Előttünk az Unió

A csatlakozási tárgyalások mérlege

A tárgyalások eredményével az Unió képviselői is elégedettek, hiszen - ahogy Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa fogalmazott - a 40,8 milliárd eurós kerettel sikerült a bővítést olcsóbban tető alá hozni, mint ahogyan azt korábban remélték. Az 1999. évi berlini csúcson meghatározott maximumhoz képest 1,738 milliárd eurót tudtak megtakarítani a kötelezettségvállalásokból, és 9,3 milliárdot a tényleges kifizetésekből. (A kötelezettségvállalásokon gyakorlatilag a költségvetési előirányzatok értendők, míg a tényleges kifizetések általában az előbbiektől elmaradnak. Ennek részben technikai okai vannak - például az, hogy az érintett ország nem tudta kellő számú projekt segítségével lehívni az előirányzott keretet -, részben számviteli okok indokolják.) Tekintettel arra, hogy az új tagok csatlakozásuk első pillanatától kezdve teljes jogú tagként (2004-2006 között mintegy 15 milliárd euróval) járulnak majd hozzá a közös költségvetéshez, a kibővítés első három éve a Tizenötöknek becslések szerint mindössze nettó 10,3 milliárd eurójába fog kerülni (nem évente, hanem összesen!), ami nagyságrendileg a 2001. évi GDP-jük 0,1 százalékának felel meg.

A 2002 októberében megjelent legutolsó országjelentések értékelése szerint a tíz tagjelölt nagyjából eleget tesz a Koppenhágában tíz évvel ezelőtt megfogalmazott politikai kritériumoknak. A gazdasági ismérveket illetően ugyan mindegyik működőképes piacgazdasággal rendelkezik, de közülük csupán kettőnek - Ciprusnak és Máltának - a gazdasága képes már jelenleg is állni az Unión belüli piaci erők és a verseny nyomását. Így, miközben elkészülnek a csatlakozási szerződések tervezetei, a jelenlegi tagjelöltek nem pihenhetnek, hiszen folytatniuk kell a még nem teljesen végigvitt reformokat, és az elért eredményekről a Bizottság 2003 novemberében - a korábbi csatlakozások esetében még nem alkalmazott - monitoringjelentés keretében fog beszámolni. A taggá válás első éveiben sem szűnik majd meg a Bizottság kvázi ellenőrző tevékenysége, amit a csatlakozási szerződésekbe beépítendő, két évre szóló védzáradékok alkalmazása is jelez. Ez utóbbiak az EU számára a rugalmas beavatkozás biztosítékául szolgálnak olyan esetekben, amikor az egységes belső piac vagy pedig a bel- és igazságügy területén az újonnan csatlakozó országok az uniós szabályok alkalmazása során nehézségekbe ütköznek.

A csatlakozási tárgyalásokon megtárgyalt 31 fejezet közül Magyarország 10 esetében élt az átmeneti mentességek jogával, illetve fogadott el átmeneti korlátozásokat az Unió részéről. A folyamatot lezáró koppenhágai alku végül is csodákat nem hozott ugyan, de a legvitatottabb területeken kisebb engedmények kicsikarására mégis lehetőséget adott.

Kemény viták

A legkeményebb véleménykülönbségek az agrárfejezet tárgyalása közben merültek fel: a Közös Agrárpolitika, és ezen belül a közvetlen agrártámogatások vonatkozásában a tagjelöltek, köztük hazánk a jelenlegi tagországokéval azonos bánásmód elérését szorgalmazták. Az Agenda 2000 még egyáltalán nem irányozta elő a közvetlen támogatások rendszerének kiterjesztését a tagjelölt országokra. Ehhez képest már engedménynek számított a Bizottság 2002 februárjában közreadott, nagy vihart kavart javaslata, amely ugyan már nem utasította el teljesen, de korlátozta a gazdák számára történő közvetlen támogatások nagyságát a leendő tagállamokban. Az új tagok esetében a felzárkóztatást elősegítő források (így a strukturális intézkedésekre, valamint a vidékfejlesztési célokra előirányzott keretek) aránya jóval nagyobb, mint a régi tagok esetében. Ezzel szemben az Európai Bizottság a Közös Agrárpolitika klasszikus eszközeinek támogatására (direkt támogatások, piaci intervenciók) nemcsak mennyiségében, hanem arányaiban is sokkal kevesebbet szán a tagjelölteknek annál, mint ami a jelenlegi gyakorlat az EU-15-ök esetében.

