Újjáéledő hagyományok

Kávéházak városszerte

Ha bárki nekem szegezné a kérdést, mondjam meg, mi a különbség ma a kávéház és a cukrászda között, igen nehezen tudnék válaszolni. A klasszikus kávéház ugyanis teljesen átformálódott. A huszadik század elején még arra hivatkozhatott e téma firtatója, hogy az urak kávéházba járnak, a hölgyek cukrászdába, a kávéházak közönsége hosszú ideig szinte kizárólag férfiakból állt. (Nem említendők most és itt azok a nők, akik az éjszakában, az éjszakából éltek.) A cukrászdában legfeljebb likőrt hozathat a vendég, a kávéházban sört és bort is mérnek, a cukrászda délelőtti, délutáni, legföljebb kora esti hely, a kávéházak közül némelyik nonstop működött.

Művésztanyák

Nem, nem az 1894-ben fényes ünnepség keretében megnyílt New York volt az első és egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó kávéház, előbb a Fiume, később a Centrál, a Három Holló is szünet nélkül várta törzsvendégeit. Így az a közkeletű adoma, miszerint Molnár Ferenc egy díszes hölgykoszorú kíséretében a Dunába hajította a kulcsot, s így maradt örökös vendégváró a Nagykörút és a Dohány utca sarkán álló híres hely – sajnos nem hiteles.

Az azonban bizonyos, hogy a New York volt a kor legpompásabb műintézete, a kívül fáklyát tartó Lucifer-figurák járultak hozzá a fényességhez, alkotójuk Donáth Gyula szobrászművész. Ő készítette az M1-esre Tatabánya fölött szigorú tekintettel lepillantó turulemlékművet és a Vígszínház meg az Opera díszítő alakjait is. A vidám ördögök ma senkinek sem tűnnek föl, a Hauszmann Alajos tervezte neoreneszánsz, de inkább eklektikus palota lakója évek óta a romlás.

A kávéház ugyan működik, de már pénzváltó seftelők, s nem a költők, grafikusok, színészek tanyája, mint még a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években volt, amikor napi- és hetilapok, művészeti folyóiratok és könyvkiadók lakoztak a ház emeletein. Amikor a Pesten forgató Jacques Charrier-t, Brigitte Bardot férjét és gyermekének apját, vágyakozó tekintetű diáklányok lesték a portál üvegén át, vajon kivel ebédel a szuterénszintre süllyesztett "Mélyvízben", a város legelegánsabb étkezőhelyén. Ám egy kávé mellett is hosszan elüldögélhetett a galérián a titkos találkára váró szépfiú, elöl a földszinten a jövendő forgatókönyvíró.

A New York portálján akkor éppen Hungária Kávéház felirat díszelgett, de a kezdő újdondászok is tudták, hogy az ember a New Yorkba (maximum a Hungiba) szalad le, hogy a nagy Művésszel vagy Művésznővel élete első villáminterjúját elkészítse. Amárványasztaloknál naphosszat fogadta az ifjabb írónemzedék hódolatát Zelk Zoltán, később Juhász Ferenc. Arossz nyelvek azt mondják, hogy az itt elhangzottak egy része másnap már gépelt jelentés formájában a Jászai Mari téri illetékes íróasztalára került, s hogy számos, masszív alkoholistának álcázott hobónak a Belügyminisztérium folyósította a konyakra való forintokat. Lehet, sőt valószínű, de az ez irányú kutatásokat a Történeti Hivatalban kell majd folytatni.

Miután a házban lévő kiadó kiköltözött, a New York-palota, s vele a híres kávéház sorsa is megpecsételődni látszott. Mint a Gerbeaud-nál, az Andrássy úti Művész Kávéháznál, itt is az a veszély fenyegetett, hogy rideg autóreflektorok villannak a járókelőre a kirakatüveg mögül, azaz hivalkodó gépkocsiszalonná alakítják a jobb napokat látott vendéglátóhelyet. Aztán felvetődött, hogy a házat és a szomszéd épületet kössék össze, és a műemlék jellegű részletek megőrzésével alakítsák benne ki a Nemzeti Színházat. Bármily jó szándékú és kultúracentrikus is volt az elképzelés, nem realizálódhatott, ehelyett újra fölkínálták eladásra a New York-palotát; egy itáliai cég vásárolta meg, s luxusszállodát épít belőle. A kikötéseknek megfelelően megtartja a felújításra minden szempontból rászoruló kávéházat. Amire minden remény megvan, elvégre az olaszok éppúgy barátai a kávéházi életformának, mint a bécsiek vagy a budapestiek.

