Új korszak hajnalán

Az uniós tagság hozadéka

A csatlakozásra való felkészülés 1997 óta zajlik, és a tíz belépő ország mindent megtett annak érdekében, hogy – fejlettségéhez, lehetőségeihez képest – az acquis, a közösségi joganyag előírásait átvegye; május 1-jétől az új tagállamok is teljes egészében bekapcsolódnak az egyes uniós intézmények munkájába. Annak ellenére, hogy a csatlakozás hatásait, következményeit számos elemzés próbálta előre jelezni, meglepetések mindkét oldalról várhatók. A történelminek szánt keleti kibővülés előtti hetekben mind a jelenlegi tagországok, mind pedig az újak részéről inkább gyanakvás, legjobb esetben is visszafogott derűlátás tapasztalható. Az új európai alkotmány körüli huzavona, a két- vagy többsebességes Európa gondolata is arra utal, hogy nemcsak a csatlakozók, hanem a befogadó tagországok intézményi felkészültsége, valamint a rövid és a hosszú távú érdekek összehangolása, a két tábor kölcsönös kompromisszumkészsége is hagy kívánnivalót maga után. Mindeközben egyes csatlakozó országokban belpolitikai feszültségek is megnehezítik a kormányok számára a közös EU-érdek hatékony hazai képviseletét.

Pozitív lesz az egyenleg

Milyen változásokra számíthat a tényleges tagság következtében a mindennapok embere, illetve a gazdaság szereplője rövid, közép- és hosszú távon? Rövid távon úgy tűnik föl, hogy az agrárgazdaság, illetve a közös agrárpolitika alkalmazása okozza majd a legnagyobb nehézségeket a legtöbb csatlakozó országban. Magyarországon a Nemzeti Fejlesztési Terv különböző operatív programjai alá tartozó pályázatokat egymás után hirdetik meg, a legnagyobb késlekedés itt is az agrárterületen tapasztalható. Viszonylag rövid távon ki fog derülni, hogy mennyire jól előkészítettek ezek a projektek, mennyire lesznek képesek a magántőke mobilizálására, illetve hogy a lebonyolításukra létrehozott intézményrendszer mennyire felkészült.

Középtávon a kis- és középvállalati szektor számára okozhat gondot egyes uniós fogyasztóvédelmi előírásokhoz történő alkalmazkodás, illetve a határ menti térségekben az egyéb uniós kisvállalkozók letelepedése és konkurenciája.

Az egyik legnagyobb vitát a csatlakozási tárgyalások során uniós "egyenlegünk" (a befizetések és az Uniótól kapható források különbözete) potenciális alakulása váltotta ki. Február elejére megszületett a 2004. évi történelmi költségvetés első verziója, és – a Bizottság ígérete szerint – április közepére a végleges változat is elkészül. A csatlakozási szerződés és a 2004-es költségvetés is lehetőséget teremt arra, hogy egyetlen új tagország se kerüljön nettó befizetői pozícióba.

A jelenlegi és a 25 tagúvá váló EU néhány jellemző mutatója (2002)
	EU-15	EU-25
Népesség (M fő, a világ népességének %-ában)	379 (6,1%)	455 (7,3%)
GDP (Mrd euró, a világ GDP-jének %-ában)	9162 (26,7%)	9 576 (28%)
1 főre jutó GDP (euró)	24 100	21 100
EU-n kívüli kereskedelem (Mrd euró)	1 977	1 799
EU-n kívüli kereskedelem (áruk és szolgáltatások súlya a világkereskedelmen belül, %)	20,1	19,8
Forrás: COMEXT, Eurostat

Az Unió helyzetéről

A keleti kibővülés nehezen várt beteljesülésére olyan időszakban kerül sor, amikor az Európai Unió országait – a konjunkturális trendek rövid távon kedvezőbbre fordulása ellenére – alapvetően lassú növekedés, a nemzetközi versenyképesség romlása és az Unió nagy országaiban hosszú ideig szőnyeg alá söpört strukturális problémák (munkaerőpiac-szerkezeti és foglalkoztatási problémák, egészségügy, nyugdíjrendszer, a jóléti társadalom válsága) megoldásának kényszere jellemzi.

Magyarország, mint az Európai Unió gazdaságával, és ezen belül elsősorban Németországgal szorosan integrálódott gazdaság, maga is megsínyli a nyugat-európai régió gazdasági-konjunkturális problémáit. A magyar növekedés szinte párhuzamosan mozog a német GDP alakulásával, amit magyaráz az is, hogy az ország nagymértékben függ a német importkereslet alakulásától (a magyar uniós export mintegy 40 százaléka irányul Németországba).

Az utóbbi időben egyre több vizsgálat foglalkozik azzal, miért csökken az Európai Unió versenyképessége az Egyesült Államokkal szemben, valóban súlyos problémáról van-e szó, vagy csak arról, hogy az EU más fejlődési pályán mozog, mint Amerika. További fontos kérdés, hogy az amerikai modell követendő-e Európa számára, vagy a kibővült Európának más utakat kell bejárnia.

A csatlakozás után az EU olyan régióval bővül, amelynek versenyhátránya, fejlettségbeli lemaradása hozzá képest is nyilvánvaló. A lisszaboni célok megvalósíthatósága – miszerint az Európai Uniónak 2010-re a világ legversenyképesebb régiójává kell válnia – a jelenlegi és az egy-két évre előre látható keretfeltételek ismeretében megkérdőjelezhető.