A már-már elmérgesedő véleménykülönbségek áthidalásában végül is a dán elnökség novemberi javaslata hozott előrelépést: az EU ugyan nem módosította azt az eddigi ajánlatát, amely szerint az újonnan csatlakozó országok tagságuk első évében csupán az uniós támogatási szint 25 százalékára lennének jogosultak, ami a következő két évben 5-5, majd évente 10 százalékkal emelkedne, és csupán 2013-ban érné el az akkori uniós szintet, új elemként viszont megfogalmazódott, hogy ha 2006 után a közösségi támogatások csökkennének, akkor az átmeneti időszak is lerövidülhet. Ugyanakkor az Unió végül is hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy az új tagországok a csatlakozás utáni első három évben a támogatásokat úgynevezett nemzeti kiegészítéssel (azaz saját nemzeti költségvetéseik terhére) a közösségi szint legfeljebb 40 százalékáig növeljék.

Ezt a lehetőséget sikerült meglovagolnia Magyarországnak, és Koppenhágában elérnie egy további engedményt arra, hogy a lassan közelítő közvetlen kifizetéseket nemzeti forrásokból már az első évben is 55 százalékra egészíthesse ki. Ennek következtében hat évre rövidülhet az az eredetileg tíz évre tervezett átmeneti időszak, amely alatt a magyar gazdák elérik az európai uniós gazdákéval azonos mértékű direkt támogatásokat.

További fontos eredmény volt, hogy a külföldiek földvásárlására vonatkozó tilalomra újabb három évet kaptunk: ez ugyan nem automatikus hosszabbítást jelent, hanem azt a lehetőséget, hogy a negyedik évben a magyar kormány kezdeményezheti a tilalom további három évvel történő meghosszabbítását. A kvótákat illetően - a dán javaslatot követően, amely mind a szántóföldi kultúrák vetésterületének referenciahozama, mind a tejkvóta, mind pedig a marhahúsprémium tekintetében a korábbiakhoz képest jelentős engedményeket tett - is sikerült (még Koppenhága előtt) közös nevezőt találni.

A pénzügyi és költségvetési fejezet sikeres lezárásának feltétele az volt, hogy megszülessen a kompromisszum "bizonyos egyenlegjavító" tételekről, és így hazánk nemcsak 2004-ben, hanem 2005-ben és 2006-ban is részesülhet ilyen jellegű transzferekben. Ily módon elkerülhetőnek látszik annak veszélye, hogy a csatlakozást követő első években a nettó magyar pénzügyi pozíció kedvezőtlenebb legyen, mint korábban, a csatlakozást megelőző évben volt.

Még tavaly december elején, tehát a koppenhágai csúcs előtt sikerült lezárni a versenypolitikai fejezetet, amely az agrárkérdések mellett az egész tárgyalási folyamat egyik "legrágósabb falatjának" bizonyult. Tétje nemcsak elvi, hanem gazdasági szempontból is nagy volt, hiszen a vita a magyarországi nagyberuházóknak nyújtott adókedvezmények rendszere körül forgott, és kimenetele mintegy négyezermilliárd forint értékű beruházást és legalább 48 nagyvállalatot érintett.

A korábbi rendszerben alkalmazott feltételek értelmében, egy meghatározott összeghatáron felül beruházó vállalatok tíz évre - de legfeljebb 2011-ig - kaphattak mentességet a társasági adó megfizetése alól, és e támogatási forma nem kötődött a beruházás értékéhez (tehát az évek során igénybe vett adókedvezmények kumulált értéke elvileg az eredeti beruházás értékét is meghaladhatta).

Ezzel szemben a most lefektetett keretfeltételek lényege, hogy az adókedvezményt a beruházások értékéhez viszonyítják majd, mégpedig az EU-ban alkalmazott úgynevezett támogatásintenzitási mutató alapján. Ez utóbbi egy olyan tört, amelynek számlálójában az adókedvezmények kumulált összege, a nevezőjében pedig a beruházás értéke szerepel. A hányados azt a (támogatásintenzitási) felső határt jelzi, amelyet már egyetlen vállalat sem léphet túl.

