Adós, fizess!

Magyarországon a piacgazdaság indulásával kezdődött meg az üzleti információszolgáltatás. A kapitalizmus hajnalán a leleményesebb vállalkozók jó érzékkel tapintották ki az információk iránt támadt hihetetlen éhséget. Sorra jelentek meg a különböző szolgáltatók – a magánnyomozóktól a yellow pagesig –, akik ilyen-olyan hordozókon kínálták az adatokat, meglehetősen nagy árkülönbségekkel. A letisztulás jele volt, amikor a kilencvenes évek elején a három nagy nemzetközi szolgáltató – a Creditreform, az Intercredit és a Dun&Bradstreet Kft. – megkezdte magyarországi tevékenységét. Ők azonban nem csupán információkat szolgáltatnak, hanem a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott szisztéma szerint értékelik is a vállalatokat. Ennek okán és a megkülönböztetés érdekében cégminősítőknek, céginformáció-szolgáltatónak nevezik magukat.

Cégminősítők – legális adatok

E szolgáltatás tehát nem pusztán a cégbírósági adatok begyűjtését és értékesítését foglalja magában. A cégminősítők hangyaszorgalommal építik adatbázisaikat, melyekbe – tetszik, nem tetszik – minden vállalat bekerül csakúgy, mint mindegyikről minden legálisan hozzáférhető adat. Ez az, ami megkülönbözteti az üzleti információszolgáltatót az üzleti hírszerzőtől, aki nem mindig marad a legalitás határain belül – magyarázza némi malíciával Nagy István, a Creditreform-Interinfo Kft., a Németországban 1879-ben alapított Creditreform Nemzetközi Szövetség magyarországi tagjának igazgatója. Módszeresen figyelik a cégek tevékenységét. Vizsgálják vagyoni helyzetüket, likviditásukat, fizetési – vagy nemfizetési – szokásaikat, mérlegeiket, megkérdezik a szállítóikat. Az egy-egy cégre vonatkozó adatokat egy helyen tárolják, így tehát lehetőség van arra, hogy a megrendelő azonnal teljes képet kapjon arról a vállalatról, amelyikkel üzleti kapcsolatba kíván lépni. Ezekhez a tényekhez bárki hozzá tudna jutni – hiszen a gyűjtés legális –, csak sokkal hosszabb ideig tartana és jóval költségesebb lenne. Ráadásul hiányozna a szakszerű értékelés. A Creditreform bonitásindexet társít minden, az adatbankjában szereplő céghez. Ez a bizalmi jelzőszám az Európában elismert CIS II (Credit Information System) program segítségével minősíti a regisztrált vállalatot. Ebből tudható, hogy maga a szolgáltató javasolja, "megengedi", avagy nem tanácsolja üzleti kapcsolat létesítését a lekérdezett vállalattal. Minél nagyobb a céghez rendelt számjegy, az annál megbízhatatlanabb. A cégminősítők, mint például a Creditreform, monitoringszolgáltatást is nyújtanak. Ennek lényege, hogy folyamatosan figyelik a megrendelő által megjelölt vállalatokat, és azonnal automatikusan értesítést küldenek, ha az üzletfelek ellen csőd-, felszámolási vagy végelszámolási eljárás indul, esetleg inkasszót vezettek be ellenük. Ha a megfigyelt vállalatok mutatóiban jelentős romlás látszik – fizetési panasszal élnek ellenük, gyengül a bonitásindexük –, akkor 72 órán belül értesítik a megrendelőt. E szolgáltatás éves díja a Creditreformnál – 200 cégig – 100 forint vállalatonként, e fölött 50 forint. Az alkalmi lekérdezés ára függ az információ mennyiségétől, ám például egy-egy gazdasági cikkhez szükséges néhány vállalati adat pár ezer forintért beszerezhető.

