Tudni illik, hogy mi illik

Hogy hasra ne essünk Európa küszöbén

Illem, etikett, protokoll – tulajdonképpen nincs másról szó, mint a társas érintkezés szokásrendjéről, szabályairól, az adott korban és az adott társadalomban kulturáltnak minősített magatartásról, a jó modorról. Talán az első, írásban fennmaradt illemtanács szerzője Hésziodosz volt, aki az i. e. 8. század második és 7. század első felében élt, s akinek intelmeit előszeretettel idézném némely kortársunknak is:

"...ne az útra vizelj, se menet közben, se ruhátlan,

el ne feledd, hogy az éjszaka is szent isteneinké.

Istenes és megfontolt férfi leguggol ilyenkor,

vagy keres egy kerítést, odaáll udvar fala mellé."

Mert változnak a korok, változnak az emberek, de vannak az emberi együttélésnek olyan szabályai, amelyek változatlanok. S ezek lényegében nagyon röviden összefoglalhatók: ne tégy semmi olyat, amellyel mást megbotránkoztatsz, vagy másnak kellemetlenséget okozol.

A szabályok burjánzó sokasága abból fakad, hogy ami az egyik helyen illendő, az a másikon tilos, ami tavaly még megengedett volt, az idén már felháborító. "Nem mindenütt szabad vagy illő ugyanaz a dolog." (Quintilianus római szónok, i. sz. 1. század.)

S hogy mire vonatkoznak ezek az előírások? Értelemszerűen mindenre, amit mások jelenlétében teszünk: a köszönésre, a megszólításra, a bemutatkozásra, a külső megjelenésünkre, az étkezésünkre, arra, hogy miként levelezünk, telefonálunk, dohányzunk, hogy miként viselkedünk munkahelyünkön a főnökeinkkel és a beosztottainkkal szemben, vagy szabadidőnkben a színházban, a teniszpályán és az uszodában, a nyaraláson és a hétvégi csapatépítő tréningen, a vállalati ünnepségen és az üzleti ebéd alkalmával.

Vannak köztük bonyolultak, mint amilyenek például a formális meghívókon feltüntetett utalások, és vannak roppant egyszerűek: mondjuk, hogy társaságban nem illik lerészegedni. (Már csak azért sem, mert "az étel hallgataggá, az ital fecsegővé szokta tenni az embereket", ahogy Macrobius az i. sz. 4. században megfogalmazta.) Vannak vadonatújak, mint mondjuk az e-mail-kapcsolat illemszabályai (Netikett címen megtalálhatók a világhálón), és vannak ősrégiek – lásd fentebb...

Szemezgetésünk bizonyos fokig önkényes, és személyes tapasztalatokon alapuló, ezért ajánlatos beszerezni a témáról legalább egy aktuális kézikönyvet, amit bármikor elővehetünk, ha bizonytalanok vagyunk valamely viselkedési forma helyességében. Vagy ha külföldre – különösen, ha nagyon messzire, mondjuk a Távol-Keletre, vagy iszlám országba – utazunk. És nem csak hivatalos út előtt! Ha elemi szinten sem vagyunk tisztában a célország kultúrájával és szokásrendszerével, akkor a legártatlanabb családi nyaralás is botrányba fulladhat (bár a nálunk előbbre tartó országok illemtanához az is hozzátartozik, hogy a külföldiek bunkóságait nem szabad "lereagálni", azért, ha lehet, ne fessünk a valóságosnál sötétebb képet hazai viszonyainkról).

