Az EU-bővítés tapasztalatai

Az egyiknek sikerül...

Az 1952-es párizsi szerződéssel létrejött, hat tagállamból – Belgiumból, Franciaországból, Hollandiából, Luxemburgból, a Német Szövetségi Köztársaságból, illetve Olaszországból – álló Európai Szén- és Acélközösségre, majd az 1957-es római szerződéssel megalakított Európai Gazdasági Közösségre alapuló Európai Unióba (EU) több hullámban léptek be az új tagállamok. Elsőként – 1973-ban – Nagy-Britannia, Írország és Dánia csatlakozott a szervezethez, majd 1981-ben Görögországgal, 1986-ban Portugáliával és Spanyolországgal, 1995-ben pedig Ausztriával, Finnországgal és Svédországgal bővült a volt szocialista országok számára sokáig elérhetetlennek tűnő klub.

Az új tagállamok közül egyértelműen Írország profitált a legtöbbet a belépésből, hiszen a csatlakozás előtt viszonylag elmaradott országból mára Európa egyik legfejlettebb államává vált. A képzeletbeli rangsor másik végén Görögország áll, amely noha sok tekintetben szintén sokat nyert a tagságon, ám gazdasági fejlődése a reméltnél lassabb.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a csatlakozó ország sikeressége jelentős részben attól függ, hogy milyen általános gazdasági helyzetben és milyen feltételekkel lépett be az integrációba. Emellett döntő szerepet játszik a társadalmi berendezettsége is: minél nyitottabb volt a csatlakozó állam, annál jobb eredményeket ért el a társulás után.

Az EU-bővítés fontos tanulsága – ahogy azt Spanyolország, Portugália vagy Görögország példája is mutatja -, hogy a belépéssel minden államnak sikerült véglegesen a demokrácia útjára térnie, és nem fenyeget az egykori diktatúrákhoz hasonló autokrata rendszerekhez való visszatérés veszélye.

Írország – fénysebességgel előre

Írország gazdasági és politikai szempontból is irigylésre méltó pályát járt be az utóbbi három évtizedben: amikor az ország csatlakozott az EGK-hoz, az egy főre jutó hazai össztermék (GDP) – vásárlóerő-paritáson számolva – a közösségi átlag 61 százaléka volt, 2000-re ez a mutató már elérte a 115 százalékot. A statisztikákból az is kiderül, hogy az írek fejlődése a nyolcvanas éveket jellemző stagnálás után a kilencvenes években gyorsult fel igazán; az ország 1990-ig csak az átlag 73 százalékáig tudta feltornászni magát.

Az ír áttörés hátterében elsősorban az áll, hogy az ország nagyon jól beilleszkedett a szervezet termelési szerkezetébe, és ennek köszönhetően évről évre jelentősen növelte exportját. A hagyományosan nyitott ország – Írországot például ezer szál fűzi Nagy-Britanniához, amellyel egyszerre csatlakozott az EGK-hoz is – 1995 és 1998 között megkétszerezte exportjának értékét, elérve a 70 milliárd dollárt. A növekedés a későbbiekben sem állt le, igaz, valamivel lassabb ütemre váltott: 1996-2000 között az átlagos gazdasági növekedés 9,24 százalék volt, és 2003-ban is még 6,4-es bővülést várnak.

Az írek sikerének másik lényeges oka az, hogy a csatlakozást követő időszakban az országba érkezett EU-s pénzekkel nagyon körültekintően bántak: a strukturális segélyek felhasználásának minden szakaszát szigorúan ellenőrizték, és a pénzeket a hosszabb távú fellendülést szavatoló infrastrukturális fejlesztésekre fordították. Az is sokat nyom a latban, hogy Írország a maga 3,7 millió lakosával kis országnak számít – a külföldi beruházások szembetűnőbben éreztetik hatásukat, mint egy nagyobb országban. A külföldi befektetések jelentőségét mutatja, hogy a legjobb évben, 1998-ban az összes európai zöldmezős beruházás 13 százaléka jutott Írországra. Az ír példát sok elemző a szintén nagy ütemben fejlődő Szingapúréhoz és Hongkongéhoz hasonlítja, ahol a korszerű technológiát követelő iparágakban végrehajtott külföldi befektetések játszották a fejlődés motorjának szerepét.

