Fújhatjuk, húzhatjuk...?

Hangszerműhelyek Magyarországon régen és ma

Magyarország soha nem volt hangszerkészítő nagyhatalom, de az olasz, angol, német és japán iskolák mellett a XIX. század második felétől a II. világháborúig a magyar műhelyeket is számon tartották a világban. A valódi indulást a kiegyezést követő általános ipari fellendüléstől számítják. Akkor a magyar Stradivariként emlegetett Nemessányi Sámuel (1837-1881) hegedűi például felvették a versenyt a muzeális értékű antik darabokkal. Egy korabeli szakvélemény lényegre törő leírása szerint: "hegedűit sem színben, sem alakban, sem hangzásukban nem lehet megkülönböztetni a nagy olasz mesterek munkáitól". A megtévesztő hasonlatosság aztán meg is mozgatta a hamisítók fantáziáját. Nem egy esetben "kivették" a magyar mester jelzését, és helyébe applikáltak egy jóval korábbit. A múlt század elején megtörtént az is, hogy a párizsi hangszerkiállítás Zongora Nagydíját a már akkor is jól hangzó Bösendorferek előtt egy Beregszászi-féle remekmű érdemelte ki.

Az utolsó kenet után

A ma is hegedűkészítéssel foglalkozó Kónya-dinasztia alapítója, Kónya István például első hegedűit 14 éves korában bicskával faragta ki, és bár megélhetési gondok miatt évtizedekre felhagyott a hangszerkészítéssel, amikor – 40 évesen – visszatért, néhány éves tanulás és gyakorlat után olyan hegedűt tudott készíteni, amely elnyerte a nagydíjat Cremonában.

1945 után azonban rossz idők jártak Európa keleti felén a hangszerkészítőkre. A szocializmus első évtizedei csaknem feladták az utolsó kenetet a szakmának. Eszközeikben a világégés önmagában is nagy pusztítást végzett. Sok gépet leszereltek és Nyugatra szállítottak, az életben maradt és munkaképes mestereket pedig "beterelték" a Minőségi Hangszerkészítő és Javító Vállalatba, a többieknek az Állami Orgonaüzem vagy a Zongoragyár vált kényszerű munkahelyükké, ahol aztán – visszaemlékezéseik szerint – az igényes hangszerkészítés sorvadni kezdett. A még megmaradt kéziszerszámok jelentős része a MÉH-be került. A műhelyek felszámolásakor számos hangszer, szerszám, rajz, szakértői anyag, fénykép, leírás, értékes antik hangszerekről készült gipszlenyomat elveszett. Az országban talán öt magányos mester dolgozott, sanyarú körülmények között. Megszűnt az a természetes folyamat, amely a mesterről tanítványra öröklődő szaktudás fennmaradását hiánytalanul biztosítani tudta. Ilyen előzmények után nincs csodálkoznivaló azon, hogy 15-20 éve még a legelfogultabbak is kihalófélben lévőnek ítélték a művészi hangszerkészítést.

A rendszerváltás után azonban mind több tanítvány döntött úgy, hogy érdemes az idős mesterektől, többnyire az államosított műhelyekben megtanult fogásokat önállóan és függetlenül alkalmazni. A Magyar Hangszerkészítők Szövetsége által 2002-ben megjelentetett "Hangszerműhelyek Magyarországon" című kiadványban szereplő mesterek egyáltalán nem aggastyánok: fiatal vagy javakorabeli (többnyire) férfiak mutatják be, hogy mire jutottak az utóbbi évtizedben különleges tudásukkal, kézügyességükkel és nem utolsósorban magas szintű hangszertudásukkal. A készítők létszáma alapján manapság már egyeseknek az a véleménye, hogy talán túl sokan is vannak a potenciális megrendelőkhöz képest.

