Egymásra utalva

Oroszország és az Európai Unió

Moszkva meghátrálásával ért véget az Európai Unió (EU) keleti bővítésével kapcsolatos, hónapokig tartó vita. Oroszország végül ugyanis elismerte, hogy a tíz új állam – Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovénia és Szlovákia – felvétele nem okoz pénzügyi veszteséget Oroszországnak, és visszavonta azt a fenyegetését is, miszerint csak akkor egyezik bele az 1997-ben hatályba lépett Társulási és Együttműködési Egyezmény (PCA) új tagállamokra való automatikus kiterjesztésébe, ha Brüsszel előbb megoldást talál a bővítéssel kapcsolatos orosz aggodalmakra. A 14 pontból álló, februárban átadott, meglehetősen kemény hangú jegyzékben Moszkva az orosz mezőgazdasági termékekre és acélipari árukra vonatkozó kvóták növelését, az orosz exportcikkekre kivetett uniós importvámok mérséklését, az atomerőművi fűtőelemek exportjának megkönnyítését, az orosz polgári repülőgépek leszállási korlátozásainak enyhítését, valamint a bővítés után "EU-gyűrűbe" kerülő kalinyingrádi orosz enklávéba történő teherszállításokra vonatkozó korlátozások eltörlését, illetve a balti államokban élő orosz kisebbség jogainak szavatolását követelte.

"Arcmentő kedvezmények"

A vita márciusra annyira elmérgesedett, hogy az EU közvetve kereskedelmi szankciókkal fenyegette meg Oroszországot. Brüsszel egyértelművé tette: elfogadhatatlannak tartja, hogy Moszkva feltételekhez köti a PCA-egyezmény kibővítését, hiszen az EU jogrendje kizárja, hogy a külkereskedelem terén más szabályok vonatkozzanak a tagországok egy-egy csoportjára. Brüsszel csak arra volt hajlandó, hogy a PCA kiterjesztésével kapcsolatos tárgyalásokkal párhuzamosan párbeszédet kezdjen az orosz kérések teljesítéséről.

A két szálon futó tárgyalások végeztével – miután április utolsó napjaiban Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke Moszkvában tárgyalt az utolsó vitás pontokról – négy nappal a bővítés előtt Moszkva és az EU illetékesei aláírták a PCA kiterjesztéséről szóló közös nyilatkozatot, s cserébe Moszkva (orosz elemzők szerint is) csak "arcmentő kedvezményeket" kapott.

Az orosz félnek annyit sikerült elérnie, hogy vámmentes maradt a Kalinyingrád és Oroszország többi területe közti teherforgalom, az EU mintegy tíz százalékkal megemelte az acélimportra vonatkozó kvótát, enyhültek a fűtőelemexport korlátozásai, az EU-tagállamok pedig egyenként eldönthetik, hogy engedik-e leszállni repülőtereiken a charterforgalomban közlekedő zajos és környezetszennyező szovjet, illetve orosz gyártmányú repülőgépeket.

Ahogy múltak a hetek, úgy csökkentek a kezdetben évente 300-500 millió euróra becsült orosz veszteségek, és amikor Szergej Lavrov újonnan kinevezett külügyminiszter aláírta a közös nyilatkozatot, közölte: országa nem veszít a bővítésen. – Ezek híresztelések és anekdoták voltak – válaszolta az egykori orosz ENSZ-nagykövet a korábban emlegetett veszteségek eltűnésének okait firtató újságírói kérdésekre. Az állítólagos gazdasági veszteségekhez hasonlóan az észtországi és lettországi orosz kisebbség ügye sem került be a közös nyilatkozatba: Moszkva kénytelen volt beérni azokkal az általános nyilatkozatokkal, amelyek szerint az EU valamennyi tagországától elvárja az emberi és kisebbségi jogok maradéktalan tiszteletben tartását.

– Gyengék voltak a tárgyalási pozícióink, ám ennek ellenére a nyilvános alkudozás tárgyává tettük a kereskedelemmel kapcsolatos nézeteltéréseinket. Most le kell vonnunk a tanulságokat – nyilatkozta a Moscow Times című angol nyelvű napilapnak Igor Lesukov, a szentpétervári Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója. Egy korábbi interjújában az EU-ügyek szakértőjének számító elemző azt is hangsúlyozta, az orosz fél tárgyalási kudarcai mögött részben az áll, hogy az orosz illetékesek nem ismerik megfelelően az EU működési szabályait, és eleve elérhetetlen engedményeket akartak kicsikarni az integrációs szervezettől.

Kutya-macska barátság

Bár az EU és Oroszország legmagasabb rangú vezetői azt hangsúlyozzák, hogy alapjában véve jók a kétoldalú kapcsolatok, az egyértelmű egymásrautaltság ellenére folyamatosan észlelhetők a bizalmatlanságra utaló jelek. A kereskedelmi adatok mindenesetre magukért beszélnek: a hivatalos statisztikák szerint tavaly 70 milliárd dollárt tett ki a kétoldalú forgalom. Orosz adatok szerint Oroszország a bővítés előtt külkereskedelmének 35 százalékát bonyolította le az EU-tagországokkal, s ez az arány jövőre – az újonnan felvettekkel együtt – meghaladja majd az ötven százalékot.

