Az 1957-ben aláírt Római Szerződés értelmében az Európai Közösség a nemzetközi áruforgalom egészére kiterjedő vámunión alapul. A Közösség a vámunió sikeres működtetése érdekében azonban már 1968-ra megvalósította a közös vámpolitikát, és ugyanebben az évben született döntés a Közösség egységes vámterületté nyilvánításáról is.
Az áruk szabad áramlásának elvén működő vámunión belül azonban a tagállamok között még hosszú ideig fennmaradtak a vám- és fiskális határok a belső piaci kereskedelemben, a tagállamok határain kivetendő közvetett adóztatás érvényesítése céljából. Emellett a tagállamok vámjogi és vámeljárási szabályai is nemzeti szinten működtek tovább, jóllehet a hetvenes-nyolcvanas években folyamatos harmonizációs törekvések történtek a szabályozás egységesítésére, míg végül 1993-ban bevezették az egységes belső piacot, és megszűntek a tagállamokat fizikailag elválasztó vámhatárok. A belső piaci forgalomban a vámhatáron lefolytatott vámellenőrzés és -eljárás helyett a közösségi számítógépes rendszerrel támogatott okmányellenőrzés vette át a szerepet, amely alkalmassá vált arra, hogy pontosan kövesse a tagállamok gazdálkodói közötti értékesítési kapcsolatokat, és biztosítsa a közvetett adók rendeltetési országban történő beszedését.
A vámjogi és -eljárási gyakorlat egységesítése az 1994-ben hatályba lépett Közösségi Vámkódex alkalmazásának eredményeként valósult meg. Ezzel a lépéssel sikerült a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó vámjogi és eljárási szabályozást megteremteni.
Az egységes vámjogi szabályozás bevezetésével megszűnt a tagállamok szabályozási autonómiája, így a vámunió működése a vámeljárások oldaláról is teljesen kiszámíthatóvá, áttekinthetővé vált. Ezzel gyakorlatilag sikerült elérni, hogy bármely tagállamban azonos feltételekkel vámkezelhető egy harmadik országból érkező vámáru, amelyet a közösségi vámszabályozás nem közösségi áruként definiált. Ily módon a tagállamok gazdálkodói teljesen versenysemleges feltételek mérlegelésével döntöttek arról, hogy mely tagállamban vámkezeltessék a nem közösségi árut.
Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok az EU tagjai legyenek, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kellett teljesülnie.
A leendő tagok számára az EU 1994-ben meghatározta a tagsági felkészülés kereteit. Ezek fő elemei: a társulási megállapodások, a rendszeres állam- és kormányfői, illetve miniszteri szintű találkozók és a jogi felkészülés programja. Ezek a keretek 1998 tavaszától, a csatlakozási tárgyalások időpontjának megnevezésétől kezdődően, új elemekkel gazdagodtak: az ún. Csatlakozási Partnerséggel, amely az EU részéről foglalja össze azokat a rövid és középtávú feladatokat, amelyeket a jelölteknek teljesíteni kell, illetve a Nemzeti Programmal, amelyet a társultak kormányai állítottak össze azokról a feladatokról, amelyek teljesítése révén biztosítani tudják a közösségi joganyag (acquis communautaire) átvételét és alkalmazását.
Az Európai Unió egyik alappillérét jelentő vámunió fejezet tárgyalása során a felek áttekintették azokat a vámrendszerbeli eszközöket, amelyek segítik az Európai Unióban az áruk szabad áramlását, és kapcsolódnak a közös vámpolitikának a kívülálló (harmadik) országokkal szembeni alkalmazásához.
Magyarország a tárgyalások során vállalta, hogy – néhány kivétellel – a csatlakozástól kész és képes elfogadni és alkalmazni a vámunió fejezetre vonatkozó közösségi szabályokat. Éppen ezért a csatlakozást megelőző időszak kiemelt tevékenysége volt a jogharmonizáció, amely a meglevő jogszabályok mind teljesebb jogi közelítését és az EU-normák átvételét célozta.
Igen érdekes – már a fentiekből következően is -, hogy maga a vámunió egységes vámterületet jelent. Ezzel együtt természetesen felmerül az adózás és a pénzügyi területek kérdése, illetve az egyezőségek és eltérések problematikája is.
Közösségi vámterület
A Vám Együttműködési Tanács értelmezése szerint vámterület alatt az a terület értendő, ahol egy állam vámjogszabályai teljes mértékben alkalmazhatók. A meghatározás kiegészítése szerint egy állam vámterülete általában megegyezik a nemzeti felségterülettel, beleértve a szárazföldet, a tengeri felségvizeket és a légteret egyaránt.
A GATT XXIV. cikke szintén meghatározza a vámterület fogalmát, amely szerint vámterület alatt értendő minden olyan terület, ahol a más területekkel folytatott kereskedelemben vámot vagy ettől eltérő kereskedelmi szabályozást alkalmaznak. A vámterület pontos meghatározása nagyon fontos feladat. Különösen igaz ez egy vámunió esetén, ahol több olyan terület integrálódik egy közös vámterületbe, amelyek korábban egymástól elkülönülő kereskedelmi szereplőkként működtek. Az így létrejött közös területen mindenhol és egységesen kell alkalmazni a vámunióra vonatkozó jogszabályokat.
