Ki mit tud (a másikról)?

Információs aszimmetria a vállalati hitelezésben

Bármilyen döntés előtt is állunk, legelőször azt kell végiggondolnunk, minden információ a birtokunkban van-e ahhoz, hogy a számunkra legjobb megoldást válasszuk. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor gondos körültekintés ellenére sem juthatunk hozzá a szükséges információkhoz, dönteni viszont muszáj. Ilyen helyzetbe hozta a sors a bibliai Salamon királyt is, akit két asszony keresett meg azzal a kéréssel, egyiküknek ítélje oda azt a gyereket, akit mindkettőjük magáénak vallott. Salamon király parancsot adott: vágják ketté a gyereket. Mire az egyik asszony felkiáltott: inkább lemond a gyerekről, csak az maradjon életben. A királynak semmilyen megbízható információja nem volt a helyes döntés meghozatalához. Bölcsessége abban állt, hogy tudta: létezik olyan kritikus helyzet, amelyben másként viselkedik a valódi anya, és másként a "hamis". A gazdasági életben gyakran kevés, ha csupán a józan észre és/vagy a tapasztalatainkra hagyatkozunk, ez olykor kockázatosabb, mint nem dönteni. A hatvanas években indult kutatásokból fejlődött a közgazdaság-tudománynak az a mára önállóvá vált területe, amelyet az információs aszimmetria közgazdaságtanaként emleget a szakirodalom.

Morális kockázat

A neoklasszikus közgazdaságtan egyik legfontosabb, évtizedeken át uralkodó elve a piacok felsőbbrendűségét hirdette, mely szerint a gazdasági folyamatok a piac kérlelhetetlen szabályai szerint működnek. Az elmélet feltevései szerint a fogyasztó vagy a vállalkozó birtokában van minden szükséges információnak, s döntéseit – mintha nem is ember volna – tökéletes racionalitással hozza meg. A probléma egyébként a húszas-harmincas évek Amerikájában jelentkezett először, a részvénytársasági forma elterjedésével. A tulajdonos(ok) ugyanis egyre jobban kiszorultak a vállalatok tényleges irányításából, a cégvezetést az információs teljhatalommal bíró menedzserek vették át.

A szocialista rendszer összeomlását követő gazdasági válság megoldására is alkalmatlannak bizonyultak a neoklaszszikus közgazdaságtan tézisei. A múlt század vége felé újra kellett gombolni a kabátot. Még szerencse, hogy volt kabát, egyáltalán.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején három amerikai közgazdászt egyszerre kezdett el foglalkoztatni az a kérdés, miként befolyásolja a konkrét piaci folyamatokat az a tény, hogy szereplőinek információi hiányosak. Vagyis mi a kapcsolat a bizonytalanság – a hiányos információk alapján hozott döntés – és a kockázat – amikor valószínűségi értékek párosulnak az ügylet végkimeneteléhez – között. Az információs aszimmetria elmélet atyjaként számon tartott Georg Akerlof 1970-ben írta meg a mára világhírűvé vált, magyarul "A roncsautók piaca"-ként ismert cikkét. [The Market for "Lemons": Quality Uncertainty and the Market Mechanism, Quarterly Journal of Economics, 84 (3).] Joseph Stiglitz ugyanezt a jelenséget elemezte a banki hitelezés területén. [Stiglitz, J. E.-Weiss, A. 1981 "Credit Rationing in Markets with Imperkect Information", The American Economic Review, 71 (3).] Michael Spence pedig azokat a piaci jelzéseket vette számba, amelyek ismeretével, elemzésével ha nem is salamoni, de biztonságosabb döntés hozható információhiányos helyzetekben. (Spence, A. M. 1974 Market Signaling, Harvard University Press, Cambridge.) Az említett szemléletváltást mi sem bizonyítja érzékletesebben, mint az a tény, hogy a 80-as években még a neoklasszikus irányzat jeles alakjai kaptak közgazdasági Nobel-díjat, a kilencvenes évektől kezdve már azon kutatók munkájára irányult a figyelem, akik gazdaságtörténeti, intézményi, játékelméleti, mi több, lélektani szempontokból közelítették meg az aktuális gazdasági problémákat, mint például Douglass North és Ronald Coase. Akerlof, Stiglitz és Spence kutatásait 2001-ben ismerték el e rangos díjjal.

