Előttünk az Unió

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. március 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 59. számában (2003. március 1.)
Az Európai Tanács tavaly decemberben tartott koppenhágai ülése egy több mint négy és fél éves folyamat végére tett pontot. Hosszas vajúdás, kemény csatározások és számos kompromisszum után kialakultak azok a pénzügyi keretek, amelyek mindkét oldal számára elfogadhatóvá teszik a kibővülés feltételeit. Így az év első felében a görög elnökség feladata az lesz, hogy a Koppenhágában meghatározott elvek alapján megfogalmazza a csatlakozási szerződést, immár abban a reményben, hogy az április 16-18-ára tervezett athéni csúcson végre sor kerülhet az ünnepélyes aláírásra. A pénzügyi alku eredményein túl a tárgyalások fontos hozadéka, hogy a leendő tagországok már teljes jogú tagként vehetnek részt azon a következő kormányközi konferencián, amely az uniós döntéshozatali rendszer jövőbeli kereteit hivatott meghatározni.

A csatlakozási tárgyalások mérlege

A tárgyalások eredményével az Unió képviselői is elégedettek, hiszen – ahogy Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa fogalmazott – a 40,8 milliárd eurós kerettel sikerült a bővítést olcsóbban tető alá hozni, mint ahogyan azt korábban remélték. Az 1999. évi berlini csúcson meghatározott maximumhoz képest 1,738 milliárd eurót tudtak megtakarítani a kötelezettségvállalásokból, és 9,3 milliárdot a tényleges kifizetésekből. (A kötelezettségvállalásokon gyakorlatilag a költségvetési előirányzatok értendők, míg a tényleges kifizetések általában az előbbiektől elmaradnak. Ennek részben technikai okai vannak – például az, hogy az érintett ország nem tudta kellő számú projekt segítségével lehívni az előirányzott keretet –, részben számviteli okok indokolják.) Tekintettel arra, hogy az új tagok csatlakozásuk első pillanatától kezdve teljes jogú tagként (2004-2006 között mintegy 15 milliárd euróval) járulnak majd hozzá a közös költségvetéshez, a kibővítés első három éve a Tizenötöknek becslések szerint mindössze nettó 10,3 milliárd eurójába fog kerülni (nem évente, hanem összesen!), ami nagyságrendileg a 2001. évi GDP-jük 0,1 százalékának felel meg.

A 2002 októberében megjelent legutolsó országjelentések értékelése szerint a tíz tagjelölt nagyjából eleget tesz a Koppenhágában tíz évvel ezelőtt megfogalmazott politikai kritériumoknak. A gazdasági ismérveket illetően ugyan mindegyik működőképes piacgazdasággal rendelkezik, de közülük csupán kettőnek – Ciprusnak és Máltának – a gazdasága képes már jelenleg is állni az Unión belüli piaci erők és a verseny nyomását. Így, miközben elkészülnek a csatlakozási szerződések tervezetei, a jelenlegi tagjelöltek nem pihenhetnek, hiszen folytatniuk kell a még nem teljesen végigvitt reformokat, és az elért eredményekről a Bizottság 2003 novemberében – a korábbi csatlakozások esetében még nem alkalmazott – monitoringjelentés keretében fog beszámolni. A taggá válás első éveiben sem szűnik majd meg a Bizottság kvázi ellenőrző tevékenysége, amit a csatlakozási szerződésekbe beépítendő, két évre szóló védzáradékok alkalmazása is jelez. Ez utóbbiak az EU számára a rugalmas beavatkozás biztosítékául szolgálnak olyan esetekben, amikor az egységes belső piac vagy pedig a bel- és igazságügy területén az újonnan csatlakozó országok az uniós szabályok alkalmazása során nehézségekbe ütköznek.

A csatlakozási tárgyalásokon megtárgyalt 31 fejezet közül Magyarország 10 esetében élt az átmeneti mentességek jogával, illetve fogadott el átmeneti korlátozásokat az Unió részéről. A folyamatot lezáró koppenhágai alku végül is csodákat nem hozott ugyan, de a legvitatottabb területeken kisebb engedmények kicsikarására mégis lehetőséget adott.