Magyarország számára fontos engedmény volt, hogy sikerült elérni: a tört számlálójába csak a 2003-tól kezdve kapott kedvezmények számítanak majd bele. Ez viszont meglehetősen kedvező arányt eredményez, mivel a beruházási értékek már 1997 eleje óta (és 2005 végéig) számítanak, az adókedvezményeket viszont csak az elkövetkező három évben veszik figyelembe. A magyarországi nagybefektetőket érintő adókedvezmények megőrzése rendkívül kényes kérdés volt, hiszen ez a vállalati kör adja a magyar export mintegy 40 százalékát, illetve a munkahelyek egytizedét. Ez volt egyébként az egész fejezet egyik legélénkebben vitatott pontja, s itt az Unió, amely eredetileg 2001-es időpontot szorgalmazott, meglehetősen nagy elvi engedményt tett. A magyar tárgyalási cél ugyanis kezdettől fogva az volt, hogy a szóban forgó adókedvezményeket módosult formában ugyan, de tartalmukat tekintve - időben és terjedelemben - változatlanul meg lehessen őrizni.

A helyi adókról szóló törvényben szabályozott önkormányzati adókedvezményekre vonatkozóan 2007. december 31-ig történő átmenetről született megállapodás, ez azonban csak azokra a vállalatokra nézve érvényesíthető, amelyek nem tartoznak az előzőekben érintettekhez. Ez a kör is meglehetősen nagy, hiszen száznál több vállalat tartozik bele: számukra a helyi adókedvezmények az átmeneti időszakban érintetlenek maradhatnak. A többi tagjelölthöz hasonlóan sikerült 2011-ig mentességet kapni a kis- és középvállalatokat (kkv-kat) érintő adókedvezmények megőrzésére is.

Orvosolták a koppenhágai csúcson azt a Nizza óta nehezményezett feltételt is, miszerint Magyarország kevesebb képviselővel lehetne jelen az Európai Parlamentben, mint a hozzá hasonló méretű országok. Az utolsó pillanatban sikerült elérni, hogy Magyarország, Csehországgal együtt - Belgiumhoz, Portugáliához és Görögországhoz hasonlóan - a korábbi 22 helyett 24 fővel képviseltetheti magát az Európai Parlamentben, és ennek megfelelően az intézményi fejezetet is le lehetett zárni.

Külön-külön küzdöttek

A csatlakozási tárgyalásokon elért eredmények összevetése nehézségekbe ütközik, mert az egyes tagjelölteket különböző érdekek, preferenciák mozgatták. Ugyanakkor két általános érvényű megállapítás leszűrhető. Egyrészt nagyjából azonos engedményeket, átmeneti mentességeket sikerült elérniük; egy-egy területen megjelenik ugyan némi egyéni "színfolt", de összességében a Bizottság igyekezett egységes feltételeket teremteni, a konfliktusok tompítása érdekében inkább valamiféle "egységcsomag" kialakítására törekedett (ilyen volt például a munkaerőpiac liberalizálásának kérdése, a termőföld-értékesítés liberalizálása, a közvetlen agrártámogatások kérdése stb.). Másrészt a tárgyalások végére sem tudtak több pénzt kiharcolni, azaz csupán a bővítésre elkülönített, a berlini csúcs óta némileg lefaragott források átcsoportosítására volt lehetőség.

A többéves tárgyalási maraton során is érzékelni lehetett azonban, hogy Lengyelország megkülönböztetett figyelmet élvez, ami nem is csoda: hiszen a jelentős agrárgazdasággal rendelkező ország adja a 10 új tagjelölt összesített GDP-jének majdnem felét, gabonatermésének 46 százalékát; ugyanakkor az egy főre jutó vásárlóerő-paritásos GDP alapján számítva inkább a kevésbé fejlettek közé tartozik. (A Bizottság legutóbbi, a gazdasági és szociális kohézióról készült jelentése szerint a 25 tagú Unió legkevésbé fejlett csoportját a most csatlakozó országok alkotják, Szlovénia és Ciprus kivételével.)