Minden olyan gazdasági helyzetben, ahol fennáll az információs aszimmetria, "felüti fejét" a morális kockázat. A szakirodalomban ezt leggyakrabban a földtulajdonos és bérlő közötti szerződés példájával szokták bemutatni. (Vincze János: Fejezetek az információ közgazdaságtanából I-III., Közgazdasági Szemle, XXXVIII. évfolyam, 1991. február-március-április.) A bérleti díj meghatározásánál a tulajdonosnak számos bizonytalansági tényezővel is kalkulálnia kell. Nem tudhatja biztosan, az időjárás kedvez-e a termésnek. Ez esetben ugyanis érdemes volna elgondolkodnia azon, a várható termés minősége és mennyisége alapján kérje-e a bérlőtől a díjat. Az eredményt azonban a kereslet és a kínálat is befolyásolhatja. Kiszámíthatatlannak tűnik az is, hogy a bérlő milyen szaktudással, igyekezettel műveli meg a földet. Hasonló a szituáció a munkavállaló és a munkaadó szerződésekor, és abban az esetben is, amikor a vállalatok hitelkérelemmel fordulnak a bankhoz. A lényeg ugyanaz: egy döntéshozó megbíz egy másik döntéshozót egy feladattal. Az információs aszimmetria irodalma az előbbit, a rosszul informált felet megbízónak (principal, a továbbiakban: P), az utóbbit, az információs lépéselőnyben lévőt ügynöknek (agent, A) nevezi. A morális kockázat lényege tehát abban áll, hogy milyen szerződést ajánljon a megbízó az ügynöknek ahhoz, hogy az a megbízó számára legelőnyösebben végezze el vállalt feladatát. A játékban persze az ügynök sem akar rosszul járni. Létezik az a rezervációs ár – tehát az az ár, amelyet P még hajlandó kifizetni –, és az a rezervációs bér, amit A még hajlandó elfogadni. Ennél persze járhatnának mindketten jobban is, ha P-nek sikerülne kellően ösztönöznie A-t.

Kontraszelekció

Az információs aszimmetria második alapjelensége a kontraszelekció. Akerlof után szabadon, képzeljünk el egy autópiacot, amelyen 50 autótulajdonos jó állapotú járgányát 1 millió forintért kínálja, másik ötven tulajdonos viszont tragacsokat árul, igaz, csak félmillió forintért. (A példa teljes részletességgel Gömöri András: Információ és interakció című könyvében [Typotex Kiadó, 2001] olvasható.) Minden eladó jól ismeri eladandó autóját, a leendő vevők azonban csak annyit tudnak, hogy a piacon található áruk fele jó minőségű, a másik pedig gyenge. Ha tehát a vevő kiválaszt egy tűzpiros Jaguárt, mert épp ez a szín hozza őt lázba, ötven százalék esélye van arra, hogy az autó nemcsak szép, de jó is. A vásárlók maximum 1,2 millió forintot hajlandók adni egy jó autóért, és maximum 600 ezer forintot a rosszért. Vajon hány és milyen minőségű autó cserél gazdát a piacon? Milyen árajánlatot fog tenni a vevő, és azt elfogadja-e az eladó? Mi jellemzi ezen a piacon az egyensúlyt? A fogyasztó ajánlata nem lehet magasabb, mint a jó és a rossz autókra vonatkozó értékelésének átlaga, azaz (1,2+0,6)/2 = 0,9 millió forint. Ezt az árat nyilvánvalóan csak a rossz autó tulajdonosa fogja elfogadni, ami viszont egyértelműen jelzi a portéka minőségét. A vevő ezért csak félmillió forintot lesz hajlandó kifizetni a szóban forgó autóért, hiszen tisztában van annak gyenge minőségével. Ezt a logikát persze az autótulajdonosok is jól ismerik, ezért azok, akik jó minőségű autót szeretnének értékesíteni, be sem lépnek erre a piacra. Ez a jelenség a kontraszelekció. Adott ár mellett az eladó annál inkább hajlandó eladni, minél rosszabb a minőség, a vevő pedig annál kevésbé hajlandó vásárolni. A minőség változása épp ellenkezően ösztönzi az eladót és a vevőt. Egy hagyományos versenypiacon, ahol a minőség homogénnek tekinthető, a kereslet árban csökkenő, a kínálat pedig árban növekvő. Akerlof piacán a helyzet éppen fordított. A legjobb minőséget kínáló eladók ezen a piacon soha nem fogják megkapni az árujuk minőségének megfelelő árat. E helyzet érzékeltetésére Groucho Marx amerikai komikus elhíresült mondását szokás idézni, miszerint: "Soha nem lennék olyan klub tagja, amelyik felvenne!" Fontos megjegyezni, hogy a piaci egyensúly léte azon múlik, mely minőség milyen valószínűséggel fordul elő, s az az ár, amit az eladó kér, hogyan függ össze a minőséggel. Vilfredo Pareto olasz közgazdászról nevezte el a szakirodalom azt a helyzetet, amelyben csak úgy lehet az egyik szereplő helyzetén javítani, hogy a másiké romlik emiatt. Ott, ahol információs aszimmetria jellemzi a piacot, az egyensúly ritkán Pareto-optimális.