Ha már vagyunk "valakik"

Tapasztalatom szerint egy évtized nem volt elegendő arra, hogy megtanuljuk értelmezni azokat a kódokat, amelyeket egy meghívó tartalmazni képes. Meggyőződésem, hogy szépen, magyarul is ki lehetne írni minden szükséges információt, de ha nem teszik, akkor elő a rejtjelkönyvvel, és ügyesen fejtsük meg: ültetéses vacsorára hívnak-e (erre utal az R.S.V.P., vagyis "répondez s'il vous plait", azaz "szíveskedjék válaszolni" jelzés, amint a "repas assis" kifejezés is), vagy állófogadásra, ahol nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb a vendég. Utóbbi esetre utal az is, ha a meghívón az "informal" kitétel szerepel (ez egyébként nem szabad ruhaválasztást, mondjuk farmert és pulóvert jelent, hanem utcai öltönyt, aminek hölgyeknél a kiskosztüm a megfelelője), vagyis körülbelül ugyanazt a ruhát, amilyenben hivatalba szoktunk járni (ugye?).

A "black tie" vagy "cravate noir" szmokingra, illetve nappal zsakettre utal, női viseletben ez sötét kosztümöt vagy kisestélyit jelent. A "formal", a "white tie" a "cravate blache" frakkot és fehér csokornyakkendőt, nőknél nagyestélyit igénylő rendezvény meghívóján található. Egyedül akkor lazíthatunk, és hagyhatjuk a nyakkendőt a szekrényben, ha azt olvassuk, hogy "casual", esetleg "slacks", de akkor biztos, hogy kerti partira vagy vidéki hétvégére invitálnak. Érdemes tehát a meghívókat tanulmányozni, mert számos kínos helyzetet kerülhetünk el ezzel.

Persze, meghívókra csak akkor számíthatunk, ha már vagyunk "valakik". S úgy leszünk azzá, hogy felelős, megbecsült pozíciót töltünk be. Mondjuk egy vállalatnál, egy cégnél, ahol "job interview" előzi meg a felvételt, s ez az az alkalom, amikor felmérik: ki is ül az asztal túloldalán. Fontos, hogy mihez ért, hogy mekkora tapasztalata van, de ugyanilyen fontos, hogy milyen ruhát visel, hogyan ül le, hogyan mutatkozik be, és hogy mit tartott fontosnak ráírni a névjegyére. Megint csak utalnék a vonatkozó szakirodalomra – s bármennyire is azt hisszük, hogy a saját életünkkel úgy-ahogy tisztában vagyunk, igazából egy, az aktuális igényeknek megfelelően megírt CV-hez ("curriculum vitae", vagyis önéletrajz) sem árt valamiféle előtanulmány. (A netről letölthető, több nyelven is.)

Akinek sikerült bekerülnie a vállalat közösségébe, jó, ha óvatosan tanulmányozza a helyi etikettet, vagy kiválaszt magának egy bizalmast, és kikérdezi a helyi viszonyokról, mielőtt szarvashibákat követne el. Ugyanis "nincs olyan emberi cselekedet, amelyet ne lehetne egyfajta tradíció szemszögéből elítélni, a másikéból pedig igazolni" (Joseph Wood Crutch, 1929.), s a cégeknek saját tradícióik vannak, amelyekhez célszerű alkalmazkodni annak, aki meg akarja tartani állását.

A terített asztal örömei és gyötrelmei

Észrevették már, hogy életünk jelentős hányadát különféle asztalok mellett ülve-állva töltjük? Íróasztal, számítógépasztal, tárgyalóasztal, tervezőasztal, dohányzóasztal, étkezőasztal, "svéd"-asztal és a többi – hölgyek esetében például a pipereasztal is... Némelyik előtt magányosan üldögélünk, némelyiket sokadmagunkkal üljük körül; az egyik esetben fesztelenül felrakjuk rá a lábunkat, máskor még arra is ügyelünk, hogy az alkarunknak mekkora hányadát fektethetjük az asztallapra. S a legfontosabb dolgok szinte mindig asztal mellett dőlnek el.