A "visegrádiak" nem mindig sikeres törekvésétől eltekintve a tagjelöltek nem voltak képesek semmiféle egységfront, egységes koncepció kialakítására az Európai Bizottsággal szemben. Ebből következően inkább külön-külön küzdöttek, az utolsó pillanatig Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovénia próbált még némi pluszengedményt kicsikarni, de ők sem képeztek egységfrontot.

Magyarország mindenekelőtt a közvetlen agrártámogatások magasabb arányáért harcolt, míg a másik három a költségvetési megtakarításért, jobb nettó pozíció eléréséért érvelt. E négy ország esélyeit azonban jelentősen rontotta, hogy a többi hat végül is elfogadta a dán elnökség javaslatát. A kompromisszumként, német közbenjárásra megszületett "lengyel csomag" lehetőséget teremtett a lengyelek számára elérhető források átcsoportosítására (a három évre előirányzott 8,6 milliárd euró felzárkóztatási forrásból egymilliárdot azonnal lehívhatóvá tettek, a tényleges "pluszpénz" a schengeni feltételek teljesítéséhez szükséges 108 millió euró), míg Szlovénia a költségvetési kompenzációk terén tudott némi, 48 millió eurós egyenlegjavulást kiharcolni.

Végső soron, ha összevetjük a tagjelöltek egy főre jutó GDP alapján mérhető elmaradását az Európai Unió átlagától az egy főre jutó - várható - nettó támogatások nagyságával (lásd mellékelt ábra), arra a következtetésre juthatunk, hogy nagyjából (Málta kivételével, ahol az összes uniós támogatás is csekély, a tíz országra jutó keret 1,2 százaléka) korrelációt mutatnak. A 2004-2006 közötti időszakban az uniós támogatások 48 százaléka a legnagyobb tagjelöltre, Lengyelországra jut majd.

2002 februárjában az Európai Bizottság által megjelentetett információs dokumentumban még az az ígéret fogalmazódott meg, hogy 2006-ra a tagjelölteknek jutó strukturális források nagysága 137 euró/fő lesz, ami - összevetve a jelenlegi négy kohéziós ország által élvezett 231 euró/fővel - még mindig "másodosztályú bánásmódra" utal. A jelenlegi helyzet azonban még ennél is kedvezőtlenebb, hiszen 2006-ra - a kötelezettségvállalások szintjén számítva - az egy főre jutó strukturális (tehát a strukturális és a kohéziós alapból együttesen származó) források nagysága csupán 117 euró/fő lesz.

A csatlakozás várható hatásai

A kibővítés várható gazdasági, pénzügyi és egyéb hatásait tekintve jelentős bizonytalanság uralkodik mind a frissen csatlakozó, mind pedig a régi tagországok körében. Annak ellenére így van ez, hogy számtalan elemzés készült, amely ezt lett volna hivatott felmérni, előre jelezni. Ez utóbbiak általában arra a következtetésre jutnak, hogy a csatlakozás haszonélvezői elsősorban az új tagállamok lesznek, ahol a GDP növekedési üteme a csatlakozást követő első tíz évben akár évi 0,75-1 százalékponttal is magasabb lehet, mint a kibővülés nélkül lenne, míg a Tizenötök esetében ugyanez a mutató legfeljebb 0,1 százalékpont évente.

Az integráció kedvező hatásai azért is lesznek jobban érzékelhetőek az új tagok esetében, mert azok gazdasága viszonylag kicsi (a 10 ország összesített GDP-je 2001-ben az EU-15 GDP-jének mindössze 4,6 százalékát tette ki); a növekedésiütem-különbségek viszont lehetővé tesznek egy lassú konvergenciafolyamatot. Az EU jelenlegi tagállamai, különösen a kelet-európai régióval szoros kereskedelmi kapcsolatokat ápoló Németország és Ausztria végül is már korábban, az Európai Megállapodások érvénybelépése óta haszonélvezői annak, hogy a tagjelöltek megnyitották piacaikat, fokozatosan lebontották vámhatáraikat.