Magyarország – Liszt, Erkel, Bartók, Kodály, Szokolai és a többiek, meg a nép- és a cigányzene révén – mindig is zenei nagyhatalomnak számított. A hazai előadó-művészet pedig mindenkor használta, "fogyasztotta" a hangszereket. Azt, hogy Magyarországon pezsgő zenei élet volt, van és feltehetően lesz is, senki sem vitatja. Erre legjobb garancia fejlett zeneiskolai rendszerünk, amelyet Japántól Amerikáig mindenütt elismeréssel emlegetnek. A szakmának mindeddig biztos pontot adott az a rendelet is, hogy 400 tanuló felett az oktatási intézményeknek hangszerkészítőt is alkalmazniuk kell. 2003-tól azonban az iskolafenntartó önkormányzatok szűkösebb anyagi lehetőségei miatt nehéz helyzetbe kerültek a zeneiskolák is. Jobb esetben átveszi őket a megye, rosszabban átszervezik vagy bezárják az intézményt.

A magyar zenészek képzettek és keresettek a világban. Jövedelmük azonban – ha idehaza muzsikálnak – negyede Nyugaton élő kollégáiknak. Ez pedig könyörtelenül visszahat háttériparukra, a hangszerkészítésre. Szerényi Béla, a Magyar Hangszerész Szövetség elnöke szerint ma a magyarországi hangszerkészítő műhelyekben – ágazatonként eltérő arányokban – többnyire csak javítanak (90 százalékban); kevés új hangszer készül. Az előbbi tevékenységből a megélhetésre, utóbbiból – már ahol van – a fejlesztésre futja. A hangszerkereskedelem nálunk – ellentétben a világ számos országával – nem válik el a gyártótól. Ha a mester fiatal, elszánt és bírja a tempót, sikereket érhet el, új megrendelőket szerezhet magának, ha viszont nem ilyen, akkor többnyire megmarad azok körében, akik eddig is ismerték. Magyar jellegzetesség az is, hogy a szakma "kristályosodási pontja" Budapest, pontosabban a Zeneakadémia környéke, illetve a belváros: a honi hangszerkészítő műhelyek 80 százaléka itt található.

A magyar hangszerek ára típusonként eltérő, általánosságban azonban kijelenthető: a világ középmezőnyében foglal helyet. Például egy új mesterhegedű 500-600 ezer forintnál kezdődik és másfél-két milliónál végződik – ez utóbbi plafon feltétele azonban, hogy az alkotó a világ által respektált díjakkal rendelkezzen. Ugyanaz a díj azonban általában kevésbé srófolja fel egy magyarországi hangszerész árait, mint mondjuk egy londoni vagy olaszországi mesterét. A világ elismert hangszerkészítő centrumai ugyanis árfelhajtóak. Kitűnően illusztrálja ezt a háromgenerációs hegedűkészítő Kónya család. A nagypapa nyomdokaiba lépő két fivér közül az egyik Cremonában, a másik Tatabányán folytatta a mesterséget. A testvérek között élénk a családi és a szakmai kapcsolat, folyamatosan értékelik a két műhelyben készült hegedűket. A véleményük egyöntetű: a hangszerek minősége azonos. Az árarány azonban 4:1 – a cremonai javára.

A Magyar Hangszerész Szövetség 1992-ben 17 alapító taggal indult, 2002-ben azonban már hat szakosztályában – fa- és rézfúvós, gitárkészítő, hegedűkészítő, historikus és népi, zongorakészítő és orgonaépítő – több mint 100 tagot tömörített.

A művészi hangszerkészítés és -javítás piacán ma éles a harc. Sok a képzett és jó képességű mester, évről évre jönnek a frissen végzettek, piacuk viszont korántsem bővül ilyen ütemben. Egyes vélemények szerint a szövetség létrejöttének hátterében a piac konszolidált felosztása áll, másrészt viszont a tőkeerősebb nyugati cégek nyomulásával szemben szervezettséget kellett – s kell ma is – felmutatni.