A legutóbbi években az Európai Uniót, de különösen az eurózóna országait az alacsony növekedési ütem, a lanyha belső kereslet és a tartósan magas munkanélküliség jellemezte. Ezek a trendek országonként eltérőek voltak ugyan, de az EU egészének fejlődését meghatározó tagállamok (így Németország, Franciaország és Olaszország) esetében ez volt a jellemző. A lassú növekedés és a magas munkanélküliség kombinációja megterhelte a szociális ellátórendszereket, aminek következményei az államháztartási feszültségek megjelenésében is érezhetővé váltak.

Ezekre az európai trendekre az úgynevezett Sapir-jelentés azt a magyarázatot adja, hogy az EU kormányai nem tudtak megfelelő politikai választ adni azokra a feszültségekre, amelyek három területen jelentkeztek:

– az Európában tapasztalható demográfiai trendekre, a kontinens elöregedésére,

– a technológiai fejlődés és a globalizáció következményeire, valamint

– az európai szociális modell reformjának szükségességére. Vagyis olyan szociális reform véghezvitelére, amely egyszerre szolgálja a növekedést gyorsító feltételek kialakítását és a szociális biztonság megőrzését.

A Bizottság részére a témában készült egyik legfrissebb jelentés a lassú európai növekedés legfőbb okát abban látja, hogy az új iparszerkezethez történő alkalmazkodás, az új technológiák gazdaságon belüli diffúziójának folyamata az EU-ban sokkal lassúbb, mint az Egyesült Államokban. Ennek nyilvánvalóan egyik oka, hogy a kutatás-fejlesztési költségeket az amerikai vállalati szektor nagyobb mértékben viseli, mint az EU-ban. Az iparvállalatok által előállított hozzáadott érték arányában számítva (BERD) a K+F ráfordítások aránya az Egyesült Államok esetében az elmúlt tíz évben 2,6-2,9 százalék között mozgott, növekvő tendenciát mutatva, míg az Unió esetében 1,6-1,8 százalék között ingadozott. (Magyarországon ez a mutató 0,4-0,6 százalék volt.)

Egy másik fontos ok a legfrissebb kutatások tanúsága szerint, hogy az IKT-szektor (infokommunikációs szektor) növekedést generáló, termelékenységet javító hatása az Egyesült Államokban sokkal erőteljesebb volt, mint az Európai Unióban.

Az IKT-ba történő beruházások nemcsak növekedést generáltak, hanem szerepet játszottak az új vállalatszervezeti formák meghonosodásában is. Számos feldolgozóipari ágazatban a termelési folyamatok racionalizálása ment végbe, ami gyakran a munkaerő csökkenésével járt együtt, különösen az alacsonyan kvalifikált munkaerő vonatkozásában.

Az infokommunikációs technológiába történő reálberuházások dinamikája nem maradt el az amerikaitól, hanem e beruházások aránya az összes beruházásokon belül sokkal alacsonyabb, amiből az a következtetés is adódhat, hogy az IKT-beruházások növekedést generáló és termelékenységet javító hatása csupán egy bizonyos beruházási volumen fölött válik makrogazdasági szinten is érezhetővé.

Összességében tehát a technológiaintenzív ágazatok relatíve alacsonyabb aránya az egyik fő oka annak, hogy az innovációs eredmények diffúziója az európai gazdaságban jóval lassúbb, mint Amerikában. Ez a szolgáltatószektor növekedésében is jelentkezik, amely az IKT-eszközök egyik fő felhasználója.

A jelenlegi lassú növekedés, a rugalmatlan, nehezen alkalmazkodó vállalkozói környezet, a merev szabályozási struktúrák közepette fennáll a veszélye annak, hogy bizonyos komparatív előnyök érdekében a tőke tovább vándorol. Ez a folyamat különösen a K+F tevékenység vonatkozásában aggasztó az EU-ban. Az európai vállalatok zöme kutatási tevékenységét az Egyesült Államokba telepíti, ahol a szabályozás rugalmasabb, a forrásbevonási lehetőségek kedvezőbbek, és a rendelkezésre álló szakemberkínálat jobban megfelel az igényeknek. A legfrissebb adatok szerint az EU cégei által végzett K+F beruházások 40 százaléka már Európán kívül történik.

A 25 tagú EU fő kereskedelmi partnerei
	EU-15 (az EU-15 külső kereskedelmének %-ában)	EU-25 (az EU-15 külső kereskedelmének %-ában)
Egyesült Államok	21,0	23,3
Svájc	6,5	7,4
Kína	5,8	6,5
Japán	5,6	6,4
Oroszország	3,9	5,3
Forrás: COMEX

Fejlettségbeli különbségek

A kibővülést követően az Európai Unió lakossága 20, folyó áron számított, összesített GDP-je pedig 5 százalékkal bővül. Ez az aszimmetria tükrözi a csatlakozó országok és a Tizenötök közötti jelentős jóléti, jövedelmi különbségeket. Amint az alábbi ábra is jelzi, a korábban csatlakozó, velünk összehasonlítható fejlettségi hátránynyal belépő (kohéziós) országok közül csak Írországnak sikerült az igazi áttörés. A lassan másfél évtizede az újraegyesülés következtében az Európai Unió tagjaként fejlődő volt NDK, vagy ahogy ma hívjuk, a keleti tartományok fejlettségi foka – a fővárosi funkció következtében megkülönböztetett helyzetet élvező Berlin kivételével – gyakorlatilag a görög, illetve a portugál szinten mozog.