Végső soron a különböző elemzések arra a következtetésre jutnak, hogy noha a kibővülés a gazdasági növekedés, illetve a kereskedelem szempontjából pozitív impulzusokat nyújt mindkét régiónak, kihat majd a jövedelmek újraelosztására, illetve a munkaerőpiacokra is. Az egyes országok szintjén hatással lesz a GDP-n kívül az árak, az árfolyamok, a folyó fizetési mérleg, illetve a költségvetés alakulására is, és kisebbfajta globalizációs sokként értelmezhető, amely a kisebb és kevésbé versenyképes gazdaságokat jobban sújtja, mint a nagyobb, erőteljesebb gazdaságokat.

Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról sem, hogy az új tagok esetében a vámhatárok teljes lebontása, egy nagy, egységes piacra való belépés lehetősége nemcsak hatékonyságjavító és költségcsökkentő hatással fog együtt járni, hanem a verseny erősödésével is. A csatlakozásnak nemcsak haszna, hanem ára, makrogazdasági szinten számítható költségei is lesznek, ami a frissen csatlakozott országok számára - akárcsak a pozitív növekedési impulzusok - vélhetően számottevőbbek lesznek, mint a régi EU-tagok esetében, és rövid és középtávon erőteljesebben, regionálisan eltérő mértékben jelentkezhetnek.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy az Európai Bizottság a koppenhágai csúcsot követően felkérte Wim Kok hajdani holland miniszterelnököt, hogy - egy független szakértőkből álló szakmai csapatra támaszkodva - állítson össze egy olyan tanulmányt, amely felméri a keleti kibővülés várható pénzügyi, gazdasági és politikai következményeit, elkészít egy újabb, a jelenleg véglegesített keretfeltételekből kiinduló költség-haszon elemzést. Az idén márciusra elkészülő tanulmány célja, hogy hiteles válaszokat adjon olyan, a régi tagországokban újra és újra felmerülő kételyekre és kérdésekre, mint az, hogy várható-e migrációs nyomás Keletről, és ha igen, milyen mértékű, milyen hatással lesz a kibővülés a munkaerő-piaci folyamatokra, be tudják-e tartani vállalt kötelezettségeiket az új tagországok. Ugyancsak vizsgálat tárgyát képezik olyan, a keleti tagjelölteknél felmerülő kételyek, mint a csatlakozás hatása a nemzeti szuverenitásra vagy a külföldi tőke szerepének erősödésére, a versenyfeltételek fokozódására.

Magyar felkészültség

Ami Magyarország csatlakozási felkészültségét illeti, az 1997 óta eltelt időszakban megtett hatalmas erőfeszítések ellenére maradt még tennivaló. Az a tény, hogy tavaly decemberben minden tárgyalási fejezetet sikerült lezárni, jelzi: az Unió elégedett a közösségi joganyag (acquis) átvételével kapcsolatos magyar teljesítménnyel.

A választásokat követően új intézményi felállásban tető alá hozott Nemzeti Fejlesztési Terv megfogalmazza azokat a súlyponti fejlesztési prioritásokat, amelyek megvalósításához uniós forrásokat szándékozunk igénybe venni. E koncepció "aprópénzre váltása", megfelelő projektekkel történő kiegészítése, valamint az ehhez szükséges eszközrendszer és intézményi feltételek megteremtése a magyar támogatási rendszer reformjának egyik legnehezebb része.

A csatlakozási felkészülés fontos eleme az EU-konform támogatási rendszer kialakítása, amelynek érdekében az elmúlt évek során több kísérlet történt a hazai pályázati rendszerek koordinálására, az átfedések kiszűrésére, a forrásfelhasználás jobb összehangolására, a strukturális alapok előírásaihoz való közelítésre. A csatlakozást követően nemcsak a 1260/1999/EK Tanácsi Rendelet alkalmazását kell megvalósítani, de arról is gondoskodni kell, hogy az Európai Unió által nem támogatott fejlesztési területek szabályrendszere összhangban legyen az Unió versenypolitikájával.

A hazai pályázati rendszer felkészítése, alkalmassá tétele a strukturális források fogadására nem új szisztéma kialakítását, hanem a meglevő továbbfejlesztését feltételezi, azaz olyan elemek beépítését, amelyeket a strukturális és kohéziós alapokban már követelményként fognak megszabni. Ugyancsak a folyamatban levő feladatok közé tartozik a tisztán hazai támogatási rendszer cél-, eszköz- és eljárásrendjének összehangolása az uniós források segítségével megvalósuló pályázatokéval.