Fontos azonban hangsúlyozni – figyelmeztetnek a szolgáltatók –, hogy a cégminősítők nem vállalnak garanciát a megkötendő üzlet sikeréért. Az mindenképpen a menedzserek felelőssége. De már az is kész nyereség lehet, ha elmarad egy-egy üzletkötés. Ha például a céginformációs szolgáltatásnak köszönhetően még időben kiderül, hogy a nagy megrendeléssel kecsegtető leendő partner fizetésképtelen. Így tehát azon vállalatoknak, amelyek jellemzően nem készpénzért értékesítenek, hanem többnyire hiteleznek, érdemes utánajárniuk leendő üzletfeleiknek. Akár áru, akár pénz, akár szolgáltatás értékesítéséről legyen szó, a cégminősítés jól használható a kockázatok csökkentésére.

Tudni lehet, hogy a Magyarországon bejegyzett körülbelül 500 ezer cég közül legalább 100 ezer csak papíron létezik. Ennél valamivel többen vannak a valójában munkáltatói szerepet betöltő vállalkozások. A folyamatosan tevékenykedő, üzleteket lebonyolító, gazdaságilag aktív vállalatok száma 150-200 ezerre tehető. Ezek előbb-utóbb lízingelnek, bankok ügyfeleivé válnak, esetleg maguk hiteleznek, vagyis bekerülnek a céginformációt használók körébe, például a MEHIB vagy más vállalati hitelezők listájára. Idővel azonban, ahogy fejlődnek az üzleti kapcsolatok, terjeszkedik a vállalat, szüksége lesz megbízható piaci információkra a kockázatmentes üzletvezetéshez. A cégminősítő szolgáltatást különösen azok a vállalkozások hasznosíthatják kiválóan, amelyek maguk is alkalmaznak kreditmenedzsereket. Ahogy tisztul a gazdaság, úgy nő meg az igény a céginformációkra – állítja Nagy István. S ahogy tágul a piac, tehetjük hozzá. Nem kell azonban megvárni az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat ahhoz, hogy biztonságos üzleteket kössünk külföldi vállalatokkal. A Creditreform és még néhány nagy – például az Intercredit Budapest Kft. – nemzetközi szolgáltató a világ összes országából beszerzi a szükséges üzleti információt.

Virágozhatna a követelésbehajtás, ha...

A céginformációs adatbázisban és a cégminősítő programban rejlő lehetőségeket kihasználva sokan kiépítették követelésbehajtási üzletágukat. E két szolgáltatás kiválóan kiegészítheti egymást. A céginformációk megkönnyítik a behajtást, az adós vállalatok adatai pedig bekerülnek a nyilvántartási rendszerbe. De olyan szolgáltatóval is találkozni, amelyik főként csak adósságbehajtással foglalkozik. Az 1989-ben alapított, jelenleg is két magyar magánszemély tulajdonában lévő, piacvezetőnek számító Bross Holding Rt. a privatizációs és az ehhez kapcsolódó vagyon- és üzletértékelési, vállalatátalakítási, stratégiai tervezési és menedzsment-tanácsadásból, majd később a cégfelszámolásból szerzett tapasztalatait kamatoztatva alakította ki követelésbehajtási üzletágát. A 70 alkalmazottat és 200 külső szakértőt foglalkoztató vállalat árbevételének mintegy 95 százaléka ma már adósságmenedzselésből származik. Ebben a szegmensben a 4 legnagyobb cég birtokolja a piac 70 százalékát. További 6-8 vállalkozás együttesen 15-20 százalékos részesedéssel rendelkezik, míg a fennmaradó 10-15 százalékon több tucat cég osztozik. Havonta 5-6 ezer új ügyet kap a részvénytársaság. Mivel egy-egy adóslista átlagosan 5-6 hónapig van a szolgáltatónál, így egy időben 30-40 ezer adóssal kell foglalkozniuk. Legnagyobb megbízóik a vezetékes- és a mobiltávközlési szolgáltatók, bankok és biztosítótársaságok, kábeltelevíziós társaságok, víz-, távhőszolgáltatók, kamarák, önkormányzatok, oktatási cégek, hirdetési újságok. Országos hálózatuknak köszönhetően minden harmadik adóssal sikerül valamilyen megállapodásra jutniuk. Az eltűntnek hitt adósok 70 százalékát megtalálják, az egy összegben vagy részletekben fizetők aránya 30 százalék. Ennél jobb eredményeket is el lehetne érni, ha a jelenlegi törvényi szabályozás nem az adósokat védené – állítja Bánky András, a cég egyik tulajdonosa és vezérigazgatója. A vállalati adósok felkutatása sem könnyű feladat, de esetükben legalább nincsenek jogi korlátok. Ám – panaszkodnak egybehangzóan a szolgáltatók – a magyar adatvédelmi törvény a magánszemélyekre vonatkozó információszolgáltatás dolgában a legszigorúbb jogszabály Európában. Ez a magyar történelem ismeretében nem is meglepő, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat követően azonban szükség lesz a jogharmonizációra. Részletekben már fellelhetők ennek jelei. A hírközlési törvénybe például bekerült, hogy a nem fizetők adatait a szolgáltató átadhatja a követelésbehajtóknak. Nagy István szerint érdemes volna átvenni a német gyakorlatot. Ott ugyanis az adósságát megfizetni nem tudó magánszemély fizetésképtelenségi esküt tehet. A tartozása azonban 30 évig nem évül el. Az adósnyilvántartó rendszernek köszönhetően nem tudja eltitkolni senki, ha rendeződik anyagi helyzete, s képessé válik tartozása megfizetésére.

