A kicsik nagy kockázata

Állami szerepvállalás vagy szereptévesztés?

Mitől is olyan nehéz a kkv-k helyzete? A bajok fő okát méretükben kell keresnünk. Még ha a termelésük gazdaságos is, a tranzakciós költségek – tehát a termék fogyasztókhoz való eljuttatásának költségei – megterhelik a cégeket. A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a kkv-fejlesztési programok abban az esetben voltak eredményesek, ha sikerült a tranzakciós költségeket – köztük az állam által kiróttakat is – leszorítani és alacsony szinten tartani. De ez csak akkor éreztette – makrogazdasági méretekben is – hatását, ha a költségcsökkentés valóságos volt, vagyis a kedvezményeket nem másokkal fizettették meg. Ha belegondolunk, a valóságos költségcsökkentés nem is olyan egyszerű feladat. Kivált, ha nyitott, ám lábadozó gazdaságban működő vállalkozásokról van szó.

Nem az, csak égi mása

Ezért érthető is, hogy a kkv-fejlesztés sok országban, így nálunk is összekapcsolódott a szegénység, a hátrányos helyzetű régiók problémáinak megoldásával. Kállay László Paradigmaváltás a kisvállalkozás-fejlesztésben című tanulmányában (2002. Közgazdasági Szemle XLIX. 7-8. szám) a nemzetközi és hazai tapasztalatok tanulságait összegezve sorra veszi, miért nem hozott átütő eredményt a kisvállalkozás-fejlesztés hagyományosnak nevezhető programja, vagyis az az elgondolás, hogy a versenyhátrányt jövedelemtranszferrel kell ellensúlyozni. Ez a módszer ugyanis, természetéből adódóan sem lehet tartós. Az állam által indított programok sok esetben célt tévesztettek, éppen a rászorulókat kerülték el. Gyakran megesett, hogy a kiírt feltételek nem voltak egyértelműek, emiatt a támogatások felhasználását és annak hatékonyságát sem lehetett kontrollálni. Mindennek pedig az a nyilvánvaló oka, hogy ezekkel a gazdaságfejlesztésre kidolgozott technikákkal mesterséges piacot hoztak létre, ami valójában nem az igazi, legfeljebb annak "égi mása".

E piachelyettesítő módszerek kudarca a pénzügyi szolgáltatások területén volt a legszembetűnőbb. Az olcsó hitelek folyósítására az állam különféle alapokat hozott létre. Fenntarthatóságuk érdekében viszonylag – a kereslethez képest mindenképpen – kevés vállalkozás tőkehiányán tudtak enyhíteni. A folyamatos forrásutánpótlás a költségvetést kurtította, ami fölöslegesen vállalt terhet jelentett az országok számára. Az olcsó hiteleket tehát azokkal is megfizettették, akik a közelükbe se jutottak. Az sem volt ritka, hogy az állam szándékai ellenére többet ártott, mint használt. Oly módon avatkozott be programjaival a gazdaság működésébe, amellyel csak ártott. Például óhatatlanul is megakadályozta a formálódó kereslet és kínálat természetes egymásra találását. Előfordult nemegyszer, hogy a jótékony gesztusra egyszerűen nem is reagáltak az érintettek. A kedvezményekhez csatolt feltételeket latolgatva ugyanis a vállalkozások arra a következtetésre jutottak, hogy számukra az olcsóbb a drága, s inkább piaci forrásokhoz fordultak. Így hát a pénzek benn ragadtak az államkasszában.

