Amolyan magyaros ez a Nyugatra, a közös Európába vezető út: hol szép, hol csúnya, itt büszke sztráda, amott döcögős kátyúdűlő, visz is, hoz is. Egyszer ködbe vész, máskor derűs délibáb alatt szalad, megint máskor világosan kirajzolt általa az irány. Ám aligha választhatunk mást, mint rálépni. És haladni. Terheinkkel együtt.
Belső útitársaink adottak; lecserélhetetlenek. Itt van például, pontosabban most húz el mellettem, furakszik, leszorít a bátor, a vakmerő, a "kor embere", akinek teljesen természetes, hogy átlépve a záróvonalat, megelőzi a feltorlódott kilométeres sort, melyben a hozzám hasonlóak nyelik a mérget húsz perce, órája, mindennap; élre erőszakolja magát, biztosan röhög is a sok pupákon, akik nyilván még egy megállóra is jegyet lyukasztanak a villamoson, mert úgy érzik jól magukat, ha betartják az írott és íratlan társadalmi, üzleti stb. szabályokat és normákat, ráadásul nemcsak jogkövetők, hanem etikusak is. Mi, a mulyák ugyan többségben vagyunk, ám mivel ilyenek vagyunk, csak gondolatban vágjuk ötösbe a sebváltókart, s eredünk mint igazságosztó a száguldó után, hogy legalább megtudjuk: mi végre s mire föl e nagy rohanás? (Netán az EU-ba sietünk?) Persze válaszként orrba vágás jön(ne). Mert hát ez a terep a pusztai vadnyugat: bármi büntetlenül megtehető. S addig számosan bármit büntetlenül meg is tesznek, ameddig a perzekutor behunyja a szemét, amikor ilyesmit lát. És aki ebből a nemtörődömségből további erőt merít, továbbrobog mint potenciális halálosztó.
Időnk pedig ilyesmin elmélkedni annyi e világváros fővárosban, mint a pelyva: reggel egy óra a munkahelyig, este is annyi haza. A helyzet egyre rosszabb: autóból mind több próbál áthatolni az áthatolhatatlanon, útból, hídból, alagútból viszont nincs se több, se szélesebb, mint volt évtizede vagy korábban. Ha a BAH-csomópontnál elromlik a lámpa, vagy a sávok egyikét eltorlaszolja egy bedöglött kamion, Budaörsnél végződik (kezdődik) a sor. Amelyet – mint egyéb dugókat is – akár gyorsan is fel lehetne oldani, ha ez valakit, valakiket érdekelne, ez volna a számon kért dolga, érdekében állna. De ami ennél is elkeserítőbb: nincs egyetlen épkézláb ötlet sem – legalábbis a köz elé tálalva – e gordiuszi csomók belátható időn belüli átvágására. (Ígéretből persze már legalább annyi van, mint amennyi még fut Ladából meg Trabantból.) A világvárosi polgár – tehetetlenül gubbasztva autójában – legalább ötleteket remél: tömegközlekedés tempós fejlesztése, egyirányúsítás, közlekedésszervezés, éjszakai teherautó-kirakodás, bármi. De nem jön (a közpénzből) semmi érdemi, marad az araszolás, a tehetetlen düh, amit tovább szít a mindennapi parkolási hercehurca.
És ismét nem az a baj, hogy lassan az egész városban ketyegnek az órák, hanem a nemtörődömséggel párosuló kapzsiság: fizessen az is, aki a munkahelye közelében szeretne megállni, akkor is fizessen mindenki, ha forintjaiért nem jár semmi cserébe, se őrzés, se hótakarítás, se kutyagumi-mentesítés..., s mivel gyakorlatilag ma már csak a város peremén lehet mikuláscsomag-veszély nélkül várakozni, megállapítható: ez a díj nem más, mint újkori adónem (közpénzgyűjtés), amitől leginkább a beszedésre verbuvált társaságok zsírosodhatnak. És ráadásul a szigoruk is izmosodik: maholnap küld(het)ik a renitenshez a végrehajtót. De vajon miért vannak mind többen a bliccelők? Megkockáztatom: nem azért, mert a fél város gazember, hanem azért, mert hibás (mohó) a koncepció és a gyakorlat; úgy zsigerel ki, hogy meg sem próbálja orvosolni a bajt; cinikusság a köbön. Ezek után már-már megértem a notórius nemfizetőket...
Ha mélyen a dolgok velejéig hatolok, hajlok megérteni azokat a tőlem alapvetően igen messze álló építésitörmelék- és egyéb szemétlerakókat is, akik pironkodás nélkül hajítják ki salakanyagaikat mozgó "várukból" a várost, falut, erdőt, mezőt átszelő utak szélére; ilyentájt, amikor bimbódzik a tavasz, olyanná züllik a mi közös országos árokpartunk, mint szeméttelep orkán után. Ilyen mezsgyéjű út visz bennünket a Lajtán túlra? Belátom én persze: szemetelnek az olaszok is, itthon satnya még a környezettudatos oktatás, nincs hova olcsón lerakni a mérget, drága a fuvar, a kutya (értsd: szomszéd, polgár, hatóság) sem szól érte, hiába no, a szemlélet nehezen változik.
Ezek az igencsak apró-cseprő hétköznapi példák, ügyek, esetek hosszasan sorolhatók (lépjünk csak be közhivatalba, orvosi rendelőbe, kórházba, közterület-felügyeleti vagy más szolgáltatói irodába, vasútállomásra stb.). Ám – úgy hiszem – nem az itt átélt, elszenvedett, eltűrt esetek az igazán fontosak; nem ettől bűzlik (jó: szaglik) a hal. A fel-feltörő fals szaghullám bizony csak következmény.
Persze hogy fontos mindannyiunknak a közvetlen példa (hogy mit tesz a szomszéd, a főnök, a munka- és a konkurens vállalkozótárs), de erősen hatnak ránk a fentről jövő impulzusok is. Hogy miként viselkedik az állam s az azt működtető köz- és főhivatalnoki, a politikusi kar, a bíróság, az ügyészség, a számvevők, az adóhatóság külön-külön, egyenként és cuzámen. Ha továbbra is az látszik lent, hogy amott fenn a közpénzek számolatlanul és kontrollálatlanul eltűn(het)nek, minden szinten tobzódik a korrupció, a közvagyon háborítatlanul dézsmálható, a közbeszerzés kijátszható, a politikusok (mint főtevékenység) tyúkperekkel kergetik, ijesztgetik és zsarolják (utólag meg előre is) egymást..., hogy voltak, vannak, lehetnek pártközeli mutyicégek, ha öt év után sem mondanak se hideget, se meleget a macis bankban történtekről stb., akkor naivság elvárni az autóstól, hogy a tilosban ne hajtson vakmerően át, a szemetelőtől, hogy otthon szelektíven válogasson, a vállalkozótól, hogy ne verje át üzletfelét... stb.
Az előttünk álló nehéz úton fontos volna hinni, bízni és megbízni az államban és szolgálóiban, mert terhünk e nélkül is van, lesz gazdagon.