Fehérgalléros bűnözés

Az elmúlt évtizedek kor- és kórrajza

Amíg az alkoholisták, a kábítószer-kereskedők, de még a garázdák jellemrajza is könyvtárakat tölt meg, addig vajmi kevés fogódzót talál az, aki idehaza óhajtja megismerni a magyar fehérgalléros bűnözők lélekrajzát. Mindenki tud valamit róluk, vagy legalábbis sejti, hogy nagy pénzek landolnak ezekben a körökben, beszélni azonban csak az ügyészi, legfeljebb a rendőrségi szakaszban mernek róluk. Az óvatosság érthető, hiszen a hatalma teljében lubickoló fehérgalléros könnyen visszacsap, esetleg – rágalmazásnak feltüntetve a véleményt – ő ültetheti vádlottak padjára a kritikust.

Ezt az állóvizet akarta kissé felkavarni dr. Kránitz Mariann, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója, aki olyan, a rendszerváltás óta elkövetett, jogerős ítéletekkel lezárt bűncselekményeket elemzett, amelyek – nézete szerint Magyarországon is – kimerítik a White Collar Criminality fogalmát.

Van még mit vizsgálni

Az ország hat megyéjében, valamint a fővárosban elbírált, összesen 21 büntetőügy elemzése szokatlanul egyértelmű megállapítással indul. Kránitz Mariann szerint ugyanis "...a vizsgálat legfontosabb tapasztalata az, hogy a fehérgalléros bűnözés rendkívül szoros korrelációt mutatott a privatizációval, a bankrendszer átalakulásával, az adóskonszolidációval, a lobbizással, valamint az önkormányzati rendszer kiépülésével..." Hát nem sok maradt ki, vélheti a felsorolás végén az érdeklődő, és hogy ne is maradjanak kétségei, a kutató hozzáfűzi: az esetenként több 10 ezer kárvallottat összefűző peranyagok (például a pilótajátékoknál), vagy akár az egyszemélyes, de milliárdos perértékű ügyek korántsem reprezentálják a teljes skálát. Két év elemzőmunkájával csupán arra vállalkozhatott, hogy egy többé-kevésbé esetleges keresztmetszettel rámutasson: van még mit vizsgálni, de főleg van mit elkerülni.

Bár a fehérgalléros bűncselekményekre alapozott statisztikák elkészítése még a jövő kutatóira vár, a jelenleg ismert számok is elég beszédesek. Azt mutatják, hogy az évezred utolsó évtizedeinek magyar bűnügyeiben van egy "táguló fekete lyuk", többé-kevésbé ismeretlen tartalommal. Az 1965-1979 közötti intervallumhoz képest ugyanis az 1980-2000. évek adatai azt mutatják, hogy mind az ismertté vált összes bűncselekmény abszolút száma, mind a 100 ezer "vétőképes" lakosra jutó bűncselekmények gyakorisága gyors, határozott, kitartó és visszaesésektől mentes növekedést mutat. Az évezred utolsó két évtizedében a hazánkban ismertté vált összes bűncselekmény évente félmilliós nagyságrendben mozgott, ez a megelőző évtizedekhez képest 400-450 százalékos gyarapodást jelent, míg az ismertté vált elkövetők száma csupán 100-150 százalékos növekedést ért el. Így az évente ismertté vált mintegy 480-550 bűncselekményhez mindössze 130-140 ezer ismertté vált elkövető társítható.

Másik jellemző módosulás, hogy a bűncselekmények sorában egyre több a vagyon elleni. 1965 és 1979 között az akkori átlagosan 120 ezer ismertté vált bűncselekménynek 50-60 százaléka irányult közvetlenül "a személyek és a társadalom javai ellen", 1980 és 2000 között viszont már a bűncselekmények 75-80 százaléka károsította a vagyoni javakat. Az is könnyen belátható, hogy egészen más nagyságrendet képvisel a 120 ezer 50-60 százaléka (hozzávetőlegesen 60-70 ezer bűncselekményt), mint az 500 ezernek a 75-80 százaléka (itt ez megközelíti a 400 ezret).

