Műtárgycsemegék

Egyre vonzóbb a műkereskedelmi befektetés

E folyamatnak sok-sok érdekessége van. Válasszuk most ki ezekből célzottan azt, amelyik a befektetések szempontjából figyelemre méltó! A rendelkezésünkre álló adatok szerint a nemzetközi műkereskedelemben megforduló műalkotások ára a XX. század hányatott történelme során egyenletesen, visszaesés nélkül felfelé ívelt. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert száz év alatt szinte mindennek emelkedett az ára, a nyersanyagoké, a félkész és készáruké ugyanúgy, mint a szolgáltatásoké.

Csakhogy ezek a termékek és szolgáltatások hol vesztettek az értékükből (esetenként jelentősen és robbanásszerűen), hol megugrott az áruk. Az előbbire jó példa a válságok sora (köztük az 1929-34-es gazdasági világválság), az utóbbira pedig az emlékezetes, 1973-as olajárrobbanás. Mindeközben a pénz értéke folyamatosan romlott. Ha csak arra gondolunk, hogy az I. világháború előtti kor vezető világvalutája, az angol font mit és mennyit ért száz évvel ezelőtt és ma (nemcsak a más valutákhoz való viszonyában, hanem hazai vásárlóerejéhez mérten is), s ha ugyanezt megnézzük a II. világháború után az amerikai dollár vagy a legszilárdabbnak vélt svájci frank esetében, akkor azt látjuk, hogy a világon végbement pénzromlás szinte pontosan ellenkező irányú grafikonnal ábrázolható, mint a műkereskedelmi áraké.

Biztos, ami biztos

Ez a kétségbevonhatatlan tény további összehasonlításokra ösztönzi az elemzőt. A professzionális invesztálók általában néhány, általánosan kialakult befektetésbe helyezik el megtakarításaikat, illetve több-kevesebb időre nélkülözhető tőkefölöslegüket. Ilyenek az állampapírok és a kincstárjegyek, a kereskedelmi bankok által kibocsátott hitellevelek, a befektetési alapok portfóliói, a részvények, a határidős és opciós ügyletek, a devizapiaci spekulációk, az ingatlanbefektetések, a nemesfém- és drágakővásárlások és így tovább. Ezek a befektetési módozatok többé vagy kevésbé megbízhatóak, attól függően, hogy ki vagy mi garantálja a hasznot (és a befektetett összeg visszafizetését a megállapodott határidőre).

A befektetési tanácsadók egyöntetűen az állampapírokat mondják a legbiztosabbnak, még az aránylag alacsony tőkejövedelem ellenére is (vagy éppen azért). (A biztonság nagysága és az elérhető haszon mértéke egyébként fordított arányú összefüggésben van egymással, ami olyan gazdasági axióma, mint az, hogy két pont meghatároz egy egyenest.) A XX. század történelme azonban sok olyan esetről tud, amikor az értékpapírt kibocsátó állam fizetésképtelenné vált, és hitelezői – az állampapír vásárlói – mehettek a garanciáért a "Nemzetközi Sóhivatalba", akár intézményi, akár magánbefektetők voltak. Egy-egy bank vagy tőzsdei részvénykibocsátó csődbemenetele pedig jószerével a business-as-usual kategóriába tartozik.

Tévedés ne essék: nem azt állítjuk, hogy az állampapír-befektetés nem biztonságos, vagy hogy a tőzsdei kereskedésben nem lehet egyetlen nap leforgása alatt nagy összegeket keresni. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mindezekkel a befektetési értéknövekedésekkel szemben a műkereskedelmi invesztíciók a szolid hozamoknál valamivel jelentősebb haszonnal, az egyéb befektetési piacok állandó bizonytalanságával (a folyamatosan föl-le csúszkáló értékekkel és hozamokkal) szemben állandó bizonyosságot mutatnak a lassan, de biztosan emelkedő trendmutatók dokumentumérvényességű grafikonjai szerint.

Táblázataink egyike arról szól, hogy csak az utóbbi évtizedben milyen érték- és hozamnövekedés volt regisztrálható az egyébként kicsiny és aránylag tőkeszegény magyar műkereskedelmi festményaukciós piacon.