Újságírók egy csoportjával jártuk Franciaország jobbnál jobb éttermeit. Nem tudom, hogy a várható publicitásra való tekintettel, vagy csak a napi rutin szerint, de mindenütt hibátlan, a hely szellemének megfelelő színvonalú és szertartásrendű kiszolgálásban volt részünk. Az ötcsillagos helyeken a névre szóló menükártya, a damasztszalvéta, a tükörtálalás, a személyzet – beleértve a sommelier-t és a sajtmestert is – tökéletes viselkedése és szaktudása nyűgözött le, a családias hangulatú fogadókban pedig a meleg és minden formalitástól mentes fogadtatás, a gazda őszinte kíváncsisága (hogy mit szólunk a ház egy-egy specialitásához) és büszkesége (hogy elájulunk tőle), a szelíd traktálás ("Még egy kis leveskét? Kóstolja meg a másik mártást is!") teremtett feledhetetlen hangulatot.

Gonosz kis öröm: folyamatos élvezet volt megfigyelni honi és külhoni kollégáimat étkezés közben. Amerikai útitársunk számára például nem okoztak különösebb problémát az eltérő szellemű helyek: mindenütt egyformán feldarabolta késsel-villával a húsokat, ahogy a kisgyerekeknek szokták, majd kizárólag a villát használva fogyasztotta el, de abban sem korlátozta magát, hogy a másik tányérján felfedezett ínyencségből kóstolót kérjen, vagy hogy ne engedje elvinni a piszkosnak minősülő tányért az előző fogás maradványaival – "lehet, hogy még megeszem!" felkiáltással. A szalvétát a gallérjába tömködte (igaz, máskor meg egyáltalán nem is vette igénybe), a desszertet pedig már a kezében tartott tányérból, székén hátradőlve fogyasztotta el. "Cserébe" viszont ő gondoskodott arról, hogy ne "üljön le" a társalgás, és merem állítani, hogy az ő lelkesedése és dicséretei voltak a legőszintébbek és legszórakoztatóbbak.

Volt olyan tagja is a csoportnak, aki nemcsak hogy előírásszerűen celebrálta az étkezés minden írott és íratlan szertartását, de valósággal lenyűgözött minket azzal a mutatványával, hogy a villát nem a homorú, hanem a domború ívével felfelé használta (angol tradíció...): erre a dombocskára pakolta fel óvatosan a falatokat, és zsonglőrügyességgel egyensúlyozta szájához. Ugyanő képes volt végigasszisztálni a sommelier (borpincér) produkcióját, a címke tanulmányozásától a hőmérséklet ellenőrzésén keresztül a külön kistányérra helyezett dugó szagolgatásáig, majd a borospohár körbeforgatása, a poháron maradt italnyomok számbavétele, a szakszerű szimatolás és a kortynak a szájban való látványos megmérettetése után rábólintani: rendben, a bor fogyasztható.

Mások – főként honfitársaink s a tőlünk keletebbről érkezettek – bizonyos pontokon rendszeresen megakadtak. Például a csigafogó és a csigavilla használatánál, a héjastul felszolgált apró garnélánál és a mellékelt kézmosónál (amiben citromkarika úszkált, ezért volt, aki elbizonytalanodott: netán ezt meg kéne inni?). Vagy a homárpáncélt feltörő fogó, a héjában felszolgált feketekagyló, a citromlétől meg-megránduló osztriga esetében. Volt, aki a két eltérő főfogás, illetve a meleg előétel és a főfogás között kínált sorbet – vagy szorbé – után (ami ugye citromfagylalt pezsgővel, vagy valami más hasonló, hideg, enyhén alkoholos dolog, ami a gyomor pihentetésére szolgál) egyszerűen felállt az asztaltól, azt gondolván, hogy ez már a desszert, és vége az ebédnek.

De hozzá kell tennem: senkinek soha nem kellett kínosan éreznie magát, mert vendéglátóink soha nem érzékeltették, hogy észrevették volna a balfogásokat. Még akkor sem, amikor a megszabott koreográfiára mozgó, libériás pincérrel tálalás közben vállveregetős "haverkodásba" fogott egyikünk, és akkor sem, amikor másik asztaltársunk egy kissé intim bejelentés után ("na, én tele vagyok!"), függetlenül attól, hogy a többiek még javában fogyasztottak, rágyújtott egy vastag szivarra. Igaz, ekkor odamentek hozzá, és halkan – hogy csak ő hallja – megkérték: fáradjon át az étterem dohányzórészébe.