Ördögi körben

A magyar vállalatok, kivált a hazai tulajdonú cégek, ha csak tehetik, kerülik a hitelfelvételt. Ez a magatartás azonban nem a prudens pénzügyi fegyelem jele, hanem védekezés a hazai pénzpiaci bizonytalansággal és a szigorú csődtörvénnyel szemben. A vállalatok hitelfelvételét természetesen mindenkor erőteljesen befolyásolja a gazdasági környezet, amelyben tevékenykednek. Magyarországot 1990-1993 között a transzformációs visszaesés jellemezte, amelyből csak az 1996-os pénzügyi stabilizációt követően kezdett kilábalni a gazdaság. A növekedés 1997-ben felgyorsult, s azóta fenntartható pályán maradt. Ennek megfelelően 1992-1993-ban jelentősen csökkentek a vállalati hitelek. A fő makrogazdasági mutatók javulásával azonban növekvő ütemben bővültek. De az még ma is helytálló megfigyelés, hogy a kisebb vállalatok adósságfinanszírozásának terhe a bevételhez, nyereséghez, eszközökhöz viszonyítva sokkal nagyobb, mint a nagyvállalatoké. Éppen ezért, a magyar vállalati hitelfelvevők a kockázat kerülése érdekében inkább rövid lejáratú hitelekért fordulnak a bankokhoz. Ez egyébként ésszerű módja is számukra a hosszú távú fejlesztések finanszírozásának. Egy cég minél inkább igényli a külső forrásokat, annál kevésbé valószínű, hogy a bankoktól fog hitelt felvenni.

Az okok között elsőként említendő, hogy a magyar pénzintézetek, főként az újonnan létrejött kereskedelmi bankok, sokkal jobban kedvelik a nagy, többnyire külföldi vagy többségében külföldi tulajdonban lévő vállalati ügyfeleket. A hitelbírálat költségei esetükben alacsonyabbak – hiszen a nagyobbak átláthatóbbak –, a várt nyereség magasabb, és a morális kockázat is kisebb, mintha sok kicsivel foglalkoznának. A 2. számú táblázat adatait böngészve jól látható, hogy az elmúlt 12 évben a bankok meglehetősen nagy kamatrést alkalmaztak. Ráadásul, a reálkamatok olyan szélsőségesen ingadoztak, hogy szinte lehetetlenné vált a vállalatok számára a külső finanszírozáson alapuló hosszú távú fejlesztés. A rövid lejáratú hitelek kamatai ugyanakkorák vagy kisebbek voltak, mint a hosszú lejáratúaké. A helyzet azonban nem csak a bankok "hibájából" alakult így. Mindehhez nagyban hozzájárult a vállalati szektor rossz hatékonysága és gyenge nyereségtermelő képessége. A magyar vállalatok a kilencvenes évek elején többnyire veszteségesek voltak, ami nemcsak a termelési hatékonyságuk alacsony szintjével magyarázható, hanem azzal is, hogy – a viszonylag magas adóterhek miatt – érdekeltté váltak a nyereség eltitkolásában.

A kettős könyvvitelű vállalatok száma 1992-2000 között közel háromszorosára, a kis- és középvállalatoké pedig több mint kétszeresére növekedett. A nyereség az összes eszközhöz képest a kettős könyvvitelű vállalatok körében 1993 után átlagosan nagyobb volt, mint nulla. A kkv-k esetében viszont egészen 2000-ig negatív maradt. A kettős könyvvitelű vállalatok esetében az átlagos profithiány 1996-ig jelentős volt, ami nemcsak a veszteséges vállalatok nagy számát indokolja, de azt is jelzi, hogy a cégek képtelenek voltak takarékoskodni a költségekkel. A vállalatok 1999-ig ráadásul csökkenő skálahozadékkal működtek, azaz termelésük lassabban nőtt, mint ráfordításaik.

