Forró ősz Ausztriában

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. október 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 42. számában (2001. október 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
-

Szomorú képet fest az OECD legújabb összehasonlító tanulmánya az ausztriai felsőoktatásról. Ausztriában a leghosszabb a tanulmányi idő (átlag 6,4 év, szemben az OECD-országok 4,1 évével), másrészt kisebb a végzősök, s emiatt igen alacsony az egyetemi diplomával rendelkezők aránya. Egy-egy korcsoportban mindössze 12 százalék rendelkezik felsőfokú végzettséggel (OECD: 24,5 százalék). Ez utóbbi országokban 1995 és 99 között 20 százalékkal nőtt az egyetemi hallgatók száma, míg Ausztriában 6 százalékkal. Németországban kétszer annyi az akadémikus, s minden ötödik holland és svéd rendelkezik diplomával. Az egyetemi végzősök aránya tekintetében csak Törökország (9,6 százalék) Csehország (10,8 százalék) és Mexikó (11,2 százalék) áll rosszabbul, mint Ausztria. Amiről nem szól az OECD felmérése: az osztrák egyetemeken tanuló 220 ezer hallgató 47 százaléka az elmúlt tanévben egyetlen vizsgát sem tett le.

Ugyanakkor az egy-egy hallgatóra jutó költségek Ausztriában a legmagasabbak. A vásárlóerőhöz igazítva ez az összeg évente 72 184 dollár, éppen a duplája az OECD 35 078 dolláros átlagának. S mindez annak ellenére igaz, hogy a kiadásokat 1995 és 99 között 12 százalékkal csökkentették. Másképp csoportosítva a rendelkezésre álló adatokat: míg 1975-ben egy-egy hallgatóra az állam évente nettó 45 ezer schillinget költött, ma ez az összeg alig 30 ezer. Az OECD-országokban a GDP átlagosan 2 százalékát, Ausztriában alig 1,2 százalékát fordítják az egyetemekre.

Egyértelmű, hogy az ausztriai felsőoktatás megérett a reformra. A néppárti-szabadságpárti kormány a tandíj bevezetésétől azt reméli, hogy a továbbra is nyitott egyetemekre megfontoltabban iratkoznak majd be a fiatalok, s ha már beiratkoztak, akkor tempósabban gyűrik le a vizsgákat. Ha fizetni kell, talán nem húzzák majd a tanulmányokat, mint a rétestésztát, illetve csak akkor kezdik el, ha szándékuk komoly. Ez nem tenne rosszat a színvonalnak, enyhítene a zsúfoltságon. Az utóbbi könnyen bekövetkezhet: egy felmérés szerint 60 ezren kényszerülnek majd abbahagyni tanulmányaikat.

További érv, hogy a szemeszterenkénti 5 ezer schillinges tandíj pluszbevétel is a tárgyi és személyi feltételeik tekintetében eléggé lerobbant intézményeknek. A költségvetés ugyanis a várt 2 milliárdos tétel felét önálló felhasználásra visszautalja. Ugyanakkor az eddig langyos állóvíz is felkavarodhat: ha már fizetni kell az oktatásért, akkor jogos a színvonal emelésének követelése. Az októbertől bevezetendő tandíj híre egyébként tavaly még nem csökkentette a rohamot: 25 960 - az előző évinél 4,6 százalékkal több - elsőéves kezdte meg tanulmányait. Talán mindenki remélte, hogy "valami történik."

A felháborodással fogadott tandíjbevezetés megszerettetése érdekében a kormány reformokat ígért - az egyetemi oktatás hatékonyságának növelését. Az elképzelések érintik az oktatókat is, akiknek köztisztviselőként eddig arany életük volt: a törvény "érinthetetlenné" tette őket, nem lehet nekik felmondani, bármi történik, feljebb jutnak a szamárlétrán, és kapják az előírt fizetésemelést. Csoda-e, ha legtöbbjüket nem érdeklik a diákok, gyakran bliccelik az előadásokat, s hanyagolják önképzésüket? Ha ehhez még hozzávesszük a 19 egyetem legtöbbjében tapasztalható zsúfoltságot, a közelharcot a szemeszterenkénti beiratkozásoknál az órarendért, a lepusztult épületeket, a műszaki karok diákjait sújtó eszközhiányt, akkor a tandíj bevezetése valóban csak alapos változásokkal együtt fogadható el.

Az átalakuló finanszírozási rendszer - a költségvetés szűkösségéből eredően - előbb-utóbb magával hozza működési formájuk óhatatlan módosítását, állami függőségük lazulását is. A még mindig csak körvonalazódó elképzelés az egyetemek gazdálkodóegységgé - önálló, korlátolt felelősségű társaságokká - alakításáról, egyelőre inkább vitákat és éles tiltakozást vált ki.