A gyors fejlődés árnyoldala, hogy az ország egyre kisebb mértékben részesül a fejletlenebb térségek felzárkóztatására létrehozott strukturális és kohéziós alapokból: míg 1989-1993 között Írország – strukturális segély címén – még több mint egyharmadát kapta a Spanyolországnak juttatott 9,7 milliárd ecunek, ez az arány 1994-1999 között egynyolcadra csökkent. Az ország a regionális fejlesztésre szánt pénzforrások jelentős részét ugyancsak nélkülözni kénytelen, hiszen a GDP meghaladja a közösségi átlag 75 százalékát, ami fölött már nem jár ilyen támogatás.

Az előrejelzések szerint 2005 után nettó befizetővé váló Írországban – részben a kelet-európai konkurenciától, illetve a központi források gyors elapadásától tartva – nem fogadják egyöntetű lelkesedéssel az EU bővítését. Az írek egy tavaly júniusban rendezett népszavazáson elutasították a bővítés intézményi kereteinek megteremtésére hivatott, 2001 februárjában aláírt nizzai szerződést – igaz, ezzel elsősorban arra mondtak nemet, hogy ír katonák részt vegyenek az EU mintegy 60 ezer fős, ezután felállítandó békefenntartó erejében -, így az új tagok felvételét támogatók aggódva várják, mi lesz az októberi, újabb referendum eredménye.

Görögország – kései ébredés

A görögök által bejárt pálya korántsem olyan sikeres, mint az íreké, hiszen a belépéskor a közösségi szint 69 százalékán állt az egy főre jutó GDP, ami azóta gyakorlatilag stagnál, most például 67 százalékon áll. A relatív változatlanság ellenére fejlődött az EU jelenleg legszegényebb tagjának számító Görögország: abszolút számokban mérve az utóbbi két évtizedben jelentősen nőtt a GDP, és a gazdaság is sokkal inkább átláthatóvá vált. A csatlakozás utáni első évek elpocsékolása mindenesetre súlyos hiba volt, hiszen 1981-1986 között – a két versenytárs, Spanyolország és Portugália megjelenéséig – Görögország volt az egyetlen igazán támogatandó tagállam.

A késve beindult növekedés elsősorban a kilencvenes évek második felét jellemezte. Miután 1999-ben kiderült: Athén a közös európai valuta bevezetéséhez egyetlen feltételnek sem felel meg, a hagyományosan "adományozó", baloldali görög kormányzat is rákényszerült arra, hogy azonnali intézkedéseket tegyen az infláció visszafogására, a költségvetési deficit és az állami eladósodottság mérséklésére. Az 1990-ben még több mint húszszázalékos inflációt végül 1999 végére sikerült az euró bevezetésének feltételeit is meghatározó, 1992-es Maastrichti Szerződésben meghatározott szint alá csökkenteni.

Athén szigorú monetáris politikával – részben a magas reálkamatok fenntartásával és az azt kísérő drachmafelértékelődéssel – fogta meg a pénzromlás ütemét. A sikerhez az is hozzájárult, hogy az érdekegyeztetések során a munkavállalók mérsékelték bérköveteléseiket, illetve hogy miközben a nemzetközi piacokon hosszabb ideig csökkentek a kőolaj- és nyersanyagárak, a kedvező termésnek köszönhetően nem nőtt jelentősen az élelmiszer-ipari termékek ára.

A monetáris mellett a fiskális szigor is megjelent, így a költségvetési hiány az 1990-es 16-ról 1999-re 1,6 százalékra mérséklődött. A deficit csökkentésének legfontosabb eleme a bevételek növelése – az adókedvezmények csökkentése, vagyis a kivetett adók beszedésének hatékonyabbá tétele -, illetve az adósságállomány utáni szolgálatok mérséklése volt.

Görögország egy maastrichti kritériumnak még mindig nem felel meg: az összes államadósság a maximálisnak minősített hatvan százalék helyett még mindig a GDP 100 százaléka körül van. Szakértői becslések szerint Athén legkorábban 2009-ben éri el a hatvanszázalékos szintet.

A fellendüléshez az is hozzájárul, hogy Athén ad otthont a 2004-es olimpiai játékoknak, ami miatt érezhetően megnövekedtek a bel- és külföldi befektetések. A görög kormány intézkedéseinek és az olimpiai előkészületeknek köszönhetően a gazdasági növekedés gyorsabb az uniós átlagnál. Az idén például 0,2-0,6 százalékos költségvetési többlet mellett 3,2-3,5 százalékos gazdasági növekedés várható, ami jóval magasabb, mint a Tizenötök 1,3 százalékos előrejelzése. A fejlődést természetesen elősegíti az a 25 milliárd dolláros EU-csomag, amit Athén 2000-2006 között használhat fel a lemaradást csökkentő programok megvalósítására. Az uniós segítségnek köszönhetően épül az északi térségeken áthaladó Via Egnatia, illetve a görög kikötőket összekapcsoló úthálózat.