Trombitagyár

A fúvósműhelyek kevés új hangszert készítenek. 2002 tavaszán a Budaörsi Ipari Parkban 670 négyzetméteren megkezdte működését a német tulajdonú Sternberg Hangszer Manufaktúra, ahol rézfúvós hangszereket (trombitákat, kürtöket, harsonákat) szerelnek össze. Ezek – Juhász Zoltán ügyvezető szerint – felső és középkategóriás, valamint profi hangszerek. Egy-egy darabot többen is készítenek – ennyiben nem felelnek meg az egy alkotóhoz köthető mesterhangszer kívánalmainak –, de a gyártás ma már olyan drága gépparkot igényelne, amit egy kis műhely sehol a világon nem tud megfizetni. Budaörsön a Németországból érkező alkatrészeket összehegesztik, csiszolják és polírozzák. Az első évben 3-4 hangszerészt és 15-16 betanított munkást foglalkoztattak. Évente 3000-3500 hangszert készítenek, amelyeket a német anyavállalaton keresztül értékesítenek.

Budaörsön – az alacsonyabb munkabérek miatt – olcsóbban tudják a hangszereket előállítani, mint az anyavállalatnál. (Egy betanított munkás 100 ezer forint körüli bruttó bért visz haza, a hangszerészek – végzettségtől, teljesítménytől és esetleg a túlóradíjaktól függően – ennek a kétszeresét.)

A budaörsi "trombitagyárban" nem tartanak olyan kínai offenzívától, mint amelyik megpecsételte a Szegedi Hangszergyár sorsát (lásd keretes írásunkat), viszont aggasztónak találják az emelkedő költségeket (villany, gáz, bérlet) és az erős forintot. Ezek lerontják a kezdetben jó hatékonysági mutatókat.

A hazai kis fúvósműhelyek az elmúlt években – a szükségből erényt kovácsolva – a javításokra profilírozták át magukat, azt viszont ma már olyan színvonalon művelik, hogy a "fúvósnagyhatalom" Németországból is idehozzák "gyógyulni" a sérült hangszereket. Reklámra, hirdetésre nemigen futja. A javításra szakosodott műhelyek jó hírét főként az elégedett megrendelők terjesztik. Szilágyi Miklós pilisvörösvári fúvóshangszerész-mester szerint évi bruttó 2-2,5 millió forint bevételre lehet szert tenni a folyamatosan érkező, de sohasem sok megrendelésből.

Szakmai berkekben szenzációnak számított, amikor 40 év után először készült Magyarországon koncerttrombita. Az alkotó, Andrik István rézfúvóshangszerész azonban nem tulajdonít nagy jelentőséget a kézzel készített, egyedi daraboknak. Nézete szerint a piac nem igazán értékeli és igényli a bravúros megoldásokat. Ezért az a vállalkozás is, amelyben ő dolgozik, elsősorban hangszer-kereskedelemmel és -javítással foglalkozik. Az utóbbiból származik az évi 50 millió forintos árbevételük tíz százaléka.

Vonósok: még bírják

A fúvósoknál csak kicsit vannak jobb helyzetben a 300 éves múlttal és ezen idő alatt több mint ezer mesterrel büszkélkedő vonósok, pedig Európában a magyar hegedű még mindig fogalom. A mai alkotók kivétel nélkül végigjárták a szükséges mesterfokozatokat, legtöbben külföldön is gyarapították tudásukat, és rendszeresen részt vesznek nemzetközi versenyeken, ahonnan – Semmelweis Tibor, a Magyar Hangszerész Szövetség tiszteletbeli elnöke szerint – az első három díj valamelyikét mindig hazahozzák, ami a világ élvonalába tartozásukat bizonyítja. Mindez azonban náluk sem párosul arányos anyagi gyarapodással. A hangszerek javításán ugyanis maximum 8-10 százalék a nyereség. Egy átlagos, 30-40 négyzetméteres, egy-két személyes műhelyben hetente két-három reparálás adódik. A munka időtartama viszont – azonos nyereségtartalom mellett – a néhány percestől a több hetesig terjedhet.