Egy percig sem állíthatom, hogy az étkezési előírásokat könnyű ismerni és betartani. Szergej Eizenstein, a filmtörténet kiemelkedő alakja, akinek különleges privilégiumai voltak Sztálin Szovjetuniójában – többek közt az, hogy utazgathatott a világban –, önéletírásában beszámol arról a tiszteletére adott díszvacsoráról, amelyen articsókát szolgáltak fel. A neves filmrendező ezzel a fogással még sosem találkozott, és fantáziája sem terjedt odáig, hogy el tudja képzelni: vajon hogyan is fogyasztják ezt a hatalmas virágot. Sebaj, gondolta, majd megnézem, hogy csinálják mások, és utánozni fogom őket. (Megszívlelendő tanács: valaki csak van az asztalnál, aki boldogul az ilyesmivel...) Igen ám, de épp amikor a többiek nekiláttak volna, Eizensteint telefonhoz hívták. Mire visszatért, már egyedül az ő articsókája ágaskodott kihívóan az asztalon...

Zavarba ejtő lehet az evőeszközök és poharak sokasága is egy-egy díszebédre terített asztalon (elhelyezésükre most ne is vesztegessünk szót, mert ez a személyzet feladata), de alapszabály, hogy mindig kívülről befelé, a tányér felé haladjunk a kések, villák használatában, s amit egyszer a szánkhoz vittünk, azt ne tegyük vissza az abroszra. A poharakkal se foglalkozzunk: az italospincér tudni fogja, hogy mit mibe töltsön. Elég, ha nem szólunk bele. Damasztszalvéta az ölbe, kezünk csuklótól felfelé az asztalra, felsőkarunk oldalunkhoz zárva – s ezután tanuljunk attól, akit mérvadónak gondolunk. Kérdezni sem szégyen, csak a feltűnő neveletlenség és tájékozatlanság az.

Otthoni vendéglátás

Halász Zoltán gasztronómiatörténésszel, a Gundel Étterem szaktanácsadójával beszélgettünk arról, hogy mi a helyzet az otthoni vendéglátással. Hát, ha lehet, akkor az még bonyolultabb. Először is tisztában kell lenni azzal, hogy a világban nem divat a házi vendéglátás: az üzletfeleket, partnereket és alkalmazottakat nem szokás otthonunkba invitálni (az egyetlen kivétel, ha valamelyik party service szolgáltatását vesszük igénybe, s ez például szilveszterkor akár be is válhat). Csak a legközelebbi barátokat, rokonokat hívjuk meg otthonunkba. Mindenkinek kényelmesebb és kellemesebb, ha semleges környezetbe, egy általunk mint vendéglátó által ismert étterembe hívjuk meg azt, akivel találkozni szeretnénk. Oda azonban hívjuk meg feltétlenül, mert a tapasztalatok szerint terített asztal mellett könnyebb a kapcsolatteremtés. Nem véletlenül találták fel a "miniszterek reggelijét", a "munkaebédet", az új munkatársat gyorsabban a közösséghez kapcsoló "welcome-party"-t.

Előfordulhat azonban, hogy üzletfelünk, partnerünk mégis ragaszkodik ahhoz (legalábbis utal rá), hogy belülről láthassa: miként élnek ebben az országban az emberek. Ilyenkor ajánlott az alapos felkészülés az illető nemzetiségének megfelelő szokásokból. Mivel a nyugati világban a kergekórpánik előtt egyértelműen a marhahús volt az elegánsabb, üzleti vendégünket ne kínáljuk sertéssel – különösen az angolszászt ne. Japán vendégnek viszont csirkét ne készítsünk. Amerikai vendégnek nyúzzuk meg a csirkét; francia férfinak ne kínáljunk desszertet, csak sajtot az étkezés után. Olasz vagy francia vendég el is várja, hogy az étkezés végén sajtot kapjon.