Piacépítő ötletek

Ahogy sűrűsödtek a kudarcok és gyarapodtak a tapasztalatok, úgy jutottak el a gazdaságpolitikusok a felismeréshez: paradigmaváltásra van szükség. A vállalkozások versenyhátrányát nem jövedelemtranszferrel kell ellensúlyozni, hanem a versenyképességüket kell erősíteni. E kortesbeszédre emlékeztető jelmondatban azonban az a felismerés sejlik föl, hogy a gazdaság szereplőinek csak úgy segíthet az állam, ha betartja a piac működésének kérlelhetetlen szabályait. Piachelyettesítő módszerekkel szemben tehát a piacépítők alkalmazandók. Az államnak ugyanis nem magánszolgáltatások nyújtása a feladata, hanem az, hogy korrigálja azokat a piaci kudarcokat, amelyeket a cégek nem tudnak. Célcsoportok helyett – például hátrányos helyzetű régiók vállalkozásai – beavatkozási területeket célszerű megjelölni. Olyanokat, ahol a kis- és középvállalkozások versenyképességét javító szolgáltatások nem vagy nem kielégítően működnek. Itt érdemes ösztönözni a szolgáltatócégek megalakulását. Ennek egyik kiváló eszköze az olyan nonprofit vállalkozások létrehozása, amelyek természetükből adódóan nem nyereségorientáltak, viszont szolgáltatásaikat piaci áron kínálják. Ez a summázata az új vállalkozásfejlesztési modellnek, amelynek hatékonyságáról az Egyesült Államokban már meggyőződtek. A tapasztalatokat azonban a magyar gazdaság elmúlt 10-12 évében is leszűrhettük. A piacgazdaság kialakulását követően évente több tízezer vállalkozást jegyeztek be, aminek következtében hihetetlenül megnőtt az igény a cégek adminisztrációs terheinek csökkentésére szakosodott szolgáltatások iránt. Így alakult ki a diverzifikált könyvelési és adó-tanácsadási kínálat.

Az üzleti és pénzügyi szolgáltatások többsége a magángazdaság javai közé tartozik, tehát a piac általános szabályai érvényesek rá, vagyis kereskedelmi alapon nyújtandók még a legalacsonyabb jövedelmű vállalkozások számára is. Az állam korrekciós lehetősége éppen az előbb említett, nem nyereségorientált szervezetek létrehozásában vagy azok létrejöttének támogatásában rejlik. Segítségükkel ugyanis a rászoruló cégek elérhető áron juthatnak piaci információkhoz, egyéb szolgáltatásokhoz. Így az állam közvetlenül nincs jelen a gazdaságban, ugyanakkor valódi segítséget képes adni. A modell eredményességének vizsgálatakor világossá vált, hogy a piaci alapon nyújtott szolgáltatásokat csak azok veszik igénybe, akiknek valóban szükségük van rá. Az ügyeskedők, nyerészkedők, alibivállalkozások ehhez a forráshoz már nem kívánnak hozzájutni. Az Európai Unió és az OECD vonatkozó dokumentumai is e szellemben fogalmazták meg ajánlásaikat. A források elérhetőségének javítását tanácsolják, nem pedig azok olcsóvá tételét. Vissza nem térítendő támogatásról pedig egyáltalán nem ejt szót a nemzetközi szakirodalom, mivelhogy az nem is létezik.

Hazai mix

Magyarországon mindkét modellre voltak már kísérletek. S bár korántsem biztos, hogy az angol vagy az amerikai technikák egy az egyben meghonosíthatók, két elvet fontos volna átvennie a mindenkori hazai gazdaságpolitikának. Nevezetesen: az állam jelenlétének csökkentését a gazdaságban s a kérlelhetetlen piaci szabályok tiszteletét. A beavatkozási területek sokfélék lehetnek, de alapvetően két csoportba sorolhatók: a pénzügyi – tőkebefektetés, hitelek, garanciák – és az egyéb – képzés, tanácsadás, üzleti kapcsolatok építése, marketing, információ, technológiai fejlesztés és transzfer – szolgáltatások csoportjába. A tőkebefektetések dinamizmusa és volumene sarkalatos pontja a magyar gazdaságnak. Mondhatni, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk sikerességének egyik kulcsfontosságú területe. Hiszen a gazda(g)sághoz is nélkülözhetetlen az a bizonyos három legfontosabb dolog: pénz, pénz, pénz. Ahogyan az a jelenlegi kormány gazdaságélénkítő programjának finanszírozási terveiből is kitűnt, a büdzsé még a szükséges kiadásokat is kénytelen korlátok közé szorítani, így nem sok marad az államkasszában a gazdaság közvetlen fejlesztésére. (Ami azért azzal a jóval kecsegtet, hogy nemcsak pénzből, de talán politikai befolyásból is kevesebb jut.) Mindez élénkítheti a piaci befektetők beruházási kedvét, kivált ha a kormány kedvező gazdaságpolitikai környezet megteremtésével tettre sarkallja a külföldi és hazai tőkét.

