Minden kormányzati beavatkozás torzítja a piacot

Interjú Orbán Istvánnal, az EGIS vezérigazgatójával

A nyáron lezárult a kormányzat és a gyógyszergyártók között három éve dúló háborúskodás. Elégedett az eredménnyel?

* Relatíve igen, abszolúte nem annyira. A relatív elégedettséget az magyarázza, hogy megszüntette a bizonytalan helyzetet, és egyéb szempontból is jelent számunkra bizonyos előnyöket. Maradéktalanul azonban azért nem lehetek elégedett, mert nem lenne jó, ha 5-10 év távlatában is az egyedüli szempont a büdzsében elérhető megtakarítás, vagy az egyébként rendszeresen alultervezett gyógyszerkassza kereteinek betartása lenne. A magyarországi gyógyszergyártóknak ugyanis egyéb funkciói is vannak azon túlmenően, hogy az egészségbiztosítót elfogadható áron ellássák gyógyszerekkel. Emiatt ezt a szakmát hosszabb távon is helyzetben kellene tartani.

Az EGIS egyébként hogyan került ki az ártárgyalásokból? Pozitív vagy negatív szaldóval?

* Mindenképpen pozitívan. Egyrészt azért, mert elfogadták azt a rendkívüli megoldást, hogy az 500 forint alatti összegbe kerülő termékek árát 50 forinttal lehessen emelni. Nekünk elég sok olcsó készítményünk van, amelyeknél így 10 százalékos emelést érvényesíthettünk, miközben az egyéb orvosságok árnövekedése a megállapodás szerint éves átlagban maximum az infláció 70 százalékáig terjedhet. Másrészt azok az új készítményeink, amelyeket meglehetősen feszített program alapján évekig fejlesztettünk, most végre forgalomba kerülhettek.

Hány ilyen gyógyszerről van szó?

* Gyógyszerformánként számolva több mint húszról, de van közöttük négy olyan új molekula, amelyek reményeink szerint nagyon sikeresek lehetnek.

Még ha az EGIS számára pozitív eredményt hozott is a megállapodás, ennek érdekében sokat kellett engedniük. Nem mentek a gazdaságosság, az ésszerűség határai alá?

* Az már önmagában a határ alatt van, amikor elfogadjuk azt az alapfeltételt, hogy az áremelés mértéke ne érje el az inflációt. Nekünk ugyanis senki semmit nem ad olcsóbban pusztán azért, mert azt gyógyszergyártáshoz használjuk. Kénytelenek vagyunk elszenvedni az áremelést a legkülönbözőbb területeken, legyen szó akár energiáról, nyersanyagról, vagy éppen munkaerőről. Ez az állapot hosszabb távon nem tartható fenn, mert ez először relatív, majd abszolút elnyomorodáshoz vezet. A megállapodás aláírása tehát részünkről gazdaságilag nem volt ésszerű. Ám sajnos elég jól vagyunk idomítva, hiszen 2000-ben semmiféle áremelés nem történt. Olyanok voltunk, mint a kiéheztetett kutya, amelyik egy idő után már a száraz kenyeret is megeszi.

Tény, hogy ezt megelőzően – bármilyen csúnyán hangzik is a kifejezés – kölcsönös zsarolásként értékelhető csaták zajlottak.

* A kifejezés sajnos találó, de nem mi kezdtük, hanem a kormány az 1999-es, 3 százalékban maximált áremeléssel. Majd tárgyalásokat ígért, amelyek – ugyancsak nem a mi hibánkból – nem kezdődtek meg. Közben különböző koncepciók születtek különböző szakértők és bizottságok részéről a támogatási rendszer reformjáról, de érdemi előrelépés nem történt.

Ezt elégelték meg Önök 2000 májusában, amikor a hazai és a külföldi gyártók érdekképviseletei egyeztetetten 8,5 százalékos éves átlagos emelést jelentettek be.

