Kevesen és betegen

Akinek van munkája, nem szívesen megy táppénzre

Az anamnézis feltárásához néhány évtizedet vissza kellene menni az időben. Az egészségszociológia szerint ugyanis a társadalmi tünetek jelentkezése nem azonos a betegség keletkezésével. A lappangási idő években mérhető. E helyütt el kell tekinteni a régmúltba vezető történelmi előzményektől. Azonban a közelmúlt – a legfrissebb teljes statisztikai adatok 2001-re vonatkoznak – társadalmi és gazdasági folyamatának elemzésekor a fontosabb összefüggéseket érdemes megemlíteni.

Távol a munkaerőpiactól

A 2001. esztendő a munkaerő-piaci mutatókat ismerve nem tekinthető sikeres évnek. (Laky Teréz: Munkaerőpiac Magyarországon 2001-ben, Munkaerőpiaci Tükör 2002.) Csökkent ugyan a munkanélküliség, ám a foglalkoztatottak száma nem emelkedett. S bár évek óta lassanként kitolódik a nyugdíjkorhatár, a gazdaságilag inaktív, vagyis a nem foglalkoztatottak és munkát sem keresők száma tovább nőtt. Magyarország gazdasági eredményeinek ellenére képtelen lépést tartani a foglalkoztatás növelésében az Európai Unióval. A szóban forgó évben volt olyan időszak, amikor a pályakezdőket nem számítva 590 ezren regisztráltatták munkanélküliként magukat, többen, mint 1995 óta bármelyik esztendőben. Ugyanakkor a gazdaság bizonyos területein élénk volt a munkaerő-kereslet, s ez az egyensúlyhoz ugyan elegendő volt, a növekedéshez azonban nem – állítja a kutató. Az elbocsátottak jelentős része talált új munkát, munkahelyet.

A foglalkoztatottak 2001-ben több mint 900 ezer gazdasági szervezetben dolgoztak: 840 ezer vállalkozásban, 15,6 ezer költségvetési és társadalombiztosítási, valamint 67 ezer nonprofit szervezetben. A 840 ezer vállalkozás több mint fele egyéni vállalkozás, igaz, idetartoznak a "másodállásban" vállalkozók is. A hazai gazdaság előnytelen szerkezetére már sokszor felhívták a szakemberek a figyelmet, s arra is, hogy a jelenlegi szabályozók sem támogatják e struktúra átalakulását. Több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után még mindig csak a legkisebbek száma gyarapodik. (Igaz, a világ számos országában is megfigyelhető e jelenség, csakhogy másutt jóval erősebbek a középvállalatok.) A hazai 900 ezer gazdasági szervezet 96 százaléka 1-9 embert foglalkoztató mikrovállalkozás. A kis- és közepes méretű cégek száma aránytalanul kevés. Ez a sajátos szerkezet a foglalkoztatottságnak sem kedvez. Ilyen helyzetben annak bővülését leginkább az új beruházásoktól lehet remélni. A cégek, köztük természetesen a kisebb méretűek is, csak nagyon jó és viszonylag tartós kereslet esetén szánják rá magukat munkaerő-felvételre.

A szolgáltatás fejlődése

A stagnáló foglalkoztatás és a gazdaságilag inaktívak magas aránya miatt az EU 15 tagországa és a csatlakozni kívánók között Magyarországon a legalacsonyabb (!) a népességből a rendelkezésre álló munkaerő állománya. A munkavállalási korú férfiak 27, a nők 38 százaléka maradt távol önként vagy kényszerből a munkaerőpiactól. A 15-64 évesek 40 százaléka inaktív – munkanélküli, tanuló vagy gyermekével otthon lévő –, vagyis több mint 2,7 millióan nem dolgoznak. Magyarországon jellemzően a férfiak a keresők, annak ellenére, hogy a 10,2 milliós népességnek a többsége nő, csupán 47,6 százaléka férfi. Hazánkban 2001-ben a 3,8 millió kereső 80 százaléka, azaz 3,1 millió ember 25-54 éves, vagyis a szakirodalom szerint legjobb munkavállalási korban volt. A fennmaradók közül azonban csak kevesen vettek részt a szervezett, tehát bejelentett, adózó gazdaság munkaerőpiacán. Szerencsére – nem költségvetési, hanem szociológiai szempontból – ezek az emberek is találnak alkalmi vagy rendszeres munkát, hogy megélhetésüket valamelyest biztosítsák, még ha nem is legális módon. Jó hír, hogy a regisztrált keresők 60 százaléka a szolgáltatásban dolgozik. Manapság ugyanis ez az ágazat a fokmérője a gazdaság modernizációjának, e szektor fejlettségén mérhető a jólét emelkedése. Nyugat-Európában ez az arány 70 százalékos.