Az Európai Unió tagállamai vámuniót alkotnak, ezért pontosan meg kell határozni azokat a földrajzi övezeteket, ahol a közösségi vámjogszabályokat alkalmazni kell.
A közösségi vámterület határai
A közösségi vámterület pontos határait a Vámkódex 3. cikke határozza meg. Ajogszabály értelmében az Európai Unió vámterülete és a földrajzi értelemben vett tagállamok területei nem egyeznek meg. A felsorolás hosszúsága miatt ezeket érdemes részletesen tanulmányozni, hiszen egyes szigetek kivétel alá tartoznak.
A helyzet bemutatására álljon itt példaként a következő: a vámterület része a Francia Köztársaság területe, kivéve a tengerentúli területeket és területi közösségeket. Ezzel szemben a vámterület részei a következő tengerentúli tartományok: Guadalupe, Guayana, Martinique és a Réunion-szigetek.
A Francia Köztársaság tengerentúli területei:
1. Új-Kaledónia és a hozzá tartozó területek,
2. Wallis- és Futuna-szigetek,
3. Francia Polinézia,
4. déli francia területek és az Antarktisz francia része.
A Francia Köztársaság területi közösségei:
1. Mayotte,
2. San Pedro és Miquelón.
Tagállamok területén kívüli közösségi vámterület
Mivel elfogadták a rájuk vonatkozó szerződéseket és egyezményeket – bár a tagállamok területén kívül találhatók -, néhány terület szintén részét képezi az Európai Közösség vámterületének.
Vám-visszatérítési területek
Az Európai Unió egyes tagországai az Unióba való belépésüket megelőzően már rendelkeztek más országokkal kötött, a köztük lévő vámunióra vonatkozó egyezménnyel, sőt maga az Európai Unió is írt alá vámunióra vonatkozó megállapodást bizonyos, az unión kívüli országokkal. Az említett egyezmények, illetve megállapodások között szerepelnek a közvetett adók megosztására vonatkozó szerződések, amelyek értelmében az érintett területekről származó vámokat visszatérítik az Európai Unió tagállamainak.
Területi vámszabad területek
A vámszabad területek az Unión belüli vámterület elkülönített részei. A vámszabad területek státusát az EGK Tanácsának 2504/88. számú rendelete szabályozza, és célja a külkereskedelem fejlesztése és az Unió kereskedelempolitikájának érvényesítése.
Az említett rendelet szerint a tagállamok:
– a Közösség bizonyos vámterületein vámszabad területeket hozhatnak létre,
– meghatározhatják az egyes övezetek földrajzi határait,
– kijelölhetik a be- és kilépési pontokat, és a vámhatóság előzetes hozzájárulásával engedélyezhetik ingatlanok építését.
Az Európai Unión belül található néhány terület, amely a fenti követelményeknek nem felel meg, ezért a rendelet értelmében nem is vámszabad terület. Az Európai Unió Számvevőszéke e területeket "területi vámszabad területnek" minősítette.
Pénzügyi területek
Az Európai Unió területei között találhatók közösségi pénzügyi területek és ún. harmadik pénzügyi területek. E területek az áfa és jövedéki adó alkalmazása szempontjából kerülnek különleges elbírálás alá.
Egyéb területek
Itt az előzőhöz képest újabb kivételekkel találkozhatunk, mint a Campione d'ltalia olasz beékelődés, amely a Lugano-tó partján fekszik, bár svájci terület veszi körül. Része az Uniónak, de nem tartozik az Unió vámterületéhez. Egy Olaszország és Svájc között kötött egyezmény értelmében Campione a vám szempontjából svájci területnek tekintendő.
Az adózás és a tagországok kapcsolata
Tervezett végleges áfarendszer
A vámellenőrzések 1993. január 1-jei megszűnésével, vagyis az egységes belső piac működésének kezdetével a tagállamok közötti termékforgalom forgalmi adóztatását elvben a származási elv alapján kellene bonyolítani. Ez azt jelenti, hogy a termékértékesítés teljesítését egyetlen ország területén megvalósultnak kell tekinteni. Ez az ország pedig az eladó, vagyis az értékesítés országa. Ennek az elvnek a gyakorlati megvalósítása azonban az Unión belül két jelentős akadályba ütközött, amelyek a következők:
– a tagállamokban alkalmazott forgalmiadó-kulcsok igen nagyfokú eltérése, valamint
– az adóbevételek elosztási módjában való megállapodás hiánya.
A származási elv alapján történő adóztatás során a vevő választana a számára legmegfelelőbb (legalacsonyabb) adókulcsok között, ami a belső piac szempontjából nem kívánatos, és a versenyfeltételek torzulását eredményezné. Ezen a problémán egyedül az adókulcsok harmonizálása segíthetne, de eddig csupán a minimumkulcsokat fogadták el. Az Európai Bizottság megoldásként egy olyan rendszer bevezetését javasolta, amely a tagállamok közötti áfaköteles forgalom és a ténylegesen befolyt bevételek alapján rendezte volna a bevételi különbségeket. A tagállamok azonban elutasították ezeket a megoldásokat, ezért változtatni kellett a rendszeren.
