellege tagadhatatlan. Napjainkban a világ energiafogyasztásának 40 százalékát adja, és ez az arány a következő évtizedekben is megmarad. Fontossága a széles körű gazdasági felhasználáson kívül külkereskedelmi jellegének is köszönhető, ugyanis a kitermelt kőolaj 53 százalékát exportálják. A világkereskedelemben mind érték, mind mennyiség tekintetében a legnagyobb forgalmú áru – jelenlegi becslések szerint ez körülbelül 10 százalék.
1986-ban a világpiaci olajárak összeomlásával megszűnt az 1973 óta tartó, OPEC által irányított, magas árszintű rend. A kőolaj kereskedelmében ekkor nőtt meg a szabadpiacok és az olajtőzsdék szerepe. Az olaj és az olajipari származékok kereskedelme a New York-i és a londoni olajtőzsdén (NYMEX, IPE), illetve a szabadpiacokon (Rotterdam, Szingapúr, New York) azonnali és határidős ügyletekkel történik. A számtalan nyersolajfajta könnyebb beárazása végett a piacokon alaptípusokat határoztak meg, ezek a piacok "legkönnyebb", legjobb minőségű olajfajtái: a West Texas Intermediate (Észak-Amerika), a Dubai Fateh (Távol-Kelet) és a Brent (Európa).
A szabadpiacokon tevékenykedő nagyszámú aktor, a kőolajtermelők és a kőolaj-finomítók mellett jelen vannak a kereskedők is, akik alapvetően tisztán pénzügyi játékosok. (Érdekességképpen megjegyzendő, hogy 2002-ben a világ kőolajfinomító-kapacitásának 90 százaléka az OPEC-en kívüli országokban volt.) Az olajtőzsdék határidős üzletkötéseiben fontos szerepet játszanak a kereskedői várakozások, amiket a keresleti viszonyok mellett elsősorban a kőolaj kínálatának folytonossága, biztonsága határoz meg. A kínálat biztonsága a kőolajexportőr országok szállítási képességének folytonosságán alapul, ez azonban sok esetben függ a belpolitikai gondoktól. Az energiaszektorra is kiható problémák feltűnése esetén a piaci hangulat feszültebbé válik, aminek árfelhajtó hatása van (az árprémiumok formájában).
Az utóbbi években a pénzügyi befektetők előszeretettel invesztálnak határidős olajügyletekbe, bizonytalan világgazdasági kilátások és feszült nemzetközi politikai viszonyok között. A befektetési alapok, illetve a kockázatitőke-társaságok "biztonsági menedék" befektetésként helyezik ki pénzüket – ugyanúgy, mint az arany vagy a svájci frank esetében. (Ennek köszönhető, hogy az idén februárban az iraki invázió előtt a világpiaci árak elszakadtak a keresleti-kínálati viszonyoktól, hiába volt telített a piac.) Az ügyletek befektetési jellegének erősödése miatt azon olajtőzsdei ügyletek aránya, amelyeket fizikai tranzakció, áruszállítás követ, nem éri el az összes tőzsdei forgalom 1 százalékát.
Ezt a kereskedelmi rendszert, amelyben a különböző részpiacokon a pénzügyi szereplők érdekei, illetve a kereslet-kínálat viszonyai erősebben érvényesülnek, a szakirodalom a fogyasztó országok által irányított árrendnek nevezi.
Lépéskényszerben az OPEC
2002-ben a világgazdaság napi átlagfogyasztása 76 millió hordó volt. Az IEA tanulmánya szerint 2020-ban a kőolaj továbbra is a legfontosabb energiahordozó lesz: 1,6 százalékos növekedéssel 2010-ben napi 86 millió, 2020-ban napi 110 millió hordó lesz a várható olajkereslet.
A londoni székhelyű Centre for Global Energy Studies (CGES) kutatóintézet októberi tanulmánya szerint a jelenlegi magas világpiaci árak mellett a nagy olajexportáló országok 2010-ig grandiózus kapacitásfejlesztési programokat terveznek. A kaszpi-tengeri termelők, Oroszország, Kazahsztán és Azerbajdzsán a jelenlegi napi 9,5 millió hordós termelést 2010-ig 13,5 millió hordóra kívánják felfejleszteni nemzetközi termelésmegosztási szerződések keretében. A nyugat-afrikai beruházási tervek szerint – elsősorban Angolában – napi 2-3 millió hordóval emelnék a termelést 2010-re. Az OPEC fejlesztési elképzelései értelmében Irakban, Iránban, Algériában, az Egyesült Arab Emírségekben és Szaúd-Arábiában összesen akár 9 millió hordóval is nőhet a termelés.
Mindezek alapján 2010-re körülbelül 15 millió hordóval nőhet a világ olajkínálata. De mekkora olajkereslet képes ezt a hatalmas mennyiséget felszívni? Az IEA – 2000 óta folyamatosan lefelé korrigált – adatai szerint 2002 és 2010 között 10 millió hordónyival nőhet a kereslet, más szervezetek – mint például a CGES – becslései mindössze 3 milliós bővülést jósolnak.
A várható kereslet és kínálat tetemes eltérése azt jelzi, hogy a jelenlegi olajexportálói együttműködésnek, illetve a magas világpiaci áraknak a következő években a kartell szemszögéből nincs realitása. Az OPEC-nek alaposan át kellene értékelnie árpolitikáját: bár az alacsonyabb – akár 20 dollár alatti – ár rövid távon komoly pénzügyi problémákat hozna a szervezet számára. Hosszú távon azonban erősítené a szervezet egységét, hatékonyságát, ugyanis a kapacitásfejlesztések újra a tagállamokban koncentrálódnának és nem a szervezeten kívüli országokban. Ezáltal a kartell a szervezeten belüli termelési igényeket minden tagország számára megnyugtatóan biztosíthatná, illetve a jövőbeli kínálati potenciált is ellenőrizhetné. Mindezek nyomán elindulhatna az OPEC-országokban az amúgy is nélkülözhetetlen gazdasági reformfolyamatok sora.
|
A nagyobb nyersolaj-kínálati zavarok a világpiacon |
|||
|
Dátum |
Időtartam (hónap) |
Mennyiségi kiesés (hordó/nap) |
A kiesés oka |
|
1951-54 |
44 |
700 000 |
Az iráni olajmezők államosítása |
|
1956-57 |
4 |
2 000 000 |
Szuezi válság |
|
1967 |
2 |
2 000 000 |
A hatnapos háború |
|
1973-74 |
6 |
2 600 000 |
Az arab olajembargó |
|
1978-79 |
6 |
3 500 000 |
Iráni forradalom |
|
1980 |
3 |
3 300 000 |
Az iraki-iráni háború kitörése |
|
1990 |
3 |
4 600 000 |
Irak lerohanta Kuvaitot |
|
1999 |
12 |
3 300 000 |
Az OPEC csökkenti termelési kvótáit |
|
2002 |
12 |
1 500 000 |
Az OPEC csökkenti termelési kvótáit |
|
2002-2003 |
5 |
1 900 000 |
A venezuelai általános sztrájk |
|
2003 |
? |
1 900 000 |
Az iraki invázió |
|
2003 |
2 |
800 000 |
A nigériai elnökválasztás |
|
Forrás: Energy Information Administration adatai alapján (2003) |
|||