Míg Oroszországnak az EU – azon belül is Németország – a legfőbb kereskedelmi partnere, az Unió számára a főként nyersanyagforrásnak számító Oroszország csak az ötödik legnagyobb partner. Az Unió számít a legfontosabb oroszországi külföldi befektetőnek – a pontos arányok meghatározása nagyon nehéz, hiszen a lista előkelő helyein az elmenekült orosz tőke hazatelepítéséhez használt Ciprus, illetve Liechtenstein áll –, s több tagállama az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának csökkentése érdekében igyekszik politikai együttműködést is kialakítani Moszkvával.

A kölcsönös érdekek ellenére számos kérdés mérgezi a kétoldalú kapcsolatokat. Az EU egyrészt aggasztónak tartja, hogy mind több jel utal arra: az orosz vezetők korlátozzák a demokratikus intézmények működését. A nemzetközi megfigyelők szerint a tavalyi parlamenti és az idei elnökválasztást megelőző kampányban a Vlagyimir Putyin államfő mögött álló erők hatalmas előnyt élveztek, a bírói hatalom nem független a végrehajtó hatalomtól, és a meghatározó elektronikus médiumok is állami tulajdonban vannak. Ugyancsak aggasztó a csecsenföldi helyzet, amely a hivatalos orosz állításokkal szemben továbbra sem stabil, és a térségben működő nemzetközi szervezetek szerint a szakadár terroristák elleni harc ürügyén az orosz fegyveres erők rendszeresen megsértik a polgári lakosság jogait.

A nyugat-európai energiaszállítások ügye is vitákat kavar. Oroszország azt szeretné, ha a jelenlegi, mintegy 25 százaléknál jóval magasabb lenne az orosz szállítások aránya, míg az EU igyekszik megakadályozni, hogy a 25-ök bármely államtól is függő helyzetbe kerüljenek. A gázimport ügyét aligha lehet elválasztani az orosz tőke iránt érzett bizalmatlanságtól: miközben a válsággal küszködő nyugat-európai sportegyesületek egy része az orosz milliárdosoktól várja az életmentő befektetést, az EU-tagállamokban jelenleg is igyekeznek korlátozni a termelést célzó orosz befektetéseket.

Az orosz üzletemberek folyamatosan panaszkodnak is a hátrányos megkülönböztetés miatt, és a májusi bővítésig a felvétel előtt álló államokban indított vásárlási hullámmal igyekeztek javítani pozícióikat. Elemzők szerint egyébként az oroszokkal szembeni bizalmatlanság növekedni fog, hiszen a tíz új tagállam közül nyolc korábban az egykori Szovjetunió "csatlósának" számított, s elsősorban a balti államokban és Lengyelországban manapság is élénk az oroszellenesség.

Ugyancsak rontja a kapcsolatokat, hogy az EU rá akarja venni Moszkvát az üvegházhatás növekedéséért felelős gázok kibocsátásának csökkentésére, s az ezt célzó kiotói egyezmény ratifikálására. Az Egyesült Államok – George W. Bush elnökké választása óta – ugyanis nem hajlandó ratifikálni a megállapodást, amely csak akkor léphet életbe, ha azt megerősítik a világ összkibocsátásának 55 százalékáért felelős fejlett országok. A protokollt 1999-ben ugyan aláírta Moszkva, ám a ratifikáció elmaradt, miután az orosz vezetők szerint az egyezmény akadályozza az ország gazdasági fejlődését.

A jelek szerint Kiotó ügye összekapcsolódott egy másik vitás kérdéssel, a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való orosz csatlakozás problematikájával. Az EU ugyanis – az oroszok elégedetlenségére – akadályozza a WTO-csatlakozást, mivel elfogadhatatlannak tartja, hogy Moszkva a belföldi földgázár mesterségesen alacsonyan tartásával támogatja az egyébként nemzetközi versenyre jórészt alkalmatlan hazai termelőket. Moszkva – bár megkezdte az ár lassú emelését – határozottan elzárkózott attól, hogy nemzetközi szintre emelje a most az exportár ötödéért vesztegetett gáz árát, és az orosz illetékesek arra sem igazán hajlandóak, hogy feldarabolják az orosz gázipari monopóliumot, a Gazpromot.

A hajthatatlanság ellenére úgy látszik, a kiotói egyezmény esetleges ratifikálásáért cserébe az EU kész szemet hunyni a folyamat vontatottsága fölött, és hozzájárul ahhoz, hogy Oroszországot 2004 végén vagy 2005 első felében felvegyék a WTO tagjainak sorába.

Oroszország sem elégedett az EU politikájával. A kereskedelmi viták mellett az is aggasztja, hogy az integrációs szervezet a már "megszerzett" balti államok mellett a többi volt szovjet tagköztársaságban, a Független Államok Szövetségének (FÁK) tagországaiban is igyekszik növelni befolyását. Az egyik "harctér" a Moldovához tartozó Dnyeszter menti köztársaság, ahol az EU nemzetközi békefenntartó erőkkel igyekszik felváltani a több mint egy évtizede ott szolgáló orosz erőket. Ugyancsak más az Ukrajnában és Belaruszban kialakult helyzet megítélése: az EU szerint Moszkva az antidemokratikus rezsimeket támogatja, míg orosz vádak szerint az ukrán, illetve belarusz ellenzék támogatásával Brüsszel erre a két volt szovjet tagköztársaságra is rá akarja tenni a kezét.