Átmeneti rendszer
Az átmeneti megoldást a származási és a célország elvének vegyítése jelentette. Ez az átmenet a mai napig hatályban van, annak ellenére, hogy 1993-ban csupán négyéves periódusra tervezték. A rendszer lényege, hogy az adóalanyok esetében fő szabályként marad a célország elve, vagyis a határellenőrzések megszüntetése előtti helyzet. Ugyanakkor nem lehetett visszatérni a korábbi export-import fogalmak használatához, ezért a Közösségen belüli értékesítés, illetve beszerzés fogalmát vezették be. A tagállamok közötti ügylet esetén az adókötelezettség a vevőt terheli. Magánszemélyek esetében a származási elv érvényesül, amely alól vannak kivételek, például az új személygépkocsik esetében.
Eljárási szabályok változása
A határellenőrzések megszűnésével előállott információhiány miatt – az esetleges visszaélések elkerülése érdekében – az átmeneti rendszerben mind a tagállamokra, mind az adóalanyokra további adminisztrációs kötelezettségek hárulnak.
Tagállamok közötti információcsere
Adóhatóságok adatbeszerzése
A Közösségen belüli ügyletek nyomon követése, illetve a résztvevők azonosítása komoly nehézségekbe ütközik, ezért a Tanács 1992-ben elfogadta a 218/92/EGK rendeletet, amely alapján az adóhatóságok beszerezhetik mindazt az információt, amely a vámellenőrzések megszűnése miatt adatbázisukból hiányzik. Az így kiépített központi hálózat elnevezése áfainformációcsere-rendszer (VAT Information Exchange System – VIES), amely a tagállami adóhatóságok nyilvántartására épül. Ebből a központi rendszerből minden adóhatóság lekérdezheti azokat az adatokat, amelyekre az ellenőrzések során szüksége lehet. Az adatbázisban szerepelnek az összefoglaló nyilatkozatok feldolgozásából származó információk. A VIES segítségével az adóhatóság megállapíthatja, hogy egy adott közösségi adószám érvényes-e, valós jogi személyt takar-e.
Adózók információhoz jutása
A közösségi adószám kiemelt jelentőséggel bír az adózók számára is, hiszen ahhoz, hogy teljesen jogszerűen járjanak el a Közösségen belüli értékesítés során, meg kell győződniük arról, hogy a partnerük közösségi adószáma érvényes-e. Ezt úgy tehetik meg, ha felveszik a kapcsolatot a tagállamok közötti áfa-együttműködésért felelős szervezeti egységgel, az ún. CLO-val (nálunk a KKI, az APEH Központi Kapcsolattartó Iroda, amelyre az adózás rendjéről szóló törvény tartalmaz előírásokat), és a 218/92/EGK rendelet által intézményesített eljárás keretében lekérdezik partnerük közösségi adószámát. Amennyiben a CLO válasza igen, vagyis az azonosító érvényes, úgy az adómentes értékesítésének nincs akadálya. Ha az eladó ezt a kötelezettségét az eljárás mellőzése miatt elmulasztja, számolnia kell az esetleges szankciókkal. Abban az esetben, ha az azonosító nem érvényes, fordított adókötelezettség keletkezik. Ez azt jelenti, hogy az eladónak kell felszámítania és megfizetnie az adót.
A vámjogszabályok uniós csatlakozáshoz kapcsolódó változásai
Jogi alapok
A csatlakozás pillanatától a jog egyes területein közös politikát kell végrehajtanunk, így többek között a vámjogi szabályozás területén is. Az Unió vámjogi szabályozásának legfontosabb jogforrása a Tanács 1992. október 12-i, 2913/92/EGK (HL L 302. szám, 1992. X. 19.) számú rendelete a Közösségi Vámkódex létrehozásáról. Mint ahogyan a nevéből is kitűnik, ez a jogforrás kódexszerűen fogja össze a vámjog és vámeljárás szabályainak alapvető rendszerét, keretszabályokat alkotva. Akódex keretszabályainak részletes végrehajtására a Bizottság 1993. július 2-i, 2454/93/EGK (HL L 25. szám, 1993. X. 11.) számú rendelete adja meg a végrehajtási szabályozást. E két alapvető jogforrás mellett számos kapcsolódó szabályt állapítanak meg a Tanács és a Bizottság rendeletei, egyes esetekben határozatai.
Egyéb jogszabályok
A közösségi vámjog maradéktalan érvényesülése érdekében – az európai uniós csatlakozást követően – további fontos jogszabályok az alábbiak:
– a közösségi vámjog végrehajtásáról szóló 2003. évi CXXVI. törvény,
– a közösségi vámjog részletes szabályainak végrehajtásáról szóló, 15/2004 (IV. 15.) PM rendelet.