A fehérgallérosok "rejtőzködési együtthatója" kiváló. Ők azok, akik sokat tudnak, de keveset beszélnek. Ezt mutatja az is, hogy amíg 1965 és 1980 között, tehát míg a létező szocializmus éveiben az összes ismertté vált bűncselekménynek 1 százaléka tartozott a klasszikusan fehérgalléros műfajként számon tartott korrupciós kategóriába, addig ez a szám az évezred utolsó évtizedének végén 1 ezrelék alá süllyedt. Nemigen kerülnek napvilágra az igazán kirívó, nagyon jelentős kárt okozó gazdasági bűncselekmények sem. Ezek az összbűnözés szerkezetében az utóbbi évtizedben eleinte csupán kettő, napjainkban viszont már 4 (!) százalékkal képviseltetik magukat. Bár az utóbbi hetekben-hónapokban mintha több, a fehérgallérosság kritériumait kimeríteni látszó eset kerülne nyilvánosságra, a kutató azt vette észre, mintha e kategóriában lassabban, megfontoltabban őrölnének a jog malmai. Ennek a vélekedésnek legfőbb bizonyítéka az, hogy az igen terjedelmes nyomozati anyagot tartalmazó, speciális szakértelmet kívánó, sokvádlottas ügyekben hosszú évekig tartó tárgyalássorozatok után, gyakran igen enyhe büntetések kiszabására, olykor úgynevezett bizonyítékhiányos felmentésekre kerül sor. Iskolapélda erre az a büntetőügy, amelyben az elkövetés dátuma: 1989-91. Az ítélet 1999 májusában lett jogerős. Az elsőrendű vádlottat folytatólagosan elkövetett, különösen nagy kárt okozó csalás bűntette, egy rendbeli csalás vétsége, valamint két rendbeli magánokirat-hamisítás vétsége (amelyből egy rendbeli cselekmény folytatólagos volt) miatt 2 év 8 hónap és 19 nap börtönre ítélte a bíróság. Pontosan annyira, amennyit az illető az előzetesben már eltöltött. 11 társát részben felmentették, részben pedig az ellenük folyó bírósági eljárást – bírói megrovás mellett – megszüntették. Az enyhe ítélet a kutatót (is) arra ösztönözte, hogy megkérdezze: miért nem fellebbezett az ügyész? A válasz szerint azért, mert a mai ítélkezési viszonyokat figyelembe véve legkorábban talán csak 2002-2004 táján születhetne újabb, immár másodfokon jogerős ítélet, és kérdéses, az vajon mit tartalmazna. Az elkövetési időtől számított másfél évtized után pedig vitatható lenne a jogi ítéletek egyik fontos eleme, a megelőzés.

Tőkehiányos évek, durvuló módszerek

A megszaporodott és jól felhasználható kiskapuk hátterében legtöbbször az az igen ritka társadalmi-politikai változássorozat áll, amely 11 évvel ezelőtt kezdődött, és csak az utókor tudja majd eldönteni, hogy mikor végződött. A gazdasági és jogi kényszerek, a versenyhelyzet, a kezdeti körbetartozási zsákutcák, időnként a jogi túlszabályozottság, máskor éppen a joghézagok, a jogi személyiségek (rt.-k, kft.-k) büntethetetlensége és persze időnként a jogszabályalkotásnak a melléfogásai is jó terepnek bizonyultak azok számára, akik helyzetben voltak, és tudtak meg akartak is élni a lehetőségekkel.