Mi hát a kávéház?

A kávéházhoz elsősorban kávé kell -mondhatjuk, erősen leegyszerűsítve a kérdést. Egyes források szerint a kávécserje babja az abesszíniai Kafa városából, Dzsemál Eddin mufti ajándékaként került a XV. században az imádkozó mekkai dervisekhez. A kávé ugyanis ébren tartotta fogyasztóját, így a dervisek is jobban bírták az ünnepi virrasztást. Magyarországon, mint annyi más dolgot (például a korszerű közigazgatási rendszert), a törökök honosították meg, innen a mondás: hátravan még a fekete leves! – azaz a kávé. Az első kávéházat mégsem Budán, hanem Bécsben nyitotta meg bizonyos Kulcsicki polgár.

A Pallas Nagylexikon szerint: "Kávéház az az utcai, föld feletti üzlethelyiség, melyben kávé, tea, csokoládé, italmérési engedély tárgyát nem képező szeszes italok, az utóbbiakhoz szükséges nedvek, végre az elősorolt cikkekkel fogyasztani szokott sütemények mindig kaphatók; melyben legalább két rendes nagyságú tekeasztal folytonosan a közönség rendelkezésére áll... Kávéházi vagy kávémérési üzlet nyitására engedélyt csakis teljesen megbízható egyén nyerhet."

A kávéház koronként és városonként más-más fejlődési stációkon ment keresztül, ám bizonyos, hogy a találkozás lehetősége mindenütt meghatározó volt és lesz. Ha egy kávéház olyan hatalmas, mint az 1865-ben megnyitott londoni Café Royal a Regent Streeten, ahol a huszadik század leghíresebb írói, politikusai, színészei fordultak meg, méltán lehet büszke a hagyományaira. A Café Royal nyolc szintjén a húsz fényűző különterem valamelyikének kristálycsillárja alatt csevegett egykor Oscar Wilde és társasága, Churchill, Lawrence Olivier, a királyi család számos tagja. A tehetős multinacionális vállalatok kitüntetésnek tekintik, ha ide hívhatják meg karácsonyi partira az üzletfeleiket, a termek jó előre foglaltak.

Párizs kávéházi vidámságát egy itáliai mester, Puccini is megörökítette a Bohéméletben. Hogy egy croissant és egy tejeskávé mellett egész nap elábrándozhat az ember, boldogan, óriási terveket szőve – erről pedig Hemingway tanúskodott a Vándorünnepben.

A "néma kávéházak" afféle nappali melegedőként szolgáltak a pénztelen művészeknek, a café chantant-okban pedig fantasztikus karrierek indultak el, Chevalier-t, Piafot kávéházi énekesként fedezték föl. A bécsi liberalizmus eszményeit és a nyomában kibontakozó új művészetet kávéházi szegleteken találták ki. A történelmi olvasókönyvek szerint a pesti Pilvax kávéházban határozták el a márciusi ifjak, hogy a Hatvani utcában lefoglalják a nyomdát, és tizenkét pontban közzéteszik a magyar nemzet követeléseit.

Kétharmad emberöltővel az 1848-as forradalom bukása, a '49-et követő súlyos megtorlások után egy Duna-parti szálloda, az Angol királynő kávéházában tárgyalt politikustársaival a kiegyezésről Deák Ferenc, meg a közeli Privorszkyban, a hajdani harmincad vámház helyén épült palota földszintjén.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank székházát Hild József tervezte, ékessége volt a Gizella (ma Vörösmarty) térnek. Minthogy Privorszky átköltözött a Duna-partra, a kávéháza helyét Kugler Henrik cukrászata foglalta el. A Kugler família Sopronban gyakorolta a cukrászmesterséget. Világlátott utóduk híresen jó fagylaltot készített, népszerűsége teljében nyitotta meg európai színvonalú üzletét, amelyet ma Gerbeaud-ként ismerünk. Kuglernek nem született gyereke, így párizsi kollégáját, Émile Gerbeaud-t hívta Budapestre, vezesse tovább a cukrászatot. A francia mester francia aszszonnyal érkezett meg, viszont már magyar termékként mutatták be a konyakos meggyet, a fekete csokoládéköntösbe öltöztetett alkoholban érlelt gyümölcsszemet. Az igazit ma is ugyanúgy készítik a Gerbeaud-nál, egyenként, kézzel gömbölyítve.