Az amszterdami szerződés új helyzetet teremtett a tagállamok és a tagjelöltek részére is, így az alábbi evidenciákat kellett és kell folyamatosan figyelembe venni:
– az első pillérbe kerülő területek (vízumpolitika, határforgalom-ellenőrzés, zöldhatár-őrizet, bevándorlás, menekültügyi politika) közösségi joga öt éven belül alakul ki, várhatóan számos új követelményt hozva magával a csatlakozásra való végső felkészülésünk és az arra vonatkozó tárgyalások idején, miközben természetesen folyik a teljes joganyag és intézményrendszer folyamatos továbbfejlődése és változása a második pillérben;
– a harmadik pillérben maradó bűnügyekben a rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén a tagállamok önállósága csökken.
Az uniós és schengeni taggá válás egyszerre történt meg, majd ezt követte a schengeni követelmények teljes tagként való maradéktalan alkalmazása.
A fentiek azonban az alábbiak tükrében szemlélendők:
– a "közösségiesítendő" területek némely vonatkozása számunkra kül- és belpolitikai nehézséget vonhat maga után,
– csatlakozásunk nem jelenthet biztonsági kockázatot a tagállamoknak, ezért
úgynevezett átmeneti mentesség (derogáció) kérése a bel- és igazságügyi területre szinte kizárt. Hasonlóan a hazai törvényi szabályozáshoz (az 1995. évi C. törvényhez), a Vámkódex három fő részre tagolható, amelynek első, bevezető része foglalkozik az általános rendelkezésekkel, a második rész a vámeljárásokat határozza meg, és a harmadik rész ismét általános szabályokat tartalmaz. A továbbiakban egy-egy részterület kiemelésével ismertetjük a különbségeket.
Vámeljárások
A vámjogi rendeltetés meghatározásának egyik leggyakoribb módja az áru valamely vámeljárás alá vonása. A vámeljárásokat az Unió vámkódexében 8önálló vámeljárásban határozták meg -a hazai 10 vámeljárással szemben.
A közölt táblázatban szereplő felsorolásból látszik, hogy az egyes vámeljárásoknál csupán a megnevezés szóhasználata eltérő, míg az ideiglenes kivitel önálló vámeljárásként jelenik meg a hazai szabályozásban, az Unió vámkódexében pedig a kiviteli vámeljárás alatt található.
A közösségi vámjogszabályok is lehetővé teszik a vámszabad területek működését. A részletszabályok tekintetében azonban több eltérés is mutatkozik a Közösség által rendszeresen bírált hazai gyakorlattól. A vámszabad területre történő bevitel nem önálló vámeljárás az Unióban, hanem a vámjogi rendeltetés – vámeljárásokon kívüli – meghatározásának egyik módja.
Szabad forgalomba helyezés
Az eljárásfajták közül talán a legfontosabb a szabad forgalomba helyezés, ezért szükségesnek látjuk a vonatkozó szabályok rövid ismertetését.
A szabad forgalomba helyezés célja
A szabad forgalomba helyezés célja, hogy a nem közösségi áru elnyerje a közösségi áru vámjogi státusát. Nagyon fontos, hogy a közösségi státust ne keverjük össze az áru közösségi származásának helyzetével, mivel a két fogalom ugyan hasonló, de nem azonos a tartalmuk és a szerepük, továbbá a szabályrendszerük. Egy szabad forgalomba helyezett áru a szabad forgalomba helyezés során automatikusan nem nyeri el a közösségi származó státust, de ha azt a Közösségen belül elegendő mértékben megmunkálják, akkor akár elnyerheti a közösségi származó helyzetet is.
Az eljárás szakaszai
A kereskedelempolitikai intézkedések alkalmazása és a klasszikus értelemben vett vámfizetési kötelezettség a harmadik országból behozott nem közösségi áru szabad forgalomba helyezése során jelenik meg. A Vámkódex nem határozza meg a vámeljárás mozzanatait -mint ahogyan ezt megismerhetjük a jelenlegi hazai szabályozásból -, de valójában mindazon mozzanatokat kell végrehajtania a vámhivatalnak a vámeljárás lefolytatása során, amelyek a hazai szabályozásból ismertek (vámvizsgálat, vámfizetési kötelezettség megállapítása, vámteher kiszabása, közlése, beszedése, a vámáru kiadása).
Kereskedelempolitikai intézkedések alkalmazása
A szabad forgalomba helyezés során kell alkalmazni a legtöbb kereskedelempolitikai intézkedést. A kereskedelempolitikai intézkedések alatt a közösségi rendelkezések formájában létrehozott nem tarifális intézkedéseket, úgymint a felügyeleti vagy piacvédelmi intézkedéseket, mennyiségi korlátozásokat vagy kvótákat, valamint behozatali vagy kiviteli tilalmakat kell érteni.
Gazdasági vámeljárások engedélyezése
A hazai szabályozás a 2001. év közepe óta a gazdasági vámeljárásokra vonatkozó engedélyezési eljárást a Közösségi Vámkódexben és végrehajtási rendeletében foglaltakkal egységesen kezeli. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az eddig alkalmazott hazai szabályozásnak megfelelően, formailag hasonló nyomtatványon kell megkérni a vámraktári, az aktív feldolgozási, a vámfelügyelet melletti feldolgozási, valamint a végfelhasználással járó szabad forgalomba hozatalra vonatkozó engedélyeket. A kérelem formanyomtatvány és a kitöltésére vonatkozó szabályok a bizottsági rendelet 67. számú mellékletében találhatók meg. Ugyancsak a 67. számú melléklet tartalmazza a vámhatóság által kiadandó engedély formáját és tartalmi követelményeit is. A gazdasági vámeljárásokra vonatkozó egységes szabályozás másrészt azt is jelenti, hogy a kérelem benyújtására, az engedélyezési eljárás lefolytatására, az elintézési határidőkre, az eljárások során használt nyilvántartásokra, a gazdasági vámeljárásokra vonatkozó előírásokat, valamint a gazdasági vámeljárások során követendő szabályokat is egy helyen találjuk meg.