Az intézményi fejlesztések terén további erőfeszítések szükségesek a vámeljárások korszerűsítése, a mezőgazdaságban az integrált igazgatási és ellenőrzési rendszer kialakítása, a regionális politikában a végrehajtási intézményrendszer kiépítése, a pénzügyi ellenőrzésben pedig a megfelelő ellenőrzési mechanizmusok megteremtése terén. Tekintettel arra, hogy a strukturális alapokat fogadó intézményeknek, illetve közreműködő szervezeteknek az uniós szabályok szerint nagyon komoly akkreditációs vizsgálaton kell keresztülmenniük, a hiányfeltáró munka megkezdődött.

Továbbra is igaz, hogy a kis- és középvállalkozói réteg lesz kénytelen szembenézni a legnagyobb piaci kihívással: a különböző kamarai felmérések tanúsága szerint e kör uniós ismeretei meglehetősen szerények maradtak, és jelentős részük - különösen azok, amelyek elsősorban a belföldi piacra orientáltak - egyelőre még semmi különösebb felkészülést nem kezdett meg annak érdekében, hogy piaci ismereteiket, marketingeszköz-készletüket javítsák, vagy széles körben alkalmazkodjanak a különböző uniós normákhoz. A vámhatárok eltűnése a kapacitásfölösleggel rendelkező uniós kis- és középvállalatok számára is lehetőséget kínál arra, hogy a korábbinál olcsóbban bővítsék értékesítésüket Kelet-Európában - nem biztos, hogy erre a helyi kkv-k fel lesznek készülve. A különböző támogatási programok ellenére a tőkehiány és a korszerű vállalkozói ismeretek nem kielégítő szintje jellemzi őket.

Nem különb a kép a többi kelet-európai tagjelölt esetében sem. Hasonló megállapításokra jut a Bizottság egyik legfrissebb elemzése, amely szintén e téren látja a tagjelölt országok kis- és közepes vállalkozásainak legnagyobb versenyhátrányát. E vállalatok támogatása minden közösségi politika lényeges eleme: a 2000-2006 közötti időszakban mintegy 16 milliárd eurót fordítanak az EU-ban kkv-projektek támogatására. Ezeknek egyharmada olyan tanácsadói szolgáltatások igénybevételét hivatott elősegíteni, amelyek az üzleti szolgáltatások színvonalának emelését, a vállalkozói hálózatok, a klaszterek kialakítását segítik elő.

Hasonlóan kemény feladattal kell szembenézniük az agrár-kisvállalkozóknak is. Végül is a csatlakozást megelőzően nem került sor a közös agrárpolitika (KAP) régóta elodázott reformjára, és így az új tagok - noha bizonyos megszorításokkal - a jelenlegi rendszerhez csatlakoznak. A változás azonban a "levegőben lóg", és mindenképpen olyan irányba mutat, ahol az élelmiszer-minőség, az élelmiszer-biztonság, az eredetvédelem, a szabványok betartása, az agrár-környezetvédelem, az állatvédelem, a munkavédelem stb. szerepe felértékelődik. Ezeken a területeken az új tagoknak, köztük Magyarországnak, nagyobb a lemaradásuk.

A versenyképesség összetevői

A magyar gazdaság már jelenleg is teljes mértékben nyitott, liberalizált, amelyben a hazai termelők ki vannak téve a külföldi vállalatokkal folytatott versenynek. Az Európai Unió vállalatai szabadon kereskedhetnek, alapíthatnak vállalatot Magyarországon, mint ahogyan a magyar cégeket sem akadályozza semmi abban, hogy az Unió országaiban gazdasági tevékenységet végezzenek. Ebben az értelemben nem várható, hogy az Európai Unióba való belépés hirtelen változást hozna a magyar vállalatok működési lehetőségében. Mégis, a határok teljes leomlása, amely formálisan is eltöröl minden akadályt a cégek külföldi piacokon való tranzakciói előtt, azaz az Egységes Belső Piac részévé válása kitágítja a magyar vállalkozások lehetőségeit, s egyszersmind a korábbinál közvetlenebb versenyhelyzet elé állítja őket. Fontos tehát tudni, hogy a magyar cégek jelenleg mennyire versenyképesek, illetve hogy termelékenységük, fajlagos bérköltségük hogyan változott az elmúlt években.