A Központi Statisztikai Hivatal munkaerő-felmérésében 2001-ben 2,2 millió munkavállalási korú inaktív embert regisztráltak. Közülük 400 ezren szeretnének dolgozni. A kérdésre, hogy miért nem keresnek munkát, 112 ezren válaszolták azt, hogy nincs vagy nem találnának megfelelő munkát. Mindössze 8 ezren állították, hogy csak rosszul fizető munkát kapnának. A regisztrált munkanélküliek száma 364 ezer volt, a munkanélküliségi ráta 8,7 százalékon állt. A hazaitól eltérő nemzetközi mérce szerint Magyarországon 230 ezer ember keresett aktívan munkát 2001-ben. A munkanélküliségi ráta 5,7 százalék volt. Ahhoz, hogy Magyarország 2010-re az EU-ban célul tűzött 70 százalékos foglalkoztatási szintet elérje a 15-64 éves korosztályban, a jelenleg foglalkoztatottak számát összesen egymillióval kellene növelni. A rendelkezésre álló idő alatt 100-110 ezer új munkahelyet kellene teremteni. Valamennyi munkanélküli foglalkoztatásán túl el kellene érni, hogy 600-700 ezer inaktív is munkába álljon. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a szociális ellátó rendszerek reformja, a nem hagyományos munkahelyek meghonosítása, a munkát terhelő adók mérséklése és számos szabályozás megváltoztatása.

Halál előtti egyenlőtlenség

Ez azonban csak az egyik feltétel. A másik a magyar társadalom egészségi állapotának javítása. "Hazánkban az elmúlt közel három évtized során bekövetkezett nagymértékű egészségromlás, növekvő korai halálozás, a különböző betegségek halmozódása súlyos társadalmi krízis tünete. A romló egészségi állapot – egy pszichológiai kifejezést kölcsönvéve – társadalmi méretű „szervbeszéd". A társadalmi változások következtében, a növekvő tehertételek kiegyensúlyozási képtelensége miatt, a feltételek teljesítését egyre kevésbé voltak képesek az emberek ép testtel és ép lélekkel elviselni. Magát az „életben maradást" kockáztatva az élet csak több sérüléssel és nagyobb veszteséggel vihető tovább." (Losonczi Ágnes: Az egészség társadalmi veszélyeztetettségéről..., Népesedés és népességpolitika, Századvég Kiadó, Budapest, 2001.) Ma Magyarországon többen halnak meg, mint ahányan születnek – írja a szociológus. Sokan halnak meg olyanok, akik még élhetnének. A világra jöttek jelentős része veszélyeztetett. A társadalom leginkább életerős, fenntartó ága – a középkorú férfiak – háborús időkre emlékeztető mértékben pusztulnak. A társadalom egésze, jelene, sőt jövője is fenyegetett. Ma Magyarországon a férfiak kockázata nagyobb, mint Zimbabwében.