Az egyes gazdasági vámeljárásokra vonatkozó speciális szabályokat pedig továbbra is külön-külön határozza meg a Vámkódex és annak végrehajtási rendelete.
Az Európai Unió Közös Vámtarifája – a TARIC-rendszer
A tarifális intézkedéseket az Európai Közösség Vámtarifája (TARIC) foglalja magában. A TARIC-rendszer egy olyan dinamikus adatbázis, amely a nómenklatúrán túl magában foglalja az összes tarifális intézkedést naprakészen. A közös vámtarifa alkalmazásának jogi alapját jóval a Közösségi Vámkódex létrehozása előtt teremtette meg a Tanács tafirális és statisztikai nómenklatúráról és a közös vámtarifáról szóló 2658/87/EGK rendelettel.
Mivel az Unió autonóm és szerződéses szabadkereskedelmi megállapodásainak közel 87 ország a részese, és azok számos ország részére biztosítanak tarifális kedvezményeket (vámkontingensek vagy plafonok keretében stb.), továbbá szinte kivétel nélkül alkalmazzák a piacvédelmi szabályokat is (értékkiegyenlítő és antidömpingvámok, behozatali átalányértékek stb.), így rendkívül bonyolult és papíron, naprakészen szinte követhetetlen az Unió használati vámtarifája.
A vámteher-megállapítás alapja
A számos jogszabály egységes és jogszerű alkalmazása érdekében alkotta meg a Bizottság 1987-ben a TARIC-rendszert, amelyet hazánk is alkalmaz a csatlakozás pillanatától kezdve. Ahhoz, hogy a fizetendő vámterhet megállapíthassuk egy harmadik országból behozott áru után, ismernünk kell az áru vámtarifaszámát és TARIC-számát (az első nyolc számjegy a Kombinált Nómenklatúra kód, a 9-10. számjegy a TARIC-szám), a származási országot, az árunyilatkozat elfogadásának tervezett időpontját, és ekkor kérdezhetjük le a TARIC-rendszerből a szóba jöhető vámokat, kedvezményeket. A nemzeti adók (úgymint áfa vagy jövedéki adó) mértéke is a nemzeti TARIC-alkalmazásban található, amelyet a testület honlapján lehet elérni.
Intézkedések a TARIC-ban
A TARIC leglényegesebb ismérve -ami tulajdonképpen az integráltság lényege is egyben -, hogy ún. intézkedéseket is tartalmaz, amelyeknek a legfontosabb jellemzői:
– a kiviteli és behozatali intézkedések egyaránt szerepelnek a TARIC-ban és
-egy adott időpontban mindig egy adott országhoz és egy adott TARIC-kódhoz köthető az intézkedés.
Termékazonosítás, TARIC-kód
Ahhoz, hogy a konkrét vámkezelés kapcsán el lehessen dönteni azt, hogy az adatbázisban található több százezer intézkedés közül melyek alkalmazhatók, mindig pontosan tudni kell az alkalmazás időpontját (általában ez az árunyilatkozat elfogadásának napja), a származási vagy rendeltetési országot (attól függően, hogy behozatali vagy kiviteli irányú-e a vámkezelési kérelem), illetve természetesen pontosan azonosítani kell magát a terméket. Atermék azonosításának eszköze a TARIC-kód, amelyet kiegészítő kódok segítségével lehet tovább pontosítani, például:
1. Vámfelfüggesztések, vámkontingensek.
2. Preferenciális (szabadkereskedelmi megállapodásokon alapuló) vámkedvezmények (kontingensek és plafonok).
3. GSP-országoknak nyújtott kedvezményes vámtételek.
4. Dömpingellenes és kiegyenlítő vámok.
5. Kiegyenlítő illetékek.
6. Mezőgazdasági összetevők.
7. Egységárak, behozatali átalányértékek, referencia- és minimumárak.
8. Behozatali tilalmak, korlátozások.
9. Importmegfigyelési intézkedések.
10. Kiviteli tilalmak, korlátozások.
11. Export megfigyelési intézkedések
12. Exporttámogatások.
13. Nemzeti intézkedések (például áfatételek, jövedékiadó-mérték).
Tarifális Kvóták és Megfigyelések (TQS) Rendszere
A Tarifális Kvóták és Megfigyelések Rendszere – mint azt a neve is mutatja – két részből áll, a tarifális kvóták kezeléséből és a preferenciális tarifális előnyökben részesülő áruforgalom menynyiségének megfigyeléséből.
A preferenciális tarifális intézkedések jogi alapját a Tanács a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK rendeletének 20. cikke képezi.
