A rendszerek szétválasztása a lényeg
Az adóztatási rendszer új alapokra helyezése és bevezetése bár hosszabb időszakot igényel, a munka elkezdése nemigen halogatható. Úgy tűnik föl, hogy a formálódó, jó irányba elmozduló gazdasági klíma is kedvező környezetet teremthet hozzá. Természetesen az államháztartási reform sem mellőzhető. "Kezdésként" az adóztatás rendszerében el lehet, és el is kell indulni a korszerűsítés irányába, s ez óhatatlanul katalizátorként hathat majd az államháztartás és az államigazgatás más alrendszereinek módosítására is.
Az alábbiakban tett javaslatok figyelembe veszik az adóztatással szemben támasztott szakmai követelményeket, alapelveket. Annyiban viszont mindenképpen "újszerűek", hogy a valóságból indulnak ki, hogy a mindennapi konkrét gyakorlati tapasztalatok talaján fogantak. A javasolt adóztatási koncepció – mint egy lehetséges modell alapja – megfelelően nagy léptékű ahhoz, hogy az összefüggéseket jól láttassa. Egyes elemei nyilvánvalóan akár vitathatók is, illetve bevezetésük hosszabb időt igényel.
Az adóreform fogalma
Csak akkor beszélhetünk adóreformról, ha az
– az adóztatás tárgyában
– és alanyában,
– az adó mértékében,
– illetve az adóztatás technikájában, a beszedés módszereiben, eljárásaiban
jelentős eltéréseket mutat a korábbi szabályozáshoz képest. Minden más esetben csak kozmetikázásról van szó.
Az adórendszernek egyidejűleg két fő követelménynek mindenképpen meg kell felelnie, mégpedig úgy, hogy közben egyik se szenvedjen nagyobb csorbát. E két követelmény pedig:
– az igazságosság (arányos közteherviselés)
– és a méltányosság (ennek kiadásoldali édestestvére a rászorultsági elv).
A fentieken túl egy adórendszernek – így az adóreformmal elért állapotnak is – természetesen egyéb, sokszor nem kevésbé fontos követelményeket is ki kell elégítenie. A teljesség igénye nélkül idetartozónak gondolom például:
– a versenyképesség növelésének segítését,
– az adminisztráció egyszerűségét,
– az adózási szabályok átláthatóságát, közérthetőségét és kiszámíthatóságát (stabilitását!),
– az állami bevétel biztosítását,
– az adóterhelés elfogadható szintjét,
– az adómorál radikális javulását stb.
Egy adóztatási koncepció (adóreform) gondolati alapja
Rögzíthetjük azt a tapasztalati tényt, hogy az állam társadalmilag indokolt szociális ellátási funkciója hatékonyan nem működtethető az adórendszeren belül, sőt, az adórendszeren belüli szociális elemek többsége súlyos méltánytalanságot generál. Ezért a koncepció alapvetése az, hogy a szociális elemeket törli az adórendszerből, és azokat a megfelelő helyre, a szociális ellátórendszerek hatáskörébe utalja. Ez a megoldás – részben – forrását is megteremti egy kvázi egykulcsos, relatíve alacsony adómértékű rendszer bevezetésének. Mégpedig úgy, hogy aközben a rászorultsági elv is megfelelő szinten érvényesülhet a maga intézményi keretén belül.
