Oktatni, kutatni, kapcsolatot tartani a külvilággal

Interjú Detrekői Ákossal, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektorával

• Ezek a változások az egész európai felsőoktatási rendszert struktúraváltásra késztetik. Ám mindezt oly módon kell végrehajtani, hogy azok összeilleszthetők, kompatibilisek legyenek egymással. Ez roppant nehéz feladat, hiszen ma még nem tudjuk pontosan, milyen lesz a szintén átalakulóban lévő német, francia, angol, olasz, dán, svéd és a többi rendszer. Mindennek nem lehet az uniformizálás a célja, hanem a kompatibilitás megteremtése az egyes országok felsőoktatási rendszerei között, a sokszínűség megőrzésével. Az egymásra épülő ciklusokból álló, lineáris képzési szerkezet – alapképzés, mesterképzés, doktori képzés – felváltja a jelenlegi duális, főiskolákból és egyetemekből álló szisztémát. A felsőfokú alapfokozat (bachelor) általában hároméves lesz. Erre épül a kétéves második ciklus, a mesterfokozat (master), amire pedig az ugyancsak hároméves harmadik ciklus, a doktori fokozat (PhD) megszerzésére irányuló képzés. Emellett megmarad a felsőfokú szakképzés kétéves rendszere is. Az intézmények és a képzési szintek közötti átjárást a kreditrendszer teszi lehetővé. E szisztéma bevezetésének szándéknyilatkozatát írta alá 1999. június 19-én Bolognában huszonkilenc európai ország, köztük hazánk képviselője is, ily módon is elősegítve a jövőben az európai polgárok elhelyezkedési lehetőségeit és az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét. Bár az oktatás nem uniós, hanem nemzeti hatáskörbe tartozik, a bolognai nyilatkozatból fakadó feladatokat számos nemzetközi tanácskozáson igyekeztek pontosítani az érintettek. A legutóbbi berlini találkozón néhány határidőt előbbre hoztak 2010-ről 2005-re, például a ciklusos képzés bevezetését. A 3+2+3 képlettel leírható rendszert fokozatosan lépteti hatályba a készülő új felsőoktatási törvény, amely az európai mozgással párhuzamosan változtat az intézmények státusával, irányításával, finanszírozásával, akkreditációjával kapcsolatos szabályokon is – érintve természetesen nemcsak az állami, de a magánegyetemeket is.

A bolognai rendszer meghonosítását azonban hiba uniós kényszerként megélni. A régi oktatási struktúra megváltoztatására ugyanis akkor is égető szükség volna, ha nem lenne efféle nemzetközi követelmény. A hallgatói létszám az elmúlt időszakban megháromszorozódott. Ezt a sok embert lehetetlenség ugyanolyan struktúrában és színvonalon képezni, mint a harmadát, kiváltképp nagyjából változatlan számú oktatóval. A különféle szakokra jelentkezők közül mindig kevesebben végeznek, mint ahányat felvettek. Az egyetemeknek ezért biztosítaniuk kell, hogy aki nem akar vagy tud a legmagasabb fokozatig eljutni, az is piacképes tudás birtokában léphessen ki az oktatási rendszerből a munka világába. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem felkészült a bolognai folyamatra, hiszen az angol nyelvű képzés mintegy 15 éve ilyen struktúrában folyik az egyetemen.

A főiskolai képzés is nyolc féléves. Ezek szerint a főiskola a graduate, vagyis az alapképzést nyújtó intézmény? A tradicionálisnak mondható hazai felsőoktatási struktúrát nem lehetne egyszerűen csak "átkeresztelni"?

• Nem. A strukturális átalakításra mindenképpen szükség van mind az egyetemek, mind pedig a főiskolák esetében. Mint mondtam, nem is annyira a bolognai követelmények, mint inkább a munkaerő-piaci igények miatt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a főiskolákat az elméleti, az egyetemeket a gyakorlati képzés irányába kellene egy kicsit elmozdítani. Az előbbire azért van szükség, hogy a főiskolai hallgatók felkészültebben folytathassák tanulmányaikat, ha akarják, magasabb szinteken is. Az utóbbira pedig azért, hogy több gyakorlati ismeret birtokában léphessenek munkába a tanulmányaikat megszakítók. Emellett egyre nagyobb a doktori képzés iránti igény is. Európában ma – az élettudományok, informatika, a biotechnológia, vagyis az ipari húzóágazatok terén – nagy a hiány képzett tudósokból.

