Bizonytalan jelen, növekedési kilátások

A magyar gazdaság perspektívái

A magyar gazdaság nemzetközi megítélése 2003 nyarán kevésbé kedvező, mint az 1997 óta eltelt időszakban bármikor. Azt is mondhatjuk, hogy a kilencvenes évek átalakulását lezáró gazdasági konszolidáció óta először tapasztalhatók komolyabb makroszintű válságjelenségek. Hosszú idő után Magyarországra már nem mint a régió egyik élenjáró országára tekintenek a nemzetközi intézményekben és befektetői körökben; sokkal inkább a közelmúlt hibás gazdaságpolitikai lépései által is leleplezett, gyengébb makrogazdasági alapokra utalnak. A helyzet azonban távolról sem drámai, nem hasonlítható az 1995-ös magyar vagy az 1997-es cseh válsághoz sem, ezért nem tesz indokolttá drasztikus stabilizációs intézkedéseket sem.

Meglepő gazdaságpolitikai lépések

A jelenleg tapasztalható gazdasági feszültségek okai sokrétűek. Annyit mindenesetre célszerű leszögezni elöljáróban, hogy a május végén és júniusban hozott – szerencsésnek éppen nem mondható – gazdaságpolitikai döntések csak látványosan érzékelhetővé tették, de nem okozták a magyar gazdaság versenyképességi és egyensúlyi problémáit.

A forint árfolyamsávja június 4-ei eltolásának szándékolt üzenete – a központi árfolyam 2,26 százalékos leértékelésével – feltehetően az volt, hogy a költségvetési megszorítások esetén, valamint a fiskális és a monetáris politikai hatóságok koordinált döntéshozatalakor gyengébb árfolyamszint mellett is elérhetők a középtávú inflációs célok. Mégpedig úgy, hogy közben a versenyképességi és az egyensúlyi szempontok is érvényre juttathatók. Ezzel az intencióval szemben a befektetők inkább egyfajta negatív szignálként értelmezték a döntést, ami egyrészt a magyar gazdaság instabilitását, másrészt a monetáris politika inkonzisztenciáját kommunikálta számukra. Kétségtelen, hogy a folyamatosan nyilvánosságra kerülő negatív makrogazdasági adatok egyre kedvezőtlenebb színben tüntetik fel a magyar gazdaságot. Azt mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy még a 2,7 százalékos első negyedéves növekedés is fél százalékponttal nagyobb, mint a cseh vagy a lengyel GDP (egyaránt 2,2 százalékos) bővülése. Ugyanakkor az egyensúlyi mutatók rosszabbak, és Magyarország vitathatatlanul elveszítette két legfontosabb regionális versenytársával szemben a korábbi években tapasztalt előnyét.

Tartósan gyenge világgazdasági konjunktúra

A lassúbb növekedés mögött meghúzódó okok egyik része külső eredetű. A világgazdasági konjunktúra lanyhulása, az eurózóna gazdaságainak és különösen Németországnak a gyengélkedése alapvetően korlátozza a magyar gazdaság külpiaci lehetőségeit. Bár recesszióról egyelőre nem beszélhetünk, a nagy nyugat-európai gazdaságok elhúzódó, stagnálás-közeli állapota rövid távon nagyon megnehezíti egy exportvezérelt gazdasági növekedés kibontakozását.

Amint az az ábrából is kiderül, a magyar gazdaság tendenciájában szorosan együtt mozog az eurózónáéval, bár negyedévről negyedévre 1,5-2,5 százalékponttal meghaladja azt. Paradox módon a túlzottan szoros integrálódás az európai gazdaságokhoz jelenleg inkább hátrány, mintsem előny. A magyar exportáló vállalatoknak érdemes egy új külpiaci reorientációban gondolkodniuk, ami szinte tükörképe a 10-13 évvel ezelőtt lezajlott folyamatoknak. Akkor a keleti piacok elvesztését és leépítését a nyugat-európai – elsősorban a hagyományos német, osztrák és olasz – piacokra történő fokozatos behatolás ellentételezte. Most a közép- és kelet-európai országokban a gazdasági növekedés lényegesen gyorsabb, a piacok (az importkereslet) bővülése pedig számottevően meghaladja az eurózónában rejlő lehetőségeket.

Versenyképességi problémák

A meglevő külpiaci lehetőségek kihasználása is komoly nehézséget okoz a hazai gazdasági szereplők többségének. A tavalyi parlamenti és helyi önkormányzati választásokhoz kapcsolható, 2001 derekától kibontakozó – és a kormányváltás ellenére folytonosságot mutató – populista gazdaságpolitikai intézkedések együttese ugyanis egyértelműen aláaknázta a magyar exportáló vállalatok nemzetközi versenyképességét.