Eltérő szándékok

Míg a következő években – részben annak köszönhetően, hogy az átlagos vámszínvonal 9-ről 4 százalékra mérséklődik – a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok fejlődése várható, aligha valószínű, hogy minőségi javulás következne be a politikai kapcsolatok terén. Ennek hátterében az áll, hogy az EU-t és Oroszországot eltérő szándékok vezérlik. Brüsszel fő célja, hogy hosszabb távon EU-konformmá tegye a 145 milliós, az Unióval immár 2200 kilométeres szakaszon határos országot. Oroszország viszont elsősorban exportpiacnak és befektetési forrásnak tekinti az Uniót, és – egy nemrégiben kiszivárogtatott orosz külügyminisztériumi elemzés szerint – mindenképpen el akarja kerülni, hogy Brüsszel bármilyen formában is beleavatkozzon az ország belső ügyeibe, elsősorban a Csecsenföldön zajló eseményekbe.

A közelmúltban leváltott Igor Ivanov külügyminiszter és utódja, Szergej Lavrov által megvalósított orosz külpolitikai doktrína is újabb nézeteltérések kialakulását vetíti elő, hiszen az orosz diplomácia – miután Putyin elnöknek sikerült stabilizálnia a belpolitikai és belgazdasági helyzetet – a korábbinál határozottabban kívánja érvényesíteni a FÁK-országokban Moszkva érdekeit. Az orosz célok egyike az a terv, amelynek értelmében közös gazdasági teret hoznak létre Oroszország, Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán között. A tervet ugyan a napokban ratifikálta az orosz és az ukrán parlament, ám a közös piacnak az abban részt vevő országokon belül is sok ellenzője van. Az ellenfelek úgy gondolják: a terv mögött Oroszország "új imperialista" törekvései állnak.

Oroszország a jövőben is inkább az EU-tagállamokhoz fűződő kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében lesz érdekelt, mivel úgy látja: érdekeit jóval eredményesebben tudja akkor érvényesíteni, amíg az adott kérdésben nem alakul ki közös uniós álláspont. Moszkvának így sokkal jobban megfelelne az orosz illetékesek által korábban szorgalmazott 25+1 felállás, ahol Moszkva nem az Európai Bizottsággal, hanem a tagállamokkal állna mindennapos kapcsolatban.

Orosz elemzők szerint Moszkvának – a gazdaság viszonylagos fejletlensége és az antidemokratikus intézkedések miatt – a következő években aligha lesz esélye arra, hogy komolyabb engedményeket csikarjon ki az EU-tól. Bár a populista orosz politikusok nemegyszer szorgalmazták, hogy külpolitikájában Moszkva éljen az olaj- és gázfegyverrel, azaz a szállítások korlátozásával igyekezzen nyomatékot adni politikai törekvéseinek, az Unió vonatkozásában alig áll fenn ilyen veszély: a felelős politikusok tudják, hogy a versenyhelyzetben lévő Oroszország ugyanúgy érdekelt a hatalmas bevételt hozó exportban, mint a nyersanyagokat importáló államok.

Legutóbb egyébként Lengyelország esetében sült el fordítva ez a fegyver: az éppen Belaruszt leckéztető Gazprom néhány órára elzárta a volt szovjet tagköztársaságon áthaladó nemzetközi gázvezetéket is, amire Varsó azzal reagált, hogy szándéknyilatkozatot írt alá norvég cégekkel a drágább, ám fennakadások nélkül érkező észak-európai gáz vásárlásáról.

Mérsékelt hatás

A magyar-orosz áruforgalmat alig befolyásolja az EU-hoz való csatlakozás; szakértők szerint a következő években is folytatódni fog a 2003-at jellemző árucsereforgalom-bővülés. Tavaly 43 százalékkal 650 millió dollárra nőtt a magyar export, míg a 29,5 százalékkal bővülő import 2,95 milliárd dollár volt. A behozatal meghatározó részét kitevő energiahordozók a csatlakozás után is vámmentesen érkezhetnek, így nem várható a gáz és az olaj árának jelentős emelkedése. A tavalyi gyors növekedési ütem valószínűleg valamelyest visszaesik, ám elemzők szerint hosszabb távon fenntartható az éves tíz százalék körüli forgalombővülés. Az áruforgalom értéke ugyanakkor nagymértékben függ a nyersanyagok világpiaci árától, így az nem feltétlenül tükrözi pontosan a kereskedelmi tendenciákat.

Oroszországban egyébként az utóbbi években javult Magyarország megítélése, és elemzők szerint egyfajta politikai hátszél érezhető a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokban is. A viszony javulása elsősorban az ügyintézés és a vámkezelés gyorsabbá válásán mérhető le.