Vitathatatlan, hogy a hatályos adórendszer elbürokratizálódott. Éppen abból a fölfogásból fakadóan, hogy meg kíván ragadni minden olyan eseményt, mégpedig elemi szinten, konok aprólékossággal, amelyből, amely mentén, amelyben adóztatható jövedelmet remél. Bonyolult intézményeket kreál a jövedelmek megragadásához és adóztatására. Ennek az útnak nincs – haszonnal járó – belátható vége. (Még a legutóbbi törvénymódosítások is az adótörvények elnehezítésének irányába hatottak azáltal, hogy a jogviszonyt tették az adóztatandó jövedelmek jogcíme meghatározásának főszabályává.) Tehát az adórendszert meg kell szabadítani attól, hogy elemi szinten, a szövevényes, a maga teljességében soha nem megismerhető kapcsolatokban próbálja megragadni az adóztatandó jövedelmeket. Az ebből fakadó kárt bőségesen ellensúlyozzák az adóztatás egyszerűségéből, átláthatóságából, ellenőrizhetőségéből fakadó előnyök, az adómorál javulása, az adóztatás hatékonyabbá, olcsóbbá válása, ideértve most az adóztatás igazgatási szervezeténél jelentkező szervezési, szervezetirányítási előnyöket is. Tehát a javasolt koncepció megalapozott vélelmekre építve nem süllyed a részletek mocsarába, az átalánytípusú, -szemléletű adózás irányába tesz differenciált – de mégiscsak jelentős – lépéseket.
Paradigmaváltás néhány alapintézményben
A dolgozat – értelemszerűen – elsősorban a jövedelemadókkal foglalkozik, érintve más, jelentős témaköröket is. E felvetések javarészt vitaindítóak, így azok részletes és kimerítő kibontásától – a kitűzött célra fokuszálva, valamint a terjedelmi korlátokra is tekintettel – nyilvánvalóan el kell tekinteni.
Minimálbér, adójóváírás, avagy a bevétel csökkentése a munkaerő reprodukciós költségével: A minimálbér adójóváíráson keresztül megvalósuló adómentesítésének eltörlése ma Magyarországon nem realitás, még akkor sem, ha amellett – mindannyiunk előtt ismert megfontolásból – számos érv is fölhozható. Igazából ezzel nem is az a baj, hogy az adótudatosság ellen hat, hanem az, hogy jelentős méltánytalanságot hordoz magában. A mai magyar valóságban a munkát végző személyek nagyon nagy hányada önfoglalkoztató, és közülük is sokan saját gazdasági társaságukkal, vagy érdekközösségükbe tartozó személyek gt.-jével állnak munkaviszonyban, kihasználva – többek között – a minimálbér adómentességéből fakadó előnyöket is, miközben mindannyian tudjuk, hogy ebben a körben a minimálbérnél sokkal több "adómentes", illetve a bérnél alacsonyabb adóterhű jövedelem realizálódik. Nem visel adóterhet például a "kreatív költségelszámolás" alapján kivett jövedelem, és relatíve alacsony adózással lehet osztalékágon jövedelemhez jutni. A "valódi" alkalmazott és az önfoglalkoztatói kör megfelelő technikával történő egzakt szétválasztása mellett bevezethető lenne egy új intézmény, amely szerint a "valódi" munkaviszonyból származó bevételből levonhatóvá válna a munkaerő reprodukciós költsége. Természetesen az adótörvényben meghatározott reprodukciós költségeknek a jövedelmek emelkedésével fordítottan arányosan – sávosan – folyamatosan csökkennie kell. Mondjuk éves szinten – ha a minimálbér a létminimummal korrelál – 800 000 forintos jövedelem esetében a reprodukciós költség 800 000 forint lehetne, így a "valódi", a minimálbért nem jelentősen meghaladó bevétel mellett foglalkoztatott magánszemélyek ez után nem fizetnének adót. Felfelé haladva a jövedelmi lépcsőkön, mondjuk 4-5 milliós éves jövedelem esetében az állam a reprodukciós költségeket már egyáltalán nem ismerné el. A fenti technika mellett – és ez igazából ennek az intézménynek a célja – az alanyi jogon járó (a magasabb jövedelműek esetében mindenképpen vitatható) adómentes juttatások széles köre egyszerűen eltörölhető lenne, hiszen a munkaerő előállítási költségében, annak jól meghatározott összegében azok elismerésre kerülnének, míg a magasabb jövedelműek ehhez már értelemszerűen nem jutnának hozzá. Nem fordulhatna elő az, hogy havi egymillió forint jövedelemmel rendelkező alkalmazott például adómentesen kaphasson négyezer forintnyi étkezési jegyet. Természetesen ezt a kört kárpótolhatja majd a jelentősen mérséklődő adókulcs. Ez az intézmény az igazságosság irányába, az adótörvény egyszerűsítéséhez, valamint az adóztatási költségek csökkenése irányába hat – mégpedig jelentősen. Ezen intézmény mellett természetesen a társadalombiztosítási rendszeren belül – a járulékalap védelme és a biztosított ellátása érdekében – továbbra is bevételalapú maradna a járulékoltatás, azzal, hogy az új intézménnyel nyilvánvalóan összhangba kell hozni a társadalombiztosítási szabályokat.