Valamivel több – mintegy 30 százalék – haszon képződik akkor, ha a mester megvásárol egy rossz állapotban lévő régi hangszert, és azt újjávarázsolva eladja. A legtöbbet persze – elméletileg – egy új hegedűn lehet keresni. Az 500 ezer forintos átlagárat azonban kevesen tudják megfizetni a zenéből élők közül. Így kevés a vevő, holott "áru" volna bőven. A honi mesterek nem is tudják kapacitásukat maximálisan lekötni. Amíg Olaszországban a legtöbb mester már az év elején leszerződik arra a 8-10 hegedűre, amit 12 hónap alatt elkészít, addig Magyarországon két-három megrendeléshez is kivételes szerencse kell.

Az olasz hírnevet, a patinát (amit a mediterrán országban koroktól és kurzusoktól függetlenül minden illetékes igyekezett megvédeni) persze meg kell a vevőnek fizetnie; egy ottani műhely évi bevétele eléri – átszámítva – a 15-18 millió forintot. Itthon a folyamatos reklámot nem helyettesíthetik, pótolhatják a mégoly híres magyar előadóművészek sem. Holló Bence, a vonósszakosztály vezetőjének kalkulációja szerint a Magyarországon elérhető évi 3-4 millió forintos bevételből nem futja olyan hírverésekre, amelyek a világ tehetősebb feléről is idevonzanák a vevőket. Külső tőke bevonása pedig ezen a területen ismeretlen. A mikrovállalkozás tulajdonosa legfeljebb hitelt vesz fel, de nem társul – legalábbis ez idáig nem állt össze szívesen – idegennel. A Széchenyi-hitel sem hozott áttörést. Az eredeti 1 millió forintos keretet túl kicsinek, az 5 millió forintost pedig – a 3 milliós fedezeti igény miatt – elérhetetlennek ítélték az érintettek.

Furulya, citera, tekerő...

A kordivat ma leginkább a historikus és népi zeneszerszámok készítőinek kedvez. Talán szokatlannak tűnik – fejtegeti Szerényi Béla, aki nemcsak a szövetség elnöke, hanem több mint 10 éve népi iparművészként készít tekerőlantokat –, de nevükkel ellentétben ennél a hangszercsoportnál nem a múlt, hanem a jelen, s még inkább a jövő kerül előtérbe. Ebbe a kategóriába több száz különböző hangszer (furulya, citera, tekerő, csembaló, ütőgardon, duda, mandolin, hárfa, tilinkó... stb.) tartozik. Világszerte mind népszerűbbek a régizene- és népzenei együttesek, de más műfajok művelői is szívesen használják őket. Az sem meglepő, ha egy kortárs zeneszerző dudára írja művét, vagy egy dzsesszmuzsikus csembalón játszik. A különleges hangzás mellett vonzó az érdekes, az átlagostól eltérő forma is. Mostanra az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezek a sok száz (gyakran több ezer!) éves instrumentumok még a zenekedvelők körében is az abszolút újdonság erejével hatnak. Mindez erőteljesen megnöveli a megrendeléseket is. A vásárlóközönség azt is hajlandó respektálni, hogy e hangszerek készítői nemigen támaszkodhatnak az ellesett fogásokra: gyakran csak képek, rövid leírások alapján dolgozhatnak. Bán György fafurulyái például remekül helyettesítik a fröccsöntött, világhíres márkájú műanyag hangszereket. Ezt bizonyítja, hogy a magyar mester legtöbb megrendelése Japánból érkezik.

Jellemző, hogy historikus és népi hangszerek fiatalabb és vállalkozó kedvűbb készítői gyakran meg is szólaltatják az általuk készített zeneszerszámokat: előadóművészek, sőt zeneszerzők is. Istvánfi Balázs dudakészítő mesternél mindez még akusztikai kutatásokkal is kiegészül.

