Az éppen egy év múlva bekövetkező eseményre minden bizonnyal másként fognak emlékezni az uniós csatlakozást megelőző időket is megélők és azok, akik már csak a könyvekből tájékozódhatnak a régi korról. A történelemkönyvek lehet, hogy említést sem tesznek a honfiak tépelődéséről, az igenlők és a nemek pártján állók megosztottságáról, és mindenről, amit mi tegnap átéltünk és ma megélünk. A jövő generációinak a tény lesz a fontos: beléptünk a 25-ök közösségébe, az Európai Unióba. Hogy unokáink további értékelése pozitív, avagy negatív lesz-e, az – a döntést követően nyugodtan mondhatjuk – nagyrészt rajtunk múlik.
A 13 évnyi felkészülési idő úgy telt el, hogy az ország népének túlnyomó része észrevétlenül szerezte ismereteit az Unióról, tudatos felkészítés csak az elmúlt egy-két évben kezdődött. Ezért őket szemrehányás nem illetheti. Jogosan tehető fel azonban a kérdés, hogy azok, akikre a vezetésüket bízták, megtettek-e mindent, hogy az idei áprilisi ügydöntést megelőzően és a jövő májusi belépésig eljuttattak-e és közölnek-e minden információt célzottan és olyan mennyiségben, hogy az elegendő legyen a boldoguláshoz. Úgy tűnik föl, sokaknak a tényleges felkészülésre egy év – vagy annál kevesebb – maradt, amikor is már inkább alkalmazkodni kell a közösségi szabályokhoz. A gazdasági és társadalmi kutatások egyértelműen az EU-igen mellett szóltak, s ez be is jött. Az emberek nagy része mégis inkább a vágyak, remények, és kisebb részben az illúziók alapján voksolt a belépés mellett, mintsem a nélkülözhetetlen ismeretek birtokában. Minden bizonnyal máshol sem volt ez másképp, s lehet, hogy így van rendjén, csak a hírek között élők csodálkoznak ezen néha.
A csatlakozás különböző szintjeit vizsgálva sem lehet kétségbe vonni a belépés kényszerűségét, pontosabban, hogy a jól felfogott érdekünk. A számmisztika is azt mutatja, hogy a befizetett tagdíj és a számunkra elkülönített támogatás alapján többletforrásokhoz juthat a társadalom és a gazdaság. De nem is a 2004-re beígért 369, majd az azt követő két évre garantált 470, illetve 564 milliárd forint támogatás elköltése okoz gondot, hanem annak megszerzése. Egyrészt keveset hallani arról, hogy felálltak-e már az EU kinyújtott csápjaihoz hasonlítható, a kifizetést segítő, majd a projektek megvalósítását ellenőrző intézmények. Másrészt sokak előtt még nem ismert a pályáztatás folyamata, a kritériumrendszer. Márpedig e kettő nélkül nehezen képzelhető el, hogy az EU támogatást folyósítana. Igaz, a napokban alakult meg éppen hatmilliárdos tőkével az Európa pályázat-előkészítő alap, amely gyorsított ütemben még ebben az évben mintegy 600-650 regionális, kistérségi, illetve önkormányzati pályázat elkészítését segítheti. Az intézmények beüzemelésére, a projektek kidolgozására, a hiányosság pótlására – ismerve a dolgok hazai menetét – nem oly sok idő a hátralevő fél év... Az már a következő időszak nagy kérdése lesz, hogy ki vállalja a felelősséget azért, ha nem lesz elegendő pályázat, avagy azok nem lesznek elég jók ahhoz, hogy az EU kasszájából fejlesztési forrásokhoz jussunk. Abba belegondolni is rossz, hogy a nettó befizetői egyenleg akár pozitív tartományba billenhet. Jó jel, hogy már látszanak a körvonalai az EU-konjunktúra s a piacgazdaság jegyében éledező új szakmának: megjelentek a hivatásos pályázatírók hirdetései.
Amúgy a nemzetgazdasági ágak közül a mezőgazdaságot leszámítva szinte mindegyik érett arra, hogy a benne foglalt vállalkozások nagyobb része versenyezzen uniós országbéli társaival. Az eleddig forráshiány miatt elmaradt különböző infrastrukturális beruházások az uniós támogatások révén új lendületet vehetnek. A szállítás, az út-, vasútépítés, a légi közlekedés, a sokáig mostohagyermek környezetvédelem, de az oktatás is, mind friss forráshoz juthat. Hogy elegendőhöz-e, az a pályázatok minőségétől és a nyerési gyakoriságtól függ. (A mezőgazdaság, mint annyiszor máskor, most is a sötét ló szerepét kénytelen viselni. Nemzetgazdasági súlyát tekintve bármilyen irányba elviheti az egyébként is nehéz helyzetbe kerülő költségvetést, a büdzsére gyakorolt hatások tompítására, s arra, hogy a támogatások elegendőek és megfelelően hatékonyak lesznek, a szólamok ellenére egyelőre nincs megnyugtató válasz.)
2004. május 1-jével tanulási és tapasztalási időszak kezdődik. Jól működnek-e az EU hazai intézményei, betarthatók-e a szabályok, hol vannak (koncepcionális és akár fordítási) hibák az ötezer oldalnyi csatlakozási szerződésben? Kezelni kell eddig ismeretlen, szokatlan helyzeteket, azonnali megoldásokat kell találni a felmerülő gondokra stb. A csatlakozást már átélt országok tapasztalt jövőbelátói úgy fogalmaznak, hogy már az is siker, ha az első évben nem lesz nagyobb gond. Persze ehhez hozzátartozik, hogy az ország lakossága realistán készüljön a rá váró szebb jövőre. Azaz a lila ködök helyett tényeket, példákat, hasznos tanácsokat és támogatást kell nyújtani az állampolgárok széles rétegeinek, a vállalkozóknak, a különböző szakmák képviselőinek – legjobb lenne mindezt személyre szabottan.
Egyelőre minden szem a közelgő csatlakozást jelző naptári napra szegeződik, holott mindenki tudja, hogy az igazi – pozitív és negatív – hatások közép- és hosszabb távon várhatóak. Éppen ezért nem csak pszichológiai megfontolásokból – minden szinten, a hátrányok ismeretében is – az uniós tagság által nyerhető előnyökre lenne célszerű koncentrálni. Ez igaz a politikusi attitűdökre, de egy cég vezetőjére vagy alkalmazottjára is. Látott-e már valaki olyan sikeres vállalkozót, aki csak a hátrányokra és a lehetséges veszteségekre koncentrált, s ekképp ezek elkerülésére tett lépéseket? Ha sikerül a pozitív mentalitást feléleszteni, akkor társadalmi méretekben esély van a nyugat-európai mintájú polgárosodásra, az öntudatos vállalkozói réteg kialakulására.