Az édességek világában azért tettünk röpke kitérőt, mert a cukrászda ma egyre inkább hasonlít egy békebeli kávéházra, nádkeretben újságok függnek a fogason, a pincében rusztikus sörház nyílt, az oroszlános udvarban pedig a diszkrét és elegáns környezetben ínyencfalatokat szolgálnak föl az üzleti ebéd vagy vacsora vendégének. A közelmúltban került a Gerbeaud-ház egy német üzletember, Erwin Müller tulajdonába.

A Müller név nem ismeretlen irodalmi körökben, bár valószínűleg nincs köze a tintamárkához. Amikor a New Yorkot megnyitották, a pincérnél nemcsak hitel, másnaposság ellen szódabikarbóna, aszpirin volt kapható, a feketekávé mellé vizet is adtak, de kérésre saját cégemblémájú kutyanyelvet és Müller-féle fekete tintát, sőt itatóspapírt is hoztak a kedves vendégnek. Ahosszúkás papírokon számtalan remekmű: novellák, versek, karcolatok, tárcák, kuplék láttak napvilágot. A közeli kiadókban a műveket mindjárt pénzre lehetett váltani, a húszas évekig a megbecsült szerzőknek azonnal, a kézi kasszából fizettek.

A páratlanul igényes Hét szerkesztője nem a New Yorkot mondta törzshelyének, ám szombatonként Kiss József is beült a kávéházba, hogy lássa, mennyien olvassák lapját. A régi New Yorkban egyébként szinte mindenki megfordult, például Kosztolányi, Szép Ernő, Karinthy Frigyes és köre, akik egyébként jó ideig a Lágymányoson, a Hadikban érezték magukat otthon. Azután valamennyien áttették a székhelyüket a Centrálba, amely a már említett Hét szerkesztőségeként funkcionált. A hetilap közölte Heltai csengő-bongó rímű verseit, Móricz és Ignotus novelláit, kritikáit és Budapest remek tollú krónikásának, Kóbor Tamásnak az írásait.

Ha pontos választ akarunk kapni a kérdésre, hogy mi is a kávéház – forduljunk hozzá bizalommal... "A kávéház nemcsak egy ipartestület kereseti forrása, nemcsak hely, ahol feketét lehet kapni, hanem produktuma egy bizonyos fokon álló civilizációnak, szükségképpen való okozata valamely kulturális fejlődésnek, és szimptómája egy általános pszichológiai állapotnak" – állítja. Szabatos és több mint száz évvel elteltével is érvényes meghatározás. A kávéház tulajdonosának, működtetőjének ugyanis nem pusztán a nyereségességre kell ügyelnie, ha olyan vendégkört akar kiépíteni, amely híressé, vonzóvá teszi, fontos, hogy más szempontokat is figyelembe vegyen. A civilizáció, a kultúra, a lelkiállapot, mint egy társadalom állapotjelző rendszere bizony a kávéházi életben is megmutatkozik. Szükségük van-e az embereknek olyan helyekre, ahol a kulináris örömök jóformán másodlagosak, s inkább a találkozás élménye, a szellemi felüdülés az elsőrendű?

300 éve kezdődött Egyes források szerint az első "hivatásos" kávéházat a frissen betelepült rácok nyitották városunkban, 1696-ban. Majdnem húsz évvel később, 1714-ben a mai Molnár és Havas utca sarkán fogadta vendégeit a magát ugyancsak rácnak mondó Balázs mester, aki az első pesti kávéház tulajdonosa volt. A millennium esztendejében, 1896-ban a lexikon szerint kilenc híján hatszáz kávéház és csaknem félezer kávémérés működött Budapesten.