Költségelszámolási mizériák, bonyolult, nem egyértelmű adóztatási technikák, avagy az átalányszemlélet kiteljesítése: A javaslattal a "kreatív költségelszámolás" fundamentuma szűnne meg, és válna mindenki számára egyértelművé az adóztatható jövedelem nagysága, egyúttal megtizedelve a jövedelemadók rendelkezéseit. Lényege, hogy – a megszokott átalányadózások változatlan megtartása mellett – a jövedelmüket tételes költségelszámolással megállapítók körében bevezetné a minden más költségek átalányát. Azaz a számviteli törvény fogalmi rendszerében közismert közvetlen költségek vonatkozásában megmaradna a tételes költségelszámolás (tehát az olyan inputok esetében, amelyek közvetlenül beépülnek a kibocsátott jószágokba és szolgáltatásokba), míg minden más költség tekintetében – legyen az bármennyi is – a bevétel jól meghatározott százaléka alapján kiszámított összeg lenne csak figyelembe vehető a jövedelem, az adóalap meghatározása során. Ezzel a jövedelemadók terjedelmes mellékletei tulajdonképpen értelmüket veszítenék. Az új intézménynek felbecsülhetetlen hatása lenne az adómorál javulására, a gazdaság "kifehérítésére", az adóztatás hatékonyságának területére, az adminisztráció csökkenésére, az elszámolási szabályok, analitikus kimutatások rendszerére, a legtöbbször a valódi folyamatokat leplező (színlelt) dokumentumok egy csapásra történő megszűnésére, de legalábbis radikális csökkenésére.
Jogviszony szerinti jövedelemmegragadás, avagy a természetbeni juttatások intézményének újbóli térnyerése: Az idei törvénymódosítás e tekintetben mindenképpen tévútnak számít. A jogszabály-előkészítőket nyilvánvalóan az egyéni járulék alapjának szélesítése indította el ebbe az irányba. (A természetbeni juttatások "felfelé" ugyan adóznak, de az egyéni járuléknak nem képezik alapját.) A törekvés nem megalapozatlan, de a választott technika – a természetbeni juttatások körének radikális csökkentése, és a természetbeni juttatásnak nem minősülő nem pénzbeli juttatások jogviszony szerinti adóztatása – meglehetősen macerás, és beláthatatlanul bonyolulttá teszik ezeknek a jövedelmeknek jogkövető módon történő adóztatását és ellenőrzését. (Eddig a kifizetővel szemben volt érvényesíthető minden mulasztás, hiány, az új szabályok szerint pedig lényegében az egyes magánszemélyeknél.) A javaslat szerint a nem pénzbeli jövedelmek adóztatását vissza kell emelni a természetbeni juttatások közé, és a jogviszony szerinti adóztatás intézményét csak a pénzbeli jövedelmekre szabadna alkalmazni. A természetbeni juttatások hatékonyan két módon tarthatók kordában. Az egyik az, hogy – akár radikálisan is – meg kell emelni a természetbeni juttatások adómértékét (például a legmagasabb adókulcsnak akár a kétszeresére is), másrészt a minden más költség átalányaként bevezetendő – korábban ismertetett – új intézménnyel. Ilyen körülmények mellett – természetesen a munkajogi szabályok szigorú betartásával – hadd adjanak azt és annyit, amennyit csak akarnak, és amennyit csak bírnak a kifizetők, ha megfizetik az ehhez kapcsolódó magas személyi jövedelemadót és a foglalkoztatót terhelő egyéb közterheket, azzal, hogy a jövedelemadók tekintetében pedig számolnak az adóalap védelmében bevezetendő minden más (nem közvetlen költséget) magában foglaló átalánnyal – mint elismert költséggel – behatárolt költségelszámolási korláttal. A magas szja-ból természetesen ellentételezhető – a központi költségvetés közbeiktatásával – az az egyéni járulékbevétel-kiesés, amelyet a jogszabály-előkészítők a nem pénzbeli juttatásokra bevezetett jogviszony szerinti adóztatással beszedni reméltek. A javaslat az adóztatási rendszert e területen lényegesen leegyszerűsíti, gyakorlatilag annak minden vonatkozásában.