Az Európai Közösségek Vámtarifájának tartalma
Az Európai Közösségek Vámtarifája magában foglalja többek között
– az azokban a megállapodásokban lévő kedvezményes tarifális intézkedéseket, amelyeket a Közösség kötött bizonyos országokkal vagy országcsoportokkal, és amelyek kedvezményes vámtételekkel történő vámkezelés engedélyezéséről rendelkeznek;
– bizonyos országokra, országok vagy területek csoportjaira vonatkozóan a Közösség által egyoldalúan elfogadott kedvezményes tarifális intézkedéseket;
– bizonyos árura felszámítható behozatali vám csökkentéséről vagy megfizetése alóli mentességről rendelkező autonóm felfüggesztő intézkedéseket.
Mennyiségi korlátok
A fentiekben említett megállapodásos és autonóm intézkedések a szabad forgalomba bocsátás érdekében történő vámkezelés során vámmentességben vagy vámcsökkentésben nyilvánulnak meg. Néhány ezen intézkedések közül egy meghatározott mennyiségre korlátozott, tarifális kvóták vagy tarifális plafonok formájában.
Preferenciális tarifális intézkedések
Számos esetben szükséges azonban azon termékek mennyiségének megfigyelése, amelyek preferenciális kedvezményekben részesülnek. A preferenciális tarifális intézkedések általános célja az, hogy segítse az EU külkereskedelmi politikáját.
Meghatározó elvek
Az említett preferenciális vámtarifa-rendelkezéseket és megfigyeléseket mindig a következők szerint határozzák meg:
– egy meghatározott termék vagy valamilyen árukategória;
– korlátozott időtartam – más szavakkal azok mindig kezdő és záró időponttal rendelkeznek;
– adott származási hely, ami olyan országot, országcsoportot vagy területet jelent, amely a preferenciális megállapodás "kedvezményezettjét" jelenti.
Tarifális kvóták és tarifális plafonok esetében a fenti három paraméter rögzíti a speciális mértékű vámtételek választhatóságát a kvóták és a plafonok keretein belül. E kedvezmények azonban nem automatikusan járnak a gazdálkodók részére, hanem csak azoknak, akik kérelmezik a kedvezmények megadását a szabad forgalomba bocsátás vámkezelés érdekében benyújtott vámáru-nyilatkozaton.
Rendelésszámok (order number)
A megnyitott kvótákat, a plafonokat és egyes megfigyeléseket minden esetben az említett három paraméter mellett egy 6 jegyű ún. rendelésszám (order number) azonosítja. Valamennyi rendelésszám hat számjegyből áll. Az első két számjegy határozza meg a csoportot, az utolsó négy számjegy a csoporton belüli különböző árukat.
A rendelésszámra a gazdálkodóknak minden esetben hivatkozniuk kell.
Tarifális kvóták
A legtöbb közösségi tarifális kvótát az EU Bizottság XXI. Főigazgatósága (DG TAXUD) kezeli együttműködésben a tagállamok vámigazgatásaival (a jelentkezések sorrendjében történő kiosztás, az ún. first come first served rendszer). A rendszer az automatikus kvótakiosztás rendszere, amely a TQS-rendszer működésének alapját képezi.
A tarifális kvóták egy részét az EUBizottság VI. Főigazgatósága (DG AGRI) kezeli az importengedélyezési rendszeren keresztül. Ez azonban nem képezi a TQS-rendszer részét. Az AGRI Főigazgatóság által kezelt kvóták igénybevételére azon gazdálkodóknak van lehetőségük, akik rendelkeznek a tagállamok illetékes hatóságai által kibocsátott kontingensengedéllyel. Ezen rendszer az okmányalapú (licence based) kvótakiosztás, amely főként a mezőgazdasági alaptermékek vonatkozásában működik. A Vámhatóság – ez esetben a jelenleg is működő kontingensrendszerhez hasonlóan – hatásköre kizárólag az engedélyek elfogadására, leírására és a kedvezményes vámtétellel történő vámkezelésére terjed ki.
A tarifális kvóták kezelésének jogi alapjai
A Közösség vámkvótáinak és megfigyeléseinek irányítására vonatkozó jogi alap a három következő szinten helyezkedik el:
– a preferenciális tarifális intézkedések jogi keretei;
– magának az irányításnak a megszerveződésére vonatkozó konkrét jogi alap;
– a közösségi vámkvótákat vagy tarifális plafonokat és minden más megfigyelési intézkedést létrehozó jogalkotás.
A jelentkezések sorrendjében történő kiosztás (first-come first-served) elven alapuló, tarifális kvótákra vonatkozó megállapodás keretét adó törvényi szabályozást, a Közösségi Vámkódexet létrehozó 2913/92. számú tanácsi (EEC) rendelet végrehajtására vonatkozó Bizottság 2454/93. (EGK) számú rendeletének 308. a-tól 308. c-ig cikkelye tartalmazza, amely tanácsi rendeletet módosította számos, a kedvezményes tarifális megállapodásokra vonatkozó tanácsi és közösségi rendelet.
Az elsődleges jogszabályok mellett a tarifális kvóták kezelésének ún. másodlagos jogszabályaként alkalmazzák az ún. közigazgatási megállapodást a tarifális kvóták kezeléséről.