A főzelék annyira magyar specialitás, hogy más nyelvekben még szó sincs rá. Ha külföldi vendégnek főzeléket akarunk adni, akkor csak úgy konferálhatjuk fel, mint kuriózumot. Karácsony estére, húsvéthétfőre – általában az egyházi tradíciójú ünnepekre – egyáltalán nem szokás vendéget hívni. Ezek nálunk a család ünnepei, csakúgy, mint mondjuk az Egyesült Államokban a hálaadás napja, amikor ugyan valóságos népvándorlás indul meg, mert mindenki elutazik – de mindenki csak a saját családjához.

Mint a fentiekből kiderül, az otthoni vendéglátásban annyi szempontra kell figyelni, hogy egyszerűen nem éri meg az izgalmakat: jobb, ha rábízzuk magunkat a szakemberekre.

A szakirodalom nem egységes annak megítélésében, hogy étkezés közben illik-e üzletről beszélni, avagy sem. Sőt, eltérőek a vélemények arról is, hogy az ebéd vagy vacsora mely szakasza alkalmas – ha alkalmas – ilyenfajta kérdések felvetésére. Egy biztos: ha mi vagyunk a vendéglátók, ne törekedjünk a partner leitatására, hogy az alkoholos befolyásoltság állapotában csikarjunk ki belőle számunkra kedvező feltételeket. Csúnya dolog, ráadásul másnap aligha fog emlékezni rá...

Szabályok és személyiség

Mindezek a szabályok áthághatók, a tanácsok elfelejthetők, mindez nem érdekes, ha a "személyiség varázsa" áthidalja a döccenőket, vagy ha a vállaltan extrém figura el tudja fogadtatni magát.

Amikor a neves exsportolót, közéleti személyiséget, médiaszereplőt címlapfotózásra hívták, a stáb úgy készült, ahogy minden portréfotózás előtt szokott: stylistcsapat a koncepciónak megfelelő ruhákkal, sminkessel, a megfelelő miliővel... Aztán megérkezett az illető, hibátlan fekete öltönyben, kigombolt nyakú fehér ingben, nyakkendő nélkül – és tűzpiros edzőcipőben. A stylistok összenéztek, és egyszerre bólintottak: ez így jó, ahogy van. Ehhez nem kell, sőt nem is szabad hozzányúlni. Mert ez a külső kifejezi a mögötte rejtőzködő embert.

A híresen szórakozott és a külsőségekre mit sem adó Jánosi professzorról járta az az anekdota, hogy egy nagyon komoly tudományos díj átvételéhez öltönybe bújt ugyan, de zsebeit szokás szerint teletömte a számára nélkülözhetetlen apróságaival. Így eshetett meg, hogy az emelvény felé vonultában hosszú kígyóként pöndörödött nyomában a vörös szőnyegen a zsebéből elszabadult harmonika-vécépapír. Ha megtörtént, akkor sem vont le semmit az akadémikus szellemi nagyságából, emberi értékeiből.

S hogy még egyet csavarjunk a dolgon: aki magát a valóságosnál "fontosabb" embernek akarja feltüntetni, az vagy tüntetőleg és görcsösen betart minden öltözködési és viselkedési szabályt, vagy éppen ellenkezőleg, ugyanilyen tüntetőleg fittyet hány szokásnak, szabálynak és illemnek. A trenddel vagy az alkalommal ellentétes ruhadarabokat visel, "lemond" a rangjelképekről, vagy más szóval státusszimbólumokról (például nincs mobiltelefonja, és ezt tudatja is a társasággal, vagy filléres műanyag órát visel az Armani-öltönyhöz, esetleg biciklivel érkezik, noha mindenki tudja róla, hogy méregdrága autója is van). Azt üzeni ezzel a többieknek: én akármit megengedhetek magamnak.