Választók és választottak

Miközben az állam a kockázati tőke hathatós ösztönzéséről álmodik, maga az ágazat is dinamikusan változik. A hatékony beavatkozás érdekében tanácsos volna e tőkefajta természetét és működését alaposabban ismerni. Mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, mit is értünk kockázati tőkén. A kezdetekben e kockázatos befektetések összekapcsolódtak az innováció finanszírozásával. Idővel azonban jelentősen csökkent azon új ötletekkel piacra lépő cégek száma, amelyek busás árfolyamnyereséget ígértek a befektetőiknek. Az is sürgette a változtatást, hogy a korai szakaszban lévő innovatív cégek még a kockázati tőke számára is rendkívül kockázatosak voltak. Ráadásul igen költséges volt felbecsülni a műszaki megújulást ígérő ügyletek sikerét. Ezért a nyolcvanas évek közepétől megfigyelhető az ágazat szakosodása. Karsai Judit "A kockázati tőke lehetőségei a kis- és középvállalkozások finanszírozásában" című tanulmányában (Közgazdasági Szemle, XLIV. 1997. február) külföldi és hazai adatokkal is érzékelteti az ágazat diverzifikálását. A hagyományosnak tekinthető "classical venture capital" ("a klasszikus kockázati tőke") a technológiai ágazatba tartozó, gyorsan fejlődő, több országra kiterjedő piaccal bíró cégek finanszírozásában vesz részt. A "development capital" ("fejlesztési" vagy "fejlesztő tőke") azonban a már megerősödött, expanzív szakaszban lévő vállalatokat kedveli. A kockázati tőke harmadik fő befektetési területe a vezetői kivásárlás, beleértve a nehéz helyzetben lévő cégek kivásárlás útján történő feljavítását. A legfrissebb szakirodalom ezért is használja szívesebben a private equity ("cégvezetői vállalati vagyon") kifejezést a venture capital ("kockázati tőke") helyett. A private kifejezés arra utal, hogy a finanszírozott cégek nem szerepelnek a tőzsdén, az equity pedig azt jelenti, hogy a befektető alaptőke-emeléssel társtulajdonossá válik a támogatott vállalkozásban. "A kockázati tőke mai nyugati értelmezése a professzionális befektetők olyan hosszú távú, jelentős kockázattal járó tőkebefektetéseit takarja, amelyek elsődleges célja a kiszálláskori tőkejövedelem megszerzése, amit a befektetés ideje alatt kapott osztalék csak kiegészít." (Karsai, 1997.)

Az elmúlt években egyszerre volt tapasztalható a világgazdaság megtorpanásának hatása a kockázatitőke-piacon, és az ágazat felértékelődése. Mind a tranzakciók számában, mind pedig a befektetett tőke volumenében 2002-ben 40 százalékos volt a visszaesés a kiugróan magas teljesítménnyel záró megelőző évhez képest. A magyarországi vállalatokat megcélzó tranzakciók száma 28, míg a befektetett tőke 64 millió USD volt 2001-ben. A hagyományos fejlesztési tőke szenvedte meg leginkább a globális recessziót: 2000-ben 17 tranzakciót hajtott végre, tavaly azonban mindössze hármat. A kockázati tőkések óvatossága figyelhető meg a befektetések volumenének csökkenésében is. A technológiai szektor "early stage", vagyis a korai szakaszban lévő vállalatok tranzakcióinak száma harmadával esett vissza világviszonylatban. Szerencsére Magyarországon nem volt ilyen drasztikus a hanyatlás, mivel az ágazat éppen fellendülőben van hazánkban. A befektetések háromnegyede e szektorba irányult 2000-ben. A rá következő évben viszont már csak a fele. A másik 50 százalék a kereskedelemben, az élelmiszeriparban és egyéb ágazatokban landolt. A magyarországi székhelyű alapkezelők által irányított befektetések fele hazai cégeket gyarapított. Nőtt ugyanakkor a regionális vállalatokba való befektetések részaránya. Zombory Viktória, a Magyar Kockázati és Magán Tőke Egyesület elnöke úgy látja, hogy kialakult Magyarországon az erős, jól képzett cégvezetői kör, s emiatt előtérbe kerülnek majd a vállalati kivásárlások. Ezt azonban a cégvezetők csak a kockázati tőkésekkel együtt tudják megvalósítani. A vállalati kivásárlások már 2001-ben dominálták az ágazat befektetéseit. A figyelem mindinkább a kis innovatív vállalatok felé fordul majd a jövőben. E trend szelét fogta vitorlájába az állam is, amikor létrehozta a Kisvállalkozás-fejlesztési Pénzügyi Rt.-t. A makrogazdasági szinten is érezhető sikerhez azonban komoly lobbizásra is szükség lesz a jövőben. Ráfér egy kis restaurálás a kockázati törvényre. Zombory Viktória azt a reményét is megcsillantotta, hogy a hazai intézményi befektetések pénzeszközeit sikerül a kockázatitőke-ágazatba irányítani. Jelenleg ugyanis a hosszú távú megtakarítások jelentős része az államháztartást finanszírozza. Ezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére, legalábbis a kockázatitőke-befektetők szempontjából elfogadható a hazai makrogazdasági környezet. Az előrejelzések terén ritka a meglepetés, és ezért a magyar gazdaság rövid távon kiszámítható, viszonylag biztonságos.