Eltűntek és feltámadtak

A pesti kávéházak története roppant gazdag, több kötetet is megtöltene. Ahányan csak hozzáláttak e história megírásához, annyian, annyiféle szubjektív szempont alapján tették. Nem törekedhetünk a teljességre, de meg kell említenünk a híres kávéházak sorában a Három Hollót, amely állandó tanyája, dolgozószobája volt Ady Endrének, egy kis szeparé volt számára deszkafallal, függönnyel lekerítve, e szentélybe bejutni igen nagy tisztesség volt. A Hajós utca és az Andrássy út sarkán álló épület falán bronzrelief emlékeztet erre az időre. A házban a költő szelleméhez méltó törekvésekkel a budapesti Goethe Intézet működik ma, földszintjén az Eckermann Kávéházzal. Az Eckermannban nincs nemzedéki kérdés, a könyvtárból, folyóirat-olvasóból jőve ősz hajú urak telepszenek le asztalaihoz egy kávé erejéig, a közönség zöme azonban igen fiatal.

A kávéházak egyik fő varázsa hajdan az volt, hogy bennük meg lehetett találni az embereket. Ma mobiltelefonon érdeklődnek a családtagok: hol jársz? Ám akadnak, akik tartják magukat a régi formákhoz. Taub Jánost, a neves színházi rendezőt például reggelente biztosan a Művészben látja ücsörögni az ember.

Az első világháború után a Nyugatnak és Schöpflin Aladárnak is a Centrál a törzshelye. De itt trónolt zordan és megközelíthetetlenül Szabó Dezső. Török Sophie azt írja a naplójában, hogy a magát emésztő, szikár alak, Babits Mihály a Centrálban kérte feleségül. Lázrózsákkal az arcán átsuhant az asztalok közt Tóth Árpád. Majd Ottlik Géza, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Weöres Sándor nemzedéke következett. "1945-46-ban még jártunk a Centrálba, volt folyóiratunk, a Magyarok, míg '47-ben új szerkesztő át nem vette, az Újhold, Lengyel Balázs lapja, Kassák és Fodor József Új Időkje, Sárközi Márta Válasza, írók voltunk idehaza, amíg 47-48-ban ezt is, azt is, a Centrált is meg nem szüntették" – emlékezett Ottlik, aki sajnos, nem érhette meg, hogy a Centrál újra kinyitott.

1997-ben jelentette be Somody Imre – akkor a Pharmavit Rt. elnök-vezérigazgatója –, hogy megveszi a Károlyi utca sarkán álló volt Terimpex-székházat, és külön cége, a Somody Kft. vállalkozásában helyreállíttatja a Centrál Kávéházat. Célja az volt, hogy modellt teremtsen a következő évszázad kávéházi életéhez. A Centrál ablakait és portálját korhű alakban, hő- és hangszigetelt üvegezéssel újragyártották, a belső – Pataky Dóra belsőépítész elképzelései szerint – szintén a "békebeli" hangulatot idézi 1999 szilvesztere, az ünnepélyes megnyitó óta. A kávéház új életre keltésénél egy hamburgi bölcsész, Wilhelm Droste is bábáskodott, az ő nevéhez fűződik egyébként a Három Holló helyén működő Eckermann Kávéház arculatának kialakítása is.

Egyetemi oktatók és hallgatók egyaránt szívesen múlatják a Cukor-Irányi-Egyetem utca háromszögében álló kávéházban az idejüket, de szívesen találkozik az eredeti stílusban helyreállított tágas térben színészkollégákkal vagy újságírókkal Szabó István Oscar-díjas rendező is, akinek egyébként a körúti Hotel Béke Radisson Zsolnay Kávéháza a budapesti törzshelye.

A Centrál föltámadt, más híres kávéházak azonban úgyszólván nyomtalanul eltűntek. A nagypolgári Abbázia helyét, az Oktogon egyik sarkát egy bankfiók foglalja el, a másikat a Savoy utóda, a Burger King, ezen a helyen egy neves kortárs képzőművész, Lakner László freskója is az átalakítás áldozatául esett.