* Az még mindig bőven az infláció alatti mérték lett volna, de erre jött a kartellvád és a versenyhivatali vizsgálat, az eljárás és a bírság. Pedig ma is azt állítom, hogy nem volt kartell. Nem csináltunk mást, mint amit az állam csinál velünk immár 10 éve. Azt mondja, hogy ennyi percent, és kész. Mi is csak annyit mondtunk, hogy annyi százalék és kész. Tudom, hogy ha ketten csinálják vagy mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. De az az érv, amivel ezt kartellnek minősítették – nevezetesen, hogy korlátozza a versenyt –, végképp nem igaz. Hiszen attól, hogy mi százalékosan emelünk, az addigi arányok még megmaradnak.

Hogyan élte meg mindezt?

* Mint a legklasszikusabb gazdasági etatizmus megnyilvánulását, ami számomra nem ismeretlen, de a piacgazdaságtól idegen. Mindezt csak tetézte a 180 napos árbefagyasztás. Sőt, még a hatósági árak bevezetésével is megfenyegettek minket, de azt valószínűleg nem gondolták komolyan. Legalábbis én reméltem.

A gyógyszergyártók még az árbefagyasztás előtti években is rendre az infláció alatti ütemben emelték áraikat, a lakossági térítési díjak mégis gyors ütemben – 1999-ben pl. drasztikusan, 35 százalékkal – növekedtek. Ezért sokan a gyártókat szidják. Annál is inkább, mert – lévén szó a két legnagyobb hazai cég esetében tőzsdei társaságról – a nyilvános adatok alapján azt látták, hogy a gyártók tekintélyes nyereséget produkálnak évről évre.

* 1995 kivételével valóban infláció alatti termelőiár-emelésekről volt szó, és ez nem jelentett mást, mint hogy folytatódott a gyógyszeriparban egy sajátos eszközökkel gyakorolt tőkekivonás, ami az 50-es években Franciaországban már megbosszulta magát. Tönkretette az ipart, amelyet csak nagy áldozatok árán sikerült újraéleszteni. Számunkra ez a gyakorlat nem ismeretlen, 40 évig egyfolytában együtt éltünk ezzel. Tudniillik, hogy az állam – amely akkor a tulajdonos és a biztosítási rendszeren keresztül a vevő is volt egyben – mesterségesen alacsonyan tartotta a gyógyszerárakat. Az, hogy szidnak minket, csak azért van, mert nem tudunk mindenkihez odamenni és elmondani, hogy "tetszik tudni, az árak nem azért nőnek, mert mi emeljük őket, hanem azért, mert csökken a támogatás". A támogatások visszafogása ugyanis sokkal nagyobb hatással van az árakra, mint a termelői árak növekedése. Egy konkrét példa: 1999-ben egy bizonyos, a gyomor- és emésztőszervi betegségre ható népszerű gyógyszerért egyszerűen azért kellett egyik napról a másikra háromszor annyit fizetnie a betegnek, mert az Országos Egészségbiztosítási Pénztár az 1000 forintos árból a korábbi 90 helyett csak 70 százalékot térített, 900 forint helyett csak 700-at. Így a betegnek 100 forint helyett 300-at kellett fizetnie, miközben a gyártó egy fillérrel sem emelte a termelői árat.

Mindenesetre a tőzsdei befektetők meglehetősen ijedten reagáltak az állami beavatkozásokra – az Ön kifejezésével élve etatista megnyilvánulásokra. A részvényárak azóta sem tudnak magukhoz térni – bár ennek kétségtelenül más okai is vannak. A fundamentumok alapján Ön szerint milyen ár lenne reális az EGIS-részvény esetében?

* Ezt én nem tudnám pontosan megmondani, de a tényadatok alapján a mostanság jellemző 11 800-12 100 forint közötti sávban szerintem alulértékelt. Ma már az EGIS árbevételének több mint 60 százaléka az exportból származik, és ez az arány növekszik, éppen azért, mert a cég igyekszik magát mentesíteni a belföldi hatások alól, vagy legalábbis mérsékelni azokat. És egyben ez az egyik magyarázat az előző kérdésében említett nyereségességre is.