Gúzsba kötve

A jogszabályi háttérnek azonban olyan hiányosságai vannak, amelyek hosszú távon akár gátolhatják is az ágazat fejlődését. A kockázatitőke-törvény túlságosan sok, már a szabad üzleti döntéseket is befolyásoló előírásokon keresztül próbálja szabályozni a befektetésialap-kezelőket (pl. hogy mennyi idő alatt kell a tőke bizonyos százalékát befektetni). Ezt a kiszabott kockázatot a legtöbb alap tulajdonosa nem vállalja fel, ami egyik oka annak, hogy a hazai piacon tevékenykedő befektetési alapok szinte kivétel nélkül nem Magyarországon bejegyzett társaságok képviseletében működnek! (Kivételt képeznek természetesen az állam által létrehozott kockázatitőke-alapok.) Egy liberálisabb kockázatitőke-törvény megkönnyítené a magyar alapkezelőknek a hazánkban tevékenykedő potenciális befektetők (pl. biztosítótársaságok) kockázatitőke-alapba történő befektetését. Számos kockázatitőke-befektető számára alapvetően fontosak a kisebbségi tulajdonos védelmét biztosító jogok, amelyeket Magyarországon nem, vagy csak nagyon körülményes módon lehet érvényesíteni; pl. drag-along ("kényszerű együttműködés"), anti-dillution ("felhígításkorlátozás"), lock-up ("csapdába ejtés"), ESOP – Employee Stock Option Program ("munkavállalói tulajdonszerzési program"), ami további kockázatot jelent a külföldi tőkebefektetők számára. A kicsi és a gazdaságban egyelőre nem meghatározó szerepet betöltő hazai tőzsde nagymértékben csökkenti egy esetleges sikeres kiszállás esélyeit. A BÉT helyzete azonban nem egyedi, szinte kivétel nélkül minden kelet-közép-európai tőzsde hasonló gondokkal küszködik. Egy számottevően nagyobb és aktívabb tőzsde elősegíthetné a magyarországi kockázatitőke-piac növekedését.

A kockáztató állam

Az állam mint kockázatitőke-befektető jelenléte ma még nem jelent hátrányt a piacon, vélik a befektetők. Örvendetes, mondják, hogy az állam ösztönözni próbálja az ilyen típusú invesztíciót. A hogyanról és a célravezető módszerekről azonban már erőteljesen megoszlik a piaci szereplők véleménye. Berszán Ferenc, a Hungarian Innovative Technologies Found (HITF) ügyvezetőigazgató-helyettese szerint az államnak nem szükséges direkt tőkebefektetőként megjelennie a piacon. Igaz, a jelenleg működő állami alapok olyan területeken igyekeznek befektetni, ahol a piaci szereplők valamilyen oknál fogva nem vagy csak nagyon korlátozottan vannak jelen. Ez azonban még nem garantálja a sikert. Az ideális állapot az volna, ha az állam azt a vállalati szektort is vonzóvá tenné a piaci szereplők számára, amelyet eddig elkerültek a befektetők. Az állam például átvállalhatná a "seed" befektetések extra kockázatát. Erre Írországban, Németországban és az Egyesült Államokban is láthatunk példákat. Ily módon nemcsak hatékonyan tudná működtetni az állam saját forrásait, de új piacok is nyílhatnának.