Gazdasági elemzések bizonyítják, hogy minél nagyobb egy vállalat profithiánya, annál nagyobb a rövid lejáratú kötelezettségeinek állománya, amelynek zöme rövid lejáratú hitel. A vállalatok rossz teljesítménye tehát fontos magyarázata annak, hogy a bankok miért ódzkodtak e cégek hitelezésétől. De a nélkülözhetetlen külső finanszírozásra szoruló vállalatok is minden más lehetőséget megvizsgáltak, mielőtt hitelért folyamodtak volna. S ha egyéb megoldás nem mutatkozott, akkor is a rövid lejáratú hiteleket részesítették előnyben. A rövid lejáratú vállalati hitelek aránya a teljes vállalati hitelállományon belül 1990 óta 60 százalék fölött van, 1996-2000 között 75 százalék körül stabilizálódott. A hosszú lejáratú vállalati hitelek aránya 14-37 százalék között ingadozott. Ez utóbbi a fejlett piacgazdaságokban 45-50 százalék körül alakul. De nem mindig volt ez így. A kilencvenes évek legelején sok hazai vállalat vett fel hitelt a bankoktól, adósságaikat azonban nem törlesztették, s végül eltűntek a piacról. (Az adósok bankközi rendszerének nyilvántartása csak a magánadósokat tartotta számon, a vállalatokat nem. Így a hitelt felvevő, majd a piacról eltűnő vállalat némi metamorfózison átesve minden negyedik évben új hitelért folyamodhatott.) A bankok a kamatlábak emelésével igyekeztek "bebiztosítani" magukat, ám ezzel valójában a prudens hitelfelvevőket büntették mások tisztességtelensége miatt. A magas kamatokkal "üzentek" a cégeknek: vagy hagyjanak fel a bankhitellel, vagy csak rövid távra adósodjanak el. A nyereségesség és a rövid távú likviditás egyidejű kapcsolata miatt az átlag alatti nyereséggel bíró hazai cégek ördögi körben vannak. A rövid távú eladósodottság ugyanis megakadályozza őket a megfelelő nyereségszint elérésében. A megfelelő nyereség hiánya viszont még inkább a rövid távú eladósodás útjára kényszeríti őket.

Másutt másképp

A hitel – legyen az vállalati vagy lakossági – valami "tisztátalan" dolognak számított egy-másfél évszázaddal ezelőtt még olyan, fejlett pénzpiaccal rendelkező országokban is, mint az Egyesült Államok vagy Franciaország. A megalapított bankok szűk régiók határain belül működtek, ahol viszonylag könnyen juthattak információhoz leendő ügyfeleikről. Kevesen gondolnák, hogy a kereskedelmi banki tevékenység először Közép-Európában indult virágzásnak a nagy vasútépítések idején. Azóta nagyot fordult a (pénz)világ. A fejlett tőkepiaccal rendelkező országokban két bankrendszertípus alakult ki.

Míg Nyugat-Európában és Délkelet-Ázsiában ún. "általános bankok", az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában szakosodott bankok és pénzintézetek jöttek létre. Az európai bankok tehát "mindenevők" – szolgáltatásaik a lakossági pénzügyektől a beruházási hitelezésig és ma már a különféle biztosításokig terjed –, az amerikai bankok között elkülönül a kereskedelmi banki, a beruházási banki, a kockázatitőke-társasági funkció és szervezet. Az európai és például a japán bankok gyakorta tulajdonosai (is) az általuk hitelezett nagyvállalatoknak, ami bonyolult összefonódásokhoz vezet. Az észak-amerikai nagyvállalatok tulajdonosi szerkezetében a bankok közvetlenül nem jelennek meg, mert ezeknek a cégeknek a tulajdonosai sokszor a kisrészvényesek vagy a különféle befektetési alapok.

Az európai és az észak-amerikai bankrendszer másik lényeges különbsége, hogy míg Európában a bankok közvetlen ügyfélkapcsolatokon és államilag fenntartott adós-nyilvántartási rendszereken keresztül igyekeznek nyomon követni potenciális és tényleges adósaik pénzügyi helyzetének alakulását, Észak-Amerikában erre a funkcióra önálló "iparág" – az adósminősítő vállalatok csoportja – jött létre. Az adósminősítés olyan jelentős szerepre tett szert, hogy ma már az amerikaiak életének szinte minden szegmensét átfogja. Nemcsak a bankok használják az adósminősítő cégek adatait a hiteligények elbírálásakor, hanem a legkülönbözőbb vállalatok, gyakran eladói pozícióban lévő magánszemélyek is. Ha például valaki autót kíván vásárolni, vagy lakást akar bérelni, az eladók szinte minden esetben lekérik az illető "adóspontjait", tehát azt az értékelést, amelyet az adósminősítő cégek állítottak ki róla.