A korszak egyik jellemző és nagy nyilvánosságot kapott bűnesete a magyar tulajdonosi kör megteremtésének nagyon is méltányolható eszméjével kapcsolódott össze. Az első szabadon választott kormány hamar felismerte, hogy illúzió az állami vagyonra aspiráló magyaroktól 80, 50, 20, de akár még 10 százalékos önrészt is elvárni. Sokan az önrészt is hitelből próbálták megoldani, a bankok pedig – mintegy 30-an –, bár tudatában voltak az extra kockázatnak, adták a pénzt. Egyiküknél (az Agrobanknál) viszont úgy gondolták, csökkentik a veszélyt, ha kikötik, hogy a privatizációs hitelből vásárolt cég 25+1 százaléka a bankot, pontosabban egy, a bank által megnevezett vállalkozást illeti. A történet később tárgyalótermekben emlegetett szépséghibája az volt, hogy a megnevezett vállalkozások az Agrobank egyik vezetőjének érdekeltségi körébe tartoztak. A tulajdonszerzés ilyetén (államiból magánszférába) történő átterelését olyan háttérszerződésekkel próbálták elfedni, amelyeken (hitelgarancia helyett) például a tanácsadás vagy a közreműködés szó szerepelt jogcímként.

A tőkehiányos évek egyik – nem mindenki számára hozzáférhető – forrása az úgynevezett "lenyúlásos bankhitel" volt. Ennek a konstrukciónak a lényege, hogy a megítélt összeg egy része – különösebb bizonylatolás nélkül – a pénzintézetnél (többnyire valamely alkalmazottjánál) maradt.

A gazdasági és a jogi környezet változásaival együtt a bűnözés számos részjelensége is átalakult. A fehérgalléros bűnözés például határozottan eldurvult. Ezt természetesen nem fizikai értelemben kell érteni, hiszen egy intellektuális bűnöző sohasem testi erejével "győzi meg" áldozatát, itt inkább a gátlástalanság foka emelkedett időnként elképesztő mértékűre. A csapdába sétáló, jóhiszemű (és általában szerény körülmények között élő) áldozatokat például egyre inkább a gyors és azonnali anyagi letámadás, a lelki zsarolás, az átgondolt célraorientáltság, a "lelkizés" mellőzése zárta általuk kiismerhetetlen harapófogóba.

Az egyik ügyben a sikeres, jól szituált, jó anyagi körülmények között élő I. rendű ügyvéd vádlott a visszatérítés leghalványabb szándéka nélkül kérte kölcsön egy munkanélkülivé vált többgyermekes bányászügyfele teljes végkielégítését. Ugyanő több hasonló sorsú családot költöztetett – pénzfelvétel ellenében – olyan ingatlanokba, amelyek felett nem volt rendelkezési joga. A soha vissza nem fizetett hitelek kárvallottjai között akadt olyan is, aki végül családjával együtt egy présházban kötött ki. Az effajta vakbizalom áldozatai a periratok tanúsága szerint általában meg tudják jelölni káruk minőségét és nagyságát.

A sokismeretlenes történetekről azonban a közvéleménynek és a kutatónak is csak sejtései vannak. A társadalom "feje felett röpködő" milliárdoknak nálunk még nem olyan az "aurája", mint némely kifinomultabb piacgazdaságban. Az Egyesült Államokban (talán kissé eltúlozva) emlegetett: "Inkább egy gyilkossági vád, mint egy adócsalás" filozófiája mindenesetre érzékelteti, mi várhat azokra, akiket nyakon csípnek. Nálunk viszont, mint ahogy azt Kránitz Mariann is megállapítja, a "bocsánatos bűn" effektus mellett a fehérgallérosokkal elméleti szinten sem foglalkoznak. Kriminológiai felmérésük mindenesetre az utóbbi ötven évben nem történt meg. Itt jól kitapintható, hogy a transzparencia a profit ellensége.