A vonatkozó szakirodalom is hosszasan és elemezve sorolja azokat az érveket, amelyek a "kockáztató" állam piaci jelenléte mellett és ellen szólnak. Az utóbbiakat el is vethetjük, hiszen a kockázatitőke-befektető állam megkerülhetetlen tény a hazai piacon. Arról azonban érdemes vitát nyitni, hogy közvetlen vagy közvetett módon hasznos ezt tennie az államnak. Segíthetné a kockázatitőke-befektetéseket a piaci igényeknek megfelelő szabályozási és adózási háttér kialakításával, hiszen a személyi és a tőkejövedelem-adózás nagysága befolyásolja azt, hogy a megtakarítások milyen mértékben kerülnek a kockázatitőke-befektetőkhöz. Nem tett jót az ágazatnak, hogy az 1998-as kormányváltást követően a tőkeszámlán nyilvántartott értékpapírok árfolyamnyereségének nullaszázalékos forrásadóját 20 százalékra emelték. A szektorra káros volt az is, hogy a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket a munkabérek 6 százalékára korlátozták, az állami tb-alapok védelmében.

A közvetlen beavatkozásnak igen gazdag eszköztára alakult ki az idők során. A kockázatitőke-befektetéssel foglalkozó szervezetek számára kidolgozott hitelkonstrukciótól kezdve a befektetések kockázatát csökkenteni hivatott garancianyújtáson át egészen a működés költségeit csökkentő költség-visszatérítésig. Az Európai Unió által is előszeretettel alkalmazott megoldás az alapok alapjaként működő konstrukció, amelynek lényege, hogy az állam olyan alapba helyezi az ágazat fellendítését szolgáló forrásait, amely a magántulajdonú kockázatitőke-alapok forrásaihoz járul hozzá. A beavatkozás mikéntjét befolyásolja sok más mellett az is, hogy az adott országban mekkora az értékpapírpiac jelentősége, hogy a vállalatok finanszírozásában meghatározó-e a banki hitel. Azon mindenesetre érdemes elmélázni, hogy Európában a kockázatitőke-befektetési céllal évente összegyűjtött tőkének a kilencvenes évek második felében átlagosan mintegy 5 százaléka származott állami forrásból. (Karsai Judit: Mit keres az állam a kockázatitőke-piacon? Közgazdasági Szemle, XLIX. 2002. november.) S azon is, hogy vajon miért nem sikerül Magyarországon az állami kockázatitőke-alapoknak megnyerniük a magánfinanszírozók pénzét.

Szektorsemleges befektetés

Egyelőre azonban csak az állam nyit a kis- és középvállalkozások felé a Kisvállalkozás-fejlesztő Pénzügyi Rt., a Corvinus Rt., a 2002. március végén 2,5 milliárd forintos jegyzett tőkével létrehozott Beszállítói Befektető Rt., és a 2002 nyarán 3 milliárd forintos állami tőkével útjára indított Informatikai Kockázati Tőkealap által meghirdetett programokkal. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi az egyetlen olyan alap, amely a hatályos kockázatitőke-törvény előírásai szerint működik majd. Említést érdemel még a Regionális Fejlesztési Holding, amely nemrégiben adta hírül, hogy a meglévőkön túl egy sor regionális kockázatitőke-alapot fog létrehozni. A 88,24 százalékos részesedéssel állami tulajdonban lévő Kisvállalkozás-fejlesztő Pénzügyi Rt. társaság főrészvényese a Pénzügyminisztérium helyett a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium lett a közelmúltban. (A többi részvényes – a Budapest Bank Rt., a Hitelgarancia Rt., a Konzumbank Rt., a Magyar Export-Import Bank Rt., a Magyar Fejlesztési Bank Rt., a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt., az OTP Bank Rt. és a Postabank Rt. – egyenként 1,47 százalékos részesedéssel bír.) A társaságot eredetileg 10 milliárd forintos alaptőkével tervezték, ami fokozatos tőkeemelés esetén biztosítja majd a rentábilis önfenntartást. A jelenlegi alaptőke azonban csak 3,4 milliárd forint.