Annak ellenére, hogy a hazai gyógyszerek átlagosan harmadannyiba kerülnek, mint a külföldiek, a magyarországi gyógyszergyárak piaci részesedése itthon még mindig fokozatosan csökken. Ez minek tudható be?

* Van ennek egy olyan oka, amelyről nagyon keveset beszélünk, a másikat többet emlegetjük. Az első ok a gyógyszerfogyasztás összetételének változása. A gyógyszerpiac liberalizálása nyomán nagyon sok olyan orvosság jött be az országba, amelyre a hazai egészségügynek igen nagy szüksége volt. Én éppen emiatt soha nem voltam híve annak, hogy "zárjuk le a határokat", ne engedjük be a külföldieket. A verseny címén azonban olyan készítmények özöne is bejött Magyarországra, amelyek a hazaiakkal szemben terápiás előnyöket nem hordoznak, viszont – a mienkhez képest aránytalanul nagyobb promóciós erővel megtámogatva – megváltoztatták a gyógyszerfogyasztás struktúráját, és lényegesen magasabb áraik miatt felfalják a büdzsét.

Vagyis Ön – akár a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének elnökeként is – valamifajta piacvédelmet látna szükségesnek? Miként egyeztethető ez össze a szabadpiaci elvekkel, és vajon egy deklaráltan liberalizált piacon hogy lehetne ezt megvalósítani?

* Ha mi nem dolgoznánk a világ számos országában, akkor ezeket a szép szabadpiaci eszményeket el is hinném. De dolgozunk, és sok helyütt erős protekcionizmussal találjuk szembe magunkat. Mindez természetesen nem törvényi szinten zajlik. A jogszabályok azt hirdetik, hogy bárki szabadon beléphet a piacra. Vannak azonban olyan egyéb kimondott vagy kimondatlan megkötések – kondíciós listák, hosszúra nyúló engedélyezési eljárások, helyenként nemzeti, érzelmi ellenállás –, amelyek megnehezítik a helyzetünket. Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmiféle adminisztratív korlátozásnak, de ma is állítom, hogy nem lett volna szabad ennyire magára hagyni a magyar piacot, a hazai ipart – és ez nem csak a gyógyszergyártásra érvényes. Legalább olyan szintű piacvédelemre lett volna és lenne ma is szükség, amilyet a nálunk gazdaságilag fejlettebb országokban normálisan művelnek. Különben nem biztos, hogy hosszabb távon is versenyben tudunk maradni. Ámbár az is lehet, hogy 50 év múlva még hálásak leszünk azért, hogy "kilöktek minket az oroszlánok közé", mert lehet, hogy mégis így tanulunk meg igazán alkalmazkodni.

Térjünk vissza a hazai piacvesztés másik okára.

*A rendkívül torz, álpiaci körülmények között dolgozó gyógyszeripar nyakába szakadt az a korszerű promóciós technika, technológia, amely több évtizedes próbát állt ki a világban. Nekünk mindezt akkor kellett elkezdeni megtanulni, amikor már a "sarkunkban lihegett a mezőny". Az orvoslátogatói hálózatunkat úgy kellett kiépíteni, mint ahogy az én időmben tanultunk oroszul. A tanár egy órával járt csak előttünk. Mi is csak egy lépéssel jártunk azok előtt, akiknek a gyógyszereink ismertetése volt a feladatuk. Vagyis az eszközeink – nem beszélve a ráfordítható anyagi forrásainkról – jóval szűkösebbek voltak, mint a konkurensekéi. Mindemellett – miközben az addig szigorúan szabályozott és zárt gyógyszerpiac felszabadult – a magyar gyártóknak túl kellett élniük a privatizációt is. Ez azt jelentette, hogy a menedzsmentek figyelmét legalább annyira lekötötte, hogy valamilyen módon fenntartsák a céget – ez volt, ahol sikerült, volt, ahol nem –, mint hogy a piaci trendekhez alkalmazkodjanak.