Görögország helyzetét viszont továbbra is nehezíti, hogy a pozitív változások ellenére az Unió északi tagállamai úgy tekintenek a dél-európai országra, mint ahol még mindig túl laza az adminisztrációs fegyelem, s nem ritka a korrupció. Az olimpiai előkészületek első időszaka csak megerősítette ezeket a félelmeket, hiszen a felkészülés lassúsága és a befektetéseket kísérő bizonytalanság még kormányválságot is okozott.

Portugália – egyszer fenn, másszor lenn

A Magyarországéhoz hasonló területnagysággal, népességgel és gazdaságszerkezettel rendelkező Portugália bizonyítványa jobb, mint Görögországé, ám teljesítménye elmarad Írországé mögött. Az 1986-os csatlakozáskor valamivel Görögország mögé sorolt államban – amikor Portugália az egy főre jutó GDP tekintetében az EU-átlag 52 százalékán állt – az évezred végére már sikerült elérni az uniós életszínvonal nyolcvan százalékát. A fejlődés azonban korántsem volt egyenletes és problémák nélküli: már a belépés időszakában is olyan súlyos viták robbantak ki a tagsággal járó munkaügyi és mezőgazdasági reformok miatt, hogy a csatlakozási szerződés aláírásának napján lemondásra kényszerült a Mario Soares vezette baloldali kormány.

Portugália számára a belépést követő első évek voltak a legsikeresebbek – az uniós alapokból kapott pénzekből gyors fejlődésnek indult az infrastruktúra, illetve a szolgáltatási szektor, amely a lakosság közel hatvan százalékának ad munkát. Ugyanakkor a mezőgazdaság visszaesett: az EU a túltermelést megakadályozandó inkább a földek parlagon hagyását támogatta, aminek következtében a korábbi búzaexportőr Portugália évekig gabonabehozatalra szorult.

A portugál gazdaságot dicséri, hogy a görögnél jóval magabiztosabban teljesítette a maastrichti kritériumokat: a nyolcvanas évek közepén még 31 százalékos éves infláció jelenleg 1-2 százalék között van. Az viszont komoly gondot jelent, hogy a kilencvenes évek közepén megtorpant az export addig látványos fejlődése: az 1997-es csúcsot, a 27,1 milliárd dollárt azóta sem sikerült elérni, miközben folyamatosan emelkedik az import értéke és ezzel együtt a fizetésimérleg-hiány (2000-ben 38, 2001-ben 39 milliárd dollár volt a portugál behozatal). Úgy tűnik föl, hogy a csatlakozást követő fellendülés egy kicsit "ellustította" a portugálokat, s most Lisszabon a privatizációs programok felgyorsításával és a hatékonyság növelésével igyekszik megállítani a kedvezőtlen folyamatokat.

A külkereskedelemben teljes mértékben az EU a meghatározó: míg Görögország az export és import közel kétharmadát bonyolítja le a többi tagországgal, ez az arány Portugália esetében megközelíti a nyolcvan százalékot. Ugyanakkor a portugál gazdaság erejét mutatja, hogy az ország a kilencvenes évek közepén nettó tőkeexportőrré vált.

Komoly gondokat okoz viszont a költségvetési deficit. A portugál kormányzat azzal vádolja a korábbi, szocialista kabinetet, hogy kozmetikázott költségvetési jelentést nyújtott be Brüsszelnek, és a hiány a becsült 2,2 százalék helyett 4 százalék körül mozog.

Spanyolország – a nagy visszatérő

A sok tekintetben Portugáliával hasonló pályát befutott, ám annál jóval nagyobb gazdasággal rendelkező Spanyolország Franco tábornok 1975-ös halála után politikai és gazdasági értelemben is visszatért Európába, s amióta 1986-ban – Portugáliával együtt – belépett az EU-ba, ismét a kontinens egyik meghatározó államává vált. Pedig a kezdetek Madridban sem voltak egyszerűek, hiszen a csatlakozást követő években szinte egymást érték az EU-tagság miatti megszorító intézkedések elleni tiltakozások és sztrájkok. A válsághelyzet következtében 1988-ban kormánya alapos átalakítására kényszerült Felipe González miniszterelnök. A kilencvenes évek elejét az egymást követő korrupciós botrányok jellemezték, s González 1991-ben ismét kormányátalakítást hajtott végre. A spanyolok azonban hamar hozzászoktak az EU-tagsághoz, amely a kötelező megszorítások mellett egyben új utakat, új befektetéseket is jelentett.