Világos játékszabályok

A magyar műkereskedelemben mindenekelőtt az aukciós piaccal foglalkozunk, aminek több, ésszerű oka van. Mindenekelőtt az, hogy az árverések nyilvánosak: több száz ember részvételével – mi több, eladói és vevői közreműködésével – zajlanak le. A szemük előtt történik, ki mit, mennyiért vett. Ezzel szemben a bármilyen más jellegű műkereskedelmi adásvétel két fél szigorúan üzleti titokként kezelt megállapodása.

Tény az is, hogy – legalábbis Magyarországon – a műkereskedelmi aukciós árak nagyon erősen befolyásolják a piac egészét, igazodási pontként hatnak. Lássunk erre egy szélsőséges példát! Ami más országokban szinte elképzelhetetlen: az Ecseri piacon az eladók – ha a vevő komolyan akar alkudni a felkínált árura – előkapják az éppen érvényes aukciós katalógust, és az abban szereplő árakra hivatkozva megtagadják az alkut.

A műkereskedelmi aukciók és a tőzsdei kereskedés közt sok hasonlóság van. Például az, hogy egy adott időszakban – a tőzsdei kereskedés napján, illetve a művészeti és régiségaukció lebonyolításakor – csak meghatározott számú részvény van a virtuális parketten, illetve csak meghatározott számú tételt visznek kalapács alá. Ezekre csak az aznap érvényes feltételek mellett lehet érvényes vételi ajánlatot tenni, s amennyiben több a venni szándékozó jelentkező, mint az eladásra szánt érték, akkor ez áremelő tényezővé válik.

A különbség legfeljebb csak annyi – és itt a magyarázat a műkereskedelmi árak folyamatos, töretlen emelkedésére –, hogy a műkereskedelmi aukciókon kalapács alá kerülő nagy értékű áruk, a műalkotások többnyire csak abban az egyetlen példányban léteznek (festmények, egyedi tervezésű bútorok, műtárgyak, ékszerek, szőnyegek), vagy kisszámú sorozatban fordulnak elő (kisplasztikák, étkészletek, kerámiák, sokszorosított grafikák). És az az egyetlen – vagy néhány – példány esetleg évekre, évtizedekre mozdíthatatlanul bekerül egy gyűjteménybe. Az már gyakoribb eset, hogy ugyanattól a művésztől egy másik alkotás kerül elő egy másik aukción, de az már kiszámíthatatlan, hogy holnap, a jövő héten, vagy esetleg tíz év múlva.

Felértékelődött alkotások

Lassan másfél évtizede annak, hogy a korábban nagyon szigorúan állami monopóliumként kezelt műkereskedelem átkerült a magánszférába, és nagyjából "megtalálták helyüket" nemcsak a művek és a művészek, hanem az árak is. A magyar műkereskedelem, amelynek nyilvános, aukciós adásvételein mintegy tíz-tizenkét cég viszi kalapács alá a régiségeket, a XIX. és a XX. századi, valamint a kortárs alkotásokat, mára a nemzetközi műkereskedelem figyelmét sem kerülik el.

Ékes példája ennek a világ legnagyobb aukciós háza, a londoni székhelyű, de amerikai tulajdonban levő Sotheby's, amely tavaly és az idén is rendezett egy-egy olyan festményaukciót – évente egyébként több száz árverést tart a világ több mint ötven országában –, amelyen tömegesen szerepeltek magyar művészek alkotásai. A Sotheby's 1744-es alapítása óta ilyesmire nem volt példa, és a kísérlet sikeresnek bizonyult. (Tíz éve a Christie's – a Sotheby's legnagyobb brit ellenlábasa – próbálkozott Amszterdamban effélével, s a minőségi anyag ellenére kudarcot vallott vele.)

Vajon mi más lehet ennek az oka, ha nem az, hogy a magyar műkereskedelem ma már tényezőnek számít a világban? S hogy a magyar festők műveinek a színvonala ugyan eddig is olyan volt, mint most, de a gazdasági és az esztétikai környezet fejlődése sokat segített a jogos elismerésben. Utoljára, de nem utolsósorban az is számított, hogy Magyarország hamarosan bekerül az Európai Unióba, és így néhány évig jó üzletnek ígérkezik magyar festménybe fektetni. Hiszen az áru piacképes lesz, viszont még aránylag olcsón megszerezhető.

Százmillió fölött

A 2003-as esztendő első felét a szakma minden bizonnyal úgy fogja majd jegyezni, hogy ekkor törte át a százmillió forintos határt az egy árverési tételért folyó licit, mégpedig nem is kevéssel. A Mű-Terem Galéria április 12-ei árverésén Munkácsy Mihály: A baba látogatói című olaj-vászon képe (110x150 cm) 160 milliós leütési árat ért el (új tulajdonosa mintegy 20 százalékkal többet fizetett a képért az adókkal és a járulékokkal együtt). Ez a magyar műkereskedelem nagy eredménye, az aukciós ház kétségtelen és jogos büszkesége, egyúttal egy évtizednyi fejlődés csúcseredménye, amelyet előbb-utóbb bizonyára további csúcsok követnek.

Magyarországon 2002-ben – leütési áron számolva – mintegy ötmilliárd forint volt a szűken vett képző- és iparművészeti tárgyak aukciós forgalma (könyv, numizmatika, bélyeg, papírrégiség és egyebek nélkül). Ez az érték természetesen nem olyan hatalmas, mint mondjuk a mezőgazdasági termékek éves forgalma, amely százmilliárdokban mérhető, ám sokkal több szó esik a csúcsárat elért képekről, mint a búza (esetleg negatív csúcsot hozó) felvásárlási áráról.

Már csak azért is, mert a műkereskedelem megkérdőjelezhetetlenül sikerágazat: évről évre nemcsak a forgalom emelkedik, hanem a kalapács alá vitt tételek minősége és esztétikai értéke – tehát az egy tételre kifizetett összeg – is.

Kétpólusúvá vált a mezőny

Természetesen itthon sem folyamatos ünnepi körmenet a műkereskedelem: árverőházak szűnnek meg, alakulnak át, és újak jelennek meg. Mindeközben a hazai mezőny egyre erőteljesebben szétszakadni látszik a két vezető házra (Kieselbach Galéria, Mű-Terem Galéria), illetve az őket követő többiekre. Egyértelműen megállapítható, hogy miként a hazai gazdasági élet, akként a hazai műkereskedelem is évről évre előbbre tart, minden vélt vagy valódi nehézség ellenére.

Az idén az első féléves forgalom leütési áron (a kamaraárverések nélkül): 2,557 milliárd 307 ezer forint volt 31 árverésen, míg 2002 azonos időszakában 34 árverés összesen 1,769 milliárd 431 ezer forintot ért el. A számok tanúsága szerint tehát emelkedett az aukciók átlagos forgalma, mindenekelőtt a két vezető árverőházé, amelyek a tavalyi, már akkor kimagaslónak értékelt forgalmukhoz képest is növelni tudták eredményüket.

Tovább emelkedett a festmények részaránya – nem az árveréseken kalapács alá vitt és elkelt tételek száma, sokkal inkább a leütési ár szerint. Ez nem csoda, hiszen a két vezető aukciós ház jószerével kizárólag festményekkel foglalkozik. Ám az egyre izmosodó Abigail Galéria, a Nagyházi Galéria, a BÁV és a Polgár Galéria árverési eredményei is azt mutatják, hogy a nemzetközi tendenciának megfelelően összességében ezen a területen érik el a legmagasabb leütési árat, nagyságrenddel többet, mint a bútor-, ékszer-, szőnyeg- vagy műtárgyárveréseken.

Az elmúlt több mint egy évtizedben folyamatosan emelkedett a műkereskedelmi összforgalom, amit egyértelműen mutat a néhány év első félévi eredményeinek egybevetése. Figyelemre méltó tendencia az is, hogy korábban (öt-nyolc évvel ezelőtt) az év első felében jóval kevesebb árverés volt, mint a másodikban, a leütési áron számolt forgalom pedig az utóbbi harmadát érte el, ám a különbség kiegyenlítődni látszik.

A tíz, művészeti és régiségárveréssel foglalkozó cég eredményei ugyancsak a polarizációról tanúskodnak. A két éllovas az év első felében a teljes féléves forgalom 64,7 százalékát adta, s a 31 árverésből 3 rendezvényen 1,654 milliárd forintos forgalmat ért el. Az utánuk következő három vállalkozás összesen 13 árverésen 769 millió forintos forgalmat bonyolított le. Míg a két vezető cég aukcióira 551 millió forintos átlagos forgalom jutott, addig a következő hároméra 59,1 millió, a többiek pedig még ennél is kevesebbet forgalmaztak. Bár mindez a piac koncentrációját mutatja, a debreceni Villás Galéria és a budapesti Abigail Galéria tevékenysége ékes bizonyítéka annak, hogy jó szakmai munkával, megfelelő piacismerettel, a helyzet józan felmérésével és a piaci résekbe való sikeres betöréssel a kisebb, kevésbé tőkeerős, szerényebb célokért küzdő vállalkozásoknak is van keresnivalójuk.

A műkereskedelmi torta minél nagyobb szeletének kihasításáért jelenleg mindössze ketten vannak versenyben. Az ő külön játszmájukban évről évre emelkednek az árverési eredmények az összforgalom és az egy leütött tételre jutó átlagár tekintetében egyaránt. Magyarországon – amint ez évekkel ezelőtt kiderült – nem érdemes egyszerre 200-250 tételnél többet kalapács alá vinni, mert az már rontja az eredményt. Az egy tételre jutó áremelkedés viszont azt mutatja, hogy az elkelt alkotások minősége magasabb, mint a korábban megvásároltaké. Vagy – és itt kezd izgalmas lenni a dolog a műkereskedelmi befektetésekkel kapcsolatban – a hasonló minőségű alkotások ára a nemzetközi tendenciának megfelelően folyamatosan emelkedik.

A két nagyot követők eredményei ugyancsak évről évre javulnak – nem hasonló mértékben, de mégiscsak hegymenetben vannak. Ez az egész mai magyar műkereskedelem és műgyűjtés szempontjából fontos, hiszen azt mutatja, hogy nemcsak a legtehetősebbek számára van vételi lehetőség az aukciós piacon, hanem a középmezőny is megtalálhatja számítását – akár vevőként, akár eladóként. Ha nem így volna, akkor komolyan kellene aggódni – ez a magyar gazdasági-társadalmi élet torzulásaira is utalna, de erről szerencsére nincs szó.

A csúcsár dicsőséget hoz

Mint mindenütt a világon, a legmagasabb műkereskedelmi aukciós árakat Magyarországon is a festmények érik el, s a csúcsár egyben az adott árverőház dicsősége. Az ilyen eseménynek komoly hírértéke van, a sajtó felkapja, a közönség megjegyzi. Jelentős bizalomépítő hatása is van, hacsak nem valami botrányszagú üggyel kapcsolatos (mint amilyen a Seuso-ezüstök tervezett, majd meghiúsult árverése volt). Nem véletlen tehát, ha egy-egy árverési szezon vagy naptári év végén nyilvánosságra hozzák ezeket az adatokat. Egy-egy adatsor érdekes lehet önmagában is, de akkor igazán sokatmondó, ha összehasonlítható a korábbi időszakok eredményeivel.

Ilyen összehasonlító táblázatot adunk közre három, egymástól nagyjából hasonló távolságra levő időszakról – az adatok önmagukért beszélnek. Tanulmányozásukkal képet lehet alkotni a mai magyar műkereskedelem fejlődéséről, a festményárveréseken megforduló művészeti és anyagi értékek növekedéséről, az értékes műalkotások megszerzésére fordított összegek – következésképpen a tehetősebb rétegek anyagi helyzetének – alakulásáról, az ízléskultúra változásáról.

Eddig alig esett szó az aukciós műkereskedelem festményeken kívüli műfajairól: a bútorokról, a szőnyegekről, a porcelánokról, kerámiákról és az üvegekről, valamint az egyéb műtárgyakról, a militáriákról, a népművészeti és keleti régiségekről, az ezüstökről, ékszerekről és órákról. Egyszóval mindarról, ami a tavalyi év több mint ötmilliárd forintnyi forgalmát összeadta, és ami az idén várhatóan még többet hoz.