Azok a kisvállalkozások, amelyek teljesítik a formális feltételeket, reménykedhetnek tőkejuttatásban. Dr. Riedl Péter, a Kisvállalkozás-fejlesztési Pénzügyi Rt. vezérigazgató-helyettese szerint a politikai szempontok kizárva! A kritériumok között szerepel, hogy a pályázó vállalkozásban az állami, önkormányzati vagy nagyvállalati együttes tulajdoni hányad nem érheti el a 25 százalékot. A társasági forma kötelezően kft. vagy rt. A foglalkoztatott létszám nem haladhatja meg az 50 főt. Az éves nettó árbevétel pedig a 700 millió forintot, vagy másként: a mérlegfőösszeg nem lehet több 500 millió forintnál. A befektetés szektorsemleges, igaz, a mezőgazdasági és a pénzügyi vállalkozásokat a társaság alapító okirata kizárja. A társaság maximum 50 millió forintos befektetést nyújt, 3-5 évre. Részesedése a finanszírozott cégben nem haladhatja meg a 25 százalékot. A finanszírozót kiszálláskor a vételi árnál az inflációt meghaladóan 5 százalékos felár illeti meg. A feltételek közé sorolták, hogy a vállalkozás meghatározott időn belül a társaság tulajdonába került üzletrészt vagy részvényt visszavásárolja, ezzel is biztosítva az rt. számára a további befektetések lehetőségét. Alapelvként a jó társaságokat minimálisan befolyásolják – mondja Riedl. A finanszírozott vállalkozásokat meghatározott időszakonként monitoringvizsgálattal, esetleg személyesen ellenőrzik. Ha szükséges, vezetési és más tanácsadással is szolgálhatnak. A Beszállítói Befektető Rt. nevéből is kiolvasható, hogy a beszállítói vagy biztosan azzá váló kis- és középvállalkozásokban kíván 50 és 250 millió forint közötti befektetéssel 25-49 százalékos részesedést szerezni. A kivásárlásokat 3-7 évre tervezik. A várható éves hozam az inflációt 5 százalékkal haladja meg. Az állami szándék dicséretes, ám az már most tudható, hogy az 50 millió forintos alsó határ a kisebbségi tulajdonhányad előírásával együtt sok, a feltételeknek megfelelő céget rekeszt ki a finanszírozhatók közül.

Riedl Péter mindenesetre azzal magyarázza a Kisvállalkozás-fejlesztési Pénzügyi Rt. létjogosultságát, hogy a kijelölt vállalati célcsoport nem tartozik a klasszikus kockázatitőke-társaságok vadászterületéhez, így az állami kockázati tőke tevékenysége nem torzíthatja a piacot. A magán-tőkebefektetők kisvállalkozásokkal úgysem foglalkoznak, így konkurenciáról sem beszélhetünk. Ráadásul a bankok nagy része is elkerüli ezt a piaci kört, éppen nagyobb kockázata miatt. Csak a tények kedvéért: az állam által elvárt, az inflációt csupán 5 százalékkal meghaladó hozam jócskán elmarad a piacon szokásos 30-40 százaléktól. S ez már önmagában is óriási keresletet gerjeszthet az állami befektetési társaságok pénzei iránt. Kételyeket ébreszt az is, hogy vajon elegendő lesz-e az induláskor rendelkezésre álló, alig több mint 10 milliárd forint. A magántőkepiacon ugyanis nagyjából 20 millió dolláros tőkeerő mellett képes profitorientáltan működni egy társaság. Mindebből az is valószínűsíthető, hogy csak korlátozott mértékben tudják majd az igényeket kielégíteni, s aligha megkerülhető, hogy az üzleti szempontokon kívül mást is figyelembe vegyenek a finanszírozók. Összességében tehát az állami szerepvállalást ma még sokkal inkább a piachelyettesítő technikák alkalmazása jellemzi.