A magyar felzárkózás mértékét mutatja, hogy 1995-2002 között 10 százalékot közelített az EU-15-ök átlagához. Ugyanakkor nem lehetnek illúzióink: lassú folyamatról van szó, és a stabilnak látszó felzárkózás ellenére – optimista modellszámítások szerint is – a legfejlettebb belépő országok (Szlovénia és Ciprus) az uniós (EU-15) átlagot legfeljebb a következő évtized közepére érhetik el, és azt is csak abban az esetben, ha a régi tagországokhoz képest megmarad a javukra a 2 százalékos növekedési különbség. Az Európai Központi Bank elemzői a Cseh Köztársaság esetében 2020 körülire, Magyarország, Málta és Szlovákia esetében pedig még későbbre becsülik ezt az időpontot.

Az előrejelzések szerint 2004-ben a csatlakozó országokban a növekedés gyorsulása várható, ami azonban nem annyira a kibővüléssel, mint inkább a világgazdasági környezet változásával függ össze. A kibővülés közvetlen – a növekedést, a gazdasági mozgástér alakulását befolyásoló – hatásait leghamarabb 2005-ben, de inkább később lehet majd nyomon követni. Az új tagországok kicsiny gazdasági súlya következtében a mostani bővítés aligha lesz nagyobb gazdasági tehertétel, mint az ibériai országok 1986-os felvétele volt.

Az újaknak az EU-átlagnál lényegesen gyorsabb gazdasági növekedése – csekély súlyuk miatt – nem tud majd érdemi dinamizáló hatást kifejteni az Unió egészére. A fejlettségbeli különbségek a régi és az új tagországok között még mindig roppant nagyok, bár évről évre csökkennek.

A tíz csatlakozó ország gazdasági, foglalkoztatási szerkezete is eltér a régi tagállamokétól. Lengyelországban, Litvániában és Lettországban a mezőgazdaság súlya, de különösen az agrárgazdaságban foglalkoztatottak száma jóval meghaladja az uniós átlagot. Ez utóbbi a nagy termelékenységi deficitre is utal.

Ha ezeket a mutatókat összevetjük a portugál, de különösen a görög adatokkal, akkor a különbség nem is anynyira feltűnő. Csehország és Szlovénia esetében az ipar súlya – mind a GDP-hez való hozzájárulás, mind a foglalkoztatottak tekintetében – jóval az uniós átlag fölött van. Annak ellenére, hogy a szolgáltatások szerepe a csatlakozó országokban az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt, a szektor nemzetgazdasági jelentősége még mindig kisebb, mint az uniós országokban. Ezzel szemben, ha a portugál és a görög mutatókat vizsgáljuk, a különbség már lényegesen kisebb.

A csatlakozó országok súlya a 15 tagú EU piacán (2002)
	Kereskedelmi rangsorban elfoglalt hely	Importon belüli arány (%)	Exporton belüli arány (%)
Ciprus	60.	0,1	0,3
Csehország	8.	2,8	3,0
Észtország	44.	0,3	0,4
Lengyelország	7.	2,8	3,8
Lettország	52.	0,2	0,26
Litvánia	43.	0,3	0,4
Magyarország	9.	2,6	2,5
Málta	58.	0,1	0,3
Szlovákia	26.	1,0	0,9
Szlovénia	29.	0,7	0,9
Forrás: COMEXT, Európai Bizottság

Gyenge pontok

Bár az elmúlt években a gazdasági növekedés üteme a csatlakozó országokban folyamatosan meghaladta az Unióét, a gazdasági fejlődés két gyenge pontja a költségvetés és a folyó fizetésimérleg-hiány alakulása maradt. A csatlakozók számára a külgazdasági teljesítmény a növekedés meghatározó tényezője, hajtóereje, ugyanakkor a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg egyenlegének alakulása a növekedés és a gazdasági felzárkózás egyensúlyi korlátja is. Ez még a legnagyobb belső piaccal rendelkező és legkevésbé nyitott Lengyelországra nézve is igaz, és fokozottan érvényes a kisebb, felzárkózásukat az importból származó csúcstechnológiai beruházásokra építő kisebb országokra, így például Magyarországra vagy Csehországra, s különösen az információs társadalom fejlesztésében élenjáró Észtországra.

Fontos tanulság – amelyre a 2003-as év folyamatai újólag ráirányították a figyelmet -, hogy ezekben az országokban a belső keresletre alapozott élénkítés, a fogyasztási célú import megugrása könnyen a külső egyensúly drámai romlását okozhatja, különösen akkor, ha élénkülnek a vállalati beruházások. A csatlakozó országok ugyanis nemcsak a nyugati eredetű technológiából, hanem a döntően orosz forrásokból származó energiából is állandó behozatalra szorulnak, vagyis a külkereskedelmi deficit bizonyos mértéke tartós, strukturális jellegű.