Az okokat kutatva messze, a szocializmusig kellene visszamennünk. Ennek keserű és fájdalmas örökségét azonban nem szüntette meg a rendszerváltás. A kedvezőtlen feltételek egy része megváltozott ugyan, ám az új feltételekhez való alkalmazkodás miatt kevesen éreztek könnyebbséget. A helyzetet Losonczi Ágnes a "védtelenség átstrukturálódásaként" jellemezte. A gyors összeomlást lassú építkezés követte. A gazdaság növekedésének eredményeiből a legszegényebbek még ma is alig részesednek. A társadalom polarizálódása folytatódott. A szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak. A soványka középosztály csak nagy áldozatok árán gyarapszik, de ezért gyakran az egészségével kell fizetnie. Az országot jellemző földrajzi, gazdasági, infrastrukturális egyenlőtlenségek a társadalom egészségi állapotában is tükröződnek. (A Szabolcs-Szatmár-Beregben élők sok tekintetben a legrosszabb helyzetben vannak.) Az elmaradottabb térségekben élők között gyakoribb a betegség, magasabb a halandóság. Akinek több jut a társadalmi javakból, aki civilizált környezetben, jó körülmények között él, magasabb iskolai végzettséggel bír, annak nagyobb az esélye a hosszabb életre. Akinek rosszabb, annak rosszabb. Ezt nevezi Józan Péter a "halál előtti egyenlőtlenségnek". (Epidemiológiai válság Magyarországon a kilencvenes években, Statisztikai Szemle, 1-2. szám.)

A magyarok egészségi állapotának mutatói nemzetközi összehasonlításban is rosszak. A halálozási viszonyok romlása az 1960-as években kezdődött. A 2000-ben számolt statisztika szerint a meghalt férfiak csaknem 40 százaléka 60 évnél fiatalabb volt. A születéskor várható élettartam a férfiak esetében átlagosan 7,7, a nőkében 5,6 évvel alacsonyabb az Európai Unió országainak átlagánál. Márpedig egészséges humán erőforrás nélkül nincs gazdasági növekedés. A GDP 5,78 százaléka ment veszendőbe a különböző betegségek miatt. Ebből 0,7 százalékpontért az aktív népesség idő előtti halálozása, valamivel több, mint egy százalékpontért az új rokkantak, 2,88 százalékpontért a táppénzes állomány, 1,13 százalékpontért a betegszabadság miatt kieső munkaerő okolható. (Világgazdaság, 2003. április 8.)

A hiányzás okai

Annak ellenére, hogy a társadalom, azon belül is a munkaképes korosztály egészségi állapota rossz, az elmúlt hat évben szinte folyamatosan csökkent a szakirodalom által "egész heti távollétnek" nevezett munkahelyi hiányzások száma. S bár az adatok nem adnak teljes képet a hiányzásokról, mert a munkaerő-felmérésekben csak az egész hetes távolléteket rögzítik, mégis jól mutatják, hogy nemcsak a hiányzások mértéke csökkent, de okai is módosultak. A kilencvenes évek elején a távollét leggyakoribb oka mindkét nem esetében a betegség volt. A töréspont 1995. Ettől az évtől kezdve a távollévők relatív többsége szabadságra, s nem betegállományba ment. A betegség miatti hiányzások aránya azóta is folyamatosan csökken. Olyannyira, hogy 2000-ben már az egész heti távollétek fele szabadság volt. Ráadásul, a foglalkoztatottak közül szabadságon lévők aránya is csökkent. (Nagy Gyula: Tényleges és szokásos munkaidő 1992 és 2000 között, Munkaerőpiaci Tükör, 2002.)

Az okokat számba véve elképzelhető, hogy például a foglalkoztatottak korösszetétele miatt csökkent a munkaerő-állomány átlagos szabadsága. De az is lehet, hogy a szabadságok kiadása inkább a munkaadók, nem pedig a munkavállalók igényei szerint történik. Nehezebben igazolható, de korántsem elképzelhetetlen az a magyarázat, hogy az alkalmazottak jelentős többsége látva a munkaerő-piaci helyzetet, egyszerűen attól fél, könnyen eleshet a kenyérkeresettől, ha sokat betegeskedik. S ha mégis a betegség erősebb, az emberek többsége inkább "csúsztat", azaz a túlórákban ledolgozott munkaidőért nem fizetséget kér, kap, hanem "szabadságot" – persze nem hivatalosat – a rendes, szokásos munkaidőből. Megesik, hogy a más "brigádban" dolgozó kollégával cserél munkaidőt. Nem ritka a csak papíron kivett szabadság sem. Ez a technika például kiválóan alkalmas arra, hogy a váratlanul jött betegséget ne kelljen táppénzen kiheverni. De ha nincs más megoldás, végső esetben szabadságot vesz ki a munkavállaló, ha az orvos ágyba parancsolja. Ez persze azzal is jár, hogy a regenerálódásra, pihenésre szánt idejét fogyasztja, ami egyértelmű oka lehet a korai halálnak. Némely kutató, köztük az idézett Laky Teréz is, vitatja ezen technikák elterjedtségét. Azzal érvelnek, hogy például a csúsztatás több műszak esetében nehezen megvalósítható. A jó munkaerőt, még ha olykor beteg is, megbecsüli a munkaadó.