Adónemek összevonása
Számos adónem, különösen az azonos gyökerűek, értelemszerűen összevonhatók. Különösen igaz ez az úgynevezett kisadókra, azon belül is a Munkaerő-piaci Alapba csatornázottakra (pl.: munkaadói járulék, rehabilitációs hozzájárulás). Ezek összevonhatók, együttes mértékük pedig a jelenlegihez képest mérsékelhető. A változáshoz természetesen szervesen kapcsolódnia kell az alap forrásaihoz való hozzáférési szabályok felülvizsgálatának, szigorításának. Magyarul, csak az részesülhessen belőle, akinél ez indokolt, és a követelményeknek valóban megfelel. Ezzel az intézkedéssel – de más kisadókat is érdemes ilyen szemlélettel megvizsgálni – jelentősen csökkenhet az adóztatás költsége, az adminisztrációs igény mind a hatóságnál, mind a vállalkozásoknál, és mindezeken túl nem elhanyagolható lépés lenne az igazságosabb, méltányosabb adórendszer felé, mégpedig úgy, hogy közben a versenyképességre is jótékonyan hatna.
A szakképzési hozzájárulást – a beszedési ágon – a puszta befizetésre szükséges redukálni, és az akár a kisadók összevonása keretében az egységesített új adónembe is beolvasztható. Az elosztás, a hozzáférés pedig rászorultsági, indokoltsági elven kezelendő. Ne feledjük, az adóztatást mindig az nehezíti el, ha úgynevezett "előresorolt" szociális célzatú elosztási funkciót is rendelünk hozzá. Ha ettől megszabadítjuk, akkor az adóztatás leegyszerűsödik. Az elosztási mechanizmus pedig mindig bonyolult lesz! Ezért annak leválasztása az adórendszerről, és külön alrendszerben való kezelése elkerülhetetlen, célszerű és hatékonyabb. A társadalom összetett és árnyalt jövedelmi helyzetű emberek sokasága, differenciált, méltányos ellátásuk pedig állami feladat és társadalmi kötelezettség.