Fordítva a lovon

A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény szigorából adódó korlátok és a közhiedelem ellenére a követelésbehajtók kizárólag a mindenkor érvényes szabályoknak megfelelően járnak el. Jól felfogott érdekük és piaci létük is ezt diktálja. Ám azt egyik sem titkolja, hogy a joghézagok miatt gyakran pengeélen táncolnak. Mivel magánszemélyek esetében még a pozitív, tehát a nem terhelő adatok gyűjtése és azok nyilvánosságra hozása is tilos, leleményes pszichológusnak kell lenni ahhoz, hogy hathatósan tudjanak egyezkedni az adóssal. Ráadásul a követelésbehajtók munkáját rendszerint szigorú belső etikai szabályok is nehezítik. Lett légyen szó magánszemélyről vagy vállalatvezetőről, nem feltételezhetik róla, hogy ki akar bújni a tartozás visszafizetése alól. Nem hozhatják kényelmetlen helyzetbe az adóst azzal, hogy nyilvánosságra hozzák mulasztását. Vagyis az adóslisták adatait a követelésbehajtónak is titkosan kell kezelnie. Ugyanakkor – toldja meg Nagy István – az kiírható a társasházi hirdetőre, hogy az ötödik emeleten, a kettes lakásban lakó nem fizeti a közös költséget. Nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy valaki kinyomozza, ki lakik a fenti lakásban. Nem hozható a munkáltató tudomására, ha valamely alkalmazottja nem törleszti banki hiteleit. De azt nem tiltja jogszabály, hogy az értesítő levelet az adós munkahelyére faxolják. Sokkal tisztább és biztonságosabb volna a követelésbehajtás, ha azt az európai gyakorlatnak megfelelően szabályoznák.