Orbán istván 1939-ben született Budapesten. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1964-ben kapott vegyészmérnöki diplomát. 1970-ben gyógyszerszakmérnöki diplomát, majd 1972-ben egyetemi doktorátusi fokozatot szerzett. * 1961-től ösztöndíj kötötte az akkori Egyesült Gyógyszergyárhoz (az EGIS elődjéhez), ahol 1964-től 1970-ig üzemmérnökként dolgozott. 1971-től 1972-ig kutatómérnök volt, majd 2 évig a kutatási főosztályt vezette. 1973-ban a fejlesztési területre igazolt át, ahol újabb két év után műszaki fejlesztési osztályvezetővé léptették elő. 1978-tól 1979-ig a gyár főmérnöke, majd 3 évig műszaki igazgatója volt. 1982-ben nevezték ki vezérigazgatóvá, és azóta is a cég első számú vezetője. * Emellett a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének elnöke, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének általános alelnöke és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi tanára. * Szakmai munkásságát 1987-ben és 1995-ben Eötvös Loránd-díjjal, 1994-ben Gábor Dénes-díjjal, 1996-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével jutalmazták.

Ön immár negyven éve kötődik ehhez a céghez, és huszadik évét tölti a vezérigazgatói székben. Minek tudja be azt, hogy még a privatizáció idején sem merült fel egyetlen pillanatig sem az Ön távozása?

* Gondolom, nem lepi meg, hogy ezt már mások is megkérdezték tőlem.

Nem lep meg, de csak azért nem, mert maga a tény a meglepő. Egyszerűen szokatlan, olyannyira, hogy Ön talán e tekintetben Magyarországon az "utolsó mohikán". De tényleg érdekel a válasza.

* Nekem erre egy nagyon egyszerű, mondhatni primitív válaszom van, amit nem kell elhinni, de én hiszek benne. Reggelenként bejövök ide, elvégzem a munkámat, és este hazamegyek. Ezért fizetnek. Soha nem jelentkeztem sehova, nem volt izzadtságszagú a kapaszkodásom a különböző beosztásaimért. Én mindig csak elvégeztem a dolgomat. A kutya is azt harapja meg, aki fél tőle. Rajtam az életben soha senki nem érezhette a félelem szagát. Mindig volt bennem önbizalom azáltal, hogy én ezt a szakmát megtanultam, ma is szívvel-lélekkel művelem, s vele együtt én is fejlődöm.

Mint első számú vezető, mire büszke igazán?

* Nem csak büszke vagyok rá, de a munkámban is nagy támogatást jelent, hogy kiépítettem egy szakmailag nagyon színvonalas csapatot, a vezetői team összetétele évek óta alig változott. A privatizáció előtti 4500 fős létszámot viszont jelentős minőségi változásokkal párhuzamosan kellett 2700-ra csökkenteni. Ez is megtörtént, nagyjából konfliktusmentesen. Nem volt könnyű. Mint ahogy azt sem volt könnyű elérni, hogy a legkülönbözőbb egyéniségű, személyiségű emberek egy bizonyos ponton túl abban értsenek egyet, hogy számukra fontos a társaság sikere, mert abból élnek. A feltételeket viszont nekem kell megteremtenem. Egyrészt személyes példamutatással, mert – amint azt szoktam mondani – a fegyelem fentről lefelé terjed. Példamutatással sok mindent el lehet érni, és ez a könnyebb. Sokkal bonyolultabb feltétel az emberek anyagi-szellemi motivációja, amivel a vállalathoz lehet őket kötni. Érezzék, hogy a vállalat nemcsak munkahely, hanem lehetőség arra is, hogy a gyereküket jó helyen, biztonságban tudják – van óvodánk, bölcsődénk –, hogy elmehessenek nyaralni – van üdülőnk –, képezhessék magukat – cégen belül, a vállalat pénzén tanfolyamokon vehetnek részt –, lakástámogatást kaphatnak stb. Ezek kétségtelenül olyan szocialisztikus elemek, amelyek szolidaritást is jelentenek az emberek mindennapi gondjaival. Ugyanakkor a szellemi teljesítmény elismerését is fontosnak tartom. Az EGIS-díjra évente írunk ki pályázatot, szép összeg felajánlásával.