Mindezt a legplasztikusabban az euróban mért fajlagos bérköltségváltozás mutatójával szemléltethetjük: 2001-ben és 2002-ben együttesen a külgazdasági teljesítmény szempontjából meghatározó feldolgozóipari vállalatok euróban mért fajlagos bérköltsége közel 25 százalékkal emelkedett. Amint az táblázatunkból is kiderül, a versenyképesség-romlás meghatározó tényezője a termelékenység javulását messze (2001-ben közel 10 százalékkal, 2002-ben is több mint 7 százalékkal) meghaladó béremelkedés volt. A versenyszektorban is megfigyelhető túlzott bérnövekedés persze részben állami intézkedések eredménye: a minimálbér kétszeri emelése, valamint a közszférában végrehajtott példátlan mértékű béremelések tovagyűrűző hatása a feldolgozóipari bérek indokoltnál nagyobb emelkedéséhez is döntő mértékben járult hozzá. Ehhez járultak még a későbbi tényadatokat számottevően meghaladó vállalati inflációs várakozások, amelyek ugyancsak feljebb srófolták a béreket.

Ráadásul a már forintban is példátlan mértékű béremelkedéssel egyidejűleg a magyar fizetőeszköz jelentősen felértékelődött az euróval szemben. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezek a folyamatok éppen a világgazdasági prosperitás dekonjunktúrába fordulásával egy időben mentek végbe, akkor inkább azon kell csodálkoznunk, hogy ilyen körülmények mellett miként tudta egyáltalán megúszni az idei első fél évig a magyar gazdaság a külső egyensúlyhiány drámai növekedését.

Ennek magyarázata részben az, hogy a forint korábbi alulértékeltsége és a sokáig kelet-közép-európai összevetésben is nyomott magyarországi bérszínvonal miatt 2001-ben még csak a korábban felhalmozott versenyképességi előnyünk egy részét éltük fel; a 2002-es intézkedések nélkül a "bérfelzárkózás" üteme még elviselhető lett volna. Az azonban, hogy a külső egyensúly – a folyó fizetési mérleg egyenlege – tavaly csak szerény mértékben romlott (sőt a külkereskedelmi mérleg egyenlege még javult is), már bővebb magyarázatot igényel.

A külső egyensúlyhiány és okai

Normális állapotban az egyes gazdasági szektorok – a lakosság, a vállalatok, az államháztartás és a külföld – egymáshoz viszonyított pozíciója viszonylag egyszerű képlettel írható le. Alapvetően a lakosság megtakarításai – pontosabban megtakarításainak és hitelfelvételének egyenlege – fedezik a vállalatok jövőbeni növekedést megalapozó beruházásainak hiteligényét, valamint az államháztartás (nem kiugró mértékű) finanszírozási szükségleteit. Amennyiben felzárkózó gazdaságról van szó, úgy a természetesnek mondható modernizációs deficit miatt átmenetileg jelentősebb külföldi források bevonására is szükség lehet. Ha a konjunktúraciklus fellendülése várható, akkor a vállalati beruházások meglódulása miatt a külföldi finanszírozás szerepe megnő, és a folyó fizetési mérleg egyenlege romlik. Ellenkező esetben, vagyis lanyha konjunkturális időszakban a külső egyensúlyhiány csökkenése valószínű.

A magyar gazdaság azonban már jó ideje patologikus állapotban van. A betegség tünetei latensen már a múlt évben jelentkeztek, de csak az idei év első negyedévére váltak nyilvánvalóvá. Az államháztartási hiány tavalyi drasztikus megugrása (a hivatalos hiány megközelítette a GDP 10 százalékát) ugyan részben a korábbi évek kreatív könyvelésének tisztázásából fakadt, de a tényleges makrogazdasági hatást kiváltó hiány is elérte a bruttó hazai termék 7,5 százalékát. Ehhez a fenntarthatatlan ütemű állami költekezéshez járult a háztartások szinte csillapíthatatlan mértékű hiteléhsége, ami abból fakadt, hogy az államilag támogatott, rendkívül kedvezményes feltételű ingatlanhiteleket használt lakások vásárlására is kiterjesztették. A gazdaság viszonylagos stabilitását és külső egyensúlyát ebben a helyzetben a vállalatok ugyancsak szokatlan viselkedése biztosította: nem pusztán visszaesett a beruházási célú hitelfelvétel, de a vállalatok saját forrásaik jelentős részét sem használták fel. Szabad pénzeszközeiket bankbetétekben tartották, átmenetileg lehetővé téve ezzel a háztartások növekvő hitelfelvételének, illetve az államháztartás kiadási expanziójának belföldi finanszírozását.