Azért sem az amerikai típusú gyorséttermek, sem a bankok nem kárhoztathatók egyértelműen a kávéházak eltűnésért, a Nyugati melletti McDonald's belső tere például csaknem olyan otthonos, mint egy szolidabb kivitelűkávézó, úgy is használják a fiatalok.Beülnek, és hosszan beszélgetneknarancslé és hosszú kávé mellett. Akadnak azután kifejezetten előnyös kompromisszumok, az Andrássy úti Lukács fölé ugyancsak egy pénzintézet költözött, ám gyönyörűen helyreállította nemcsak az épületet, hanem a híres kávéház-cukrászdát is. A Liszt Ferenc tér sarkán a Japánt átlényegült formában találja meg az olvasó, ez az Írók boltja nevű könyvüzlet.

Ebbe a kávéházba előbb a képzőművészek és építészek költöztek be: Lechner Ödön, Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Pólya Tibor, Csontváry, azután a színészek: a Latabár fivérek és Törzs Jenő, majd a költők és írók: Zelk Zoltán, Vas István, József Attila és Nagy Lajos. Ha hajdani kávéházi formáját a Japán nem is nyerte vissza, a könyvesbolt sarkában néhány asztal és tonettszék idézi a múltat. Egy tea mellett folyóiratot olvasgathat a törzsvevő, ide telepszenek le a könyvbemutatók szereplői és hallgatóik, ez is valami.

Koncertteremben, múzeumban

A Liszt Ferenc téren egyébként alighanem a legnagyobb ma a kávéházsűrűség, egymás után nyíltak meg a fiataloknak szánt, bár nem olcsó szórakozóhelyek. Alegbarátságosabb árakat az alternatív hangulatú Pesti Est Café produkálja, nem véletlen, hogy hangverseny előtt az idősebb generáció tagjai is szívesen betérnek ide egy-egy süteményre, kávéra vagy narancslére. A Zeneakadémián ugyanis nincs egyetlen szék vagy asztal, ahol egy pohár frissítőt kényelmesen elfogyaszthatna a nagyérdemű.

Ellentétben a külhoni hangversenytermekkel, igaz, azok többsége eleve koncertpalotának épült. Az eklektikus amszterdami Concertgebouw-hoz toldott csúnya, de praktikus üvegfalú kávéházi részben akár egy szerényebb vacsorát is elkölthet a művészi élmény befogadása előtt a tisztelt vendég, közben szemlélheti a belvárosi élet csillapuló forgalmát. Szünetben kávézhat éspezsgőzhet a tágas büfékben is. Aszponzorok megvendégelésére pedig külön termek állnak rendelkezésre.

Ilyen kényelemben nem lesz egyhamar része a pesti Zeneakadémia látogatójának, ám a főtitkártól megtudtuk, hogy helyreállítják és talán nemsokára megnyitják azt a büfé-kávézót, amely a huszadik század első évtizedeiben még a koncertpublikum felüdülését szolgálta.

Ausztriában és szerte Európában az a trend, hogy a múzeum ne csak múzeum legyen, hanem vendéglátóhely is. Arégi, nagy házakban is szorítanak helyet egy-egy kávéház berendezéséhez, ez jövedelmet is hoz az intézménynek, másrészt lehetővé teszi, hogy aki a több tárlatra érvényes, rendszerint borsos árú belépőt megfizette, az akár egy egész napra bevegye magát az adott múzeumba, s közben megpihenhessen, kényelmesen egyen-igyon, ne a mosdó előterében kelljen lopva elmajszolnia a magával hozott szendvicset. Az új épületekbe eleve betervezik a kávéházat.

Így van ez Bécs friss szenzációjában, a Museumsquartier-ben, az új múzeumi negyedben, amely építészetileg, programkínálatában és kényelmi berendezéseit tekintve is lenyűgöző. A mostanában átalakított budapesti múzeumokban (Szépművészeti, Műcsarnok) is létesítettek kávéházakat, a napokban nyílt meg egy modern művészeti gyűjtemény Újpesten. A magánerőből, egy régi gyárépület átalakításával létrehozott kortárs centrum terveinek is lényeges eleme volt a kávéház, amely bizonyára fontos tényezője a közönség idecsábításának.