Nem véletlen tehát, hogy az áruimport mennyisége valamennyi belépő ország esetében meghaladja az exportét. Mi több, Szlovénia kivételével valamennyien jelentős folyó fizetésimérleg-hiánnyal küszködnek, azaz a szolgáltatások többlete sem kompenzálja az árukereskedelmi deficitet. Ezek az országok a továbbiakban is rá lesznek utalva a tőkeimportra; az utóbbi időszak fejleményei azonban azt sejtetik, hogy a tőkebeáramlás jó része nem versenyképességet javító, kapacitást bővítő működő tőke, hanem adósságfinanszírozó, az államadósság növekedését generáló tőke.

A fogyasztói árak tekintetében egyes országokban (Csehország, Litvánia, Lengyelország) számottevő dezinflációs folyamat ment végbe, míg másutt (Szlovákia, Magyarország, Szlovénia) az infláció magas maradt. Általánosságban a piaci liberalizáció folytatódása árfelhajtó hatással járhat együtt számos esetben, az árstruktúrában a felzárkózási folyamattal párhuzamosan bekövetkező konvergencia (az úgynevezett Balassa-Samuelson-hatás következtében) középtávon szintén az árak emelkedését idézheti elő.

A kamatszínvonal a csatlakozó országok esetében középtávon szintén magasabb lesz, mint a régi tagállamokban, tekintettel arra, hogy 2003-ban a kamatok érzékelhető, egyes országok (így Magyarország) esetében növekvő kockázati elemeket tartalmaztak. Az Unióba belépő országokban különböző árfolyamrezsimek vannak érvényben, amelyek az elmúlt időszak piaci eseményeire eltérően reagáltak. Ott, ahol – valamilyen formában – a hazai valuta árfolyamát az euróhoz kötötték, illetve szigorúbb árfolyammenedzsment működik, a nominális euróárfolyam viszonylag stabil maradt, ugyanakkor például Lengyelország és Magyarország esetében a nemzeti valuta nagymértékben leértékelődött az euróhoz képest. Az elmúlt három év költségvetési mérleghiányának alakulása a tíz ország többségében arra utal, hogy e téren számos reformintézkedés végrehajtása szükséges. 2003-ban az egyensúlyhiány különösen Magyarország, Málta, Ciprus, Szlovákia és a Cseh Köztársaság esetében nőtt számottevően.

A májusi EU-belépéssel az új tagországok egyszersmind vállalták, hogy a "lehető leghamarabb" csatlakoznak az eurózónához, vagyis teljesítik a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) tagságának feltételéül szabott maastrichti kritériumokat. Nekik tehát – ellentétben az eurózónából kimaradó, de EU-tag Egyesült Királysággal, Dániával és Svédországgal – nincs hosszú távú kimaradási opciójuk. Gazdaságpolitikai mozgásterük így arra szűkül, hogy mikor és milyen ütemezéssel érik el az inflációra, az államháztartás hiányára, a bruttó államadósságra, az árfolyam-stabilitásra és a kamatszintre megszabott referenciaértékeket. Mindenesetre a 2004. eleji helyzetkép szerint a nyolc kelet-európai ország közül négyben – Észtországban, Lettországban, Litvániában és Szlovéniában – könynyen lehetséges gyors, 2007 körüli EMU-csatlakozás (hacsak nem következik be radikális gazdaságpolitikai irányváltás).

A Visegrádi Négyek számára ugyanakkor komoly gondot okozhat az államháztartási hiányra vonatkozó előírás teljesítése. Csehországban a gazdaságpolitikai döntéshozók jelenleg is 2010-es EMU-csatlakozással számolnak, és az utóbbi hónapokban a lengyel, illetve a magyar álláspont is hasonló. A magyarországi kettős problémával – egyidejűleg csökkenteni az államháztartás hiányát és az inflációt – szemben Csehországnak és Lengyelországnak "csak" az államháztartási deficit leszorításával kell megküzdenie. Ez kellő gazdaságpolitikai elszántság esetén 3-4 év alatt, mérsékelt áldozatvállalással teljesíthető (lenne).

Bár első ránézésre – magas inflációja miatt – Szlovákia áll legtávolabb a kritériumok teljesítésétől, kilátásai biztatóbbak, mivel tavaly jórészt túljutott a hatósági árkiigazítás okozta felpörgő inflációs perióduson, és az idén a fogyasztóiár-index fokozatos, 2005-ben pedig ugrásszerű mérséklődése valószínű. A szlovák dezinflációs folyamatot nagyban támogathatja a szlovák korona várható további erősödése, amit részben a tőkebeáramlás, részben a többi visegrádi ország valutájához képest fennálló alulértékeltség táplál.

A kedvező makrogazdasági folyamatoknak – mindenekelőtt a régió átlagánál lényegesen gyorsabb növekedésnek – köszönhetően látványosan csökkenhet az államháztartás hiánya is, így 2008-2010 között Szlovákia is könnyen bekerülhet az eurózónába. (Az ígéretes gazdasági folyamatokra politikai oldalról leselkedik a legnagyobb veszély; a sima lefutásúnak tűnő pálya elkanyarodhat akár egy – Meciar vagy Fico vezette – populista fordulat, akár a szociálpolitikai megszorítások miatti szegénylázadások következtében.)