A tarifális kvóták igénylésének rendje
A TQS-rendszerben a tarifális kvóták igénylésére azoknak az importőröknek van lehetőségük, akik (amelyek) olyan vámárunak kérik az EU területén a szabad forgalomba helyezési vámkezelését, amelyre tarifális kvótát nyitottak meg. Kihangsúlyozandó, hogy a kvóta és az ehhez kapcsolódó csökkentett vámtétel igénybevételének lehetősége nem automatikusan jár a gazdálkodó részére, hanem ezt a szabad forgalomba helyezési vámkezelés céljából benyújtott árunyilatkozattal egyidejűleg kell kérelmeznie.
A tarifális kvóta kimerülése, plafonvámtétel megszüntetése
Vámkvóta alapján történő vámkezelésekre a továbbiakban nincs lehetőség, ha a kvóta kimerült. Vámplafon alapján történő vámkezelés pedig addig lehetséges, amíg a Bizottság rendelet útján meg nem határozza, hogy a vámplafon a továbbiakban nem alkalmazandó.
A vámkvóta kimerülésének ténye a TARIC-ból, a kvótaadatbankból, illetve a nemzeti kvótaközpontból állapítható meg. A vámplafon alkalmazásának megszűnése a TARIC-ból tudható meg.
Minden egyes kiosztást követően a Bizottság értesíti valamennyi tagállamot:
– a napi kiosztások eredményeiről, a kérelmekre tekintettel;
– minden egyes tarifális kvóta napi állásáról vagy mérlegéről, miután a leírásokat vagy a visszaküldéseket feldolgozták;
– bármelyik tarifális kvótának a kiosztások hatására bekövetkező kimerüléséről;
– az adott napon megnyitott vagy újranyitott tarifális kvótákról és a tarifális kvóták lezárásának napjáról,
– a lezárás időpontjának bármely változásáról;
– a tarifális kvóták "kritikus" vagy "nem kritikus" állásának bármely változásáról.
Amint egy tarifális kvóta kimerült, a tagállamok leállítják az adott tarifális kvótára vonatkozó további leírási kérelmeknek a Bizottság elé terjesztését.
Amennyiben felfedezik, hogy rossz tarifális kvótára történt leírás, az érintett tagállamnak haladéktalanul vissza kell küldenie azt, és kérnie kell a javított kiosztást a Bizottságtól.
Az érintett tagállam mielőtt visszaküldené a leírt, azonban fel nem használt mennyiséget, ellenőriznie kell, hogy a visszaküldés indokolt-e.
A tagállamok nemzetikvóta-központja a Brüsszelből kapott válasz kézhezvételét követően regisztrálja a válaszokat, majd ellenőrzi, hogy a továbbított kérelmeket az engedményezés során időben helyesen és teljes mértékben figyelembe vették-e.
Ezt követően a kvótaközpont értesíti az érintett vámhivatalokat arról, hogy az általuk megküldött kvótakérelmeket milyen mértékben fogadja el, vagyis milyen mennyiségű áru esetében végezhető el kedvezményes vámtétellel a szabad forgalom számára a vámkezelés.
Normál eljárásban lefolytatott vámkezelések esetén a nemzetikvóta-központ befejezi a vámbejelentés felügyeletét.
Ha a kvótakérelemnek nem vagy csak részben adtak helyt, akkor a kvótaközpont intézkedik a vámok utólagos beszedése iránt, és erről az intézkedésről a vámhivatalt a határozat másolatának megküldésével tájékoztatja.
A kvóták állapota
A megnyitott tarifális kvótákkal kapcsolatban szükséges ismerni a kvóták kritikus vagy nem kritikus állapotának fogalmát. Egy vámkvóta akkor minősül kritikus állapotúnak, ha az induló mennyiségének 75 százalékát felhasználják, vagy ha az illetékes hatóságok kritikusnak ítélik azt. A kritikus állapotú kvóta esetén a gazdálkodó (és a vámhatóság) nem lehet biztos abban, hogy elnyeri a kért kvótamennyiséget, vagyis lehetősége lesz a kedvezményes vámtételt igénybe venni, ez viszont közvetlenül a vámbiztosítékra hat ki. A tagállamok ugyanakkor eltérő gyakorlatot folytatnak a vámbiztosíték megkövetelése szempontjából, mivel e kérdéskör szabályozása nemzeti hatáskör.
A származási szabályok változásai a csatlakozás után
Az Európai Unió kereskedelmére jellemző, hogy összesen nyolc országgal nincsen kedvezményes kereskedelmi kapcsolata: Ausztráliával, Kanadával, Észak- és Dél-Koreával, Új-Zélanddal, Tajvannal, az Egyesült Államokkal, Szingapúrral és a Vatikánnal.
A származásigazolás szükségessége
A Közösség vámterületének meghatározásából következik, hogy származási szabályok alkalmazhatósága szempontjából a Közösség huszonöt tagállama kvázi egy országnak minősül, ezért többször felmerült, hogy van-e egyáltalán értelme a belső forgalomban a termékszármazás igazolásának.
