Van költségvetésünk. Máskor is volt. Hogy milyenek voltak, hagyjuk. Hogy milyen lesz, sejtjük. A költségvetés egy csipetnyit olyan, mint a történelem. Előbb át kell élni, s utána érdemes arról polemizálni, hogy milyen volt. Amúgy a mostani az adott körülmények közepette a lehetséges legjobb, állítják a parlamenti ülésrend egyik oldaláról a honatyák. És persze a lehető leginkább elhibázott, hangoztatják a másik oldalról. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, amióta feltalálták a parlamenti demokráciát, a tisztelt képviselők legfeljebb a büfében kapható zsemle frissességét illetően jutottak közös nevezőre. De abban sem mindig... Soha, sehol nem született még olyan költségvetés, amelyiknél jobbat ne tudtak volna készíteni – utólag. Következésképpen tökéletes költségvetés nincs, legfeljebb jó vagy jobb, rossz vagy rosszabb. Egyébiránt, gondolom, sokaknak feltűnt, a legtöbb tévedhetetlenül bölcs kijelentés a népszerű mesefigurákhoz kötődik. Azt mondja például a behemót Maci Laci: Ha válaszút elé kerülsz, indulj el! Ügyes, de merre...
A gazdaságban nem létezhet olyan probléma, ami önmagától ne oldódna meg. Legfeljebb nem biztos, hogy ezt megérjük... állította Keynes, persze nem ettől lett a múlt század közgazdászainak a legnagyobbika. Túl azon, hogy keserű-bölcs kinyilatkozása a legcsekélyebb fenntartással is vitatható lenne, nehezen képzelhető el (pedig jó lenne), hogy a magyar gazdaság a nyavalyáiból az idő múltával, akár közvetlen vagy áttételes beavatkozás nélkül kigyógyulna.
Mi tagadás, nem volt sikeres esztendő a tavalyi, dacára annak, hogy a gazdaság az egy évvel korábbihoz képest valamelyest erősödött, az ipari termelés tavasz vége óta folyamatosan gyorsult, s ezen belül a feldolgozóipari beruházások látványosan megszaporodtak. Mindeközben: a vártnál is nagyobb államháztartási hiány, mérsékelt növekedés, beruházási kedvetlenség, árfolyam-ingadozás, megszorítások, állami leépítések, esélyegyenlőségre törekvés közepette terebélyesedő szociális igazságtalanság; s bár mindenki kapott valamit (valakik eltúlzottan sokat), mégis mindenki elégedetlen volt. Így nem meglepő, hogy a gazdaság markánsabb szereplői közül egyre többen szorgalmazzák a gazdaságpolitikai fordulatot. Kiváltképp azóta, hogy a fiskális döntéshozók kafkai fordulatokkal ingerelték a pénzvilágot. Utoljára az ezredforduló legelején volt ekkora a jegybanki alapkamat. Levitték, visszavitték, majd az egekig emelték, miközben egy viharvert, dörzsölt beruházó is úgy érezhette magát, mint aki a legfelső emeleten elfelejtett kiszállni egy ősrégi páternoszterből. A monetáris politika elsődleges célja manapság az erős forint, s ha a sokat emlegetett piaci ármány miatt ez utóbbi meggyengül, az még nem jelent nyomban égbekiáltó kudarcot. Mi több, ha a döntéshozók a túlértékeltség mérséklésének, a kivitel ösztönzésének és a versenyképesség javításának szándékával avatkoznak be a pénzügyi folyamatokba, végső soron – ha nem is követendő példaként, de – racionálisan cselekednek. Ha viszont a kinyilvánított fiskális cél érdekében – erőszakoltan – az alacsonyabb sávban tartott nemzeti valuta hullámszerűen gyengül (mint történt ez a forinttal), akkor azt a monetáris politika sikertelenségének számlájára írjuk. Van ilyen, pánikra semmi ok, válság nincs, viszont semmi sem oldódott (még) meg. Pedig, válaszút elé kerülve, el kellene indulni. Sürget az idő, maholnap tagok leszünk ott, ahova ezer éve nem sikerült bejutnunk.
Egy híján éppen száz esztendeje Ady Endre kesernyésen nevezte kompországnak a hont, mely a "legképességesebb álmaiban is csak mászkált a két part között. Kelettől nyugatig, de szívesebben vissza... dühösen Kelet felé újra". A múlt év legszívmelengetőbb döntéseit követően már semmi sem gátolhatja (remélhetően), hogy a kompország titulus csak irodalomtörténeti érdekesség legyen. Egy válaszúton megnyugtatóan túljutottunk, de kétség ne férjen hozzá, hogy akad még belőle bőven. Ha egy nagyon gazdag ember szomszédjául kap egy nagyon szegény embert, többnyire az egymás mellett élés íratlan udvariasságával fogadja. És az sem kevés, ha csak elfogadja. Kiváltképp, ha a gazdagabbnak is kilukadt a kerítése. Válaszút elé kerültek a Tizenötök is; dúl a reformháború, berzenkednek a kicsik a nem azonos elbírálás miatt, jelesül – és nem csak emiatt – a renitenskedő leggazdagabbakat Brüsszel nem merte megbüntetni a kirívóan magas mérleghiány miatt, ráadásul az új alkotmánytervezet vitájában is döntésképtelen lett az EU. Ez utóbbiban ráadásul a velünk együtt csak májusban taggá váló lengyelek játszották a főszerepet. Az a Lengyelország, amelyben hárommillió önfenntartó parcellán termelnek, többen, mint az EU egészében. A számtalan, egymásnak feszülő ellentét közül – bár önkényesen – azért is illendő ez utóbbit az elsők között felemlíteni, mert a magyar mezőgazdaság szerkezete, fejlettsége, gépesítettsége és termelékenysége is mérföldekre kullog a Tizenötökétől.
De akadnak szép számmal egyéb riasztó vagy annak látszó kihívások is. A globalizáció ellenzői a világkormány nem is nagyon távoli létrejöttével riogatnak. Vajon – hogy csak két fontos végletet említsek – a csatlakozó közép- és kelet-európai országok képesek lesznek-e érvényesíteni az évszázadok alatt kínkeservesen megtartott nemzeti szuveneritásukat, és milyen forrásokból – ha lesznek egyáltalán ilyenek – lehet a csatlakozást követően működőképtelenné vált kis- és középvállalkozásokat segíteni, de legfőképpen átsegíteni szorító bajaikon? Megannyi válaszút, s hogy merre kell elindulni, arra ma még nincs válasz.
Van költségvetésünk. Az utolsó szabad, független költségvetésünk az EU-tagság előtt – tamáskodnak számosan. Szeretném hinni, hogy tévednek, mert a magyar jogrend, a magyar gazdaság az elmúlt években olyannyira átvette, alkalmazza az EU direktíváit, hogy május 2-án szinte észre sem vesszük, történt valami. "Csupán" európaiak leszünk Európában.