Mi szükség van akkor kétféle felsőoktatási intézményre?

• Elméletileg semmi, de ez egyike a hazai tradícióknak. A főiskolai és az egyetemi képzés egyenértékű, de nem egyforma. Sehol a világon nem az. Másként: minden intézménynek vannak erősségei, és vannak olyan szakterületek, amelyekben a versenytárs jobb. A képzési szintek változása egységesíti a szemléletet. Az azonos szint természetesen nem feltétlenül jelent azonos színvonalat is.

Mégis, mi az, ami megőrizendő és megőrizhető a magyar oktatási rendszer tradíciójából?

• Legfőképpen az erős középiskolai oktatás. Tudnillik ez tette lehetővé, hogy alapos, elmélyült tudást adóvá és színvonalassá váljon a hazai felsőoktatás. A 13 magyar Nobel-díjas is hazai középiskolákban tanult. Nyomban hozzáteszem, hogy ne kelljen szembesítenie vele, valóban gyengébb teljesítményű diákok jelentkeznek egyetemekre az utóbbi években. S való igaz, hogy a legfelsőbb szinten tanulókról is hallani: gyenge a matematikai tudásuk, közepes a problémamegoldó képességük. De ennek nem elsősorban az oktatás színvonala az oka, hanem annak rendszere. A 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan nő az oktatásban részt vevők száma. Ugyanakkor nem nőtt ennek megfelelő mértékben az oktatói létszám és az oktatásra fordított pénz. Azt gondolom, ilyen körülmények között dicséretes a hazai oktatás teljesítménye. A minőség nem más, mint a vevő, vagyis esetünkben a társadalom igényeinek a kielégítése. És természetesen más az igény 5000 és más 50 000 hallgatói létszám esetében. A bolognai kritériumok meghonosítása e probléma megoldásában is segít. A különböző szintekre eltérő számú hallgatót lehet felvenni. Az elsőbe, vagyis az alapképzésbe nyilván többet, a másodikba már kevesebben jutnak be.

Uniós tagországként nemcsak a lehetőségeink bővülnek, de a verseny is élesedik. A hallgatói mobilitás alapfeltétele a minőség. Vagyis a cél nem más, minthogy a Harvardon is elismerjék a magyar krediteket. E magas követelmény némelyeket arra az ötletre sarkallt, hogy vegyük át a tantervi tantárgystruktúrát a nagy múltú európai egyetemektől, esetleg honosítsunk meg amerikaiakat, ezzel is erősítve a versenypozíciónkat. Járható ez az út?

• A magam részéről nem vagyok ellene annak, hogy a jó ötleteket másoktól átvegyük. De azt nem gondolnám, hogy efféle copyrighttal minden probléma megoldható volna. Egyfelől azért, mert a magyar felsőoktatásnak komoly tradíciói vannak, amelyeket meg kell őrizni. Másfelől pedig azért nem, mert csak organikus változás hozhat jó eredményt, mesterséges nem. A hazai struktúrát a bolognai követelményeknek megfelelően hazai szellemi tőkéből kell létrehozni. Csak így tekinthetjük sajátunknak. S lehet, hogy még nem teljesen általános, de magára valamit is adó felsőoktatási intézmény vezetői, sőt, maguk a tanárok is figyelik a világ oktatási piacát, mindazt, ami más, híres egyetemeken történik. Az európai oktatási rendszer bizonyos szintű harmonizációja nem zárja ki, nem szünteti meg a helyi adottságokat. Vagyis minden változtatásnál figyelembe kell venni a nemzeti sajátosságokat, a népesség megoszlását, a gazdaság szerkezetét, a munkaerőpiaci igényeket, a mobilitást, az oktatói gárda szakmai felkészültségét, rugalmasságát, a források szűkösségét. Tévedés volna azt gondolni, csak a magyar felsőoktatás küszködik nehézségekkel. Németországban, Franciaországban éppen olyan viták vannak, mint nálunk. Ezt nem lehet megúszni. Megoszlanak a vélemények arról, mi tartozzék a különféle szakterületek alapképzésébe. S miközben fontos a konszenzus, a tanszékeknek is meg kell adni a választás szabadságát. Azt hiszem, abban egyetért a "világ", hogy Newton, Samuelson, Dosztojevszkij nélkül nem lehet tanítani.

A mobilitás, átjárhatóság feltétele tehát a harmonizáció, ami szükségképpen azonos vagy – legyünk megengedőek – hasonló minőséget is jelent. Ezt hogyan lehet mérni?