Az egyetemeken a teljes tandíj bevezetése sem segítene: e bevétel összege sem éri el a kiadásokét. A 19 nagy egyetem közül néhány épülete szó szerint omladozik: a legnagyobb, a bécsi tudományegyetem (Wien Uni) 380 ezer négyzetméteres műemlék épülete 1,2 milliárd schillingből lenne felújítható. A szakemberhiány mindenkit sújt, az eszközigényes karok - a műszaki egyetem például - kínlódnak a nem megfelelő felszereléssel. Ez hozzájárul az ausztriai rekord tanulási időhöz.

Az egyetemek idén még érvényes költségvetési támogatása része annak az összegnek, amit a szövetségi büdzsé az illetékes minisztérium (tudomány és oktatás) részére folyósít, s amit az oszt tovább az egyes egyetemeknek. A hallgatók létszáma nem a legdöntőbb elosztási alap - szerepet játszik az intézmény fenntartásának, az oktatás eszközigényességének számos összetevője. Az a tény, hogy a főállású oktatók közszolgálati alkalmazottak, megbénítja az egyetemek önálló és a szükséglethez igazodó személyzeti politikáját. A tandíj bevezetése most felvetette a minden fizető szolgáltatásnál oly magától értetődő minőségi követelményt, s úgy tűnik, máris alakul a hajlandóság a reformra. A rektori konferencia jelentős szervezeti változásokat, színvonalasabb oktatást ígér. A hosszú egyetemi tanulmányi idő lefaragására és az ugyancsak rekordnak számító pályaelhagyási arány visszaszorítására bizonyos szakokon közbülső fokozat - bakkalaureatus - megszerzését teszik lehetővé.

A tandíj bevezetése csak elmélyíti az eddig is létezett rivalizálást az egyetemek és a szakfőiskolák között: ez utóbbiakat sajátos szerződés fűzi a minisztériumhoz, s az ennek fejében számukra biztosított hallgatónkénti "fejpénz" elég a "megélhetésükhöz", nem szorulnak tandíj kirovására. A szépséghiba: a 220 ezer egyetemi hallgatóval szemben ilyen főiskolára mindössze 10 ezren járnak. Másrészt a kifejezetten gyakorlati képzést nyújtó főiskolákat az egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal küszködő gazdaság készséggel támogatja: eltérőek a formák, van, ahol az ösztöndíj dívik (az elhelyezkedési kötelezettségért cserébe), másutt egy-egy ágazat vagy üzem fizeti a majdani munkatársért - extrém esetben egész évfolyamokért - a tandíjat.

Ez utóbbit a diákság nem nyeli le olyan könnyen. A parlamenti vita idején elsősorban a három évvel ezelőtti tüntetéshullám kudarcát még nem felejtő egyetemisták csak igen halkan hallatták szavukat, ám a májusi hallgatói önkormányzati választások nyomán két harcos amazon került az élre - a szocialista, illetve a zöldpárti diákszervezet jelöltjeként. Ők máris kidolgozták a csata pontos menetrendjét, s szinte hivatalba lépésük percétől szervezik a tandíjbefizetés bojkottját. A terv az, hogy a pénzügyminisztérium helyett egy külön erre a célra létesített vagyonügynökségi kontón landolnak a befizetések. Így nem érheti a diákokat az a vád, hogy elmulasztják kötelezettségüket, ám a költségvetés mégse jut az összeghez. A siker 30 ezer "szabotőrnél" kezdődik - de ez a szám lehet jóval több is, utóvégre nem fizetni vonzó ötlet. Kétszázhúszezer egyetemista van - s ha a kampányhoz nagyobbik részük csatlakozik, akkor törheti a fejét a magas politika, mit tesz. Utóvégre ekkora tömeget nem lehet kizárni a főiskolai tanulmányokból.

A felvilágosító kampány már a júniusi vizsgaidőszak idején beindult, a forró szakasz lapunk megjelenésekor várható. Az oktatási miniszter asszony a káosztól és az évvesztéstől óv. Az ő helyzete sem irigylésre méltó: a diákokhoz hasonló intenzitással tiltakoznak az oktatók a drákói intézkedések ellen. A középiskolai tanárok, akiket a fizetett túlórák számának csökkentése sújt, szintén bojkottot terveznek: ők a sportkirándulásokon való részvételt akarják megtagadni, ami ugyancsak jókora felfordulást okozhat a sítúrákhoz szokott gimnazisták köreiben.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2001. október 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére