Fenntartható fejlődés – másképp

Természetrombolás, környezetvédelem és a globalizáció

Nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy a környezeti és természeti értékek védelmének fontosságát mikor ismerte fel az emberiség. Bizonyos környezetvédelmi jellegű törekvések már a középkori törvényekben is felismerhetők, s például Magyarországon a XIX. század második felétől egyértelműen konzervációs célzatú törvényekkel védték az erdőket vagy a vizek tisztaságát. 1939-ben például védetté nyilvánították a debreceni Nagyerdőt is.

Láng István akadémikus, az Országos Környezetvédelmi Tanács társelnöke szerint az országhatárokat átlépő környezetvédelmi kezdeményezéseket, illetve magának a "környezetvédelem" szónak a megjelenését az Amerikai Egyesült Államoknak köszönheti a világ: 1962-ben egy újságírónő, Rachel Carson megírta a Néma tavasz című művét, s a kemikáliák környezetpusztító hatását érzékletesen leíró könyv sokakat rádöbbentett, hogy az indusztrializáció immár a legfontosabb életfeltételeket fenyegeti.

A XX. század amúgy is tele volt az emberiség számára kellemetlen, a világszemlélet újragondolását kikényszerítő meglepetésekkel. Ilyen volt például a világ népességének nagyarányú, szinte robbanásszerű növekedése. Sem a tudósok, sem a politikusok nem számítottak arra, hogy az emberiség lélekszáma, amely az 1930-as években még kétmilliárd körül volt, a III. évezred elejére eléri a hatmilliárdot.

A II. világháború után elindult a rendkívül intenzív iparosodás, a munkafolyamatokat gépesítették, a vegyipar új műanyagokat és vegyszereket gyártott. A népességrobbanás és a gyors iparosodás megváltoztatta az ember és a természet viszonyát, az emberiség növekvő mértékben fogyasztotta a természeti erőforrásokat, szennyezte a környezetet, és nem gondoskodott arról, hogy a környezeti terhelés csökkenjen. Az USA-ban vált először tömegméretekben világossá (nem utolsósorban az említett könyv révén), hogy teljesen új problémával állunk szemben, amely az emberiség jövőjét békeidőben is veszélyezteti. A hatvanas években kezdtek szerveződni a civil környezetvédő mozgalmak is – általában egy lokális környezetvédelmi probléma, például egy elszennyezett folyó vagy egy túlságosan füstölő ipari üzem miatt -, 1970-ben pedig lezajlott az első tömegtüntetés a Föld napján: Amerikában országszerte mintegy 20 millió ember vett részt a különböző rendezvényeken, felvonulásokon, és tiltakozott a környezet romlása ellen.

Már akkor jelentős volt a légkör szennyezése, a szén-dioxid mennyiségének növekedése, bár a káros következmények (üvegházhatás, globális klímaváltozás) még nem voltak nyilvánvalóak. Az ózonréteg vékonyodása még nem volt számottevő, viszont a savas esők mind több gondot okoztak. A hatvanas-hetvenes években már felgyorsult a növény- és állatfajok kipusztulása, de észlelték a talajok romlását, savasodását és a szikesedést is. Mind erőteljesebben szennyeződtek az élővizek is.

A környezeti krízis az erdők pusztulása miatt vált "kézzelfoghatóvá". A jelenségre először Európában figyeltek fel. Az öreg kontinens legtöbb erőművében olyan szenet, illetve kőolajterméket égettek el, amelynek nagy volt a kéntartalma. Az égéssel a levegőbe került kén-dioxid a csapadékkal savat alkotott, ez leperzselte a fák leveleit, és a sérült növényeken könnyen megtelepedtek a kórokozók, például a baktériumok és a gombák. A legjelentősebb erdőkárosodás Közép-Európában, a lengyel-cseh-német határ mentén, az úgynevezett fekete háromszögben alakult ki. Itt egész erdők pusztultak ki, de hasonló jelenséget figyeltek meg a skandináv országokban is, ahova a szél vitte el a savas csapadékot.

A világ lelkiismerete

Fontos mérföldkő volt a Római Klub létrejötte: az értelmiségi fórum a világ lelkiismereteként igyekezett számot vetni a tékozló környezethasználat kockázataival. Az első jelentést A növekedés határai címmel Dennis Meadows és munkatársai állították össze 1972-ben. A nagy vitát kavaró mű fő következtetése, hogy a XXI. század közepére globális környezeti katasztrófa léphet fel, kimerülnek a természeti erőforrások, drámai módon megnövekszik a környezet szennyezettsége, s a Föld rohamosan növekvő lakosságát egyre nehezebb lesz megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel, ivóvízzel ellátni. A szerzők kidolgozták a globális egyensúly koncepcióját, amely szerint sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni kell az ipari termelést és a meg nem újuló természeti erőforrások felhasználását. Mivel ez a terv elsősorban az iparosodás kezdeti szakaszánál tartó fejlődő országokat érintette érzékenyen, érthetően ez az országcsoport tiltakozott a legélesebben a globális megelőző intézkedésekkel szemben. A probléma az ENSZ figyelmét is felkeltette, ennek következtében ült össze 1972. szeptember 5-én Stockholmban az első környezetvédelmi világkonferencia.

A tanácskozás munkájában magyar küldöttek nem vehettek részt. A szovjet diplomácia ugyanis bojkottot hirdetett, mert az NDK-t nem hívták meg, mivel nem volt tagja az ENSZ-nek. Magyarország így többéves hátrányba került a környezetvédelemben. Láng István professzor is tagja volt a kijelölt delegációnak, és emlékei szerint az utolsó pillanatig reménykedtek, hogy lesz valamilyen kompromisszum – mint utóbb kiderült, hiába.

A stockholmi konferencia elsősorban az ember és a környezet kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. A tanácskozás állásfoglalása kötelezte a kormányokat, hogy alapozzák meg nemzeti környezetpolitikájukat. Stockholm után a legtöbb országban létrejött a szakminisztérium, megalakultak a főhatóságok, a hivatalok, a pártok és a kormányok programjaiban megjelent a környezetpolitika. Mindez természetesen a társadalom aktivizálódásával járt együtt, egyre-másra szerveződtek, erősödtek meg a természetvédő mozgalmak. Az ENSZ is akkor intézményesítette a környezetvédelmet, létrejött a UNEP, az ENSZ környezeti programja. Akkor döntötték el, hogy a fejlődő országoknak nagyobb segítséget kell adni; itt a szándék volt az erősebb, a valódi támogatás sajnos ettől elmaradt. Stockholmban határozták el azt is, hogy világméretű észlelőrendszert, globális monitorrendszert kell kiépíteni, amelynek a nemzeti megfigyelőrendszerek képezik az alapját.

Magyarországon 1975-ben indult meg a környezetvédelem intézményrendszerének kiépülése, és erre az időszakra tehető az első természetvédelmi indíttatású civil szerveződések megjelenése is. Kormányzati szinten felállították az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalt (a rendszerváltáskor létrejött szakminisztérium elődjét), és elindult a Balaton vízminőség-javítási programja, mint az első országos komplex környezetvédelmi projekt.

A nyolcvanas években – a problémák sokasodása láttán – nemzetközi szinten felgyorsult a fejlődés. 1984-ben az ENSZ-közgyűlés határozatára megalakult a Környezet és Fejlődés Világbizottsága Gro Harlem Brundt-land, Norvégia akkori miniszterelnöke vezetésével. A 22 tagú bizottság munkájában Láng István is részt vett. A testület 1987-ben fogadta el a Közös jövőnk (Our Common Future) című jelentést, amely először fogalmazta meg a fenntartható fejlődés elméletét. Mint fentebb már jeleztük, a fejlődők nem kértek abból a világmodellből, ami az ő fejlődésük leblokkolása árán kívánta a környezeti viszonyokat stabilizálni. Egyértelmű volt tehát, hogy új modellre van szükség: mindenki számára biztosítani kell az alapvető szükségleteket, de úgy, hogy a jövő nemzedékek esélyei se kerüljenek veszélybe: a fejlődés feltételeit úgy kell megteremteni, hogy maga a folyamat ne eméssze fel a bolygó véges erőforrásait.

A globális környezetvédelem elsősorban a nemzetközi egyezményeken keresztül vált gazdaság- és politikaformáló tényezővé. A legjelentősebb megállapodások nemcsak a környezeti válság eszkalálódásának megakadályozására adtak esélyt, hanem esetenként érezhetően javítottak a környezet állapotán is. Ilyen sikeres kezdeményezés volt az ózonkárosító anyagok csökkentéséről vagy a klímavédelemről szóló, 1992-ben elfogadott riói egyezmény. Ebben a fejlett országok vállalták, hogy a bruttó nemzeti össztermékük 0,7 százalékát a fejlődőknek adják környezetkímélő technológiák bevezetésére, a fenntartható fejlődés megalapozására. 1997-ben az ENSZ-közgyűlés rendkívüli ülésén áttekintették a konferencia után eltelt öt év tapasztalatait, és sajnálattal állapították meg, hogy az elhatározásokból kevés valósult meg, nem utolsósorban az USA ellenállása miatt. Rióban szerettek volna elfogadni egy erdővédelmi egyezményt is, de ez nem sikerült. A fejlődő országoknak ugyanis egyik legszámottevőbb bevételi forrása a trópusi faanyag, s ragaszkodnak az ebből származó bevételhez. A fakitermelés azonban óriási erdőirtással jár.

Tavaly a riói konferencia 10. évfordulóján megrendezetett, utóbb elemzők által kudarcnak minősített johannesburgi tanácskozáson a környezetvédelem szociális aspektusai kapták a legnagyobb hangsúlyt. A népesség növekedése még tart, mind hatalmasabb tömegek kerülnek szociálisan és környezeti szempontból rosszabb helyzetbe, és ezekre a problémákra megoldást kell találni.

A XXI. században hihetetlen mértékű szennyezés érheti a környezetet, nemcsak a népesség, hanem az igények növekedése miatt is. Az informatikai világtársadalomban nem tarthatók embertömegek olyan nyomorban, mint ahogyan eddig éltek. Mindenki autót, hűtőszekrényt, televíziót akar, és a növekvő életszínvonal iránti igény egyelőre csak a környezet rovására elégíthető ki. Egyes, elsősorban amerikai gyökerű elméletek szerint a környezeti problémákat a technikai fejlődés fogja megoldani – egyrészt közvetlenül, másrészt pedig azáltal, hogy forrásokat ad a válságkezeléshez -, ebben azonban a többség nem bízik. Amióta ugyanis az ember egyáltalán foglalkozik a környezet védelmével, inkább az a tapasztalata, hogy a fejlődés mindig több problémát termel, mint amennyit megold.

Világgazdaság – zöldszemmel

Sokan, sokféleképp próbálták már meg érdekek csatájaként leírni a környezetvédelmet, az egyértelmű érdekviszonyok felvázolása azonban még senkinek sem sikerült. A legegyszerűbb modellben a gazdaság szereplői állnak az egyik, a környezet jóléti funkcióit használók pedig a másik oldalon, ám a kép szinte sosem ilyen egyszerű. A hatalom időnként az egyik, időnként a másik fél pártján áll, a nem kormányzati csoportok egyre gyakoribb résztvevői a konfliktusoknak, s még az is előfordul, hogy az állam egyes szervei, hatóságai vitáznak egymással zöldügyekben. Egy azonban bizonyos: végső soron mindig gazdasági érdekek miatt kerülnek veszélybe a környezet értékei.

A zöldek elsősorban a gazdasági érdekeket megtestesítő nagyvállalatokat, az országokon, földrészeken átnyúló globális multikat teszik felelőssé a környezeti bajokért. Gondolatmenetük szerint a hiba egyrészt szemléletbeli – a környezeti javakat a gazdasági szereplők korlátlanul rendelkezésre álló erőforrásnak tekintik -, másrészt pedig a tőkés társaságok működési mechanizmusában keresendő.

Az első számú felelősnek kikiáltott tőkés társaságok az 1600-as években jöttek létre, s a működésüket (általában 20 évre) engedélyező kiváltságlevél eleinte igen szigorúan korlátozta a hatáskörüket. Ha egy társaság túllépett a korlátain, vagy nem a közjó érdekében tevékenykedett, a kiváltságlevelét megvonták, s így nem működhetett tovább. A társaságokat Anglia "szabadította a világra" annak érdekében, hogy kiaknázhassa (gyarmatosíthassa) az új területeit. Ezek a szerveződések ideiglenes struktúrák voltak, adott határidőig működhettek, fix tőkével, előre meghatározott célok elérése érdekében. 1800-ban már 200 társaság működött az USA-ban. A társaságok nem vehettek részt politikai döntésekben, és nem vehették meg egy másik cég részvényeit. Szigorú következményekkel járt, ha a szabályokat megszegték. 1832-ben Andrew Jackson elnök megvétózta a korrupt Second Bank of the United States kiváltságlevelének meghosszabbítását. Ugyanabban az évben Pennsylvania állam tíz bank megbízólevelét vonta vissza, mivel a közérdek ellenében működtek.

Maguk a cégek már az első időkben is rendelkeztek a korlátolt felelősség kiváltságával. Az Új Világ meghódításához ugyanis az Egyesült Királyságnak óriási tőkére volt szüksége. Hogy bátorítsa a befektetőket egy ilyen kockázatos vállalkozásban, elrendelte, hogy a befektetők legfeljebb a saját befektetésük erejéig felelősek, azaz a befektetésüket elveszíthetik, de az azon felüli veszteségeket már nem ők viselik. Ez aláásta a magánjog egyik alapelvét, a személyes felelősséget. Tényleges hatalmukat azonban egy bírósági döntés szilárdította meg: 1886-ban egy vasúti nyomvonal körülötti vitában Santa Clara község és a Southern Pacific Railroad vasúttársaság között a Legfelsőbb Bíróság először döntött úgy, hogy a magáncégek "természetes személyek", és az emberi lény összes joga megilleti őket. Ez – zöldszemszögből – az egyik legnagyobb baklövés volt a jog történelmében, mivel elindította a cégeket a globális hatalom felé.

A XIX. század közepére a korporációk az Egyesült Államok gazdaságának nélkülözhetetlen elemévé váltak. Ezután – mivel gazdasági erejükre támaszkodva hatékonyan tudták érvényesíteni érdekeiket a politikában – további jogokat és kiváltságokat követeltek, és meg is kapták őket. Új "szabad társulási törvények" születtek, amelyek megengedték a társaságoknak, hogy bármilyen üzlettel foglalkozzanak. A cégeknek már nem kellett a közjóért tevékenykedniük, viszont továbbra is élvezhették előnyeit a korlátolt felelősségnek, amelyet a közösségi szolgálat nevében szereztek. Az amerikai polgárháború idején kihasználták a kaotikus állapotokat, bírókat, törvényeket és elnököket is "megvásárolhattak". Kiegészítéseket kényszeríttettek ki azokhoz a törvényekhez, amelyek korlátozták a profitjukat. Nagyon erős politikai befolyásuk volt, a civil társadalom nem tudott lépést tartani velük.

Erősebbek az államnál

A "természetes személyekkel megegyező jogok" a valóságban – a hatalmas pénzügyi forrásaik miatt – elképesztő túlerőt jelentettek a társadalommal szemben: a cégek sokkal erőteljesebben védhették meg a jogaikat és szabadságukat, mint bármelyik egyén, s társadalmilag nyilvánvalóan káros tevékenységekre (dohányipar, alkoholgyártás), a környezeti erőforrások teljességgel irracionális és közösségellenes használatára is lehetőséget szerezhettek.

Az 1930-as években az Egyesült Államok lakosságának már több mint 80 százalékát a tőkés társaságok alkalmazták. A második világháború után a cégek elkezdtek egyesülni, megszilárdulni, átalakulni, egyre nagyobb és komplexebb struktúrákat alkotva a kitermelés, a termelés, az elosztás és a marketing területén.

Az 1990-es években számos cég abbahagyta a közvetlen versengést, és közös termelésbe, kutatásba és marketingkampányokba fogtak, globális hálót alakítottak ki az érdekeik mentén. 1997-ben a száz legnagyobb gazdaság közül 51 nem állami volt, hanem tőkés társaság. Ma a száz legerősebb cég birtokolja a világ vagyonának a 33 százalékát, de csak az emberiség egy százalékának ad munkát. A General Motors "erősebb", mint Dánia, a Wal-Mart, Amerika legnagyobb hipermarketlánca pedig nagyobb gazdasági hatalom Dél-Afrikánál.

Az üzleti és a közérdek összekeveredésének látványos példáját szolgáltatja napjainkban az Egyesült Államok, ahol a politikai főhatalom birtokosai közül néhányan – előéletük alapján – konkrét gazdasági érdekcsoportok (például olaj- vagy fegyveripar) hivatásos érdekkijárói is lehetnének. Ez a fajta érdekütközés (vagy inkább -öszszefonódás) furcsa jelenségekre adhat magyarázatot. Az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) a közelmúltban publikálta a környezet állapotáról és a bajok orvoslási lehetőségeiről szóló jelentését, amelyet hosszú vita előzött meg. A Fehér Ház ugyanis közbeavatkozott: a kormány hosszas szerkesztési munkájának eredményeképpen a globális felmelegedés hatásainak részletezése szinte teljesen kimarad a dokumentumból. Az éghajlatra vonatkozó részt – kiegészítve a Fehér Ház változtatásaival – két EPA-munkatárs átadta a The New York Timesnak. Mint a korábbi változatokkal történt összevetésből kiderült, a szerkesztett változat nem tartalmaz számos olyan kutatási eredményre vonatkozó utalást, amely például bizonyítja a gyárkémények és a kipufogófüst környezet- és egészségkárosító hatásait. A Fehér Ház munkatársai azt a részt is törölték, amely az előző, 1999-ben készült jelentést idézi. A sokat emlegetett dokumentum szerint ugyanis a Föld hőmérséklete az előző évtizedben meredeken emelkedett. A dokumentum a súlyos kijelentések helyett az Amerikai Olaj Intézet által pénzelt, a válságjeleket bagatellizáló kutatást közli. Az ügynökség munkatársai a kormánnyal folytatott hosszas tárgyalások után végül teljesen törölték a témára vonatkozó részt, beleértve a kormány anyagát is. Így akarták elkerülni a vádat, miszerint "a politika érdekeihez alkalmazkodva megszűrik a tudományt".

A közösségi és az üzleti érdekek összeütközésének kitüntetett terepe a géntechnológia. Itt világosan látszanak az érdekviszonyok, hiszen például a génmanipulált növények termesztésében a haszon az eddigi tapasztalatok szerint egy igen szűk körhöz – a szabadalmak tulajdonosaihoz – vándorol, a kockázaton viszont országnyi területek lakossága osztozik. A zöldek szerint az e területre vonatkozó szabályozás olyannyira elfogult az üzleti érdekek irányában, hogy már-már emberellenesnek nevezhető. A nemzetközi környezet- és természetvédő szervezetek – mindenekelőtt a Greenpeace és a Föld Barátai – úgy vélik, a WTO szellemi tulajdonjogi (TRIPS) egyezménye az élőlényekre vonatkozó szabadalmi lehetőség révén támogatja a biokalózkodást, azaz az élő anyag, a genetikai információ ellopását. A bennszülött társadalmak kiszolgáltatottságát szerintük jól illusztrálja az a kolumbiai eset, amikor 1996-ban a katolikus egyetem munkatársai járták a falvakat, egészségügyi szolgáltatásokat kínálva, miközben DNS-mintákat vettek a lakosoktól, azok tudta nélkül. Az összesen 36 vérminta végül az Egyesült Államok Nemzeti Egészségvédelmi Intézetében, a világ legnagyobb génbankjában landolt. Amikor a kutatókat arról faggatták, hogy kérték-e az indiánok beleegyezését a vérvételhez, azt felelték: "Hát persze hogy nem, hiszen biztosan nem egyeztek volna bele."

Civil tiltakozás

Az eddigiekben – elnagyoltan – ismertetett fejlődés gyakorlatilag akadálytalanul zajlott, egészen a XX. század utolsó évtizedéig. Akkorra ugyanis a civil társadalom látványosan megerősödött, és az eszközöket is megtalálta – ha nem is az érdekek érvényesítéséhez, de legalább azok felmutatásához. A globális tiltakozó kampány hatására meghiúsult a cégeknek az eddigieknél is több jogosítványt biztosító Multilaterális Befektetési Egyezmény aláírása, Seattle-ben pedig agresszív tömegmegmozduláson léptek fel (hatékonyan) a legnagyobb tőkés érdekérvényesítőnek tartott Világkereskedelmi Szervezet (WTO) millenniumi ülése idején. Ezekben az akciókban már nem csak a "zöldek" állnak az egyik oldalon, minthogy az általuk sérelmezett jelenségek sem csak környezetvédelmi jellegűek. Nem kezelik külön a környezetvédelmet, az emberi jogok védelmét, a nemzetközi kereskedelem anomáliáit, hanem a bajok feltételezett gyökerét, a tőkés társaságok működésmódját veszik célba. Bár módszereik meglehetősen anarchikusnak tetszhetnek, és sokakat elriasztanak, úgy tűnik föl, esetenként és átmenetileg meg tudják akasztani a gazdasági erőcsoportok nyomulását.

Ökológiai lábnyom

A természeti erőforrások mértéktelen kizsákmányolása mind több kutató szerint egyre közelebb viszi bolygónkat egy természeti katasztrófához. Az erőforrásaink 20 százalékán a Föld lakosainak 80 százaléka osztozik – hozható fel a legegyszerűbb példa a társadalmi egyenlőtlenségekre. Ugyanez másként is leírható: Európa, az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán és a kelet-ázsiai "kistigrisek" mintegy egymilliárd lakosának kivételével a többi 5 milliárd ember gyakorlatilag nincstelen, állandó létbizonytalanságban él. Míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb ötöde "csak" harmincszor élt jobban, mint a legszegényebb ötöd, ez a szorzószám 1997-re 74-re nőtt. Az egyenlőtlenségek tovább nőnek, hiszen előrejelzések szerint a világ GDP-je 2020-ig várhatóan 75 százalékkal bővül, de ennek kétharmada az OECD-országokra jut. Ugyanezen időszak alatt a világ energiaigénye 57 százalékkal, a gépjárművek által megtett kilométerek száma 85 százalékkal gyarapodhat.

A környezetszennyezésben az ipari nagyhatalmak – elsősorban az USA – "jeleskednek", bár a környezetbarát technológiák és intézkedések is itt terjednek a legtempósabban, ugyanakkor a légkör szénterhelésének meghatározó, ám alig szabályozott forrásai – mint a trópusi erdőégetések vagy Kína hatalmas égő szénmezői – a fejlődő országokban vannak. A fejlett országok fogyasztási szokásai már most is nagy terhet rónak a környezetre, ha a fejlődő országok is ezt a példát követik, még élesebb harc lesz a fogyó erőforrásokért.

Védelem nélkül?

Az ipari forradalom megindulása, azaz a XIX. század közepe óta egynegyedével nőtt a légkör szén-dioxid-tartalma. Az erdőégetések, a fosszilis energiahordozók eltüzelése és a gépjárműforgalom következtében évente 30 milliárd tonna szén-dioxid jut a légkörbe, ahonnan 7 milliárd 330 ezer tonnát nyelnek el a tengerek, s még egyszer ugyanennyi tűnik el ismeretlen úton a levegőből. A maradéknak "köszönhető" (s ezt ma már komoly tudományos tényezők alig vitatják) az üvegházhatás, vagyis a klíma folyamatos melegedése. A földi hőmérsékletadatok mérése, azaz 1861 óta – messze a legmagasabb – a legforróbb év az 1998-as volt. Az ENSZ szakmai testületének tanulmánya 2100-ra 1,4-5,8 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedést jósol, ami gyorsabb, mint az elmúlt tízezer év bármely változása. A még nagyobb katasztrófa megelőzéséhez a szén-dioxid-kibocsátást kell mérsékelni. Ez azonban az eddigi egyezmények ellenére sem megy, amit jól mutat, hogy 1990 és 2000 között e gáz földi átlagos kibocsátása évente 9,1 százalékkal nőtt.

A Világbanknak – a johannesburgi találkozóra időzített – jelentéséből kiderült, hogy a Föld erőforrásait ma az emberiség 20 százalékkal gyorsabban fogyasztja, mint amilyen sebességgel azok megújulni képesek, és e fogyasztás 44 százalékából a bolygó népességének mindössze egy százaléka részesedik. Ha pedig a mai tendenciák folytatódnak, akkor ez az arány 2050-re sem változik, pedig akkor a mai 6 milliárd helyett már 9 milliárd ember él a Földön, ebből körülbelül 8 milliárd a fejlődő országokban.

Ketyeg az ökológiai bomba: ha a világ minden országában a fejlett ipari országok pazarló életszínvonala lenne jellemző, egy ötször akkora Föld lenne csak képes a keletkező szennyet "elnyelni", közömbösíteni. Ez azonban még messze van, hiszen például a földi lakosság fele, csaknem hárommilliárd ember még megfelelő orvosi ellátáshoz sem jut. Az egészséges ivóvíz 1,1 milliárd ember számára álom, s közéjük tartozik a kínaiak 10, az indiaiak 19 és az afrikaiak 30 százaléka. A fejlődő országokban a megelőzhető betegségek négyötödét a szennyezett víz okozza, ami 30 ezer ember haláláért felelős naponta. Ilyen helyzetben szinte érthető, hogy a biológiai sokféleség, azaz az állatok és növényfajok védelmét egyes országok nem tartják fontosnak. Pedig a földi élet jövőjének egyik kulcsa éppen a fajok sokfélesége. A tudomány mindmáig 1,75 millió állat- és növényfajt írt le, de becslések szerint a bolygó élővilágának teljes fajszáma háromtól akár százmillióig is terjedhet, de senki sem tudja megmondani, ezekből évről évre hány tűnik el. A WWF becslései szerint mindenesetre, ha 1970-et, a nemzetközi környezetvédelmi mozgalom megindulásának időszakát száz százaléknak vesszük, 2000-re máris 37 százalékos a veszteség.

Eközben az ember sincs biztonságban. A kisgyermekek sokkal védtelenebbek a környezetszennyezés egészségkárosító hatásaival szemben, mint a felnőttek – állítják az Egészségügyi Világszervezet szakértői. Európában az ötévesnél fiatalabb korosztály betegségeinek 40 százalékát valamilyen környezeti ártalom okozza. A mai európai lakos háromszázzal többféle vegyi anyag maradványát hordozza a szervezetében, mint amennyit nagyszüleiben lehetett volna kimutatni. A kicsik már szülői örökségként kapják a szervezet számára lebonthatatlan anyagokat, hiszen az anyjuk testében felhalmozódott vegyületek akadály nélkül, meglehetősen magas koncentrációban jutnak át a méhlepényen vagy szennyezik az anyatejet – figyelmeztet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) tavaly publikált tanulmánya. A gyermekek 15 ezer olyan szintetikus szer hatását kénytelenek elszenvedni, amelyet az elmúlt fél évszázadban fejlesztett ki az ipar. Ezek ott vannak a levegőben, a háztartási eszközökben, az építőanyagokban, a szőnyegben és a tapétában, a fa- és falfestékekben, a játékokban, a vízben és az élelmiszerekben. A világ fejlett ipari országaiban 4 millióra teszik az asztmás gyermekek számát, akiknek az orvosi számlája meghaladja az évi 6,2 milliárd dollárt. A bolygó fennmaradása szempontjából csekély vigasz, hogy 1990 óta a nitrogén-oxid-kibocsátás négy, a kén-dioxidé 35 százalékkal esett vissza. A legtöbb országban sikerült mérsékelni a szilárdanyag-kibocsátást, és szinte mindenütt megszűnt az ólomkiáramlás. Az egy főre jutó vízfogyasztás a fejlett államokban 1980 óta hat százalékkal csökkent, ami egyrészt a vízárak növekedésének, másrészt a víztakarékos technológiák ipari alkalmazásának köszönhető.

Az OECD-államokban az 1990-es évek elején terjedtek el a környezeti adók. Ezek aránya az évtized végén a teljes adóbevétel hét százalékát érte el – több mint 90 százaléka az üzemanyagra és gépjárművekre kirótt adókból származott.

A tehetősek kiváltsága

A nemzetközi összehasonlításokban a környezetvédelmi kiadásoknak a GDP-hez mért aránya az egyik legtöbbször használt, egy adott ország környezettudatosságát tükröző jelzőszám. Mértékadó vélemények szerint ezen kiadásoknak 1,5-2 százalék körül kell lenniük. Svájcban és Ausztriában ez az érték 1,7, Németországban 1,6, míg az Egyesült Királyságban és Hollandiában 1,5 százalék. Nálunk évek óta egy százalék körüli ez az érték. Az EU-ban a környezetvédelmi kiadások átlagosan 80 százalékát viseli az egyes országok államháztartása és húsz százalékát az ipar.

Egy tapasztalati összefüggés azt mutatja, hogy az egy főre jutó GDP növekedésével egyes környezeti mutatók kezdetben romlanak, egy bizonyos szint felett azonban (ez évi mintegy tízezer dollár) a folyamat megfordul. Ennek okaként legtöbbször a növekvő társadalmi jólétet szokták említeni: a tehetősebbek már törődnek környezetük védelmével (is). Ugyanakkor ez csupán a környezeti mutatók szűk csoportjára igaz. Ilyen a vízminőség és néhány légszennyezést okozó vegyület (pl. kén-dioxid, szén-monoxid, nitrogén-oxidok) jelenléte. A természeti erőforrások felhasználására már nem igaz a fenti tétel, és a szennyezések közül is csupán azokra áll, amelyek helyben, viszonylag olcsón, jelentősebb életformaváltás nélkül is kezelhetők.

A GDP növekedésével mind több lehetőségük van az államoknak arra, hogy "eltávolítsák" a környezetszennyező forrásokat. Nyugat-Európa sok országa és az Egyesült Államok is rendkívül büszke arra, hogy az utóbbi évtizedekben nem csökkent, sőt csekély mértékben növekedett is az erdőterületük. Ám a faanyag iránti kereslet nem csökkent ezekben az országokban, csak éppen a saját erdeik helyett a tajgáról és a trópusokról szerzik be a szükségletüket. Mindezt bizonyítják a statisztikák: a nyolcvanas évek végén Kanada, Svédország, Finnország, a későbbi Oroszország, valamint Indonézia, Malajzia és Brazília volt a világ legnagyobb faexportőre, míg a fő importőr az Egyesült Államok, Japán és Nagy-Britannia. Vagyis a környezeti problémák sok esetben nem szűnnek meg, csupán áttolódnak egy szegényebb országba, régióba. A trópusokon az erdők területe évente 15 millió hektárral csökken.

A szigorú környezetvédelmi szabályok alkalmazása ellenére folyamatosan növekszik az EU "ökológiai lábnyoma" – állapította meg az Európai Környezetvédelmi Ügynökség közelmúltban közreadott jelentése. A sajátos környezetvédelmi mutatót – amely a felhasznált erőforrások, illetve a rendelkezésre álló területek arányát tükrözi – az egyes országok pazarló, illetve takarékos mivoltának bemutatására használják: ha egy országban a lábnyom értéke egynél kisebb, akkor ott több erőforrás van, mint amennyit felhasználnak, ha viszont az érték nagyobb egynél, akkor az illető ország mások rovására pazarolja a környezet kincseit. Egy holland polgár például tizenötször annyi környezeti erőforrást (vizet, talajt, levegőt, biomasszát, energiahordozót) használ fel, mint amennyi a rendelkezésére álló területen "megterem", az amerikai érték pedig még ennél is magasabb. A magyar ökológiai lábnyom 1,4 hektár, ami – figyelembe véve, hogy egy lakosra átlagosan kevesebb mint egy hektár jut – 40 százalékos túlhasználatot takar. Globális átlagban egy emberre 1,5 hektárnyi hasznosítható földterület jut.

EU-szabályok és magyar mentességek

Az Európai Unió közösségi környezetvédelmi szabályainak alkalmazása alól Magyarország négy területen kért átmeneti mentességet. Ezek fejlesztésére hazánknak összesen több mint 1600 milliárd forintot kell az elkövetkező több mint egy évtizedben költenie. A legtöbbet a települések szennyvízelvezetésének és -tisztításának megoldására kell fordítani, az erről szóló uniós irányelvnek való megfelelést Magyarország – a többi tagjelölt országhoz hasonlóan – legkésőbb 2015-ig vállalta. Az úgynevezett szennyezésre érzékeny területek esetében 2008-ra, a 15 ezer lakosúnál nagyobb agglomerációk esetében 2010-re, míg a 2 ezer és 15 ezer lakos közötti területek esetében 2015 végére kell kiépíteni a hálózatokat. Csak a költségvetésből finanszírozott szennyvízprogram végrehajtása összesen mintegy 845 milliárd forintot igényel. Ebből 2005-ig az előirányzat 300 milliárd forint. (A csatornahálózat fejlesztésére 1994 óta 400 milliárdot költöttek.)

A csomagolási hulladékokról szóló uniós irányelvnek megfelelően Magyarország azt vállalta, hogy az összes ilyen hulladék legalább 50 százalékának – ezen belül az üvegnek és a műanyagnak legalább a 15 százalékának – újrahasznosítását megoldja 2005 végéig. E célra az államnak és az önkormányzatoknak mintegy 12 milliárd forintot kell költeniük. A hulladékfeldolgozás az ipar oldaláról szinte már teljesen megoldott, ez jelenleg 30-35 százalékos újrahasznosítási arányt takar, további eredmények a lakossági szelektív hulladékgyűjtés bevezetésével érhető el – ez utóbbi térnyeréséhez technikai fejlesztések mellett drasztikus szemléletváltozás szükséges.

A veszélyes hulladékok égetéséről szóló irányelv alól Magyarország 2005 nyaráig kapott átmeneti mentességet. Jelenleg negyven égetőmű nem felel meg a közösségi előírásoknak, ezek korszerűsítésére a határidőig mintegy hétmilliárd forintot kell költeni. A nagy – 50 megawattóra teljesítmény feletti – tüzelőberendezések által kibocsátott légszennyező anyagok korlátozásáról szóló irányelv esetében a már meglévő berendezésekre vonatkozóan 2004 végéig szól a türelmi idő. Addig Magyarországnak hat erőművi, valamint egy cukorgyári és egy cementgyári kazán továbbfejlesztésére 17 milliárd forintot kell áldoznia.

Ezek mellett vannak még egyéb haladékot adó irányelvek is, amelyekre nem kellett Magyarországnak "alkudnia", mivel ezeket nemcsak a csatlakozó országoknak, hanem a tagállamoknak is 2004 után kell végrehajtaniuk. Így például az EU hulladéklerakókról szóló irányelvét 2009-ig, az integrált szennyezés megelőzését és csökkentését pedig 2007. október végéig kell teljesíteni. Jelenleg a Magyarországon lévő mintegy 2700 hulladéklerakó többsége nem felel meg az uniós szabályoknak, ezeket a megadott határidőig az államnak mintegy 136 milliárd forintos ráfordítással fel kell számolnia vagy korszerűsítenie. Az integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés megteremtéséhez kapcsolódóan egységes környezethasználati engedélyeztetési rendszert kell kiépíteni, erre – az apparátus bővítésével és a képzésekkel együtt – mintegy 425 milliárd forintot kell kiadnunk. Az ivóvízminőségről 2001-ben elfogadott kormányrendelet 2009 végéig elérendő EU-megfelelést céloz meg, ez pedig a megengedett határidőn belül van.

Az uniós ivóvíznormák teljesítésére több az időnk. A brüsszeli előírásoknál több természetes eredetű arzént tartalmazó vizet fogyaszt körülbelül 1,4 millió lakos. A magas bróm-, vas- és mangántartalom miatt összességében 4,5 millió honfitársunk környezetében kell javítani az ivóvíz minőségét. A terv szerint 150 milliárd forint ráfordítással 2009 végére oldanák meg ezt a problémát. Mivel az uniós előírások szerint nem a vízkivételnél, hanem a fogyasztói helyeken kell mérni a szennyezettséget, a hálózatok felújítása tovább növelheti a költségeket. Szakértői becslések szerint akkor teljesítheti az uniós normákat az ország, ha a gazdasági növekedés eléri a négy-öt százalékot, illetve nő a környezetvédelmi ráfordítások aránya.