• Ennek külön tudománya van, amelyre hagyatkozik a minőségmérést megkönnyítő kreditrendszer. A teljesített féléveket kreditpontokkal ismerik el az egyetemek. Konszenzus kérdése, hogy egy-egy félév, egy-egy kredit milyen ismeretanyag elsajátítását követeli meg. Ezt a megállapodást természetesen rögzíteni kell, ám az elismertség már ma is általános gyakorlatnak mondható a színvonalasabb egyetemek között. Én is büszkélkedhetek olyan hallgatóval, akinek nem kellett "különbözeti" vizsgákat tennie külföldön, mert az indexében ott szerepelt az aláírásommal elismert teljesítménye. Ezt a problémát hivatott áthidalni az európai kreditrendszer, amelynek köszönhetően ugyanolyan értékű a hazai egyetemen teljesített félév, mint Párizsban vagy Londonban. Tehát egy budapesti vagy veszprémi tanterv nagyon nem térhet el az Európában szokásostól.

Mindennek szükséges velejárója a szelekció. Vagyis csak a legjobb oktatók, a legjobb tanszékek, karok, a legjobb egyetemek maradhatnak meg?

• Hát, ez nehéz és kényes ügy, de valószínűleg így történik majd. Ugyanakkor az egyetemeknek érdekük, hogy megtartsák kiváló, ambiciózus oktatóikat. Úgy érzékelem, sokkal nagyobb az a veszély, hogy elmennek külföldre dolgozni, mint az, hogy nálunk az utcára kerülnek. Másrészt a meglévő kötelezettségeket nem illik felrúgni. Mondjuk egy 55 éves, munkakörében megbecsült adjunktust nem illik kitenni az utcára, s remélem, ezt senki nem is várja el. Szerintem több a követelményeknek megfelelő oktató, mint az azokat nem teljesítő. A mai negyven év alatti docensi gárda már nemzetközileg is megmérettetett, és versenyképesnek bizonyult. Vannak ugyanakkor adjunktusok, akik 55 év felett járnak, és tisztességesen dolgoznak. Rájuk is szükség van, azt hiszem, hogy foglalkoztatásukra jó megoldás a nemrég létrehozott "mestertanár" munkakör. Az persze fontos, hogy ne csak a hallgatókat, hanem az oktatókat is ösztönözzük a minél magasabb szintű szakmai rang megszerzésére. Az egyetemi oktatónak három dolgot kell tudnia: oktatni, kutatni és kapcsolatot tartani a külvilággal. Ha ebből kettőt teljesít, már nincs baj. Nekem elég, ha egy "átlagoktató" szakmailag up-to-date. Ha valaki vezető lesz, azzal szemben persze mások az elvárások. A mobilitás nemcsak a hallgatókra, az oktatókra is vonatkozik. Ma már jószerivel csak szakmai feltételei vannak annak, hogy az oktatók külföldi egyetemeken tanítva frissítsék a tudásukat. Emellett ott a lehetőség a nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódásra. A nemzetközi együttműködés ma már nemcsak lózung, hanem fontos eszköze a szellemi, szakmai integrációnak.

A szerkezeti átalakulás ugyanakkor nemcsak szakmai, hanem nagyon is húsba vágó financiális kérdés is.

• Kár volna titkolni, hogy a felsőoktatási intézmények kínálatának kialakításakor domináns szempont, hogy várhatóan hányan is jelentkeznek a meghirdetett szakokra. Mert hát a "vevők"-ből él az egyetem, főiskola. Ez ugyanakkor magában rejti a pazarlás lehetőségét is. Számos olyan államilag finanszírozott szak van ma Magyarországon, amelyen végzettekre nincs, vagy erőteljesen csökkenő a kereslet a hazai és az európai munkaerőpiacokon. Ugyanakkor az egyetemek, főiskolák folyamatosan pénzzavarral küszködnek. Nemcsak arról van szó, hogy kevés az oktatásra fordított pénz, hanem arról is, hogy azzal sem gazdálkodnak jól, amit ráfordítanak.

Tud valami áthidaló megoldást?