Ennél is jelentősebb hatással járna a jövedelemalapú társasági adó és a nettó árbevétel alapján fizetendő helyi iparűzési adó összevonása. A témakör számos olyan alapintézményt – és nem csak adójogit – érint, amely önmagában is külön tanulmányt érdemel. Erre itt most nincs lehetőség, de a kérdés felvetése mégsem mellőzhető, felvázolása főbb vonalaiban pedig indokolt és vállalható.) Két alapvető dilemmát kell megnyugtatóan rendezni ahhoz, hogy a két adónem valóban összevonható legyen. Egyrészt meg kell oldani – éppen az adóalap védelmében –, hogy a nyereséget nem realizáló vállalkozások miatt ne vesszen el teljesen az általuk eddig megfizetett helyi iparűzésiadó-tömeg, másrészt az összevont adóból – nevezzük az egyszerűség kedvéért vállalkozási adónak – el kell juttatni az önkormányzatok működését biztosító – az iparűzési adót helyettesítő, azt kiváltó – vállalkozásiadó-hányadot. Az nyilvánvaló, hogy az összevont adó mértékét meg kell emelni. A mérték szerencsés nagyságú meghatározásához tudni kell, hogy a 16 százalékos társasági adó és a 2 százalékos iparűzési adó tömege, éppen az eltérő adóalapok miatt – természetesen nem függetlenül az egyes vállalkozások jövedelemtermelő képességétől – nem követik a százalékos kulcsból fakadó arányokat. Egy-egy vállalkozás szintjén a helyi adó tömege akár meghaladhatja, megközelítheti vagy jelentős hányadát is kiteheti a fizetendő társasági adónak. Nemzetgazdasági szinten – ismerve a két adótömeget – hajszálpontosan meghatározható az összevont adó mértéke úgy, hogy az önkormányzatok – mondjuk a jelenlegi szinthez képest – bevételkiesést ne szenvedjenek el.
Visszatérve a két megoldandó dilemmához. Az összevont adónem esetében elő kell írni minimumadó-fizetési kötelezettséget, hogy azok a vállalkozások is teljesítsenek befizetést, akik nem nyereségesek. Ez most is így van az iparűzési adónál, hiszen a helyi iparűzésiadó-fizetési kötelezettség a veszteséges működés során is fennáll. Ezzel a megoldással a bevételkiesés elkerülhető. A másik kérdés megoldása, már ami az adóbevétel önkormányzatokhoz történő eljuttatását jelenti, kézenfekvő. A személyi jövedelemadó önkormányzatokhoz való eljuttatásának módszere itt is alkalmazható. Sőt, egy régóta megoldatlan problémát is föl lehetne egyúttal oldani. Az összevont vállalkozási adó önkormányzatokat megillető részét meg lehetne osztani, mégpedig úgy, hogy az egyik részét például az önkormányzat területén teljesített vállalkozási adó alapján osztanák vissza, míg a másikat a rászorultsági elv alapján. A megoldással továbbra is ösztönöznék az önkormányzatokat településük öntevékeny fejlesztésére, de egyúttal kifejezésre jutna a társadalmi felelősségvállalás (szolidaritás) az önhibájukon kívül erre nem képes önkormányzatok területén élő lakosság felé. A vállalkozási adó bevezetése nem okozhat különösebb szakmai problémát az átalány típusú jövedelemadóztatási rendszereknél sem. Viszont számos – szinte felsorolhatatlan – előnnyel, hozadékkal járna. Ezek közül is érdemes kiemelni – az adó központi beszedése miatt – az önkormányzatok adóztatási apparátusának felszabadulását. Erre, mint hamarosan látni fogjuk, nagy szükségük is lesz, hiszen – a személyi jövedelemadó rendszerében a rászorultsági elv érvényesítése céljából likvidálandó kedvezményekkel összhangban – a támogatások helyi szinten történő kezelését, az arra valóban rászorulókhoz való eljuttatásának feladatát éppen az önkormányzatok helyi körülményeket jól ismerő apparátusához célszerű hozzárendelni. Az adóztatás egyszerűsítéséből fölszabaduló források nagyságrendje pedig szinte felbecsülhetetlen.