Emlékeznek Krúdy Szindbádjára, amikor Vendelin, a pincér meghökken azon, hogy a fácánsült után Tafelspitzet, tányérhúst rendel paradicsommártással és fiatal hagymával (ezt, ugyebár, a leves környékén lenne illendő fogyasztani...)? "Mit bánom én a maguk étkezési rendjét? Hát ki vagyok én, hogy maguk előírják nekem, mit egyek?"

Elgondolkodtató, amin Hernádi Miklós töpreng Tárgyak a társadalomban című tanulmányában, tudniillik hogy az etikett számos előírása nem egyebet szolgál, mint azt, hogy általuk egy társadalmi réteg minden más társadalmi rétegtől elhatárolja magát, s "felsőbbrendűségét" demonstrálja. A halat halkéssel enni csak akkor lehet, ha komplett evőeszközkészlettel rendelkezünk. Névjegyet cserélni is csak azok tudnak, akiknek van névjegyük... Hernádi szerint az előírásszerű viselkedés szabályainak jelentősége csupán bonyolultságukból és logikátlanságukból adódik, ismeretük és tökéletes betartásuk azt sugallja, hogy "von Haus aus", gazdag és igényes neveltetésünk révén jutottunk birtokukba, és akinek ilyenben nem volt része, az puszta akarással vagy tanulással úgysem lesz képes őket elsajátítani.

De még ha igaz is a fenti gondolatmenet, akkor is érdemes tisztában lenni a szabályokkal, mert ha ismerjük őket, akkor státusunk, alkatunk, vérmérsékletünk – vagy épp a pillanatnyi helyzet – alapján eldönthetjük, mit kezdünk velük: kínosan ügyelve betartjuk, vagy éppen nagystílűen áthágjuk őket. Ismeretük hiánya azonban újra meg újra kellemetlen helyzetbe hoz minket is – és a minket elviselni kényszerülőket is. Egy angol szerzőt, David Robinsont idézve: "Ha minden feltétel azonos, az fog győzni, aki megfelelően viselkedik. Ebben az értelemben a jólneveltség, bármennyire meglepően hangzik, kézzelfogható előnynek számít a magán- és a vállalati szférában zajló versenyben... A jó modor elsajátítására szánt idő megtérülő befektetés."

Helyzetgyakorlatok

Az emberi kapcsolatokat három rendszer szabályozza: a törvény (ha nem tartom be, börtönbe kerülök), az erkölcs (ha nem tartom be, lelkiismeret-furdalásom lesz) és a konvenciók. A törvény és az erkölcs által szabályozott viszonyok az egész világon – de Európában biztosan – viszonylag egységesek, így hát a konvención múlik, hogy valaki mások szerint "európai", vagy nem odavaló. Az alábbi kérdések nem légből kapottak, a gyakorlatban szembesültem velük. A válaszokat Görög Ibolya protokoll-szaktanácsadó adja.

– Miért kell egyáltalán foglalkozni viselkedéskultúrával? Nem elég, ha jó a termék, amit el akarok adni? Nem elég, ha jól nyomulok?

– Nem elég, ha jó a termék, és az sem, ha olcsó. Idejön a francia üzletember vásárolni, és a magyar partner leül vele tárgyalni. Ám ha ennek a férfiembernek ki van gombolva az inge a nyakkendő alatt, vagy kilóg a nadrág és a zokni között a bokahusija, esetleg zsíros a haja, akkor az a francia üzletember elgondolkodik, hogy valóban megvegye-e az illető termékét. Ha még ezek után a magyar üzletember netán belevág a halba késsel – nos, akkor a francia alighanem hazarohan.

– Üzleti partneremmel egymással szemben fotelekben ültünk. Én mindent elkövettem, hogy oldott legyen a hangulat: lazán hátradőltem, keresztbe raktam a lábamat... Ennek ellenére nem oldódott fel a partner, merev volt, nem tudtam konkrétumokat kicsikarni belőle.