Méret szerint

Sok befektetendő pénz áll rendelkezésre Magyarországon, legalábbis az ország méretéhez képest, szóval nem a pénzhiány miatt nem került sor az állami és a magántőke "nászára". E pénzek kockázatvállalási hajlandósága azonban nem oszlik el egyenletesen. Az 5 millió dollár feletti tranzakciókat nézve – amelyek elsősorban növekedési tőkeként befektetendő pénzforrások – jelentős túlkínálat mutatkozik a piacon. A hazai befektetést kereső kockázati tőke előnyben részesíti az 50-100 millió forint alaptőkéjű és 100 millió-1-2 milliárd forint árbevételű vállalatokat. Ez a méret ugyanis már értékelhető vállalati adatokat, piaci múltat is feltételez, amelyből nagyobb biztonsággal lehet a cég jövőjére, expanzív fejlődésére következtetni. A korai stádiumban befektethető pénzforrások összegét (és a piacon aktív befektetési alapok számát) tekintve azonban inkább túlkereslet mutatkozik, vagyis számos induló innovatív vállalkozás nem jut tőkéhez. Az MKME által csaknem 500 millió dollárra becsült kockázatitőke-ágazat szereplői által még be nem fektetett összeg 150 millió dollár lehet.) A gyakorlati szakemberek szerint több induló vállalkozást (seed/early-stage) finanszírozni akaró befektetőre lenne szükség. A kockázatitőke-piacon a 3-5 millió dollár feletti növekedést célzó tőkebefektetések területén a legnagyobb a verseny, az induló vagy még ötletszinten ("csíra" szakaszban) lévő cégek területén 2-3 évvel ezelőtt volt erősebb verseny, ami mára jelentősen alábbhagyott. A cégek tőkeigénye igen változó, a 100 ezer dollártól (seed befektetés) a több tízmillió dollárig terjedhet (humán klinikai stádiumú biotechnológiai cégek vagy nagy, stabil üzlethálózatok) iparágtól és fejlettségi stádiumtól függően. A HITF 50 ezer dollártól 1 millió dollárig fektethet be. Azt azonban illik tudni, hogy a kisebb összeg egy intézményi befektető számára nem rentábilis befektetés, ez a tartomány inkább az üzleti angyalok számára felel meg. Egy befektetési alap számára az alsó értékhatár általában 200-300 ezer dollár. A HITF eddigi legkisebb új befektetése 300 ezer dollár volt. (A HITF befektetésének is köszönhetően 2002-ben a Laserbit Kommunikációs Rt. nyerte el az "Év vállalata" címet.) Más a helyzet, ha befektetői konzorcium alakul. Ez esetben ugyanis a veszteséget kizáró módon oszthatják meg a költségeket. Az persze kérdés marad, hogy mit képes fejleszteni a vállalat kétszázezer dolláros forrásból. A panaszkodások ellenére az egymillió dollár alatti tranzakciók részaránya az 1998. évi nulla százalékról 2000-re 55, 2001-re 61 százalékot ért el. Az összes finanszírozási ügylet csaknem 80 százalékát a 2,5 millió dollár alatti kockázatitőke-befektetések tették ki Magyarországon 2001-ben (Karsai, 2002). Magyarországon is tanúi lehettünk már több sikertörténetnek (Euronet, Recognita stb.), de ma még belőlük van kevesebb.

Nem lesz áttörés

A hazai kockázatitőke-piacról festett kép nem lenne hiteles, ha nem vetnénk össze legalább a közép-európaival. A Magyarországon tevékenykedő alapok várt vagy már realizált hozamai nem maradnak el más országokéitól, sőt, a viszonylagosan kis befektetett összegek és az említett kockázati prémium miatt a hozamlehetőségek még vonzónak is mondhatók. Csupán a hazai piac kis mérete és fiatalsága miatt nem érezhető a nagy befektetési alapok erősödő megjelenése. A tőzsdei befektetők bizalmi válsága miatt ma kevés eséllyel lehet kedvező árfolyamon új papírt kibocsátani a tőzsdéken, tehát e téren sem sokban különbözik a helyzetünk más európai országétól. Ez az állapot csak akkor változik meg, ha a piacon forgó papírok ára az azokat megtestesítő társaságok valós teljesítményét tükrözik. Addig azonban a kockázatitőke-befektetők számára az egyetlen járható kiszállási útnak a kivásárlás/felvásárlás tűnik, melynek során a piac valamelyik stratégiai szereplője úgy próbál növekedni, hogy a befektető portfóliójában lévő társaságot megvásárolja.

A közhiedelemmel ellentétben a szakértők szerint az EU-csatlakozás nem hoz áttörést a kockázatitőke-piacon, hiszen a szereplők már ma is túlnyomórészt az EU-ból vagy az USA-ból származó társaságok. Nem jövendölik a Magyarországon működő, befektetésre alkalmas társaságok számának ugrásszerű növekedését sem. Az ágazat szereplői mindent egybevetve azonban szép jövőt látnak maguk előtt. Fontos szerepet töltenek be a gazdaság folyamatos növekedésében, és a magyar gazdaság erőteljesebben növekszik, mint a már korábban EU-tagságot nyert országok legtöbbje.