Az őstermelők evája
Az őstermelők, a családi gazdaságok adózási szabályai gyakorlatilag – a kivételektől eltekintve – ember által át nem tekinthetők. Az egész személyijövedelem-adóztatást áthatja és elnehezíti. A problémakör csak generális változtatással oldható föl megnyugtatóan. Külön jogszabályban pontosan definiálni kellene, hogy ki minősül ilyen adóalanynak, hogy milyen tevékenységgel és milyen összeghatárig tartozhatnak a hatálya alá. Az adó alanyán kívül az adó tárgyát, a bevétel meghatározását, az adó mértékét a lehető legegyszerűbben kell meghatározni. Az adó alapját lehetőleg bevételként kell megjelölni, és valamiféle tételes és/vagy átalánytípusú adót kell kivetni. És a legfontosabb: ennek az adónak a beszedését a helyi önkormányzatok kezébe kell adni. Az adóztatási eljárásba pedig a falugazdászi hálózat is bevonható. Ha valaki tudja, hogy a településen, a faluban mi történik, hogy ki mit termel, hogy mit ad el, hogy milyen bevételt realizált és milyen körülmények között él, tevékenykedik, azt náluk jobban senki nem tudhatja. Már felesleges is megemlítenem, ha egy kicsit is végiggondoljuk az intézkedés hatásmechanizmusát, akkor láthatjuk, hogy milyen horderejű, és milyen kedvező irányú változásokat hozhatna egy ilyen döntés, akár az adótömegben, akár a társadalmi igazságosságban, akár az arányos közteherviselésben, de még az adótudatosság tekintetében is. A magyar gazdaság pedig egészen biztosan tovább "fehéredne". Az őstermelőkhöz hasonlóan lehetne kezelni a falusi turizmusban tevékenykedő vállalkozásokat is. Természetesen, a javaslat életképességének elengedhetetlen feltétele, hogy a nem kizárólag idesorolható tevékenységet végzőkre, vagy más egyéb feltételek miatt annak hatálya alól kiszoruló gazdákra, gazdaságokra a jövedelemadók általános szabályait kell alkalmazni, mégpedig minden további megkülönböztetés, további adóelőny biztosítása nélkül.
A kedvezmények eltörlése
Az adókedvezmények törlése a személyi jövedelemadóból, a különböző juttatásokról, támogatásokról szóló jogszabályok ehhez illeszkedő harmonizálása:
Ez a kérdés a legérzékenyebb, pedig nem kellene annak lennie. Triviális, hogy az adókedvezmények érvényesítése a minimálbért meghaladó jövedelemmel rendelkezőknek kedvez, azon belül is különösen a magasabb jövedelműeknek. Egyáltalán nem ritka a különböző jogcímeken több százezer forintos adókedvezmény érvényesítése ebben a körben. A jelenlegi rendszer mellett sérül a rászorultsági elv, másrészt a különböző adókedvezményekhez fűződő részletszabályok elnehezítik az adótörvényeket, éppen azért, mert mérsékelni igyekeznek az igazságtalanság fokát a szociális ismérvek beemelésével.
A következő adókedvezmények megszüntetését célszerű komolyan fontolóra venni:
– önkéntes pénztárak kedvezménye,
– megállapodás alapján fizetett járulék és tagdíj kedvezménye,
– a tagdíj-kiegészítés kedvezménye,
– szellemi tevékenység kedvezménye,
– lakáscélú hitel kedvezménye,
– hallgatói tandíjkedvezmény,
– felnőttképzési kedvezmény,
– Sulinet kedvezménye,
– biztosítások kedvezménye,
– családi kedvezmény.
Ezek a kedvezmények egy sajátos ismérv mentén két csoportba rendezhetők. Az első csoportba tartoznak azok, amelyekkel összefüggésben – megszüntetésükkel egy időben – biztosítani kell a valóban rászorulók számára, hogy a megfelelő ellátó rendszerekből hozzájussanak a kedvezmények megszüntetése miatt kieső jövedelmet pótló forrásokhoz.
Idetartoznak:
– lakáscélú hitel kedvezménye,
– hallgatói tandíjkedvezmény,
– felnőttképzési kedvezmény,
– Sulinet kedvezménye,
– családi kedvezmény.