Kemény viták

A legkeményebb véleménykülönbségek az agrárfejezet tárgyalása közben merültek fel: a Közös Agrárpolitika, és ezen belül a közvetlen agrártámogatások vonatkozásában a tagjelöltek, köztük hazánk a jelenlegi tagországokéval azonos bánásmód elérését szorgalmazták. Az Agenda 2000 még egyáltalán nem irányozta elő a közvetlen támogatások rendszerének kiterjesztését a tagjelölt országokra. Ehhez képest már engedménynek számított a Bizottság 2002 februárjában közreadott, nagy vihart kavart javaslata, amely ugyan már nem utasította el teljesen, de korlátozta a gazdák számára történő közvetlen támogatások nagyságát a leendő tagállamokban. Az új tagok esetében a felzárkóztatást elősegítő források (így a strukturális intézkedésekre, valamint a vidékfejlesztési célokra előirányzott keretek) aránya jóval nagyobb, mint a régi tagok esetében. Ezzel szemben az Európai Bizottság a Közös Agrárpolitika klasszikus eszközeinek támogatására (direkt támogatások, piaci intervenciók) nemcsak mennyiségében, hanem arányaiban is sokkal kevesebbet szán a tagjelölteknek annál, mint ami a jelenlegi gyakorlat az EU-15-ök esetében.

A már-már elmérgesedő véleménykülönbségek áthidalásában végül is a dán elnökség novemberi javaslata hozott előrelépést: az EU ugyan nem módosította azt az eddigi ajánlatát, amely szerint az újonnan csatlakozó országok tagságuk első évében csupán az uniós támogatási szint 25 százalékára lennének jogosultak, ami a következő két évben 5-5, majd évente 10 százalékkal emelkedne, és csupán 2013-ban érné el az akkori uniós szintet, új elemként viszont megfogalmazódott, hogy ha 2006 után a közösségi támogatások csökkennének, akkor az átmeneti időszak is lerövidülhet. Ugyanakkor az Unió végül is hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy az új tagországok a csatlakozás utáni első három évben a támogatásokat úgynevezett nemzeti kiegészítéssel (azaz saját nemzeti költségvetéseik terhére) a közösségi szint legfeljebb 40 százalékáig növeljék.

Ezt a lehetőséget sikerült meglovagolnia Magyarországnak, és Koppenhágában elérnie egy további engedményt arra, hogy a lassan közelítő közvetlen kifizetéseket nemzeti forrásokból már az első évben is 55 százalékra egészíthesse ki. Ennek következtében hat évre rövidülhet az az eredetileg tíz évre tervezett átmeneti időszak, amely alatt a magyar gazdák elérik az európai uniós gazdákéval azonos mértékű direkt támogatásokat.

További fontos eredmény volt, hogy a külföldiek földvásárlására vonatkozó tilalomra újabb három évet kaptunk: ez ugyan nem automatikus hosszabbítást jelent, hanem azt a lehetőséget, hogy a negyedik évben a magyar kormány kezdeményezheti a tilalom további három évvel történő meghosszabbítását. A kvótákat illetően – a dán javaslatot követően, amely mind a szántóföldi kultúrák vetésterületének referenciahozama, mind a tejkvóta, mind pedig a marhahúsprémium tekintetében a korábbiakhoz képest jelentős engedményeket tett – is sikerült (még Koppenhága előtt) közös nevezőt találni.

A pénzügyi és költségvetési fejezet sikeres lezárásának feltétele az volt, hogy megszülessen a kompromisszum "bizonyos egyenlegjavító" tételekről, és így hazánk nemcsak 2004-ben, hanem 2005-ben és 2006-ban is részesülhet ilyen jellegű transzferekben. Ily módon elkerülhetőnek látszik annak veszélye, hogy a csatlakozást követő első években a nettó magyar pénzügyi pozíció kedvezőtlenebb legyen, mint korábban, a csatlakozást megelőző évben volt.