Mindezek alapján összességében arra következtethetünk, hogy rövid távon a csatlakozás alapvető változásokat nem fog hozni az EU versenyhelyzetében. Pozitív változásokat a csatlakozó országok számára elsősorban akkor hozhat, ha intézményi felkészültségük eljut arra a szintre, hogy az egységes belső piac által teremtett lehetőségeket ki tudják használni, illetve ha az uniós forrásokat valóban versenyképességük javítására használják fel.

Elfogytak a versenyelőnyök

A világ egyik legfejlettebb régiójához való tartozás ténye ezen országok kockázati megítélését is kedvező irányban befolyásolhatja, ami a beáramló – és a további fejlődés, a belső piacba történő jobb integrálódás szempontjából nélkülözhetetlen – működő tőke számára is garanciát adhat. A közös belső piac lehetőségei azonban teljesen más játékteret nyújtanak a csatlakozó országokban, így Magyarországon is, a letelepedett multik számára, mint a helyi piacon is megélhetési, túlélési nehézségekkel küszködő kis- és középvállalati (kkv) szektornak.

Magyarországon ezt a szektort nemcsak a krónikus tőkehiány, a finanszírozási forrásokhoz való nehézkesebb hozzáférés sújtja (a szélesedő pályázati lehetőségek ellenére), hanem az információhiány következményei is. Különböző elemzések tanúsága szerint a társas vállalkozások adókedvezményeinek oroszlánrészét a nagyvállalati kör és a nem a kkv-szektor veszi igénybe. Tekintettel arra, hogy a kkv-szektornak a foglalkoztatásban betöltött szerepe nem lebecsülendő, a politikának a csatlakozás után megkülönböztetett figyelmet kell a szektorra fordítania.

Térségünk nyolc csatlakozó országa tehát a jelenlegi 15 tagállamnál lényegesen kevésbé stabil makrogazdasági egyensúlyi mutatókkal, alacsonyabb fejlettségi szinten, de kedvezőbb növekedési esélyekkel lép be az Unióba. Az összeurópai növekedést nem tudják azonban érdemben dinamizálni, ugyanakkor az sem valószínű, hogy veszélyeztetnék az EU makrogazdasági stabilitását (mint említettük, a csatlakozók együttes gazdasági súlya valamivel kisebb, mint Spanyolországé). Hosszabb távon persze elképzelhető, hogy a nyolcak közül néhány ország – a sokat emlegetett ír vagy finn példát követve – gyorsított ütemben zárkózik majd fel, miközben mások inkább a feketebárányok (régebben Görögország, újabban Portugália) pályáját futják majd be.

Azt mindenesetre érdemes leszögezni, hogy az ár-, illetve költség-versenyképességet tekintve a csatlakozó országok többségének 2004 elején már nincs számottevő, automatikus tartaléka. Kivétel Szlovákia és Lettország, ahol az ár- és a bérszint nagyságrendekkel alacsonyabb a többiekénél. A felzárkózás gyorsulásával azonban valószínűleg ez a versenyelőny nagymértékben csökken – a bérek emelkedésén, illetve az árfolyam-erősödésen keresztül. A közeljövőben tehát a béremelkedések mértékét döntően a termelékenységjavulás fogja megszabni a csatlakozó országokban; ugrásszerű "bérfelzárkózás" aligha várható.

Modernizáció, regionális egyenlőtlenségek

Rövid távon az új tagországok versenyképességét kedvezően befolyásolja, hogy történelmi léptékkel mérve – néhány év alatt – rendkívül gyors technológiai modernizáción mentek keresztül (különösen igaz ez a működő tőke legkedveltebb célországaira, Észtországra és Csehországra). Ugyanakkor kevéssé épültek ki az autonóm innovációs kapacitások (e téren Szlovénia a kivétel, ahol viszont valamivel gyengébb a technológiatranszfer-befogadó képesség).

A technológiai modernizáció sikeréhez képest komoly elmaradás tapasztalható mind a stabil makrogazdasági feltételek megteremtésében, mind pedig a közintézmények működésében. Az uniós csatlakozás, valamint az euróövezeti tagságra történő felkészülés részben orvosolhatja a makrogazdasági problémákat, a közintézmények elégtelen működése azonban komolyan gátolhatja a felzárkózást. A szerződésbiztonság, a hatóságok jogszerű, átlátható, korrupciómentes működése valamennyi országban problematikus, de különösen aggasztó Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban.

A versenyképesség hosszú távú alakulását döntően befolyásolja a humán erőforrások állapota. E tekintetben az új tagországok helyzete ellentmondásos: a jelenlegi gazdasági fejlettséghez képest a népesség iskolázottsága viszonylag magas, ami kedvező lehet a gazdasági felzárkózás szempontjából. Másfelől a lakosság rossz egészségi állapota (különösen Magyarországon és a Baltikumban), valamint az inaktívak magas aránya (megint csak mindenekelőtt Magyarországon, ahol az aktivitási ráta 7 százalékkal elmarad az új tagországok amúgy alacsony átlagától is) komoly akadályozó tényező.