A másik csoportba tenném azokat a kedvezményeket, amelyeknél a felhalmozáshoz kapcsolódó adó-visszatérítés elvesztését a szolgáltatási oldalon történő adóztatás könnyítésével kárpótolhatjuk. Hogy jobban értsük: az önkéntes pénztári befizetéshez jelentős adókedvezmény kapcsolódik, míg a törvény viszonylag szigorú szabályok mentén korlátozza a szolgáltatási oldal adómentességét. Ha az első fázisban elvesszük az adókedvezményt, akkor a szolgáltatási oldalon liberalizálhatók a kifizetés adókötelezettségei.
Ebbe a körbe sorolható:
– önkéntes pénztárak kedvezménye,
– megállapodás alapján fizetett járulék és tagdíj kedvezménye,
– a tagdíj-kiegészítés kedvezménye,
– biztosítások kedvezménye.
Ezzel a változtatással összefüggésben mindenképpen célszerű kifutási (átmeneti) időt biztosítani. Az intézkedéssel a jogszabály letisztul, és a felesleges elemektől, intézményektől megszabadított joganyag jelentősen leegyszerűsíti az adóztatási feladatot, mérhetően hatékonyabbá téve azt. És ami a legfontosabb, érzékelhető forrás teremtődne a radikálisabb adócsökkentéshez (itt kaphatnák – részben – vissza az "elvett" jövedelmüket a magasabb jövedelmi szinten élők), továbbá az adórendszer jelentős lépést tenne a méltányossági követelmény (rászorultsági elv) érvényesülése felé, azáltal, hogy nem foglalkozik "kompetenciáján túli" szociális elemekkel. Amikor pedig arról beszélünk, hogy a különböző ellátásokról, támogatásokról szóló jogszabályokat, azon belül is a támogatások mértékét és differenciáltságát, valamint az eljárási rendet harmonizálni szükséges az adókedvezmények eltörlésével egyidejűleg, akkor ebbe beleértjük azt is, hogy a különböző támogatások, ellátások mind szélesebb körével kapcsolatos feladatokat kell a helyi (önkormányzati) hatóságokhoz – mint a helyi és tényleges viszonyokat leginkább ismerőkhöz – delegálni.
Az adóhatóság statisztikai adatbázisának felhasználásával számszerűsíthetők a javaslat hatásai, és nem csak a kedvezmények eltörlésével összefüggésben. Könnyen belátható, hogy az adóhatóság adataival feltölthető egy olyan mátrix, amelynek soraiban az érvényesített adókedvezmények szerepelnének jogcímenként, míg oszlopai jól megválasztott jövedelemtartományok alapján tartalmaznák az igénybe vett adókedvezmények összegét. Ha a mátrixot megfelelően finomítjuk, akkor megalapozott számításokkal lehet alátámasztani a meghozandó intézkedéseket.
Ellenérvként hangozhat el, hogy a kedvezmények egy része a megtakarítási, öngondoskodási hajlamot hivatott ösztönözni. Véleményem szerint a megtakarítások szintjét mindenekelőtt az elérhető reálhozam nagysága befolyásolja, és csak csekélyebb mértékben a hozamszinthez hozzákalkulált adókedvezmény. Továbbá – figyelemmel arra, hogy leginkább a magasabb jövedelműek élnek, illetve tudnak élni az adókedvezménnyel – vélelmezhető az is, hogy a különböző megtakarítási, öngondoskodási hajlamuk magasabb hierarchiájú valós szükségleteikből is levezethető.
Adómentes juttatások ritkítása
A bevételcsökkentő reprodukciós költséggel kapcsolatos javaslatnál már említést tettünk arról, hogy – lévén annak elsődleges célja a rászorultsági elv érvényesülésének növelése – néhány adómentes természetbeni juttatást (és a jövedelem kiszámításánál figyelmen kívül hagyható bevételt) azzal összhangban feltétlenül indokolt eltörölni.