Újpesten ugyanis már működik egy sikeres intézmény, amely egyszerűen a Külvárosi Kávéház nevet viseli, és a régi, valaha önálló község központjában áll. Filmesek újították föl az épületet, amely a formájából ítélve hajdan is vendéglő lehetett. Előnyük volt a berendezésben, hiszen munkájuk révén alapos ismereteket szereztek arról, hogy milyen lehetett egy régi polgári kávéház, illetve vendéglő, és jól tudják, mi az, amire a Magyarországra érkező sztárvendég vágyik: nyugodt és meghitt hangulatra, emlékezetes zamatokra, aromás borokra.

Harangozó Gyula, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója A kávéházak terén, a Liszt Ferenc téren lakik. Az ötödik emeleti lakásba nem ér föl a zaj, őt tehát nem zavarja a kávéházi közönség lármája, ami a hétvégi éjszakákat rendszeresen betölti. Az egyik helyről például erőteljesen visszhangzik a zene basszus szólama, ami az alsóbb szinteken lakókat éppenséggel nem ringatja álomba. Jónak tartja, hogy a kávéházasok egy őrző csapatot foglalkoztatnak, tagjai szemmel tartják a tér közönségét, de a zárórával nyilván letelik a munkaidejük, az alkoholfogyasztásban mértéket nem ismerő vendégek viszont ott maradnak a téren. * Mint mondja, a bécsi lakásuk (felesége a Wiener Staatsoper balerinája) is egy olyan sétálóutcában van, ahol vendéglők, kávéházak sorakoznak. Ám, ha ő este tíz előtt pár perccel leül az olasz teraszára – ahol törzsvendégként tartják számon –, jön a tulajdonos, és elnézést kér: közel már a záróra, sajnos nem tudja kiszolgálni. Vagyis egy kis tapintattal, rendteremtéssel összhangba lehetne hozni a különféle érdekeket. Egyébként szépnek és kulturáltnak tartja az itt lévő kávéházakat, kivált a legutóbb megnyílt Tortugát.

Pesten jobb a helyzet

Az eltűnt kávéházak úgy is új életre kelhetnek, hogy egyszer csak galéria és műkereskedés lesz belőlük. Mint a Luxorból, amely a Duna-part és a vele párhuzamos Falk Miksa utca között kialakuló műkereskedelmi negyed Szent István körúti bejárata, Kieselbach Tamás galériája. A Luxor "ezüstkorában" – állítólag a családi ezüst eladásából vette meg a vendéglős az üzletet – Szomory Dezső szomorkodott asztalánál, törzshelye volt Kassák Lajosnak, aztán feltűntek azok a költők, képzőművészek, akik nemrég még közöttünk jártak: Román György, Nagy László, Pilinszky János, Kardos G. György.

A Luxor falain tehát tükrök helyett eladásra váró festmények függnek, nemritkán olyan művészektől, akik a kávéház fénykorában asztalainál ültek. A bezárása előtt ütött-kopott Sziget cukrászda helyén, vagyis a közelben nem olyan régen nyílt meg az Európa Kávéház. Teraszán, belső termében, galériáján ritka az üres asztal. Ez is jelzi, hogy a kávéházi élet újra virul, s hogy bizonyos negyedekből, utcaszakaszokról mennyire hiányoznak a tiszta, békés és barátságos beülőhelyek, ahol fél óra, de akár fél nap is eltölthető újság- vagy könyvolvasással, beszélgetéssel. Ez a hiány jelenleg a budai oldalon a legfeltűnőbb, ahol pedig egykor annyi kávéház, cukrászda várta a vendéget.

A híres művészkávéházak között kell említenünk még a Belvárosit, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, ma Lídó néven ismerős, sokszoros és egyáltalán nem vonzó metamorfózisok után (kaszinó, night klub) most remélhetően visszaalakul "normális" polgári kávéházzá. Egyelőre divatszakemberek ütöttek benne tanyát. A hatvanas években, délutánonként a Belvárosiban biztosan megtalálta az ember Somlyó Györgyöt, lelkes bölcsészlányok társaságában, és szinte mindig befutott, hatalmas aktatáskát cipelve magával Devecseri Gábor. Néhány zeneszerző is várta kanapéin a múzsa ihlető csókját.