Lettországban, Litvániában és különösen Lengyelországban ehhez társul a mezőgazdasági foglalkoztatottak magas aránya, valamint ugyancsak Lengyelországban a közel 20 százalékos – és évek óta nem csökkenő – munkanélküliség. Emellett még ott is makacs regionális egyenlőtlenségek vannak, ahol (Magyarországon, Szlovéniában, Csehországban) az állástalanok aránya országosan viszonylag alacsony: egyrészt a lokális munkaerő-piaci hiányok, másrészt a helyenként kiugró munkanélküliségi arányok – többek között a nagyon szerény régiók közötti migráció – miatt. Általános jelenség az is, hogy bizonyos, társadalmilag kirekesztett etnikai csoportok jóformán esélytelenek a munkavállalásra; különösen így van ez a visegrádi országokban a cigánysággal, valamint a Baltikum oroszajkú lakosságával.

Egymás közti kereskedelem

Az Európai Unió külső kapcsolataiban a kibővülés nem hoz alapvető változást – ezt egyrészt a csatlakozók relatíve kis súlya magyarázza, másrészt az a tény, hogy uniós integráltságuk már a csatlakozás előtt is nagymértékű volt. A kereskedelmi kapcsolatok szempontjából a kibővülés a kilencvenes években végbement. Napjainkra a csatlakozó országok és az EU között lebonyolított kereskedelem 95 százaléka liberalizált.

Az uniós normák és szabványok átvétele gyakorlatilag befejeződik a csatlakozás időpontjára, a belépő államok külső kapcsolataikban (például WTO-tárgyalások) támogatják az EU álláspontját. Az Unióban a tagországok közötti iparitermék-áramlást az egységes belső piac előírásai, a "külső" eladást és vásárlást (a klasszikus külkereskedelmet) a közös kereskedelem- és vámpolitika előírásai szabályozzák.

A csatlakozás után a magyar külkereskedelem meghatározó része a tagállamokkal lebonyolított belső forgalom lesz. A külső forgalom – amelynek kereteit a közös kereskedelmi és vámpolitika adja – a magyar termékexport kevesebb mint 20, az import mintegy 30-35 százalékát teszi majd ki. Az a tény, hogy a csatlakozó országok egy 450 millió fős nagy piac részévé válnak, és részben élvezni fogják a négy alapszabadság (az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása) előnyeit, mindenképpen meg fogja gyorsítani az uniós követelményekhez való alkalmazkodásukat.

A belső forgalommá alakulás – mivel az ipari termékek forgalma már vámmentes az EU tagállamaival és a kilenc belépő országgal – főképp az áruk fizikai áramlását és a kapcsolódó adminisztrációt érinti. A határ mint ellenőrzési pont – és mint sorban állási hely – megszűnik, vámáru-nyilatkozatot nem kell kiállítani, a tagországban beszerzett termékek után az áfa megfizetése általános esetben nem azonnali, hanem az áfaelszámolás nemzeti – és az adott vállalatra érvényes – rendjében történik (a rendeltetési, azaz az importőr országában). Bár a változások nemcsak megszüntetnek, hanem létre is hoznak adminisztrációs kötelezettségeket, az egyenleg pozitív. Alacsonyabbak lesznek ugyanis a vállalkozások tranzakciós költségei, ami javítja versenyképességüket (a jelenlegi tagállamokkal szemben) – éppúgy, mint a magyar piacon a többi tagállam termékeiét a magyar termékekkel szemben.

A 10 csatlakozó ország sem piacként, sem kereskedelmi partnerként nem elhanyagolható tényező a Tizenötök számára: 2002-ben importjuk mintegy 11 százaléka a belépő államokból származott, s ezek az országok vették fel exportjuk 13 százalékát. A növekedés motorja az új tagországok mindegyikében az export. Különösen Észtország, Szlovákia, Magyarország és Csehország gazdasága nyitott, ami azonban erős függést is jelent a világgazdaság konjunkturális ciklikusságától, döntően pedig az eurózóna importkeresletének alakulásától. Valószínű, hogy a felzárkózás húzóereje középtávon is a feldolgozóipar, azon belül pedig elsősorban a járműgyártás, illetve a villamosgép- és műszergyártás marad.

Migrációs félelmek

A legutóbbi időben kiújult a vita a migráció, a szabad munkavállalás korlátozásáról a kibővített Európai Unióban. A négy szabadság egyikének korlátozásáról már a csatlakozási szerződés is rendelkezett. A holland, a német, az osztrák, illetve az ennél enyhébb brit és ír korlátozási bejelentéseket követően a magyar kormány úgy döntött, hogy a viszonosság elvét fogja alkalmazni a kelet-európai munkaerő-mobilitást korlátozó uniós országokkal szemben.

A magyarok külföldi munkavállalásával kapcsolatosan a kormánynak kétoldalú tárgyalásokat kell folytatnia – a csatlakozási szerződésben foglaltak értelmében – az EU-tagállamokkal. A csatlakozási szerződés ugyanis úgy rendelkezik, hogy hét évig az EU munkaerőpiaca nem lesz teljesen liberalizált a csatlakozók számára, a megállapodás alapján a "régi" tagállamok az újakkal szemben – átmeneti ideig – e tekintetben nem a közösségi jogot, hanem nemzeti szabályozásukat alkalmazzák.