Szektorális megközelítésben vizsgálva hazánk EU-érettségét, a különböző elemzések tanúsága szerint elsősorban a feldolgozóipar van abban a helyzetben, hogy képes legyen ellenállni az egységes piac nyomásának. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az elmúlt két évben a magyar feldolgozóipar versenyképessége romlott, s a jelek szerint nagymértékben lemorzsolódtak a kilencvenes évek második felében - súlyos áldozatokkal - felhalmozódott nemzetközi versenyképességi előnyök.

Az 1995-2000 közötti időszakot ugyanis a feldolgozóipari termelés gyors emelkedése jellemezte, ami csekély létszámnövekedés mellett ment végbe, mivel a termelésnövekedés elsősorban a termelékenység javulásából fakadt. Az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték volumene 1995-2000 között 39 százalékkal emelkedett a magyar feldolgozóiparban. A termelékenység emelkedésében fontos szerepet játszottak a Magyarországon letelepedő multinacionális vállalatok, amelyek nem feltétlenül magasan képzett munkaerő alkalmazása, hanem inkább a magas fokú gépesítettség következtében a korábbinál nagyobb hatékonyságú termelést honosítottak meg, elsősorban a gépiparban.

A bérek ugyanakkor szerény mértékben, az említett évek többségében a teljesítmények növekedésétől elmaradó mértékben, reálértékben (termelőiár-index alapján) mindössze 22 százalékkal emelkedtek. Ez természetesen nem kívánatos, de mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy a magyarországi termelők árversenyképessége javuljon. A három tényező - a termelés, a foglalkoztatottak száma, valamint a bérek - alakulásának együttes hatására 2000-ben az egységnyi új termékre (hozzáadott értékre) jutó reálbérköltség 7 százalékkal, ezen belül a gépiparban 22 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1995-ben. Ugyanakkor a hazai valuta folyamatosan leértékelődött, ami az évtized utolsó éveiben már csekély mértékű volt ugyan, mégis, kismértékben tovább javította az export jövedelmezőségét.

Többszörös terhek

2001-2002-ben ez a tendencia gyökeres fordulatot vett. Az ipari termelés növekedési üteme - jórészt a külföldi konjunktúra kedvezőtlenné válása következtében - előbb fokozatosan lassulni kezdett, majd 2002 első felében stagnálásba váltott. A feldolgozóipari foglalkoztatottak száma is mérséklődött ugyan valamelyest, de jóval kisebb mértékben, mint a termelésé, hiszen a munkaerőpiac - természeténél fogva - kevésbé rugalmas, mint a termelés szintjének a változása. Ezzel egyidejűleg a bérek gyors ütemű növekedése következett be: 2001-ben és 2002 első felében a feldolgozóipari bérek reálértékben (szintén termelőiár-indexszel deflálva) összesen 24,9 százalékkal emelkedtek, miközben a termelés szintje stagnálás közeli állapotba került.

A termelés lassú emelkedését tehát a bérek gyors növekedése kísérte, aminek következtében a hozzáadott érték alapján számított fajlagos bérköltség másfél év alatt majdnem 20 százalékkal emelkedett a feldolgozóiparban. A cégek helyzetét tovább rontotta a forint árfolyamváltozása, s nemcsak az exportőrökét, hanem a belföldre termelőkét is, mivel utóbbiaknak az erősödő árfolyam miatt egyre olcsóbbá vált import fokozódó árversenyével is szembe kellett nézniük.

A magyar feldolgozóipari termelőket tehát többszörös - külső és belső - terhek is sújtották az elmúlt két évben. A külső konjunktúra romlása, az export-felvevőpiacok szűkülése mellett a belföldi tényezők - a bérek emelkedése és a forint erősödése - is a jövedelmezőség romlásának az irányában hatottak. Különösen kedvezőtlen helyzetbe kerültek a szakképzetlen munkaerőt nagy arányban alkalmazó exportálócégek, ezek közül is elsősorban a bérmunkával működő vállalatok.

Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy korántsem kizárólag magyar jelenségről van szó. A többi kelet-európai országban jórészt hasonló folyamatok zajlottak le, igaz, általában kisebb mértékében, mint a magyar gazdaságban. Az okok is alapjában véve hasonlóak voltak.

A jó nemzetközi konjunktúrájú évekhez képest 2001-2002-ben csökkent az ipari termelés dinamikája, néhány országban a termelés vissza is esett. 2001-ben még több ország (Románia, Szlovákia, Csehország) feldolgozóipara viszonylag jelentős, 10 százalékot megközelítő termelésnövekedést tudott felmutatni. 2002 első felében azonban már a cseh ipar 5 százalékos növekedése volt a legmagasabb ütem, a lengyel ipar termelése mindkét évben 1-2 százalékkal csökkent, a szlovén lényegében stagnált.

S noha ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak száma is a korábbinál lassabban bővült, esetenként csökkent is - mint például Lengyelországban több mint 10 százalékkal -, de még mindig kevésbé, mint a termelés indexének a dinamikája. Ugyanakkor a bérek tovább emelkedtek, valamennyi vizsgált országban gyorsabban, mint a termelőiár-indexek. Magyarországon kívül különösen gyors volt a béremelkedés üteme Csehországban és Szlovákiában. Egyedül Lengyelországban volt nagyon visszafogott a feldolgozóipari reálbérek növekedése, termelőiár-indexszel deflálva 3, euróban kifejezve mindössze 2 százalékos.

A valuták a spekulációs tőkebeáramlás következtében az országok többségében erősödtek az euróval szemben, ami tovább növelte az euróban számított fajlagos bérköltséget. A cseh valuta euróárfolyama 2001-ben és 2002 első felében összesen 14, a lengyel és a magyar valuta kb. 10 százalékkal értékelődött fel. Ezzel szemben a szlovák korona árfolyama - némi ingadozással - alapjában véve stagnált, a szlovén tolár viszont 10 százalékkal leértékelődött a vizsgált másfél év alatt.

A fentiek következtében 2001-2002-ben valamennyi vizsgált kelet-közép-európai országban emelkedett a feldolgozóipari fajlagos bérköltség. 2002-ben egyedül Lengyelországban volt csökkenés tapasztalható, a mérsékelt béremelések és a zloty leértékelődése következtében - igaz, ez az előző évi számottevő, majdnem 15 százalékos emelkedést követően történt. Magyarországon azonban az egységnyi termékre jutó, a lengyelországihoz hasonló mértékű bérköltség-növekedést 2002-ben még nagyobb emelkedés követte.

Visszaszerezni az előnyöket

Magyarország relatív versenyképességi pozíciói tehát romlottak az elmúlt két évben a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva. Ezért jelenleg nem az EU-bérekhez való "felzárkóztatásra", hanem éppen ellenkezőleg, versenyképességi előnyeink visszaszerzésére, s ennek érdekében mérsékelt, a termelékenység emelkedését nem meghaladó béremelésekre lenne szükség ahhoz, hogy a magyar ipar felkészülten álljon a várható kihívások előtt.

A magyar gazdaság szoros EU-orientációját mutatja, hogy az export háromnegyede kerül az uniós piacokra, és az ennek döntő részét kitevő feldolgozóipari kivitel a kilencvenes évek közepe óta mintegy kétszeresére bővült. A rendszerváltozást követő recesszió után a kilencvenes években megindult az ipari termelés dinamikus felzárkózása, a növekedés azonban mind szerkezetileg, mind regionálisan jelentős kiegyensúlyozatlanságot mutatott.

További fontos jellemző, hogy a dinamikus növekedés - mind ágazatilag, mind földrajzilag - szoros korrelációt mutatott a külföldi működő tőke részvételével. Így elsősorban azon ágazatok - mint például a gépjármű-, illetve alkatrészgyártás, az irodagépgyártás, a tévé-, rádió- és telefonkészülék-gyártás, az elektromos készülékek és alkatrészek gyártása, a mérőműszer-gyártás, az optikai berendezések előállítása stb. - vállalatai voltak képesek nemzetközi versenyképességük átlagon felüli javítására, amelyek részben vagy teljes egészében külföldi tulajdonban vannak.