– Fotelben hátradőlve leesik a toka (gravitáció!), szétesnek a vonások. Ha nem ül – akár székben, akár fotelben –, hanem a fenekével az ülőke közepén kissé elfekszik, azzal azt üzeni, hogy félig már alszik, nem igazán figyel, lazít. A keresztben feltett láb zárja a zónát, elzárkózik attól, amit a másik mond, illetve jelzi, hogy ön sem mond semmi fontosat. Javaslom: üljön be a fotelbe, kicsit dőljön előre egyenes háttal, támaszkodjon a könyökével és alkarjával a combjaira, arcát emelje a partnerre, és figyeljen. De ha tényleg döntést, azonnali megoldást vár, akkor inkább asztal mellé üljenek.

– Nem szeretem a dohányfüstöt, ráadásul törvény is tiltja. Ezért nálunk az egész irodában tilos a dohányzás. Igaz, pár kolléga, aki nem tud elszakadni ettől a szörnyű szenvedélyétől, kijár az épület elé.

– A konvenciókat – ilyen a dohányzás is – törvénnyel vagy a despota államokban tiltják (lásd tamilok), vagy az orwelli felépítésűekben (ahol a bölcsek döntik el, mi jó nekem). A dohányzásra engedélyt adó jel a hamutartó. Ha nincs, intelligens ember nem is gyújt rá. Ez az együttélés. De ha a cég kapuja mellett ott állnak kiskabátban, fázósan a dohányzó kollégák, és – mint aki lopni jött – titokban emelgetik szájukhoz görcsösen szorongatott cigarettájukat, az éppen érkező üzletember vagy diszkréten félrenéz, vagy elképed: ennél a cégnél elég furán értelmezik az emberi szabadság és együttélés kérdéseit. Következésképpen nagyon óvatos lesz a tárgyalásokon, azt figyeli, hogy ön, a despota mikor rohanja le hátulról előkapott érvekkel. És ha ráadásul dohányos is, nagyon rosszul fogja érezni magát. Javaslom: jelöljön ki egy olyan, akár picike szobát, amelyiknek azért van ablaka. Csak pár széket, egy kisasztalt és néhány hamutartót helyezzen el ott, és jelölje ki ezt a helyiséget a dohányzásra. Soha ne feledje: a világ üzleti életében azért sokan élnek még ezzel a szenvedéllyel (arabok, kínaiak, oroszok, dél-amerikaiak), és udvariatlanság megfosztani őket szokásaiktól.

– Ebédre hívott meg az egyik nagykövet, országa szupercége elnökének tiszteletére. Természetesen sötét öltönyben, fehér ingben jelentem meg, nem késtem egy percet sem. Gondosan megkerestem a helyemet az ültetési tablóban, és mielőtt leültem, néma üzemmódra kapcsoltam a mobiltelefont, diszkréten felraktam a headsetet. Mivel állandóan jöhetnek fontos hívások, és ugye, az asztalra mégsem illik kirakni a mobilt, a csöngés is zavarhat másokat. Érdekes módon a szomszéd széken ülők ritkán, majd később egyáltalán nem szóltak hozzám, és mikor "kapásom volt", bár igazán nagyon halkan beszéltem, többen összenéztek. Hát ennél diszkrétebben hogy lehetett volna viselkedni?

– Az igazán fontos embernek nincs szüksége folyton a telefonra, az "állandó ügyelet" a titkárnője, asszisztense dolga. Nagy udvariatlanság előre felkészülni egy olyan lehetséges kommunikációra, ami feltétlenül fontosabb, mint a jelenlévők. Engedje el a "köldökzsinórt", kapcsolja ki a telefonját, és jó mélyen tegye a ruhatárban hagyott kabátja zsebébe. Ez még egyszerű üzleti ebédeknél, fontosabb üzleti tárgyalásokon is javallott. Ha esetleg kisebb horderejű megbeszélésen van, vagy a barátaival ül le, előre kérjen engedélyt, hogy bekapcsolva hagyhassa a telefonját, és ha az megszólal vagy beremeg, forduljon el a többiektől, esetleg álljon fel, lépjen oldalra, de semmiképp ne vonja bele a beszélgetésébe az ott lévőket "kapásom van!" felkiáltással. És ne feledje, bármilyen státusszimbólum mutogatása csak annak számára életbe vágó, aki ezek nélkül egy nulla lenne.