Az észak-amerikai bankrendszer másik – alapvetően az adatokhoz való hozzáférési jogok különbözőségéből adódó – eltérése az európaitól, hogy az előbbiek megosztják egymás között is a hitelfelvevőkről rendelkezésükre álló információkat. Így nem történhet meg az – ami például Magyarországon igen  –, hogy egy cég vagy magánszemély, bizonyos idő elteltével, végigjárja a bankokat, és mindegyiknél eladósodik.

Magyarországon a helyzet a legutóbbi években kezdett javulni, amikor létrehozták a "Bankközi Adósnyilvántató Rendszert" (BAR), valamint a magyar bankokban megjelentek tulajdonosokként a nagy nyugati bankok.

Ügyfélminősítés

Miután a külföldi bankok többségi tulajdont szereztek a magyar kereskedelmi bankokban, bevezették saját kockázat- és hitelminősítő rendszerüket. Ám meglepődve tapasztalták, hogy majdnem az összes hazai cég kívül esik a hitelezésre elfogadható határon. Az értékelés külföldön bevált mutatói Magyarországon használhatatlanok voltak. A legtöbb bank ezért a szabályokon ugyan nem változtatott, de módosította az elfogadhatóság határait. A külföldi tulajdonosok halogatták a saját anyabankjuk információs rendszerének meghonosítását, ami miatt hibrid megoldások születtek a hazai hitelminősítésben. Az információs rendszer a magyar bankok többségében mind a mai napig gyenge pont maradt. Valójában e hiányosságnak is következménye, hogy a privatizált bankok a korábbi gyakorlatot folytatták, vagyis a nagyvállalati ügyfelekre koncentráltak. Mivel a vállalatátvilágítás költségei ugyanakkorák egy nagy-, mint egy kisvállalat esetében, a hitelezők érdeke is azt kívánta, hogy inkább az előbbiekkel kössenek üzletet. Ráadásul a bankok sokkal nagyobb jutalékot kaphattak a nagyvállalatokkal kötött hitelügyletek után. A multinacionális cégek és a tőkeerős külföldi befektetők a nagy magyar vállalatok többségét megvásárolták, s emiatt ezek első osztályú hitelfelvevőkké váltak. Az újonnan alakult kisebb vállalatok esetében azonban a bankok nem támaszkodhattak a cégek hitelfelvételi történetére. (Ilyen esetekben rendszerint az elmúlt három év mérlegadatait veszik figyelembe, ami – tegyük gyorsan hozzá – korántsem nyújt biztonságos információt, hiszen ezek a számok alig-alig tükrözik a vállalatok, különösen a kisebbek tényleges helyzetét.)

Ló helyett szamár

A nagyvállalatok azonban csak ideig-óráig hoztak nyereséget a bankok számára. Belőlük ugyanis, mint mindenütt a világon, Magyarországon is kevés van. A jó adósokért megindult a pénzintézetek között a verseny, ami viszont szükségképpen lenyomta a hitelkamatokat. A bankoknak idővel rá kellett jönniük, hogy muszáj nyitniuk a kisebbek felé is kedvező ajánlattal. E felismerés azonban nem ad megoldást a létező problémára, vagyis az információs aszimmetria okán kialakult helyzetre. Köztes megoldásként ötvözték a hagyományos retailt, vagyis a lakossági hitelezést a vállalatival. Ám ma is csak a néhány éves múlttal már rendelkező, megfelelő számlaforgalmat felmutató vállalati ügyfelek számítanak ígéretes kuncsaftnak a bankok szemében. A kisvállalkozások finanszírozásának kockázatát a hiteleket bővítő folyószámla-konstrukciókkal próbálják csökkenteni. A megkérdezett banki szakemberek azonban egybehangzóan állítják: ez csupán átmeneti kezelése a problémának. A hazai kkv-k finanszírozási problémáit csakis a bankok oldhatják meg. E felismerésnek már mindenki birtokában van. Most a hogyanon kell törni a fejeket. Történtek kutatások és kísérletek arra, miként is kellene a hitelminősítő rendszeren változtatni azzal a céllal, hogy csökkenjen a morális kockázat. (Horváth Lajos, Hitelintézeti Szemle, 2002. I. évfolyam.) Ez azonban csakis a hazai viszonyok részletes ismeretén alapulhat, lévén szó fiatal piacgazdaságról. Addig pedig tovább él a hitelparadoxon: az a vállalat kap könnyen és olcsón hitelt, amelyiknek semmi szüksége rá.