Hogy Kóbor Tamás definíciója szerint fejezzük be, miszerint a kávéház "produktuma egy bizonyos fokon álló civilizációnak, szükségképpen való okozata valamely kulturális fejlődésnek", a jelenlegi fejlődés megint életre hívja a kávéházakat, csak kicsit másként. Például szállodák halljában. A Hotel Marriott kényelmes bőrfotelekkel berendezett lobby lounge-ja rendkívül népszerű találkozóhely, a hatalmas, öblös csészében fölszolgált kapucíner mellé egy méltányos összeg befizetésével annyi válogatottan finom süteményt ehet a kuncsaft, amennyit nem szégyell. A közeli üzlet- és irodaházközpont szuterénje másfajta kávéházzal hívogat, meglehet ez a jövő, az asztalokon számítógépek állnak, a tinta és a kutyanyelv helyett ezzel írhat korunk koszorús költője, de az nem valószínű, hogy a pincér, mint valaha a New Yorkban (vagy másutt), hitelt nyújtana.

A Korona Szálló kissé huzatos üveghídja a Kecskeméti utca fölött ível át, pazar kilátást nyújtva a Belvárosra, a Kálvin térre. Innen vágyakozva sandíthat át a vendég a régi Fehér Oroszlán fogadó műemlék épületére, vajon mikor lesz annyi ideje, hogy a ház sarkától induló Ráday utca egymás után nyíló kávéházait mind kipróbálja. Az utca díszburkolatot kapott, csak a busz pöföghet rajta végig, a gépkocsiforgalmat elterelték, tavasszal és ősszel a teraszokat megtöltik az egyetemisták, nyáron pedig a turisták.

A zaj és a szabályozatlan nyitva tartás miatt azonban nem felhőtlen az örömük a Ráday utca lakóinak. Pedig a járműforgalom csillapításával, a galériák, no és a kávéházak megnyitásával egy új szórakoztató-kulturális negyed kezd kialakulni. Az érdekek egyeztetése az új kávéházi létforma kialakulásának fontos eleme.

A Ráday utcában volt először Coquan's kávézó, a két amerikai egyetemista szerény vállalkozása szinte hálózattá fejlődött, a Fény utcai piacon és a Nádor utcában is találunk már Coquan's üzletet. A kávét helyben pörkölik, a szemes kávéból óhajunk szerint adnak keveréket, és a szemünk láttára készítenek belőle olyan őrleményt, amilyet kívánunk. Márpedig a neves szakács- és cukrászmester, Dobos C. József szerint a jó kávéhoz frissen pörkölt és frissen, finomra darált kávé szükségeltetik.

A többi mese és hangulat.

Gyárgyán Márta, a Soul Café & Restaurant tulajdonosa A Ráday utcai különleges hangulatú vendégváróhely nevéből könnyen következtethet az ember, milyen muzsika várja odabenn: érzelmes és ugyanakkor modern. A tulajdonosnő olyan hangulatú helyet óhajtott kialakítani, amilyenek némelyikében a világot bejárva ő is nagyszerűen érezte magát. Kávéházának vendégei túlnyomórészt a 20 és 45 év közötti korosztályt képviselik. Egyébként a mind sűrűbb kulturális rendezvények, a Könyvhét, az Õszi és a Tavaszi Fesztivál eseményei a Ráday utcai kávéházasoknak valószínűsíthetően nem kis forgalomemelkedést hoznak. Számos üzletember hívja partnereit munkaebédre például a Soul Café & Restaurant-ba, és persze egy-egy sikeres "biznisz" létrejöttét is megünneplik, visszatérve az itt kapható zamatos ételek kedvéért. A tulajdonos, bár nem tanulta a szakmát, mégis a vendéglátás szakemberének számít, akinek vonzódása a széphez régi keletű. A melegséget sugárzó belső színvilág a dizájnban jártas személyiségre vall. Mint mondja, nem a nosztalgia késztette a Soul Café & Restaurant megnyitására, szerinte Budapestnek, mint minden jó légkörű nagyvárosnak, szüksége van a kávéházak, vendéglők sokaságára. Kávéházat üzemeltetni sikeres vállalkozás – mondja, de azt is hozzáteszi – persze csak a maga nevében –, hogy kötelező magas minőséget adni, csak akkor térnek vissza a vendégek