Ezek nem éppen jellegzetes kapitalista módszerek, másutt sokkal inkább a vállalati szociális és jóléti intézmények leépítéséről hallunk. Önöknek megéri? És vajon a francia tulajdonos nem sokallja az ezekre fordított összeget?

* Bár ehhez tényleg anyagi erő kell, azt szoktam mondani, hogy ha már az a néhány százmillió forint hiányozna az EGIS-nek, akkor régen rossz lenne nekünk. Másrészt szerencsénk is van, hogy a francia Servier mentalitásától sem áll távol a családias vállalati légkör fenntartása. Ennek nagy szerepe van az alkotó munkabéke megteremtésében, amit ők is fontosnak tartanak. Az EGIS talán sokak szemében kövületnek tűnik, de én azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem igaz. Sokkal inkább egy előremutató modellje lehet annak, hogy miként kell Magyarországon "ipart csinálni". Az emberek nálunk még jó ideig nem élhetnek úgy, mint a fejlettebb Nyugaton, tehát minden, ami növeli az ő életnívójukat, az növeli az összetartozás érzését és ezáltal áttételesen a vállalat sikerét.

Ön hogy fogadta azt, hogy az EGIS-nek szakmai befektetője lett? Nem tartott attól, hogy a Chinoin sorsára jut, amelyet már teljesen bekebelezett a Sanofi? Nem szerette volna-e jobban azt a megoldást, amiért a Richter elszántan, és mindeddig sikerrel harcolt, hogy pénzügyi befektetők kezében megőrizze függetlenségét?

* Mi kezdettől szakmai befektetőt szerettünk volna. Ennek a gondolatnak volt egy profi és egy dilettáns oldala. Az EGIS piaci ereje és az ennek növeléséhez szükséges tudása és tőkéje nem volt elegendő ahhoz, hogy a várható gyors változásokhoz alkalmazkodjon. Az eredeti gyógyszerkutatásokra fordítható eszközei, kapacitásai sem elégségesek, tehát a mi embereink tudását csak egy nagyobb céggel való szoros együttműködésben lehet kihasználni. Arra azonban már a korábbi tapasztalataink alapján rájöttünk, hogy a szerződéses együttműködés nem elég effektív. Mindennél többet érhet, ha valaki direkt módon érdekelt az EGIS kutatási részsikereiben, abban, hogy egy molekulát gyógyszerré fejleszthessünk és piacra dobhassunk. Ami pedig a mi elképzelésünk dilettáns részét illeti, az az volt, hogy az új tulajdonos majd megelégszik 30 százalékos részesedéssel. A stratégiai kisebbségnél ez már több lett volna, elegendő az adókedvezményhez is, viszont mégsem az ő szava lenne mindenben a döntő. Nos, be kellett látnunk, hogy olyan szakmai befektető, amelyik erre hajlandó, nem létezik. A keleti piac összeomlása után elfogadtuk az EBRD mint pénzügyi befektető 30 százalékos tőkeemelését, majd 1994-ben megkezdtük a szakmai partner felkutatását. Több jelentkező közül választottuk ki a Servier-t, mert partnerként egy középméretű, európai vállalatot szerettünk volna a magunk számára. Azért európait, mert az egész kultúrája, felfogása talán közelebb áll a miénkhez, és azért középméretűt, mert az talán sokkal inkább társnak tekint minket, mint egy hatalmas multi. Ebben nem is csalódtunk.

És vajon mit hozott a Servier az EGIS konyhájára?

*Ma már milliárdos nagyságrendű az a forgalom, amit a Servier termékeivel elértünk, és ez kell a növekedéshez. A marketingképességünk és az ehhez kapcsolódó tudás alapvetően tőlük származik. Felkeltette a franciák érdeklődését az a kutatási irány, illetve program, amelyet az EGIS 10 évvel ezelőtt kijelölt. Ma már 4-5 olyan ígéretes molekulánk van, amelynek gyógyszerré fejlesztését már közösen fogjuk végezni, és a franciák a piaci bevezetésükben is részt vesznek majd. De a konkrétumokon túlmenően stabil életérzést is adott számunkra a Servier jelenléte.