• Igen. Többet is. Az egyiket tandíjnak hívják. Ideje volna már úrrá lenni ezen a rosszul értelmezett szemérmességen, és nyilvánosan elismerni, hogy ma sem ingyenes a felsőoktatás, még az állami intézményekben sem. Két legyet üthetnénk egy csapásra. Magyarországon ma azt hirdetjük, hogy nincs tandíj, miközben a magyar hallgatók fele fizet, mert költségtérítéses oktatásban vesz részt. Ez így teljesen logikátlan. Láttunk már olyat, hogy az egyik egyetem közgazdász szakára 124 ponttal lehetett bejutni, a másikon elegendő volt a 80 pont. A jelentkező az előbbin tehát 123 pontot elérve is csak fizetős helyet kaphat! Mindenkinek kellene – például jövedelemarányos, halasztott visszafizetésű konstrukcióban – tandíjat fizetnie. De hát a politikusoknak nem illik tandíjról beszélni. A tandíj bevezetésével az egyetemek több pénzhez jutnának, amiből a fejlesztéseket finanszírozhatnák. Magyarán a szakmai színvonal emelésével erősödhetnének piaci pozícióik, aminek következtében az intézmények közötti verseny is élénkülne. A tandíj mértékét a hallgatói teljesítmény szabná meg, ami azt is jelentheti, hogy a kiváló eredményeket ösztöndíjjal ismerné el az állam, az egyetem. Ez nemcsak ösztönzőerő, de kiváló módszer arra is, hogy a képzés, a végzettek tudásának színvonala emelkedjék. Ez már csak azért is meggondolandó, mert EU-tagként várhatóan megnő majd az érdeklődés a magyar egyetemek iránt is. Az angol nyelvű képzésekre jelentkezőknek nyilván tandíjat kell fizetniük. Ám az, aki a magyar nyelvű szakokra jelentkezik, "ingyen" tanulhat. Ugyanakkor a külföldi hallgatók után a magyar állam nem fizet fejkvótát az egyetemeknek. Márpedig arra joggal lehet számítani, hogy a szomszédos országokból szép számmal érkeznek majd magyarul kiválóan beszélő hallgatók. És jó, ha jönnek, mert az a tapasztalat, hogy szorgalmasak és igyekvőek. Meglehet, hogy a nagy számban érkező, magyarul beszélő jelentkezők döbbentik majd rá a kormányzatot arra, hogy változtatnia kell a felsőoktatás finanszírozási módján. Nem hiszem, hogy tőlem hallják először, hogy az oktatás szerte a világon rendkívül jó üzlet is. Ausztráliában több pénz kerül be az oktatásból a költségvetésbe, mint a gyapjúból. Pedig az ausztrál gyapjú világhírű. Az a szemlélet nem járható, hogy majd az állam ad pénzt mindenre. Az agyelszívás természetes, de hozzánk is jönnek majd kutatók, ha jól tesszük a dolgunkat. A kutatás-fejlesztés ugyanis a második, korántsem elhanyagolható forrás az egyetemek számára. Magas színvonalú oktatással meggyőzhetők a vállalatok arról, hogy egyetemekre telepítsék a kutatóbázisaikat. Az igazán komoly és tartós kapcsolat a vállalati szféra és az egyetemek között a kutatásban, kutatásfejlesztésben teljesedhet ki. Sok-sok pénzt ad a nagyvállalat, amely megteheti és érdeke is, és sok-sok okos ötletet adnak az egyetemi oktatók, diákok. A Műegyetemnek – sok munka eredményeként – jó kapcsolatai vannak a nagyvállalatokkal. Hatszáz doktoranduszhallgató felét nagyvállalatok szponzorálják a Műegyetemen. Az Ericsson is ide telepítette a kutatóintézetét, de hasonló jó szakmai kapcsolatot tart fenn az egyetem a Nokiával, a Siemensszel, a General Electrickel és a gyógyszergyártókkal. A vidéki egyetemek a régiójukban fellelhető vállalatokkal építettek, építhetnek ki hasonlóan gyümölcsöző kapcsolatot. Itt az a fontos, hogy a felsőoktatási intézményeknek is legyen piacképes termékük, vagyis olyan szellemi kapacitás, amit a különböző iparágak tudnak hasznosítani. S végül, de korántsem utolsósorban kell megemlíteni az európai kutatási pénzeket, amelyeket rendszerint pályázatok útján lehet elnyerni. Ezek komoly és valódi források, ám ahhoz, hogy elérhetővé váljanak, meg kell tanulnunk pályázni.

Nemcsak a képzés struktúrája változik meg az elkövetkezendő években, de az egyetemek irányítása is. Az elképzelés szerint az egyetemi tanácsok mellett egy főként menedzserekből álló "bord" is működne, amitől sokan féltik az egyetemek autonómiáját, azt gondolván, ezzel oly mértékben piacosítják a felsőoktatást, hogy elvész a szakmaiság. Ön is aggódik?