2003 első negyedévében aztán ez a viszonylagos – és rossz típusú alkalmazkodásokra épülő – egyensúly látványosan felborult. Egyrészt, a vállalatok viselkedése kezdett visszatérni a szokásos kerékvágásba. A múlt évben lekötött betéteiket felhasználták, sok esetben nem is beruházási célokra. Valószínű, hogy a nehezedő gazdasági helyzetben egyre több cég kényszerült rá a tartalékok átmeneti felélésére. Bár hitelfelvételük – 2002 utolsó negyedévéhez hasonlóan – tovább csökkent, a tavaly felduzzadt betétállomány leépítése következtében a vállalatok már nem finanszírozzák a lakosság és az állam költekezését. Ezzel párhuzamosan a lakosság az idén januárban már több hitelt vett fel, mint amennyivel megtakarításait gyarapította. A lakáshitelek igénybevétele ugyanis alig csökkent a csúcsponthoz, a tavaly őszi hónapokhoz képest – a lakosság hosszú lejáratú hitelfelvételei havi átlagban meghaladják a 65 milliárd forintot –, miközben a háztartási megtakarítások a 2002 eleji szinten stagnálnak. Erre a jelenségre, vagyis hogy a magyarországi háztartások – negyedéves szinten – nettó hitelfelvevők lettek, még nem volt példa Magyarország legújabb kori gazdaságtörténetében.

Amennyiben átmeneti állapotról lenne szó, amikor a vállalati hitelek már nem, a lakossági megtakarítások pedig még nem finanszírozzák az államháztartás hiányát, nem kellene nyugtalankodnunk. Ami aggasztó, az az, hogy a háztartási megtakarítások – amelyek emelkedésére a korábbinál számottevően magasabb kamatszint mellett azért bizton számíthatunk – a beruházási pangás időszakában sem tudták fedezni a vállalati szektor nettó finanszírozási igényét. A jelenlegi trendek fennmaradása tehát még az államháztartás hiányának fokozatos csökkenése esetén is a külső finanszírozási igény növekedéséhez és az ország adósságának felduzzadásához vezetne. Ennek elkerülésére nemcsak a lakossági megtakarítások ösztönzése és az államháztartási hiány egyidejű mérséklése szükséges – a kialakult helyzetben egyik sem ígérkezik könnyű feladatnak –, hanem Magyarország működőtőke-vonzó képességének javítása is elengedhetetlen.

Folytatódó dezinfláció

Az infláció csökkenése az elmúlt néhány hónapra kiterjedő időszak jószerével egyetlen gazdaságpolitikai sikere. Nemzetközi összevetésben ugyanakkor ez az eredmény már korántsem tűnik annyira kiválónak: 2003 májusában a magyarországi fogyasztói árak 12 hónapra visszatekintő emelkedése közel 1 százalékponttal meghaladta a 2004-ben csatlakozó EU-tagjelöltek inflációjának átlagát. Mindenesetre 2003 májusáig folytatódott a 2001 közepe óta tartó dezinfláció: a 2002 decemberi 4,8 százalékról májusra 3,6 százalékra mérséklődött a 12 havi árszintváltozás. A magyarországi dezinfláció azonban alapvetően külső hatások eredménye; ezt jól mutatja, hogy 2003 első négy hónapjában a forintban számított importárak 3,2 százalékkal csökkentek. A szabályozott árakon kívül valamennyi termék- és szolgáltatáscsoportban lassult az áremelkedések üteme, sőt az élelmiszerárak egyenesen csökkentek: 2003 májusában átlagosan fél százalékkal alacsonyabbak voltak, mint egy évvel azelőtt. Persze az élénk lakossági kereslet miatt a külpiaci árcsökkenés csak részben érvényesült a belföldi fogyasztói árakban – az iparcikkek árszintje még mindig magasabb, mint egy évvel korábban volt. Ráadásul február óta ebben a termékcsoportban nem lassul az áremelkedés: a 12 havi infláció hónapról hónapra változatlanul 1,2 százalék. Alig mérséklődik a piaci szolgáltatások árindexe: tavaly májushoz képest mindössze 0,8 százalékpontos az infláció lassulása (8,2 százalék). Mindez ugyancsak arra utal, hogy a háztartások dinamikusan bővülő fogyasztásának időszakában az áremelkedések üteme csak kismértékben lassul – még erős árfolyam és alacsony világpiaci árszint mellett is. Bár március óta gyorsul a szabályozott árak emelkedése, még mindig csak épphogy eléri az átlagos infláció szintjét. Azt, hogy az árindex közelmúltbeli lassulásában az élelmiszeráraknak és a hatósági díjszabásnak kitüntetett szerepe van, jól mutatja, hogy a feldolgozatlan élelmiszer-, energia- és üzemanyagár-változások nélkül számított maginfláció 2003 májusában 4,5 százalék volt.