A régi hangszerek életre keltői jó érzékkel "tapintják ki", hogy mit igényel a piac. Szerényi Béla tekerőlantjainak zöme klasszikus, a népi hagyományokat követő modell. A magyar piac, valamint a nyugat-európai, középkori zenét interpretáló művészek is ilyet igényelnek. A rockzene előadóművészei viszont, bár előszeretettel használnak népi hangszereket dallamaik fűszerezésére, inkább a modernebb változatokat rendelik. Ezekből Szerényi Béla minden nehézség nélkül el tud adni évente 30-35-öt. (Körülbelül ennyi egy jól felszerelt műhely egész évi kapacitása.) Az áruk – kidolgozottságtól és típustól függően – 200-800 ezer forint.

Orgona: lendületben

Tán a legrégibb hangszerkészítő-szakma az orgonaépítés. A Római Birodalom aquincumi székhelyű tűzoltótestületének i. e. 228-ban ajándékba kapott víziorgonáját ugyanis számos különböző technikájú hangszer követte a kereszténység elterjedésével Magyarország területén. Volt idő – a XIX. század végén –, amikor négy orgonagyár versenyzett egymással. Az 1945 utáni államosítás a nagy hagyományú gyárakat elsorvasztotta. A klerikálisnak bélyegzett orgonaépítészet vegetált; kevés hangszerre volt igény, koncerteket ritkán rendeztek. A javításokhoz szükséges (nyugati) alkatrészek beszerzése mind nehezebbé vált, így az orgonák állaga is sokat romlott. A hetvenes-nyolcvanas években fordult jobbra a helyzet. 1985 és 1988 között felmérték a hazai orgonaállományt: mintegy 2000 műemlék hangszert vettek lajtsromba. Ezt követően megkezdődött a restaurálásuk, amely máig munkát ad.

Időközben az orgonaoktatás is újjáéledt: zene-, szak- és főiskolai szinten orgona tanszakok indultak. A Zeneakadémián ismét "megnyílt" az 1949-ben bezárt egyházzenei tanszék. Az új templomok építésével párhuzamosan újabb műhelyek alakultak. Jelenleg Magyarországon – ismét – négy nagy "orgonagyár" működik, egyenként 10-15 alkalmazottal. Mellettük még legalább öt kisebb cég próbál boldogulni. Az üzemek kapacitáslekötöttsége változó, olykor 1-2 évre előre megvan a feladat, máskor várni kell a megrendelésekre.

Az orgona megépítése nem olcsó mulatság. Egy regiszter, amely az alapsípsort tartalmazza, egymillió forintba kerül, 6-10 regiszternél kisebb orgonát azonban nem érdemes készíteni, mert erőtlen volna a hangzása. Egy-egy hangszerben 12-14 havi munka van.

A műhelyek alkalmazottai 50-200 ezer forint között visznek haza havonta. A vállalkozók ennél többet, viszont övék a kockázat is. Vági Gyula, az orgonakészítő szakosztály vezetője szerint a piacot egyelőre nem veszélyezteti a nyugati konkurencia. Ennek fő oka, hogy a magyar mesterek feleannyit kérnek, mint az osztrákok, negyedét, mint a németek, és ötödét, mint az amerikaiak és a kanadaiak. Talán ezeknek a "védőáraknak" is köszönhető, hogy a tőkeerős cégek érdeklődése ma inkább a balti államok, Csehország, illetve az erősen katolikus, ennélfogva sokorgonás Lengyelország felé fordult.

Zongora: csak reparálás

A zongorakészítés magyarországi "karrierje" 1880-tól a második világháborúig töretlenül ívelt felfelé. Két hazai gyár sem tudta kielégíteni az igényeket, ezért a kereskedők a világ legjobb márkáit is sikerrel kínálták. Az államosítás azonban itt is pusztított. Új hangszert kizárólag a jó nevű Musica Rt.-ből létrejött Fővárosi Hangszerkészítő Vállalat készíthetett – az 1960-as évekig. Azóta a mesterek a hangszerek karbantartásával, javításával, felújításával és hangolásával foglalkoznak. Nem is akárhogyan: ma már gyakran Európa gazdagabb országaiból is idehozzák a hangszereket, amelyek aztán újjászületve nemegyszer a tengerentúlon találnak új gazdára.

