Gyerekkoromban a szomszéd falu termelőszövetkezete – megérezvén az idők szavát, no meg belátva, hogy a mezőgazdaságból megélni nem lehet – ipari tevékenységbe kezdett, s egy (akkor divatos szóval) melléküzemágat létesített. Az üzlet megindult, a falu lakói jól jártak, hiszen mindenki kapott munkát, ráadásul a bevétel meghaladta a mezőgazdaságból származó veszteségeket, így a tsz úgymond nyereséges lett. A gazdasági felfutást azonban nemcsak az épülő kétszintes kockaházak, a porták előtt álló Zsigulik jelezték, hanem az is, hogy a patak vize előbb élénkzöldre, majd a lila legkülönfélébb árnyalataira váltott. Az innovációt a patak halai nemigen respektálták, sőt eléggé el nem ítélhető módon fogták magukat és kipusztultak. A patak menti rét és nádas madarai elköltöztek, így kanalas gémet már csak az iskola szertárában láthattunk. Gyerekfejjel az egészet a szomszéd falu gonoszságának tulajdonítottam, mit sem sejtve a gazdaság környezetalakító szerepéről.
Az ember évszázadok óta hadilábon áll a természettel. Az ősidőkben még műveltük, aztán fokozatosan elkezdtük pusztítani. Ez a folyamat az ipari társadalmak megjelenésével felgyorsult, hogy aztán a természet felett aratott emberi győzelem okán érzett örömöt nagyon hamar a kiábrándultság, illetve az aggodalom váltsa fel. Megjelentek a hivatásos környezetvédők, s ahogy az már lenni szokott, a közbeszédben átestünk a ló másik oldalára. Érdemes csak arra gondolni, hogy a korabeli sajtó vaskalaposnak, maradinak bélyegezte azokat, akik mondjuk azzal érveltek a vasút ellen, hogy zajos és büdös. Ma, hasonló helyzetben a felvilágosodott gondolkodás etalonját tiszteljük az illetőben.
Mindezzel együtt a környezetvédelem ügye korántsem áll nyerésre. Ha ugyanis a nyers gazdasági érdekek érvényesítése és a természet megóvása között kell választani, rendre a gazdasági szempontok kerekednek felül. Így van ez még azokban az országokban is, amelyek a legtöbb eredményt érték el a környezetvédelemben. Ipari világunk ugyanis már csak ilyen. A helyzet megoldhatatlanságát jelzi a környezetvédelem puszta léte is. Paradox módon a környezetvédelem csak akkor lenne valóban sikeres, ha a jövőben nem lenne szükség környezetvédelemre. Ehhez azonban gyökerestől fel kellene forgatni technicizált világunkat, amit igazán senki sem akar. A legharcosabb környezetvédők sem mondanának le kivétel nélkül azokról a körülményekről, amelyeket a természet rovására működő gazdaság teremt. Így hát marad a patthelyzet: se vele, se nélküle. Azt persze a lelke mélyén mindenki tudja, hogy mindez nem folytatódhat a végtelenségig, a fenntartható fejlődés nyilvánvaló képtelenség, már ha e fogalmat a modern konzumtársadalmakra vonatkoztatjuk.
A globalizáció hozta magával azt a jelenséget, hogy akarva-akaratlanul mindenki az európai kultúrán alapuló ipari társadalmak szemüvegén keresztül nézi a dolgokat, s ezen a szemüvegen át úgy látszik, vannak fejlettebb és fejletlenebb országok. Némi malíciával: fejletlenek azok az országok, ahol még van pusztítható természet. Nos, ezek az országok utol akarják érni a fejletteket, s nem nagyon törődnek a környezetvédelmi megfontolásokkal. Ráadásul az úgynevezett fejlett országok úgy oldják meg a saját környezetvédelmük egy részét, hogy a természetre káros, az emberekre veszélyes ipari tevékenységet ezekbe az úgynevezett fejletlen országokba telepítik, ahol még örülnek is, hogy megjelent a tőke, lesz munkahely, fellendül a gazdaság. Meglehetősen álságos, amikor aztán a nagy környezetvédő országok a nemzetközi porondon számon kérik a természet védelmét a "fejlődő" világon. E téren a helyzet elég reménytelennek tűnik föl.
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon is sikeresen "igáztuk le" a természetet, sajnos, az ismert okok miatt mindez nem járt együtt a nyugat-európai országokra az idő tájt jellemző gazdasági prosperitással. Most pedig itt az Európai Unió, és uniós tagként meg kell felelnünk a környezetvédelmi kívánalmaknak is. Talán ezen a téren lesz a legkeservesebb felzárkózni az élvonalba. A környezetvédelem ugyanis drága mulatság, főleg, ha egész technológiai rendszereket, gazdasági ágazatokat érint. Éppen ezért a gazdaság szereplői – főleg recesszió idején – reflexből a környezetvédelmi kiadásokat akarják megspórolni. Nem véletlen, hogy a jogharmonizációs normák tekintélyes része valamilyen módon kötődik a természet, a környezet, az egészség megóvásához. A szabályok pedig azért vannak, hogy betartsák őket. Tartok tőle, hogy a környezetvédelem terén nemigen lehet majd az önkéntes jogkövetésre számítani, így az ellenőrzésnek, a hatósági kényszernek nagy szerepe lesz a hatékony környezetvédelemben.
Könnyen úgy járhatunk azonban, hogy a vállalkozások jó része egyszerűen nem tudja teljesíteni a különféle engedélyek feltételeit, s így engedély híján kénytelen lesz megszüntetni a tevékenységét (vagy vállalja a kockázatot, és feketén működik tovább). Hadd hulljon a férgese, mondhatnánk erre, ám ha mindez tömegével érinti a cégeket, azt már megsínyli a gazdaság is. Ebben az esetben két választás van: vagy jó magyar szokás szerint a hatóságok úgymond félrenéznek, és az előírások írott malaszttá válnak, vagy az államnak kell megfelelő támogatási rendszerrel környezetbaráttá tennie a magyar gazdaságot. Nem hiszem, hogy csak papíron szeretnénk uniós országgá válni, így a megoldás egyedül a szigorú és következetes jogalkalmazással párosuló hatékony ösztönzőrendszer lehet.
A környezetvédelem azonban nemcsak a hazai gondok forrása, hanem a gazdaság egyik kitörési pontja is lehet. Ne feledjük: hál' istennek világdivat a fogyasztók körében a természetbarát termék. Mindenki retteg a ráktól, az allergiától, így nagy bizalommal fordulnak a "bio"-dolgok felé, s nem sajnálják a magasabb árat a természetbarátnak minősülő áruért. Sokat nyernénk, ha ügyes országmenedzseléssel egyfajta bio-Magyarország képet tudnánk kialakítani magunkról a következő években.