Az adósnak címzett felszólító levél, valamint írásos üzenet csak zárt borítékban küldhető, a boríték nem árulkodhat pénzbehajtásról. A rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal folytatott telefonbeszélgetéskor vagy személyesen sem szabad elárulni – csak kifejezett kérésre –, mely cégtől érdeklődnek utána. Az sem publikus, hogy a keresett személy pénzzel tartozik, mindössze annyi hozható nyilvánosságra, hogy például egy Matáv-szerződés miatt érdeklődnek felőle. Az adós nem hívható, és nem kereshető fel szokatlan időpontban, s nem zavarható kifejezetten bosszantási céllal, ez ugyanis zaklatásnak minősül. Ha az adós azt kéri, hogy ne hívják, ne keressék többet, akkor ezt a követelésbehajtó nem is teheti. Nem alkalmazható erőszak, de még csak fenyegetni sem szabad. Tilos továbbá az adósságbehajtó céget úgy beállítani, mintha bármi köze lenne a hatóságokhoz vagy hivatalos szervekhez. Nem használható ki az adós tudatlansága sem. Az adósság vissza nem fizetése törvénytelen ugyan, de nem büntetőjogi kategória. Tévedés tehát azt gondolni, csak jól kigyúrt fiatalembereket alkalmaznak a követelésbehajtók a hathatós meggyőzés érdekében. Európa egyes országaiban, például Angliában kifejezetten tilos felkeresni az adóst. Csupán levelezés útján hozható a tudomására, tartozása nem tűr halasztást. A hazai gyakorlatban azonban a megbízó első kérdése arra vonatkozik, hogy felkeresi-e a követelésbehajtó az adósokat. Számukra ugyanis, úgy tűnik föl, ez jelenti a garanciát. Bizonyára megváltoztatnák álláspontjukat, ha tudnák, hogy például a Bross Holding belső munkatársainak többsége nő, s telefonos ügyintézésük sokkal hatékonyabb, mint a személyes kapcsolatteremtés. Az adósok 7 százaléka az első, a követelésbehajtótól érkező felszólító levél után törleszti tartozását. Arra is kevesen gondolnak – figyelmeztet Nagy István –, hogy a követelések egy része nem is valós, pusztán technikai malőr következménye. Az adósságbehajtók ezért sok esetben csak segítenek tisztázni a könyvelési hibából adódó nézeteltéréseket. Az utólagos kifogások és panaszok kivédésére a Bross Holding például olyan adatbázist alkalmaz, amelyben minden, az adóssal kapcsolatos eljárást rögzítenek, az első tértivevényesen kiküldött levéltől kezdve az utolsó figyelmeztető telefonig.