Rögtön érthetővé válik azonban a szükségessége, ha a Közösségen belül előállított terméket harmadik országba (Közösségen kívülre) kívánják exportálni. A "régi" és az újonnan csatlakozó országok közötti kereskedelmi kapcsolatokat pozitívan befolyásolja, hogy a huszonöt tagállamban elvégzett feldolgozási, megmunkálási folyamatok együttes eredményeként kell, hogy előállítsák azt a származó terméket, amelyet harmadik országban kívánnak exportálni.
Beszállítói nyilatkozat
A tagállamok gyártóinak (szállítóinak) a termék előállítása során végzett megmunkálásokat, illetve a termék származását ún. beszállítói nyilatkozaton kell tanúsítaniuk. A beszállítói nyilatkozatnak a 1207/2001. számú tanácsi rendelet szerint két formája létezik:
– preferenciális származó helyzettel rendelkező és
– preferenciális származó helyzettel nem rendelkező termékekre vonatkozó beszállítói nyilatkozat.
Utólagos megerősítési eljárás
Bár sokan arra számítottak, hogy a belső piaci forgalom ellenőrzéséről vámszempontból nem beszélhetünk, de ha a kedvezményt nyújtó harmadik ország kéri a származást igazoló okmány utólagos megerősítését, akkor az exportőr tagállam megindítja az ún. utólagos megerősítési eljárást. Ekkor a vámhatóságok közötti ellenőrzési munkamegosztás láncolata indul meg, amelynek keretében az exportőrt felkéri a származását igazoló dokumentumok benyújtására. Az utólagos megerősítési eljárást végző vámhatóság felkéri az exportőrt arra, hogy erősítesse meg a beszállítói nyilatkozatot. Ezt követően az exportőr a beszállítói nyilatkozat kiállítóját kéri, hogy a saját államának vámhatóságával ún. INF 4 okmányokhoz kapcsolódó utólagos megerősítési eljárást és hitelesítést folytassa le, amely – előreláthatólag – a területileg illetékes fővámhivatal feladata lesz. Természetesen a megerősítési eljárást a magyarországi gyártónak az INF 4 nyomtatvány kiállításával és a származó helyzetet alátámasztó dokumentáció benyújtásával kell kérnie.
A vámunió fejezet tartalma* A vámunió fejezet tartalmazza: * a vámtarifával kapcsolatos szabályokat (Közös Vámtarifa, vám és statisztikai nómenklatúra; Integrált Vámtarifa); * a vámsemlegesítéseket (vámkontingens, vámfelfüggesztés, engedélyjegyes eljárás); * az áruk piacra jutási kedvezményeinek feltételeit megfogalmazó származási szabályok rendszerét; * az egységes vámjogi és eljárási szabályokat (Vámkódex rendelkezései, ezen belül a gazdasági vámeljárások rendszere, vámszabad területekre vonatkozó szabályozás); * az Európai Unió vámmentességi rendszerét; * az európai árutovábbítási rendszer szabályozását; * a vámformalitások egyszerűsítése, az egységes vámokmány szabályait; * a vámeljárás során támogatott korlátozó és tiltó rendelkezések alkalmazását; * a nemzetközi vámegyüttműködésre vonatkozó szabályokat; * a vámrendszer infrastruktúráját [Integrált Tarifa (TARIC), a Kötelező Áruosztályozási Felvilágosítási Rendszer és a Kötelező Származási Információs Rendszer uniós szintű informatikai támogatása, határátkelőhelyek, nemzeti vámszervek]. |
Az adófizetésre kötelezettek adminisztrációs feladatai* Az adófizetésre kötelezetteknek bejelentési kötelezettségük van a Közösségen belüli ügyletekben való részvételről, amely bejelentések alapján a tagállamok nyilvántartást vezetnek az ilyen ügyletekben érintett adóalanyi körről. Ez az adóalanyi kör szerepel az adóhatóság nyilvántartásában, a közösségi adószámon. Ezt az adószámot minden tagállam maga alakítja ki, de tartalmaznia kell az országazonosító előtagot (ez Magyarország esetében a HU előtagot jelenti). * Az adózó által az adóköteles ügyletekről készített nyilvántartásoknak külön kell tartalmaznia a Közösségen belüli értékesítések és beszerzések összegét. * A Közösségen belüli értékesítést végzőknek további kötelezettségük az ún. összefoglaló nyilatkozat benyújtása. Ezt a nyilatkozattételi kötelezettséget a hatodik irányelvet módosító 1991/680/EGK irányelv 22. cikkelyének 6. (b) pontja rögzíti, amely az összefoglaló nyilatkozat benyújtására negyedéves periódust ír elő. Az érintett adóalany minden negyedévben közli az adóhatósággal azoknak az ügyfeleknek a közösségi adószámát, illetve az értékesítések összegét, akik (amelyek) részére az adott negyedévben termékértékesítést végzett. * Az irányelv alapján a tagállamok további adatok feltüntetését is előírhatják, illetve a nyilatkozat benyújtásának havi rendszerességéről is rendelkezhetnek. |
Eljárásfajták az uniós csatlakozás előtt és utánA nyolc vámeljárás tartalmában nagyban megegyezik a hazai megfelelőjével, amelyeket az alábbi táblázatban hasonlítunk össze:
|