Kevés a magányos farkas

E pálya szereplői (néhány extrovertált képviselőjüktől eltekintve) csak kényszer hatására válnak közszereplővé. A sok homály ellenére a kép bizonyos részletei tiszták. Világos jogfogalmak írják le például azt a mintegy 60-féle bűncselekménytípust, ami egy fehérgalléros repertoárjába beletartozhat. A csődbűntett, a fedezetelvonás, a vesztegetés, a befolyással való üzérkedés, a hűtlen kezelés, a hivatali hatalommal való visszaélés már az átlagos újságolvasó számára is jól értelmezhető tartalmat hordoz. Az olyan személyekhez kötődő bűncselekmények azonban, akikre – legalábbis lelepleződésükig – felnéznek, szinte minden esetben önálló elemzést igényelnének. A "tömeges elkövetőkre" az a jellemző, hogy a rendszerváltást követően a különböző munkaterületeken működők egymással szorosabb vagy lazább ismeretségi, baráti, munka- vagy üzleti kapcsolatban álltak, és általában folyamatosan kooperáltak. Ebből következik, hogy egy adott elkövető igen gyakran az egyik bűncselekményben a tettes, a másikban a társtettes, míg a harmadikban a felbújtó, esetleg a bűnsegéd szerepét tölti be. Az ő barátja, ismerőse vagy üzletfele pedig ugyanezen, esetleg más relációkban fordított sorrendben teszi ugyanezt.

Ebben a körben ritka a magányos farkas, azaz kevés az egyvádlottas ügy, de erre is akadt példa a kutatás során. A fehér holló (rara avis) Lupis József volt. Neki nem volt szüksége bűntársakra, mert egy személyben képviselte és valósította meg a "legremekebb" PR-munkát. Brókercége ugyan csak 100 millió forintos tőkével rendelkezett, a meggyőző személyiségű Lupis mégis sorra kapta a sok százmilliós, esetenként milliárdos megbízásokat a sokat tapasztalt minisztériumi főtisztviselőktől. Áldozatai szinte vakon megbíztak hozzáértésében, szaktudásában és vélt becsületességében.

Összehasonlító kutatások hiányában ma sincs konszenzus arra nézve sem, hogy a mintegy 60 gazdasági bűncselekmény mellett meddig és milyen irányba terjeszthetők ki a fehérgalléros bűnözés határai. Kránitz Mariann mindenesetre hajlik arra, hogy ahol a tekintély, a hivatali vagy pénzügyi hatalommal való visszaélés, esetleg a "helyi kiskirályok – falusi alattvalók" kombinációja megjelenik, ott felvetődik a fehérgalléros jelleg is.

A feldolgozott büntetőügyek olyan erővel kapcsolódtak az emberek és a közélet mindennapi eseményeihez, hogy Kránitz Mariann szerint a periratok nemcsak egy bűnözési jelenség esettanulmányait, hanem sokkal inkább a rendszerváltást követő évtized magyarországi históriáját tartalmazzák. És mintha mindenütt megrészegültek volna az elkövetők a korlátlannak tűnő lehetőségektől, a peranyagok hemzsegnek a "különösen nagy kár", "különösen nagy vagyoni hátrány", "különösen nagy értékre történő elkövetés" minősítésektől. A több százmilliós, esetenként milliárdos ügyekhez azonban legtöbbször csak soványka megtérülések kapcsolódnak. A felszínre került esetek kor- és kórrajza is sok hasonlóságot mutat. A merész ívű felfutást hamarosan a leszálló ág, az eleinte alig észrevehető problémák felmerülése, majd a mind meredekebbé váló zuhanás váltja fel, amit a lyukak betömése egy ideig még elfed, de aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a vég.

A peranyagok további közös jellemzője, hogy a vádlottak között feltűnően sok a jogvégzett, sőt joggyakorló személy. Kránitz Mariann szerint megjelenésük azt a – szakma szerint egyébként hevesen vitatott – megállapítást erősíti, hogy "az itt elkövetett bűncselekmények transzmissziós szíjai az ügyvédek".

A lezárt perek a közelmúltról szólnak, az elmúlt évtized utolsó harmadának hazai fehérgalléros bűnözéseiről még csak sejtéseink lehetnek – szögezi le Kránitz Mariann. Az utóbbi években elkövetett bűncselekmények esetében a büntetőeljárások vagy folyamatban vannak, vagy pedig még le sem lepleződtek a jogellenes cselekedetek. A pálya tehát széles és szabad, van és feltehetően lesz is mit kutatni a jövő elemzőinek.