Ma évente kevesebb mint 100 új zongorát adnak el hazánkban, áruk 2 millió forintnál kezdődik, ám egy Steinway elérheti az 50 milliót is. Használt, de működőképesből viszont több tízezer "kering" az országban. Ezekkel azonban az a gond, hogy gazdájuk gyakran nem képes megfizetni a javítás költségét; az igényes felújítás tarifája akár egymillió forintra is felkúszhat. Emiatt az ország hangszerállománya meglehetősen elhasználódott.

A zongorajavítás jellemzően apáról fiúra szálló mesterség. Az Operaház hangszereit például száz éven keresztül a Müller-dinasztia tartotta karban. Müller György szerint – aki szakosztályvezetőként is ismeri a szakma helyzetét – a javítás jövedelmezősége annyira lecsökkent, hogy már-már deficites. A művelődési házak, színházak, de még az együttesek is szinte eltűntek a megrendelői körből. A reparálásnál több hasznot hoz egy-egy romos hangszer teljes felújítás utáni értékesítése. Ezeket főként külföldiek veszik meg, az árat viszont itt sem lehet a végtelenségig srófolni, mert ők éppen a zeneeszközök viszonylagos olcsósága miatt jönnek hozzánk vásárolni.

A legnagyobb hasznot – e területen is – az új hangszerek értékesítése adja, amihez viszont tetemes tőke, meg hát kereskedelmi szemlélet és megfelelő piacismeret kell(ene). Ezek azonban többnyire hiányoznak a szakma minden csínját-bínját ismerő mesterekből.

A zongoragyártás megváltozott a világban is. Az egyedi mesterhangszerek készítése szinte teljesen eltűnt. Ma már nincs olyan – mondja Müller György –, hogy a műhelyben egy-két ember gyalulgat egy zongorát. A hangszerek gyárakban, futószalagon készülnek. A nagy márkák (Bösendorfer, Blüthner, C. Bechstein... stb.) még léteznek, de a tulajdonosok legtöbbször már távolról, más földrészekről irányítják az üzletet.

A gitár és a beatkorszak

A szövetség "legfiatalabb" szakoszálya a gitárkészítőké. Bíró Ádám szakosztályvezető szerint ők a hatvanas, hetvenes években, a beatkorszakban élték aranykorukat. Egyedi mesterhangszerek azonban most is készülnek a magyar műhelyekben. A latin zene híres előadója, Tátrai Tibor "kis piros gitárját" annyira magáénak érzi, hogy elkészülte óta (1997) nem is használ más elektromos lapgitárt, de egyedi hangszerek más előadóművészeknél is feltűnnek. A mesterhangszerek ára 300 ezer forinttól indul, és – Bíró Ádám becslése szerint – a csillagos égnél végződik. Olcsóbbak a gyári (külföldi) darabok, áruk 38 ezer forintról indul, s felmegy 1 millió 200 ezerig.

A fizetőképes kereslet minden kategóriában szerény. A neves mesterek évente legfeljebb 3-4 gitárt készítenek, idejük nagyobb részét – napi 4-6 órát – a javítás tölti ki. Ebből azonban kevéske a jövedelem. Marad tehát itt is a külföldi márkák eladása. Ezekkel együtt is mintegy 5 millió forint éves forgalmat könyvelhet el egy-egy honi gitárkészítő műhely.

Nincs tehát, de soha nem is volt könnyű dolguk Magyarországon a művészet és a kézművesség határán egyensúlyozó hangszerkészítőknek. Beregszászi Lajos zongorakészítő mester, akinek újításait a világ leghíresebb gyárai is átvették, száz évvel ezelőtt ekképp panaszkodott: "A honi közönség ódzkodik a magyar munkáktól." A mai utódok is hasonlóképpen vélekednek; Szilágyi Miklós fúvóshangszer-készítő szerint: "Nehéz dolog itt a zenéből talpon maradni."