A politikai botrányok ellenére a gazdaság gyorsan növekedett, részben a strukturális és kohéziós alapokból származó pénzeknek, részben pedig az országba betóduló külföldi befektetőknek köszönhetően. Spanyolország ugyancsak viszonylag könnyen megfelelt az euró bevezetését lehetővé tevő feltételek többségének – az infláció két százalék körül van, a költségvetési deficit háromszázalékos -, ám az államadósság GDP-hez viszonyított aránya itt is túl magas, hetven százalék körüli.

Az is Spanyolország fokozatos előretörését mutatja, hogy Portugáliához hasonlóan 1997-től maga is nettó tőkeexportőrnek számít.

Finnország – az északi fény

Finnország meglehetősen későn, igaz, akkor rekordsebességgel vált az EU tagjává: miután Helsinki 1992. március 18-án benyújtotta felvételi kérelmét, 33 hónappal később, 1995. január 1-jén már a szervezet teljes jogú tagjává vált. Az időzítést elsősorban a Szovjetunió felbomlása, illetve a közép-európai rendszerváltozások befolyásolták. A nagy szomszéd szétesésével ugyanis egyrészt megszűnt a Finnország szuverenitását korlátozó hatalom, ugyanakkor az ország évtizedek óta nem látott válságba került, mivel összeomlott a finn termékek egyik legfőbb felvevőjének számító szovjet piac.

A 18 százalékos munkanélküliséggel jellemezhető mélypontról az ipari termelés állami kezdeményezésre történő radikális átalakításával – elsősorban e programnak köszönheti a Nokia, hogy papír- és gumigyárból a világ vezető mobiltelefon-cégévé vált -, valamint az EU-hoz való közeledéssel lábalt ki Finnország. Ekkor 11 százalék körüli szintre csökkent a munkanélküliség, az inflációt 1,5 százalékra szorították, bár az államadósságok GDP-hez mért szintje továbbra is magas maradt.

Finnországban egyébként hangsúlyozzák, hogy a válságból való kilábalás már az uniós tagság megszerzése előtt megkezdődött, az integrációs szervezetbe való belépés csak segített megtartani a már beindult kedvező folyamatokat. Azt azonban Finnországban is elismerik, hogy az EU-szabályozók kényszerítették rá az országot arra, hogy szakítson múltjával, hagyjon fel a rövid távú versenyképességet javító gyakori valutaleértékelésekkel. (Az utóbbiakra az ugyancsak kötelezően feladott laza monetáris politika miatt volt szükség.)

A gazdaságilag erős és hagyományosan aktív külpolitikát folytató Finnország EU-tagságának jelentőségét sokan abban látják, hogy Helsinki kiemelkedően fontosnak tartja a kis országok döntési jogának érvényesítését, a "kicsik" nyelvének hivatalos elismerését, valamint a megfelelő számú bizottsági tagság megadását. Annak ellenére is támogatja a potenciális szövetségesek, azaz a kis országok EU-tagságát, hogy helsinki becslések szerint az országnak mintegy egymilliárd eurójába kerül a bővítés.

A finn érdekek képviseletéért – a balti államokhoz és Oroszországhoz fűződő kapcsolatok ápolásában kiemelten érdekelt – Helsinki 1997-ben elindította az Északi dimenzió néven ismert kezdeményezést, amely külön fejlesztési fejezetként részévé vált az EU-prioritásokat összefoglaló Agenda 2000 programtervezetnek. A finn önállóság jegyében Helsinki továbbra sem kíván belépni a NATO-ba, s – szembeszegülve az európai trenddel – a közelmúltban két újabb atomreaktor felépítéséről döntött.

Belépés – túlzott remények nélkül

A 2004-es belépésre váró kelet-közép-európai országok aligha számíthatnak az írhez hasonló ugrásszerű fejlődésre, mivel – a múlt évtizedben aláírt társulási egyezményeknek köszönhetően – élvezhetik a még el nem nyert tagsággal járó kedvezmények jelentős részét, így például áruik gyakorlatilag akadály nélkül juthatnak el a Tizenötök piacára. Ennek statisztikailag igazolható bizonyítékai vannak: míg a nyolcvanas évek legvégén a volt szocialista országok külkereskedelmüknek alig egyharmadát bonyolították le az Unió tagjaival, a kilencvenes évek végére ez az arány már meghaladta a kétharmadot.