• Épp ellenkezőleg. Csak a javaslat lényegét felületesen ismerők látják veszélyben az egyetemek autonómiáját. Ez az ötlet nem az egyetemek magánosításának burkolt módja, ahogyan azt ellenzői sugallják. Ráadásul nemcsak az állami intézmények irányítási módja változik meg. Nem is hazai találmány. Azt osztrák felsőoktatási törvényben is hasonló koncepció szerepel. A lényeg, hogy az egyetemeket irányító testületek kettéválnak. Lesz egy szenátus, amely a mostani egyetemi tanács akadémiai funkcióit – tantervkészítés, tudományos fokozatok odaítélése – látja majd el. E mellett működik (majd) az igazgatótanács, mint a részvénytársaságoknál, amely – természetesen nem önhatalmúan, hanem a tudományos vezetés álláspontját is mérlegelve – stratégiai, pénzügyi, személyzeti kérdésekről dönt. Lássuk be, az egyetemi tanácsok, a rektorok éppen pozíciójuk, szakmai érintettségük okán gyakran nem dönthetnek racionális gazdasági szempontok szerint. Márpedig az oktatási piacon élesedő verseny ezt egyre inkább megkívánja. Emiatt van szükség tehát az egyetemek operatív irányításának megváltoztatására, ha tetszik reformjára. Egy érzékletes példával hadd illusztráljam az álláspontomat. Ha valamely szak iránt folyamatosan gyér az érdeklődés, akkor – épp az említett verseny miatt – ésszerűnek tűnik az érintett tanszéket megszüntetni. Ha ezt a javaslatot a regnáló rektor az egyetemi tanács elé viszi, biztos lehet abban, hogy az nem szavazza meg. Ugyanis bizonyos esetekben létezik a tanszékek közötti szolidaritás, és ez az az eset. Ha megszavaznák a szóban forgó tanszék bezárását, joggal tarthatnának attól, hogy ez a jövőben velük is megtörténhetne. Nagyon nehéz az egyensúlyt megtalálni az akadémiai értékrend és a gazdasági érdek között.

Mégis, mi a garancia arra, hogy a jogos piaci érdekek és szempontok mellett a tudományos, akadémiai értékek is megfelelő súllyal esnek latba egy-egy döntésnél?

• Még nem teljesen világos az új struktúra, de ha a minisztérium okosan gondolkodik, akkor figyelembe veszi, hogy társadalmi szenátusok régóta léteznek az egyetemeken. A Műegyetemen már nyolc éve működik ez a nagyon bölcs testület: a magyar gazdasági és szellemi élet kiválóságaiból álló szenátus, amelynek tagjaiból nem egy, hanem három igazgatótanácsot is ki lehetne állítani. Egy szervezet, tanács, intézmény nem önmagában jó vagy rossz, a benne tevékenykedők teszik azzá. Olyan tagokat kell tehát választani a felállítandó igazgatótanácsokba, akikről tudható, hogy az egyetem érdekeit tartják majd a legfontosabbnak e tisztségük betöltése során, tehát sem politikai, sem pedig sajátosan értelmezett gazdasági okok nem motiválják. Ha az újonnan létrehozandó szenátusok ezek alapján jönnének létre, akkor én ezt nemhogy nem tragikusnak, de egyenesen kívánatosnak tartom. Ráadásul a tervek szerint a testület felét az egyetemek választanák. A bécsi Műegyetemen 5 tagú board működik kiválóbbnál kiválóbb tagokkal. Köztük az Ausztria Siemens, a First Alpin ipari vállalat, egy biztosítótársaság vezetője és egy innovációval foglalkozó szakember.

Versenyképes-e a magyar felsőoktatás az európai oktatási piacon?

• A kép változatos. Vannak ma is nemzetközileg elismert egyetemek hazánkban, mások akár meg is szűnhetnek. Esetleg átalakulnak. A piac és a verseny szabad. Ám ez azt is jelenti, nem várható el, hogy mindent az állam finanszírozzon. A nagy nyugat-európai egyetemeket nem lehet elképzelni kínai doktorandusz nélkül. Ma még csak ott tartunk, hogy nem vagy alig akarják beengedni hozzánk a kínai egyetemistákat. Bízom benne, hogy a magyar felsőoktatás nyer az EU-csatlakozással. Az új szemléletet szerte Európában tanulnunk kell, de hát ez megy nekünk. Ez a szakmánk, némelyikünknek az élete.