Elmélkedés – mindennap Az ösztöndíjas évek beszámításával immár 40 éve egyetlen céghez kötődő Orbán István végképp nem vádolható szakbarbársággal. Általános műveltségét, a zenétől a képzőművészetig a kultúra különböző berkeiben való jártasságát méltán sokan csodálják. Akik jól ismerik, nem lepődnek meg, amikor mondandóját klasszikusoktól vett, szó szerinti idézetekkel támasztja alá. * Szakmai és magánélete között szinte áthatolhatatlan fal húzódik, amelyet ő maga tudatosan húzott fel. Számára ugyanis a család jelenti azt a biztos hátteret, ahová visszahúzódhat, ahol megpihenhet. Annyit azért lehet tudni róla, hogy a textiliparban dolgozó, ugyancsak vegyészmérnök feleségével 38 éve házasok, egyetlen fiúgyermeküktől 3 unokájuk van. Egy 9 és egy 5 éves fiú, valamint egy 3 és fél éves kislány. * A vezérigazgató egy óbudai társasházi lakásban él feleségével, de szinte mindennapos kapcsolatban állnak a főváros egy távolabbi kerületében élő gyerekekkel, mivel a három kicsi mellett rendszeresen elkél a nagyszülői segítség. * Orbán István meglehetősen puritán ember. Velencei-tavi nyaralójánál jobbra nem vágyik, vállalati autóként rendszerint egy Peugeot 206-ost használ, de gyakran saját Peugeot 306-osával jár. A cég nagy Audiját csak kivételes esetekben és csak hivatalos ügyben veszi igénybe. * A Doktor Úr – mert szakmai környezetében mindenki így hívja – legtöbbre a tisztességet becsüli. Amit nem tud elviselni, az a rendetlenség és a mellébeszélés. A kiváló memóriával megáldott szakember hirtelen haragú, de hamar kiadja a mérgét. * Különösebb hobbija nincs, szeret főzni, kertészkedni, rendszeresen jár uszodába. Számára az igazi kikapcsolódást emellett az olvasás, a zenehallgatás jelenti. Ha akár csak 10 perce van, akkor is tud pihenni. Meggyőződése szerint mindenkinek szüksége lenne arra, hogy naponta egy órát egyedül legyen és elmélkedjen. Õ ezt megpróbálja betartani.

Évente mennyit költenek kutatásra, fejlesztésre?

* Az árbevétel 8-9 százalékát. De ezenfelül a beruházások is milliárdos nagyságrendűek, hiszen ma már a termelés fenntartása is erős innovációs igényeket támaszt. A hatékonysági, technológiai, környezet- és fogyasztóvédelmi követelményeknek megfelelő, új gépsorokat akkor is meg kell vásárolni és ki kell fizetni, ha 20 éves az a tabletta, amelyet éppen gyártunk rajta. Ehhez kell a jövedelem, mert a vállalat a nyereségének 80-85 százalékát visszaforgatja a termelésbe. Ezt a tulajdonosok ugyan nem nagyon szeretik, mert kicsi az osztalék, de megértik, hogy fejlesztésre kell a pénz, és nem viszik haza a profitot.

Az idén milyen eredményeket várnak?

* Nehéz kérdést tett fel, mert nálunk – a francia tulajdonos gazdálkodásához alkalmazkodva – az idén először szeptember 30-ával zárul az üzleti év. Most tehát háromnegyed éves évünk lesz, aminek az előzővel való összehasonlítását úgy próbáljuk lehetővé tenni, hogy hozzávesszük a tavalyi év utolsó negyedét és visszamenőleg néhány évre csinálunk egy ilyen adatsort. Az üzleti és a pénzügyi év így most elválik egymástól, hiszen az majd csak decemberben zárul. Tudom, ez nem könnyíti meg az elemzők dolgát, de azt mondhatom, hogy az idei év forgalom, árbevétel és nyereség szempontjából is nagyon jó lesz. Tőzsdei társaság lévén erről többet nem mondhatok.