Az Unió előszobájában lévő államokban részben már eljött a rendszerváltozással és az EU-hoz való közeledéssel járó befektetési "boom" is: 1995 és 1998 között például 33 milliárdról 63,4 milliárd dollárra nőtt a közép-európai külföldi befektetések értéke. Ennek ellenére biztosra vehető, hogy a csatlakozás után újabb befektetési hullám érheti el a térség országait, ám a szakértők véleménye megoszlik abban, mennyi friss pénzt remélhetnek az új tagállamok.

A European Investment Consortium által készített és az Economist brit hetilap által ismertetett tanulmány szerint a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok csak az EU-n belüli átlag felét érik el, ezért az sem kizárt, hogy a bővítés után viszonylag gyorsan megduplázódik a Kelet-Közép-Európába érkező külföldi befektetések összege. Az elemzés fő következtetése az, hogy az EU-n belüli szabályok teljes átvételének köszönhetően a csatlakozó országokban végrehajtott befektetések már semmivel sem lesznek kockázatosabbak, mint a többi tagállamban végrehajtott beruházások. A befektetéseket ugyanakkor akadályozhatja a Görögországot is sújtó bizalomhiány: Nyugat-Európában sokan úgy tartják, hogy a volt szocialista országokban még nem tekinthető politikailag pártatlannak és teljesen tiszta kezűnek a köztisztviselői réteg.

A PricewaterhouseCoopers tanácsadó cég viszont azt állítja a tagjelölt országokban működő külföldi vállalatok vezetőivel folytatott beszélgetések alapján, hogy aligha várható gyors növekedés. "A megkérdezett mintegy negyven vállalatvezető közül csak nagyon kevesen vélik úgy, hogy jelentős változást hoz a bővítés. Úgy gondolják ugyanis, hogy a kedvező változások többsége már végbement, a lehetséges előnyök már most is elérhetőek" – áll a tanulmányban. Az elemzők azt is hangsúlyozzák, hogy az "ír csoda" egyik eleme – a külföldi befektetőknek adott adókedvezmény – megismételhetetlen, hiszen az EU jelenlegi előírásai tiltják, hogy a más országokból érkező beruházók kevesebb adót fizessenek, mint a hazaiak.

Bár az EU-tagság elnyerése következtében liberalizálják a mezőgazdasági termékek kereskedelmét is, ennek sem lesz jelentős hatása, mert a térség államainak mezőgazdasága elmarad a nyugatiak mögött. Különösen igaz ez a legnagyobb tagjelöltre, Lengyelországra, ahol a lakosság mintegy húsz százaléka – a közösségi átlag több mint négyszerese – foglalkozik mezőgazdasági termeléssel.

Az is mérsékli majd az új tagok növekedési ütemét, hogy gazdaságuk mérete – a GDP nagysága – kisebb a nyugati országokénál, ami azt jelenti, hogy csak viszonylag kevés uniós pénzt kaphatnak. A szabályok értelmében ugyanis az országok évenként legfeljebb GDP-jük négy százalékának megfelelő összegű pénzügyi segítségben részesülhetnek.

Bár a csatlakozás pénzügyi feltételeiről nem született végleges döntés, az biztos, hogy a csatlakozó országok jó ideig nem lesznek nettó befizetők: az EU-s alapokból eurómilliárdok kerülnek majd az újonnan felvett országokba. A térség országai, ahol a fejlettségi szint jóval alacsonyabb, mint az uniós átlag 75 százaléka, mind a strukturális, mind a kohéziós alapból kapnak fejlesztési támogatásokat, és valószínűleg – ugyan még nem tudni, miként alakul át a közösségi agrárpolitika – a mezőgazdasági termelők sem maradhatnak pénz nélkül.

A kiadásokról sem szabad megfeledkezni, hiszen egyedül az uniós környezetvédelmi törvények betartásához 50-100 milliárd eurós beruházást kell végrehajtani az EU-ba belépő államokban.

Becslések szerint az Unión belüli bérkiegyenlítődés tapasztalatai alapján a keleti és nyugati bérek közötti közeledés átlagos felezési ideje mintegy harminc év. A jelenlegi trendek alapján a leggyorsabb felzárkózásra – tíz évre – Szlovéniának van esélye, míg az átlagot Románia rontja leginkább a maga 600 évével.