Az év hátralevő részében a fogyasztói árak alakulását három fő tényező befolyásolja. Nem egyértelmű az egzogén tényezők hatása: a deflációs világgazdasági környezet tartósnak ígérkezik, ugyanakkor a világpiaci olajárak és az euró/dollár árfolyam legfeljebb semleges hatású, de valószínűbb, hogy inkább kismértékben növelik az importált inflációt. Másrészt, a lakossági fogyasztás bővülése egyre kevésbé lesz expanzív, vagyis keresleti oldalról gyengül az áremelkedési nyomás. Végül, a forint árfolyamának romlása az importárak emelkedését vonja maga után, ami tompítottan ugyan, de a belföldi fogyasztói árakban is megjelenik. Emellett számolnunk kell azzal is, hogy a közelmúlt fokozatosan lassuló áremelkedési üteme jelentősen mérsékli a gazdasági szereplők inflációs várakozásait. Mindezek alapján az év átlagában 4,6 százalékos infláció várható, decemberben pedig 5 százalék közelében lehet a 12 havi fogyasztóiár-index. 2004-re éves átlagban 4 százalékos, decemberre pedig a jegybanki 3,5 százalékos célt alig meghaladó infláció valószínű.

Az ipari termelői árak 2003 első öt hónapjában csak 0,3 százalékkal emelkedtek 2002 azonos időszakához képest. Az exportárak 2,6 százalékos esésével szemben a belföldi árak 3,9 százalékkal nőttek (amiben a közüzemi díjak 6 százalék feletti emelkedésének van kitüntetett szerepe.) Az év hátralevő részében az árnövekedés üteme enyhén gyorsul, és 2003 átlagában 1 százalék körül lehet.

Árfolyam- és kamatpolitika

A forint euróárfolyamának idei első félévi alakulása jól tükrözte a makrogazdasági fundamentumok egyre világosabban észlelhető romlását és a gazdaságpolitikai lépések ellentmondásosságát. Az évet a forint az árfolyamsáv erős széléhez közel kezdte, és január közepére elérte a sáv szélét. Az árfolyamsáv kiszélesítésére, illetve eltolására irányuló spekulációt elsősorban Magyarország országkockázati megítélésének javulása táplálta. A 2004-es uniós csatlakozás kézzelfogható közelségbe kerülése a makrogazdasági egyensúly romlása ellenére is mérsékelte a kamatprémiumot, ezt azonban a jegybank kamatpolitikája egy ideig nem követte. Január 16-án, illetve 17-én aztán az MNB kétszer is radikális kamatvágásra kényszerült: az alapkamat 48 óra leforgása alatt összesen 200 bázisponttal, 6,5 százalékra csökkent. Ezt követően a forint euróárfolyama május végéig a 242-248 közötti sávban mozgott. Május utolsó napjaiban aztán a forint hirtelen meggyengült; ekkorra egyre nyilvánvalóbbak lettek a magyar gazdaság külső egyensúlyi problémái, és a devizapiac, bár némi késéssel, de elvégezte a szükséges árfolyam-korrekciót.

Ebben a helyzetben jelentette be a Pénzügyminisztérium és az MNB a forint árfolyamsávjának eltolását, mégpedig a sávközép 2,26 százalékos, 282,36 forint/euróra történő gyengítésével. A döntést általános értetlenség és zavar fogadta, ami a forint további látványos gyengüléséhez vezetett. A külföldi befektetők bizalma egyértelműen megingott, a magyar gazdaságpolitika inkonzisztenssé, bizonytalanná válását vélték észlelni. A megváltozott bizalmi környezetben a jegybank további kétszeri, összesen 300 bázispontos kamatemelése is csak megállítani tudta a forint értékvesztését: június végén egy euró 266,3 forintot ért. Ez az árfolyamszint ugyan több mint 10 százalékkal gyengébb, mint január elején volt, hosszabb távot – például a forint árfolyamsávjának 2001 május eleji kiszélesítése óta eltelt időszakot – tekintve azonban még mindig a forint euróval szembeni enyhe reálfelértékelődését jelzi, és a folyamatosan gyengülő zlotyval, valamint a sokáig trendszerűen erősödő cseh koronával szemben a magyar fizetőeszköz csekélyebb volatilitását mutatja.