– Az állófogadáson szépen sorbaálltam, vettem a svédasztalról (figyelem, nem "svédasztal", csak a magyar szleng hívja így, valójában büféasztalnak hívják) kétfajta hideg előételt, egy kis mini töltött káposztát, némi sajtot és két mignont. Nem ejtettem le semmit a tányérról, felkapva egy kést és villát ügyesen eljutottam a falnál álló asztalig, ahol kissé kényelmetlenül, állva, de mindkét evőeszközt használva enni kezdtem. Pár ember pedig lezseren letette az asztalomra, az orrom elé az elhasznált tányérjait és villáit – kissé csodálkoztam, de hát ugye...

– Állófogadáson mindent állva, egy villával kell fogyasztani, tehát a kirakott kést nem vesszük igénybe. Illik az ételsort betartva és a fogások közt tányért váltva enni: tehát előbb hideg előételeket, majd tiszta tányérból a meleg ételt, ezt követően sajtot vagy desszertet. Az asztalok – hiszen nincs is mellettük szék, nincs rajtuk teríték – nem az evésre szolgálnak, hanem arra, hogy oda tegyük le a tányérunkat, ha már nem akarunk többet enni. Ha az étterem nem elég felkészült, és olyan ételfajtát is kirak a büféasztalra, melyet lehetetlenség egy villával megenni – akkor ki se vegyük. Ne menjünk éhesen állófogadásra, hiszen itt a meghívás célja az, hogy az ott összejövő emberek egymással ismerkedjenek, beszélgessenek. Ezt megkönnyítendő adnak ételt is, amellyel akár fel-alá sétálhatunk. De csak akkor lépjünk oda beszélgetni valakihez, aki éppen eszik, ha a mi tányérunkon is van valami. Soha ne kössünk le valakit hosszan, hátha ő másokkal is akar ismerkedni. Ne tévesszük szem elől az egyik alapszabályt: amikor a kávét kezdik körbekínálni, ez a jel arra, hogy a rendezvénynek szép lassan vége van.

– A partnercég kiállítási standja megnyitására hívott meg, a meghívón az állt: "koktél". De nem koktélt adtak, hanem száraz borokat és ásványvizet. A falatocskákhoz egyáltalán nem adtak tányért, minden egyes darabot az arra sétáló pincérek tálcáiról kellett külön-külön levenni.

– Így volt helyes. Egyszerre csak egy falatot szabad elvenni. A koktél a fogadás olyan típusa, amikor egyszerre sok vendéget kell megkínálni. A falatokat mindig legalul (ez legtöbbször a kenyér) kell megfogni és a szájba tenni. Ha fogpiszkáló áll ki a falatkából, akkor is lent fogjuk meg, majd a szánkba téve húzzuk ki a falatból a fogpiszkálót, amit a felszolgáló másik kezében levő kistányérra teszünk, ennek hiányában pedig vissza a tálca üresen maradt részére. Javaslat: koktélon soha ne maradjunk hosszan, általában 20 perc a kötelező idő. A háziaktól nem szükséges elköszönni, lehet angolosan is távozni. Ha ketten beszélgetnek, csak akkor csatlakozzunk hozzájuk, ha látszik a fogadókészség, ha lábfejükkel is nyitnak felénk. A saját névjegykártyánkat mindig tartsuk kéznél, ilyen futó beszélgetések alkalmával ne kelljen keresgélni a már kapott kártyák között.