A csatlakozók összességében pozitív vándorlási egyenlege ugyanakkor arra utal: valószínűleg megalapozatlanok azok a félelmek, miszerint az új tagországokból tömeges áttelepülés indul meg. A tavalyi adatok tanúsága szerint csak a három kis balti országból, illetve Lengyelországból van érzékelhető kivándorlás; népessége súlya miatt tehát legfeljebb a lengyel munkaerő mozgása támaszthat(na) enyhe feszültségeket. Szlovénia, Csehország és Magyarország, valamint a két aprócska mediterrán sziget (Ciprus és Málta) vándorlási egyenlege ugyanakkor már évek óta egyértelműen pozitív. A legtöbb, a témával kapcsolatos elemzés arra a megállapításra jutott (és ezt igazolták a korábbi csatlakozások tapasztalatai is), hogy nem várható olyan nyomás, amely indokolná a korlátozó intézkedéseket az Unió munkaerőpiacán.

Néhány makrogazdasági mutató alakulása a csatlakozó országokban
Ország	GDP (%-os változás az előző évhez képest)			Infláció (%-os változás az előző évhez képes)			Államháztartási deficit (a GDP %-ában)			A folyó fizetési mérleg egyenlege (a GDP %-ában)
	2001	2002	2003	2001	2002	2003	2001	2002	2003	2001	2002	2003
Ciprus	4,0	2,0	2,0	2,0	2,8	4,0	-3,0	-3,5	-5,4	-4,3	-5,3	-4,4
Csehország	3,1	2,0	2,2	4,5	1,4	-0,1	-5,0	-6,7	-7,6	-5,4	-6,0	-6,6
Észtország	6,5	6,0	4,4	5,6	3,6	1,4	0,2	1,3	0,4	-6,0	-12,2	-15,2
Lengyelország	1,0	1,3	3,3	5,3	1,9	0,7	-3,5	-3,8	-4,1	-2,9	-2,6	-2,9
Lettország	7,9	6,1	6,0	2,5	2,0	2,9	-1,6	-3,0	-2,9	-9,6	-7,6	-8,6
Litvánia	6,5	6,8	6,6	1,3	0,4	-1,0	-1,9	-1,7	-2,4	-4,8	-5,3	-5,7
Magyarország	3,8	3,5	2,9	9,1	5,2	4,7	-4,1	-9,2	-5,8	-3,4	-4,0	-6,2
Málta	-1,2	1,7	0,8	2,9	2,2	1,6	-7,0	-6,2	-7,4	-4,4	-1,3	-6,6
Szlovákia	3,8	4,4	3,8	7,0	3,3	8,8	-5,4	-7,2	-5,0	-8,4	-8,0	-3,8
Szlovénia	2,9	2,9	2,1	8,6	7,5	5,7	-2,5	-2,4	-2,0	0,2	1,4	0,5
10 csatlakozó	2,5	2,4	3,1	5,7	2,7	2,0	-3,8	-5,1	-4,7	-3,9	-3,9	-4,4
EU-15 átlaga	1,7	1,1	0,8	2,2	2,1	2,0	-0,9	-1,9	-2,7	0,3	1,0	0,5
Forrás: Európai Központi Bank, 2004 Monthly Bulletin, February 2004

Költségvetési hatások

A 2004 májusától érvényes közös költségvetés 11,8 milliárd euró kötelezettségvállalást irányoz elő a 10 új tagállamnak. A Bizottság által februárban véglegesített költségvetés a 25-ök összesített bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 1 százalékát sem éri el (111,3 milliárd euró, azaz 0,98 százalék). Az előirányzat szerint a tényleges kifizetések 5,1 milliárd eurót tesznek ki. Az új tagok az előcsatlakozási projektek (PHARE, ISPA, SAPARD) kapcsán 1,7 milliárd euróra számíthatnak.

Az előzetes költségvetés végleges elfogadására 2004. április 16-a előtt kerül sor. Annak érdekében, hogy az új tagok semmiképpen se váljanak nettó befizetőkké, a Bizottság 1,4 milliárd eurós kompenzációs keretet különített el. A 2003. évihez képest az idei költségvetés strukturális kiadásai – a kötelezettségvállalások szintjén – 20,8 százalékkal emelkednek. A többlet majdnem fele (2,9 milliárd euró) – ami a korábbiakhoz képest jóval magasabb arány – a Kohéziós Alapból fizetendő költségekre jut.

A belső politikákra előirányzott összeg célja, hogy elősegítse az új tagok részvételét a különböző közösségi programokban, illetve három, a kibővítéshez kapcsolódó programban (a schengeni előírásokhoz való alkalmazkodás, az intézményi fejlesztés elősegítése, valamint Litvánia és Szlovákia esetében a nukleáris biztonság feltételeinek javítása). A mezőgazdasági fejezeten belül a vidékfejlesztési támogatások súlya az új tagállamok esetében nagyobb lesz, mint a régiekében. Mint ismert, a közvetlen támogatások mértéke csak fokozatosan közelíti meg az Unióban egyébként szokásos szintet.

Az új tagok csatlakozásuk pillanatától kezdve a régiekkel azonos feltételek szerint járulnak hozzá a közös költségvetéshez. A 10 ország összesen 3,2 milliárd eurót, a 25 ország összesen pedig 98,9 milliárd eurót fizet be. A kibővülés hatására a 15 régi tagállam befizetési kötelezettségei – átlagosan – kevesebb mint 2 százalékkal emelkednek 2004-ben, a legnagyobb nettó befizető, Németország esetében a többletteher 2,1 százalék.