Kicsi és zárt az információszolgáltatók és követelésbehajtók piaca. Elég magas a bekerülési korlát, bár a ráfordítás haszonaránya kecsegtető lehet – mondja Bánky András. A nyereségráta általában eléri a 8 százalékot. Ám ehhez a szolgáltatáshoz nemcsak költséges eszközök kellenek, de a hozzá szükséges szellemi tőke is sokba kerül. Az adatbázis építéséhez nagy teljesítményű számítógépparkra és speciális szoftverekre van szükség. Fontos a munkatársak körültekintő kiválasztása és folyamatos képzése. S bár munka akad, a szolgáltatók eredményességét alapvetően meghatározza, hogy a nagy megbízók két-háromévente írnak ki tendert követelésbehajtásra. A nyertesnek folyamatosan lesz munkája, a többiek kénytelenek a visszaadott ügyekből összeállított adósságcsomagokat vásárolni. Ám a nagy megrendelő önmagában még nem garancia a nyereségességre. A követelésbehajtás ára rendszerint a feladattól függ, általában megbízói és sikerdíjból tevődik össze. Mindkét esetben többféle konstrukció létezik a fix és egyösszegű díjaktól egészen a sávos, eredményfüggő jutalékig vagy a kettő kombinációjáig. Vannak azonban olyan nagy energiaszolgáltatók, amelyek 7 százaléknál nem hajlandók többet fizetni. Ennek okán nem is nagyon találnak hatékony követelésbehajtót. Az ellentmondásos szabályozásból következően például az önkormányzatoknak tartozók listáját nem adhatják ki piaci szolgáltatóknak. Nehéz egyezségre jutni az állami szervezetekkel is, amelyek a szolgáltatási díjból alkudva akarnának takarékoskodni. Egyéni módszerekkel nem lesznek olyan hatékonyak, és végül is nagyobb veszteség éri őket, mintha kifizetnék a követelésbehajtónak az átlagosan 20-25 százalékos sikerdíjat. Míg a közalkalmazotti viszonyban lévő munkatárs a havi fizetésért dolgozik, a követelésbehajtók jutalékos rendszerben, tehát a profi behajtó érdekelt a többletmunkában. Amennyiben a feladat jellege miatt tetemes fix költséggel nem kell számolni, rendszerint alacsony fix díj és 15-25 százalékos sikerdíjat tartalmazó árajánlattal él például a Bross Holding. Ha a behajtás komolyabb nyomozati munkát igényel, a néhány ezer forintos fix mellé alacsonyabb, 5-15 százalékos sikerdíjat számítanak fel. Az ár természetesen függ az adósok számától, a tartozás keletkezésének időpontjától és annak nagyságától. A megbízók egyébként roppant leleményesek, türelmetlenek, és többnyire nem ismerik a követelésbehajtó szakmát. Közös vonásuk, hogy minél rövidebb idő alatt szeretnének a pénzükhöz jutni, ezért gyakran megfeledkeznek arról, hogy a szakszerű és hatékony követelésbehajtás időigényes, és mint láttuk, erősen szabályozott munka. Ráadásul a szolgáltató nemigen tehet mást, mint amit a megrendelő jóváhagy. Hiába látja úgy, hogy az adós rávehető volna részletfizetésre, ha a hitelező egy összegben és azonnal akarja a pénzét, s nem fogad el árut, ingatlant, értékpapírt, műkincset, ékszert a törlesztés fejében. Így hát az újonnan piacra lépőknek nemcsak tőkeerősnek kell lenniük, hanem alaposan felkészültnek is. A behajtás módszereit a szolgáltatók szinte folyamatosan módosítják. A Bross Holdingban például gyűjtik és elemzik az adósok kifogásait és az ezekre adott leghatékonyabb válaszokat. Valamivel könnyebb – ha ugyan létezik ilyen kategória e szakmában – a vállalati adósságok behajtása. Itt ugyanis a céginformációs és cégminősítő szolgáltatásnak köszönhetően elkerülhető a követelések felhalmozódása.

A megfigyelők megfigyelője

Bár még ITJ-száma sincs, kényes szakma a követelésbehajtóké. Maguk a szolgáltatók sem csodálkoznak az általános bizalmatlanságon. Nagy a tét, hiszen idegen pénzt kezelnek. És állítólag az ördög nem alszik. Nagy István ezért azt tanácsolja, ha lehet, olyan szolgáltatót válasszanak a megrendelők, amelyik tagja az Magyar Követe-léskezelők és Üzleti Információt Szolgáltatók Szövetségének. Ez a szervezet figyeli a figyelőket és követelésbehajtókat. Így legalább az a veszély nem fenyeget, hogy névtelen semmibe tűnik a szolgáltató. A szövetségnek egyébként fontos feladata lehetne a hazai és külföldi tapasztalatokat kamatoztatva a fent említett jogharmonizáció előkészítésében. Megfontolandó például az az európai gyakorlat, miszerint követelésbehajtással csak betéti társaság foglalkozhat. E gazdasági szervezet beltagja ugyanis saját vagyonával felel. Segíthetne a hajdani kamara a nyilvánosság tisztázásában is. Ha ugyanis hozzáférhetők lennének az adóslisták, annak visszatartó ereje lenne. Mert fontos, hangsúlyozzák a szolgáltatók, hogy a megbízhatatlanokat – legyenek azok magánszemélyek vagy vállalatok – kiszűrjük. Arról nem is beszélve, hogy a vonatkozó törvény módosítása nélkül aligha fog kiépülni Magyarországon a klasszikus lakossági és vállalati hitelkártyák piaca. E nélkül pedig nehezen képzelhető el modern piacgazdaság.