Az ünnepségeket leszámítva észrevétlenül léptünk az Unióba, mintegy igazolva azt a vélekedést, hogy már régen idetartozunk. Az új világ nem ezzel az aktussal vette kezdetét, de a gazdaság működésének most már bizonyos kereteket ad, amit illik, sőt számos területen kötelező figyelembe venni. A játékszabályok ugyanazok mind a 25 tagországban, ezután minden állami szintű döntésnél figyelni kell, nincs-e valamilyen uniós irányelv, direktíva, határozat érvényben. S lassan a társadalom mélyére hatol majd az Unió szelleme, a mindennapjainkban érezhetjük a "nagy család" vívmányait, de esetleges korlátozó hatását is.
Az uniós tagság első kézzelfogható pozitív jele a támogatások csapjának kinyitása volt. A május elsejétől elméletileg lehívható pénztömeg felhasználásával olyan mérvű fejlesztések indíthatók el, amihez foghatót régen nem látott hazánk. Várhatóan öngerjesztő folyamat indul be, azaz a nagyberuházások vonzzák a kicsiket, s ezáltal kisebb-nagyobb térségek emelkedhetnek fel minden tekintetben. Javulhat az infrastruktúra, a foglalkoztatás s az ott lakók jövedelmi helyzete. Jó-jó, de mi történik azokkal, akik/amely vállalatok nem részesülhetnek az uniós források áldásaiból? Akik a hazai kereslettől függnek, itthon költik el a forintjaikat. Számukra az állami elvonások, az adók, a közterhek, a pénzromlás mértéke, a reálbérek emelése lesznek értékelhető adatok, s nem a megszerezhető támogatások. Azaz a gazdaságpolitikától, a hazai szabályozók változásától remélhetnek változást, természetszerűleg jobbulást.
Az elmúlt években – uniós csatlakozás ide, uniós csatlakozás oda – a különböző kormányok nem kényeztették el a publikumot briliáns gazdaságpolitikákkal. Sok minden elmondható róluk, de a legkevésbé az, hogy kiszámíthatóak, stabilak lettek volna. Az újkori demokráciánk rövid időszaka persze magyarázatot adhatna minderre, ha nem éltük volna át a kormányváltásokkal megszűnő programokat, félbemaradt vagy egyenesen visszafejlesztett intézményi reformokat stb. Gyakran olybá' tűnt, hogy l'art pour l'art cselekszenek a gazdaságpolitikáért felelős grémiumok. Ezzel a munícióval érkeztünk el az Unióba, ahol kénytelen-kelletlen egy távlati cél érdekében rendezni kell sorainkat. Az elkerülhetetlen, jól felfogott érdekünkben kitűzött cél az euró bevezetése. A hozzá vezető utat sarokkövek jelzik, s e pontokhoz kell igazítani a mindenkori kormánynak a gazdaságpolitikáját, ha nem akarja, hogy országát kiutálja a közösség, egyéb szankciókról nem is beszélve.
A gazdasági folyamatok – ma már többszörösen bizonyított – 2001-2002-ben történt kisiklása után következő gazdaságpolitika sem bizonyult elég erőteljesnek és átütőnek, pontosabban alig érte el a kívánt hatást, az egyensúlyjavítás, az inflációmérséklés stb. terén. Sőt, a nem elég óvatos prognózisok nyomán összeállított költségvetés több helyen "kilyukadt", s megszorító csomagokkal kellett betömni. Idén tavasszal az euróbevezetés dátumának eltolása két évvel jó alkalomnak bizonyult, hogy a rövid távú, szinte éves költségvetésnyi tervezés helyett a még belátható horizontra, 2008-ra állítson össze programot a kormány. Dicséretére legyen mondva: ha már hibázott azzal, hogy túl korán jelölt meg közeli időpontot (2008) az euró bevezetésére, volt mersze korrigálni azt. A gazdaság – az uniós átlaghoz mért – mutatói sem adtak persze más esélyt. A maastrichti kritériumok elérése komoly erőfeszítést igényel mindenkitől, és senkinek, de legfőképpen az embereknek és a vállalkozóknak nem mindegy, hogy az elvárt minimumot milyen időtávon teljesítjük. Az éppen határt súroló adósságmutatók, a hét százalék közelébe kúszó infláció, az aggodalomra okot adó egyensúlyi mutatók rohamléptekben történő javítása szinte elviselhetetlen terheket róhatott volna az adóforintokat kitermelőkre és befizetőkre.
A felzárkózás gazdaságpolitikai programja nagy ívűre sikeredett, olyannyira, hogy a célok tekintetében változatlanul a vágyak sorozatát olvashatjuk, míg a teljesíthetőségi szcenáriók optimista – bár a Pénzügyminisztérium, de a jegybank szerint is teljesülő és teljesíthető – körülményeket feltételeznek.
Talán szerencse, hogy kormányzati félidőben került sor az összegzésre és egy újszerű – az Unió által is igényelt – gazdaságpolitika megfogalmazására. Az eddigi nagy nekirugaszkodásokat általában rövid távon kifulladás követte, mert ilyen-olyan választások jöttek, a népszerűséget vissza kellett szerezni, a gazdasági és más lobbik győzedelmeskedtek stb. Most még van esély néhány területen strukturális átalakításra, főként ahol évtizedes problémák várnak megoldásra. Hogy csak néhányat említsünk: az egészségügyi ellátás minőségének javítása, a szociális háló újraszövése, a közszféra, a közigazgatás szinte gyökeres megreformálása, de nem hagyható ki az oktatás különböző szintjeinek fejlesztése vagy a honvédelem megkezdett átalakításának folytatása. És az adópolitikában, a foglalkoztatásban is vannak bőven megoldandó feladatok.
A gazdasági növekedés (beruházások, export) tartós és egyenletes növekedését feltételezve szinte minden mutató javul az elkövetkezendő négy évben. A gazdaságpolitikai program szerint megvalósul az olcsóbb, de hatékonyabb állam, 1000-1200 milliárd forinttal mérséklődik a vállalkozók és a magánszemélyek adóterhe, több mint öt százalékponttal csökken az adósságmutató, 3 százalék alá esik az államháztartás hiánya, s végső soron több mint négy százalékkal kisebb lesz az állami újraelosztás aránya.
Mire 2008-ban az euró előszobájába érünk, tetszik, nem tetszik, a belépéshez a kritikus mutatókat el kell érni, hogy 2010-ben a közös pénzt Magyarországon is be lehessen vezetni. Ekképpen a nagy ívű tervnek realitássá kell válnia. Kérdés persze, hogy a papírra vetett számok mennyiben állnak arányban a mai döntéshozók bátorságával, tudván, hogy közben több ízben választások lesznek, s egy esetleges kabinetváltással lesz-e másnak mersze a megkezdett utat járni, vagy újabb vargabetűk következnek?