Sok vita után ez év februárjában sikerült tető alá hozni az immár 25 tagú Unió következő, 2007-2013-as költségvetésének pénzügyi kereteit, amit a hat nettó befizető (különösen Németország) növekvő ellenállása kísért. E szerint a tervezett éves befizetések a GNI 1,08-1,23 százaléka körül mozognának – ez egyben azt jelenti, hogy nem talált meghallgatásra a nettó befizetők azon kívánsága, hogy maximálják a költségvetési befizetéseket a közös GNI 1 százalékában.

Az új közös költségvetés kiadásait három fő cél szolgálatába kell állítani:

a) hozzá kell járulniuk a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtéséhez, ezen belül az Európai Unió versenyképességének javításához, a növekedés gyorsításához és a munkahelyteremtéshez, azaz a liszszaboni célok megvalósításához, valamint a természeti kincsekkel való hatékony és takarékos gazdálkodáshoz;

b) konkrét tartalommal kell megtölteni az európai állampolgárság fogalmát (ezalatt értendő az EU külső határainak ellenőrzése, az európai állampolgárok biztonságának garantálása, a bevándorlás kérdésének egységes kezelése, valamint a különböző kultúrák együttélésének biztosítása);

c) meg kell erősíteni az Európai Unió globális világgazdasági szerepét.

Az új finanszírozási időszak közös költségvetésével szinte egyidejűleg jelent meg a – 2006 utáni strukturális politika jövőjére vonatkozó, a Bizottság első javaslatait tartalmazó – harmadik kohéziós jelentés, amely a regionális és kohéziós politika feladatait igyekszik meghatározni a kibővült Európai Unióban. A jelentés vitaanyagnak tekinthető, és feltehetőleg 2005 végére fogalmazódnak meg azok a keretek, amelyek meghatározzák a 2007-2013 közötti közösségi regionális politikát. A jelentést hosszan tartó vita előzte meg, amelynek során a közösségi strukturális politika radikális reformjára (így például a regionális politika renacionalizálására) is születtek javaslatok, ez utóbbiaknak azonban szemmel láthatólag a megszületett koncepcióban már nem sikerült érvényt szerezni.

Az új költségvetésen belül a strukturális kiadások súlya továbbra is az összes kiadás mintegy egyharmada marad, ezen belül 78 százalék jut az úgynevezett konvergenciaprioritásnak (azaz a leginkább elmaradott régióknak, ahol az egy főre jutó GDP kevesebb az EU-átlag 75 százalékánál, illetve annak a 18 régiónak, amely a kibővülés után elveszíti ezt a státusát). 18 százalékot tesz ki a regionális versenyképesség és a foglalkoztatottság javítása, és 4 százalékot az európai térségi együttműködés fejlesztése, amely a határokon átnyúló együttműködést segítené elő.

Svéd elemzők rámutattak arra, hogy a célok ilyetén megfogalmazása ellenére a strukturális támogatások mintegy fele továbbra is a jelenlegi tagállamokba áramlana. A strukturális politika gyakorlati kivitelezésének alapelvei – így a stratégiai tervezés, a decentralizált végrehajtás és menedzsment, a rendszeres monitoring és értékelés – továbbra is érvényben maradnának. Fontos további szempont a strukturális politika célkitűzései és a lisszaboni célok közötti jobb összhang megteremtése, és annak beható vizsgálata, miként lehetne elérni, hogy a kohéziós politika minél hatékonyabban szolgálja ez utóbbi megvalósulását.

A strukturális források régiók közötti megoszlása a tíz csatlakozó ország esetében (2004-2006, M euró, folyó áron)
Ország	1. célkitűzés	2. célkitűzés	3. célkitűzés	Interreg	Equal	Kohéziós Alap*	Összesen
Ciprus	0,00	28,02	21,95	4,30	1,81	53,94	113,44
Csehország	1 454,27	71,30	58,79	68,68	32,10	936,05	2 621,19
Észtország	371,36	0,00	0,00	10,60	4,07	309,03	695,06
Lengyelország	8 275,81	0,00	0,00	221,36	133,93	4178,60	12 809,70
Lettország	625,57	0,00	0,00	15,26	8,03	515,43	1 164,29
Litvánia	895,17	0,00	0,00	22,49	11,87	608,17	1 537,70
Magyarország	1 995,72	0,00	0,00	68,68	30,29	1112,67	3 207,36
Málta	63,19	0,00	0,00	2,37	1,24	21,94	88,74
Szlovákia	1 041,04	37,17	44,94	41,47	22,27	570,50	1 757,39
Szlovénia	237,51	0,00	0,00	23,65	6,44	188,71	456,31
Összesen	14 959,64	136,49	125,68	478,86	252,05	8495,04	24 451,18
Forrás: European Union, Regional Policy, Inforegio News, 2004. január. Megjegyzés: a jelenlegi szabályok értelmében a Strukturális Alapokból három fő célkitűzést támogatnak: 1. célkitűzés: a fejlődésben elmaradott térségek fejlődésének és strukturális alkalmazkodásának előmozdítása. 2. célkitűzés: a strukturális nehézségekkel küzdő térségek gazdasági és szociális átalakulásának támogatása. 3. célkitűzés: az oktatási, képzési és foglalkoztatási rendszerek és politikák alkalmazkodásának és modernizációjának támogatása. A támogatás az 1. és a 2. célkitűzés hatályán kívül eső régióknak és térségeknek szól, és a humán erőforrás fejlesztését célozza.