A globalizáció, a verseny kihívásai, a méretgazdaságossági követelmények sokakat akvizíciókra, fúziókra sarkallnak. Önök és a tulajdonosaik hogyan állnak ezzel?

* Nincs forgatókönyvünk. Erősen bízunk abban, hogy a Servier – amely Franciaország egyik legnagyobb magánvállalata – megtartja önállóságát még akkor is, ha erős kutatási, fejlesztési kapacitása miatt vonzó lehet valamely multi számára. Nekem ezekkel az akvizíciókkal, összeolvadásokkal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Nem másért, pusztán azért, mert ha a folyamat ilyen tempóban zajlik, mint az utóbbi néhány évben, akkor hamarosan 4-5 vállalat fogja uralni a világpiac 60-75 százalékát.

Vagyis megszűnik a verseny ?

* Pontosan így van, és ez beláthatatlan következményekkel járna a biztosítókra nézve csakúgy, mint a kisebb gyógyszergyárakra, de legfőképpen a betegekre.

Néhány korábbi megnyilatkozás, amelyet ma is vállal – olykor némi kiegészítéssel 1999. október: "A kancellária berkeiben készülő, a bérmegállapodáson túlmutató, 3 évre szóló inflációfékező paktum csak arra lenne jó, hogy a kormánynak 3 évre nyugta legyen a szakszervezetektől. Ezzel szemben uniós bérfelzárkóztatási program kellene." 2001. szeptember: – Paktumokra korábban is voltak próbálkozások, egyik sem járt sikerrel. A minimálbér-emelések pedig azóta sem megegyezés, hanem diktátum alapján dőlnek el. Én a mostani helyzetben azt mondanám: fiúk, egyezzetek meg az 50 ezer forintban, mert ha nem sikerül, akkor is ez lesz, csak akkor nem a normális együttműködés alapján születik a megállapodás, hanem a kormány mondja ki ugyanezt. Miért adjátok meg neki ezt az előnyt? 1999. május: "Ha a cégek önmegtartóztatóak lennének az árak, a társadalombiztosítás pedig a támogatások vonatkozásában, akár üzletet is köthetnénk." 2001. szeptember: – Végül is ez történt meg 2001 márciusában. Ha ezt 3 évvel ezelőtt sikerült volna belátnia minden érintettnek, akkor nagy veszteségektől szabadulhatott volna meg a gyártószakma és a tb-k kassza sem járt volna rosszul. 1999. április: "A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége az infláció óvatos, lassú csökkentését javasolja, mert a gyors csökkentésnek egyensúlyrontó hatása is van. A forint erősödése nemcsak az exportáló cégeket sújtja, hanem kedvezőtlen helyzetbe hozza a belföldi termelőket is az importálókkal szemben." 2001. szeptember: – A sávszélesítés következtében észlelhető forinterősödés után is fenntartom mindezt, ám a kockázatok növekedése ellenére sem tennék semmit ellene. Minden kormányzati beavatkozás torzítja a piacot. 2000. augusztus: "Hiába korlátozza a kormány az orvosságok árát, ettől még a betegnek nem lesz olcsóbb a gyógyszer. Csak akkor, ha az orvos a sok közül a legolcsóbbat írja fel neki. De az azonos hatóanyagú orvosságok egyenértékűsége megkérdőjelezhető." 2001. szeptember: – Ma is ezt állítom, és örülök, hogy a biztosító is belátta: az azonosság csak a biológiai egyenértékűségre (bioekvivalencia) igaz. A megállapodás is ilyen értelmezésben született meg. 2000. augusztus: "A gyógyszergyártók nem a betegek ellenségei. De mint az üzleti élet szereplői, nem vállalhatják át az államtól a szociális gondoskodás terheit." 2001. szeptember: – Ehhez nincs mit hozzáfűzni, ennek a ténynek az érvényessége mindig is meg fogja állni a helyét