Anélkül, hogy ezekről részletesen szólnánk, felsorolásszerűen a következő adómentes juttatások jöhetnek szóba:
– munkáltatói vissza nem térítendő lakáscélú támogatás,
– államháztartási forrásból juttatott számítógép- és internethasználat,
– munkáltató által juttatott számítógép- és internethasználat,
– üdülési csekk,
– munkahelyi étkeztetés, étkezési utalvány,
– iskolakezdési támogatás.
A valóban rászorultak ezek többségéhez a különböző ellátórendszereken keresztül jutnának hozzá. Ez még akkor is helyes irány, ha tudjuk, hogy a szegények pirulnak, ha kérni kell, de ne feledjük, a gazdagok viszont – igen sokszor – arcátlanok az előnyök megragadásában, és egyébiránt az ehhez szükséges érdekérvényesítő képességekkel is rendelkeznek.
Adókulcsok, adósávok
A fenti koncepció mentén megvalósítható egy kvázi egykulcsos (valójában kétkulcsos) adóztatás. A kvázi jelző azt takarja, hogy megfelelően magas jövedelemszint mellett lenne csak bevezethető egy, az alapkulcsot jelentősen meghaladó adómérték is, minden más esetben – tehát a jövedelmek többségére – a viszonylag alacsony kulcsú lineáris adóztatás érvényesülne.
Becslésem (megérzésem) szerint az alapkulcs akár 20-25 százalék körül is lehetne, míg a csak a magas jövedelműeket érintő adókulcsot körülbelül a bruttó átlagbér háromszorosát meghaladó (évi 4-6 millió forint) jövedelemnél kellene alkalmazni. Természetesen sávos adózásról van szó. Az adókulcsok konkrét mértékének meghatározására pedig csak az alapos, minden lényeges részletre és összefüggésre kiterjedően elvégzett modellszámításokat követően kerülhet sor.
Új intézményi keret kell
Az adóreform folyamatát – az eddigi gyakorlattól eltérően – a következőképpen lehetne intézményesíteni. A parlament létrehozhatna egy nem pártparitásos, sokszereplős munkacsoportot. E munkacsoport – erős garanciális elemként, a kölcsönös bizalom megteremtése érdekében az Országgyűlésnek alárendelve – akár hivatalként, stabil szervezetként is működhetne.
A munkacsoportot (szervezetet) határozott időre kellene létrehozni, mandátuma pedig az új adótörvények elfogadásával értelemszerűen lejárna. A munkacsoportban helyet kell kapnia minden olyan szakterületnek, amely kapcsolatba kerülhet az adóztatással és a szociális ellátórendszerekkel, tehát – többek között – tagjai lennének adószakértők, államigazgatási szakemberek, szociológusok, szociális szakemberek, professzionális jogszabály-előkészítők, a civil és vállalkozási szféra képviselői egyaránt. A munkacsoport nyilvánosan, nem titkok ködébe burkolózva végezné feladatát. E szervezet lenne felelős a társadalmi vita lefolytatásáért is, amelyben – ilyen körülmények között – már számíthatna a pártok és az államigazgatás, valamint a társadalom őszinte támogatására, együttműködésére is.
Egy ilyen munka – főként, ha az abban részt vevők főfeladatként látnák el – körülbelül egy év alatt elvégezhető lenne, eredményeként pedig megszülethetne az a megújult adórendszer Magyarországon, amely hosszú távon biztosítaná az állami feladatok ellátásához szükséges bevételeket, támogatná a makrogazdasági folyamatokat helyes pályán tartó gazdaságpolitikát, és eközben megfelelne az arányos és méltányos közteherviselés követelményének is.
Az új adórendszer jó eséllyel már nem sértené súlyosan a rászorultsági elvet, és egyúttal szolgálhatná a versenyképesség javulását is, és mindezeken túl stabil és kiszámítható lehetne hosszabb időszakon át.