A növekedés szerkezeti jellemzői

A 2003 első negyedévi GDP-növekedés (2,7 százalék) a gazdaság lassulását mutatja ugyan, ez azonban önmagában – az adott nemzetközi feltételek mellett – még mindig nem számít rossz teljesítménynek. A szerkezeti jellemzők ugyanakkor egyértelműen alátámasztják mindazt, amit korábban a vállalatok versenyképességének romlásáról, gyenge beruházási aktivitásáról, illetve a lakosság túlságosan gyors fogyasztásnövekedéséről írtunk.

Ami a GDP előállítását illeti, különösen a feldolgozóipar hozzáadott értékének 0,5 százalékos csökkenése ad okot aggodalomra. Ez ugyanis (figyelembe véve a feldolgozóipari termelés első negyedévi 3,5 százalékos növekedését) egyértelműen arra utal, hogy az alacsonyabb hozzáadott értékű ágazatok felé tolódott el az ipari termelés szerkezete. Ebből az is következik, hogy a növekedés forrása jelenleg szinte kizárólag a szolgáltatások és az energiaszektor teljesítménye, ami a jövőbeli kilátásokat tekintve nem túlságosan biztató.

Jövőbeli kilátások

A jelenlegi bizonytalan gazdasági helyzet ellenére nem indokolt sem a pánikkeltés, sem a riogatás. A közelmúlt szerencsétlen gazdaságpolitikai lépései akár még kedvezőbb színben is feltűnhetnek, feltéve hogy sikerül a nemzetközi üzleti és szakmai körök bizalmának visszaszerzése. A kialakult magasabb kamatszint ugyanis már rövid távon ösztönzőleg hathat a lakossági megtakarításokra, miközben a gyengébb árfolyam a külpiaci versenyképesség szempontjából lehet üdvös. Arra számíthatunk, hogy az idei nehézségek után a magyar gazdaság fokozatosan visszatérhet a fenntartható növekedési pályára, és mindez nem teszi szükségessé drasztikus, áldozatvállalással járó stabilizációs intézkedések meghozatalát.

Jövőre az export és az import növekedése közötti olló jelentősen szűkül, és a folyó fizetési mérleg egyenlege sem romlik tovább. Gyorsul az ipari termelés növekedése, bővülnek a beruházások, stabilizálódik a munkaerőpiac. Folytatódik az államháztartás hiányának csökkenése, bár még mindig közel 1 százalékponttal meghaladja majd a maastrichti kritériumokban megfogalmazott, GDP-arányos 3 százalékot. Eközben a lakossági áldozatvállalás csupán átmeneti és mérsékelt lesz; annyit jelent csupán, hogy a reálkeresetek, illetve a fogyasztás bővülése nem haladhatja meg érzékelhetően a gazdasági növekedést, de nem is marad el attól. Mindez természetesen meglehetősen optimista, de távolról sem valószerűtlen forgatókönyv. Leginkább az szükséges hozzá, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozatali centrumokban belássák: egyrészt nem szerencsés túl gyakori irányváltásokkal próbára tenni a befektetők türelmét és bizalmát, másrészt a társadalmi igazságosság elvei szerint mégoly indokolható jóléti intézkedéseknek is határt szabnak a gazdasági realitások.

Végezetül érdemes szemügyre venni nemzetközi összevetésben is Magyarország felzárkózási eredményeit az 1995 óta eltelt időszakban. A táblázatból kitűnik, hogy az utolsó hét év alatt Szlovénia után Magyarország közelített legjobban – közel 10 százalékpontot ledolgozva lemaradásából – az Európai Unió átlagához, miközben a kelet-közép-európai országok némelyikében (pl. Csehországban vagy Romániában) a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP-t tekintve növekvő lemaradás tapasztalható.

A tartós felzárkózási folyamathoz azonban semmiképp sem szabad szem elől téveszteni két irányelvet. Egyrészt, rövid távon sem szabad veszélybe sodorni a jórészt az 1996-2000 közötti időszakban elért eredményeket; azaz átmenetileg sem tanácsos a reális gazdasági teljesítőképességhez viszonyítva túlságosan gyors "bérfelzárkózást", árfolyam-erősödést, kamatkonvergenciát kitűzni célként. Ez ugyanis előbb-utóbb gazdasági instabilitást gerjeszt, és a befektetők bizalmának megingásához vezet. Másrészt, a növekedés és a felzárkózás hosszabb távon nem oldható meg árfolyamgyengítéssel, illetve a hagyományos makrogazdasági eszköztár elemeivel; ehhez mindenekelőtt az oktatás és a munkaerőpiac reformjára van szükség.