Magyarországon tavaly összesen 170 milliárd forintnyi környezetvédelmi beruházás zárult le, illetve kezdődött el, ennek az összegnek 60-62 százaléka a központi költségvetésből és az önkormányzatok büdzséjéből származott. Az elmúlt években ezen a téren az állami szerepvállalás aránya még 73-75 százalékos volt. A központi büdzsé "visszavonulása" várhatóan a következő években is folytatódik. A vállalatok és önkormányzatok az elodázhatatlan fejlesztések finanszírozásához – Magyarország EU-csatlakozásáig – az évi 44 millió eurós ISPA-keretből, valamint kisebb mértékben a PHARE-programból kaphatnak támogatást, illetve a 30 milliárd forinttal működő környezetvédelmi alap célelőirányzattól, a vízügyi alaptól, valamint a Belügyminisztérium cél- és címzett támogatási keretéből is nyerhetnek szubvenciót. Az uniós források a csatlakozás után megnyílnak, de téved, aki azt hiszi, hogy az ország környezetvédelmi gondjai brüsszeli forrásokból megoldhatók.

Indul az NKP

Az idén júniusban fogadta el a kormány a Nemzeti Környezetvédelmi Programot (NKP). A következő hat évre szóló zöldcsomag összköltsége mintegy 4200 milliárd forint. Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter kiemelte: az európai uniós törekvéseknek és a magyarországi kihívásoknak egyaránt megfelelő komplex program felét a magyar költségvetés, 15 százalékát uniós források, a fennmaradó hányadot pedig a gazdálkodói szféra és az egyének adják. A program a természeti értékek megőrzését, a környezettudatosság erősítését szolgálja, de az is célja, hogy a gazdasági folyamatokban érvényesüljenek a zöld szempontok. Az NKP-ről az Országgyűlés az őszi ülésszakon tárgyal, és a program várhatóan már az idén elindul.

A 160 oldalas NKP-n belül az éghajlat-változási akcióprogram célja, hogy hat év múlva 6 százalékkal csökkenjen Magyarországon az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása. A vizek védelmét célzó akcióprogram révén a nitráttal szennyeződött kutak 3,6 százalékos aránya 2 százalékra mérséklődhet. A városi környezetminőség akcióprogram a városok területéhez viszonyított, egy lakosra jutó zöldfelület gyarapítását célozza. A vidéki környezeti minőség akcióprogram lényegében a 2015-ig tartó szennyvíztisztítási fejlesztések időarányos ütemét foglalja magában, a hulladékgazdálkodási akcióprogram pedig a szelektív hulladékgyűjtés teljes lakosságra vetített 3 százalékos arányát tízszerezné meg az elkövetkező hat évben. A környezet-egészségügy és élelmiszer-biztonság akcióprogram a légúti megbetegedések számát csökkentené a jelenlegi felére, a környezetbiztonsági pedig a toxikus vízszennyező vegyi anyagok felhasználását apasztaná. A program vonatkozik a környezettudatosság erősítésére is, ami az oktatáson kívül a környezetbarát minősítési rendszerek megvalósítását tartalmazza.

A bejelentés után rögtön felbukkantak a programmal kapcsolatos szkeptikus vélemények. Egyes szakértők szerint miközben a kormány azt ígérte, hogy 4200 milliárd forintot költ a következő hat évben környezetvédelemre, a közvetlen ráfordítás valójában csak 900 milliárd lesz. A 4200 milliárd felét ugyanis gazdálkodási, önkormányzati és lakossági ráfordítások teszik ki, amelyek csak áttételesen érintik a környezetvédelmet. Ide elsősorban olyan fejlesztések tartoznak, amelyeket mindenképpen, az NKP nélkül is végre kell hajtani. Ilyenek például az uniós csatlakozás után kötelezővé váló vállalkozás- és intézményfejlesztések vagy a csatornaépítések.

A fennmaradó 2100 milliárd forintból 800 milliárdot a közvetett környezetvédelmi beruházásokra szánnak. Ide olyan invesztíciók tartoznak, mint a vasútfejlesztés vagy az útépítés, amelyeknek érdemi környezetjavító hatása lehet. Ilyen beruházásoknál elfogadott számolási mód, hogy az építés költségeinek 70 százalékát infrastrukturális fejlesztésnek, 30 százalékát környezetvédelmi ráfordításnak számolják el. Szintén jelentős összeget fordítanak (400 milliárd forintot) a működési kiadásokra, például a környezetvédelemmel foglalkozó intézmények működtetésére. A környezetvédelemre szánt keretet folyamatosan növekvő ütemben költik el: 2003-ban 105, míg 2008-ban már 221 milliárdot.

Az NKP előkészítésében részt vevő szakmai szervezetek egyébként a 4200 milliárdnál jóval nagyobb summát tartottak volna elfogadhatónak. Az eredeti terv szerint ugyanis több mint 5900 milliárd forintot költöttek volna az NKP-re, amiből 1255 milliárd lett volna a tényleges ráfordítás. A környezetvédelmi minisztérium szerint a kisebb összeg is elég a tervek végrehajtásához. Mivel a programban megfogalmazott célok 85 százaléka uniós előírás, ezek megvalósításához lehet EU-s támogatásokat igényelni. Ugyanakkor az NKP költségvetési részére – egyelőre – sem állami, sem pénzügyminisztériumi garancia nincs. Az NKP költségvetése csak előrejelzés, nem konkrét terv. Ma még nem lehet tudni, hogy ebből az összegből a következő évek költségvetési tervei mennyit tartalmaznak majd ténylegesen.