A szerző által végzett, igaz, korántsem reprezentatív felmérés szerint a fenti taktikák gyakorinak mondhatók. Azt azonban nem sikerült bizonyítani, hogy a munkaadók elkerülendő a járulékfizetést, megválnak a betegeskedő munkatársaktól. A felmondásnak ennél sokkal finomabb eszközei vannak. Az egyik, hogy a "létszám felettiekkel" éves szerződést kötnek, így szükség esetén különösebb gond nélkül csökkenthetik a dolgozók számát. A másik a cégen belüli áthelyezés rendszerint olyan munkakörbe vagy telephelyre, amitől előbb vagy utóbb az alkalmazott önként válik meg. Egyik esetben sem kell a munkaadónak végkielégítést fizetnie.

Elbocsátott anyukák

Az érvényben lévő jogszabályok nemigen védik betegügyekben a munkavállalókat. Az 1996-os vonatkozó törvény szerint a betegség első 15 napjára járó táppénzt a munkáltató köteles fizetni, a társadalombiztosítás csak az ezt meghaladó időszakot finanszírozza. Ráadásul ezt is úgy, hogy a táppénzkiadások harmada a munkáltatót terheli. Így hát könnyen előfordulhat, hogy a munkaadó megválik az alkalmazottól, még ha az a legjobb munkaerő is. (Ezt is vitatják a szakemberek, hiszen a legjobb munkavállalóktól nem szoktak megválni.) A gyerekes anyukákat azért bocsátják el, mert akadályozzák a munka menetét, és nem a betegség miatt. A KSH adatai szerint 1990-ben naponta átlagosan 272 ezren voltak táppénzen. A gazdaság összeomlása elől sokan menekültek táppénzre abban az évben. Két évvel ezelőtt már csak 112 ezren. Első pillantásra úgy tűnhet föl, hogy erősen csökkent a naponta táppénzen lévők száma 2001-re. Utánaszámolva azonban kiderül, 2001-ben a munkavállalók számához képest alig javult ez az arány. Egy másik mutató szerint az összes táppénzen töltött napok száma 1990-ben 99,4 millió, 2001-ben már csak 42,6 millió nap volt. Eközben viszont az egy táppénzes napra jutó kiadások 245 forintról 1508 forintra emelkedtek. Mielőtt komoly következtetéseket vonnánk le az adatokból, érdemes felidézni, hogy a szocializmusban és a rendszerváltás környékén a betegszabadság sok mindenre jó volt. Ezzel az ürüggyel lehetett maszekolni, szabadságra menni, így hívták a legalizált lógást is. Ma inkább az orvosi kartonokból tudhatnánk meg többet a társadalom egészségi állapotáról, mintsem a táppénzes napok számából.

A szociológus szerint a "betegséggé medikalizálódott" problémát az egészségügy önmagában nem tudja orvosolni. Változás, eredmény csak akkor várható, ha a népegészségügyi szakma, a politikai döntéshozók, a végrehajtó intézmények és a gazdaság aktív szereplői, tulajdonosok, munkaadók és munkavállalók a napi politikán és pillanatnyi érdekeken felülemelkedve hosszabb távú stratégiát dolgoznak ki együttesen. E nélkül minden mondat, ami a gazdaság élénkülését és a jólétet ígéri, csak kampányfogás.