Még tavaly december elején, tehát a koppenhágai csúcs előtt sikerült lezárni a versenypolitikai fejezetet, amely az agrárkérdések mellett az egész tárgyalási folyamat egyik "legrágósabb falatjának" bizonyult. Tétje nemcsak elvi, hanem gazdasági szempontból is nagy volt, hiszen a vita a magyarországi nagyberuházóknak nyújtott adókedvezmények rendszere körül forgott, és kimenetele mintegy négyezermilliárd forint értékű beruházást és legalább 48 nagyvállalatot érintett.

A korábbi rendszerben alkalmazott feltételek értelmében, egy meghatározott összeghatáron felül beruházó vállalatok tíz évre – de legfeljebb 2011-ig – kaphattak mentességet a társasági adó megfizetése alól, és e támogatási forma nem kötődött a beruházás értékéhez (tehát az évek során igénybe vett adókedvezmények kumulált értéke elvileg az eredeti beruházás értékét is meghaladhatta).

Ezzel szemben a most lefektetett keretfeltételek lényege, hogy az adókedvezményt a beruházások értékéhez viszonyítják majd, mégpedig az EU-ban alkalmazott úgynevezett támogatásintenzitási mutató alapján. Ez utóbbi egy olyan tört, amelynek számlálójában az adókedvezmények kumulált összege, a nevezőjében pedig a beruházás értéke szerepel. A hányados azt a (támogatásintenzitási) felső határt jelzi, amelyet már egyetlen vállalat sem léphet túl.

Magyarország számára fontos engedmény volt, hogy sikerült elérni: a tört számlálójába csak a 2003-tól kezdve kapott kedvezmények számítanak majd bele. Ez viszont meglehetősen kedvező arányt eredményez, mivel a beruházási értékek már 1997 eleje óta (és 2005 végéig) számítanak, az adókedvezményeket viszont csak az elkövetkező három évben veszik figyelembe. A magyarországi nagybefektetőket érintő adókedvezmények megőrzése rendkívül kényes kérdés volt, hiszen ez a vállalati kör adja a magyar export mintegy 40 százalékát, illetve a munkahelyek egytizedét. Ez volt egyébként az egész fejezet egyik legélénkebben vitatott pontja, s itt az Unió, amely eredetileg 2001-es időpontot szorgalmazott, meglehetősen nagy elvi engedményt tett. A magyar tárgyalási cél ugyanis kezdettől fogva az volt, hogy a szóban forgó adókedvezményeket módosult formában ugyan, de tartalmukat tekintve – időben és terjedelemben – változatlanul meg lehessen őrizni.

A helyi adókról szóló törvényben szabályozott önkormányzati adókedvezményekre vonatkozóan 2007. december 31-ig történő átmenetről született megállapodás, ez azonban csak azokra a vállalatokra nézve érvényesíthető, amelyek nem tartoznak az előzőekben érintettekhez. Ez a kör is meglehetősen nagy, hiszen száznál több vállalat tartozik bele: számukra a helyi adókedvezmények az átmeneti időszakban érintetlenek maradhatnak. A többi tagjelölthöz hasonlóan sikerült 2011-ig mentességet kapni a kis- és középvállalatokat (kkv-kat) érintő adókedvezmények megőrzésére is.

Orvosolták a koppenhágai csúcson azt a Nizza óta nehezményezett feltételt is, miszerint Magyarország kevesebb képviselővel lehetne jelen az Európai Parlamentben, mint a hozzá hasonló méretű országok. Az utolsó pillanatban sikerült elérni, hogy Magyarország, Csehországgal együtt – Belgiumhoz, Portugáliához és Görögországhoz hasonlóan – a korábbi 22 helyett 24 fővel képviseltetheti magát az Európai Parlamentben, és ennek megfelelően az intézményi fejezetet is le lehetett zárni.

A 10-es kibővülés véglegesített pénzügyi keretei (M euró, 1999. évi árakon)

EU tényleges kötelezettségvállalások

2004

2005

2006

Mezőgazdaság

1 897

3 747

1 147

– Közös Agrárpolitika

327

2 032

2 322

– vidékfejlesztés

1 570

1 715

1 825

Felzárkóztatási alapok

6 095

6 940

8 812

– strukturális alapok

3 478

4 788

5 990

– kohéziós alap

2 617

2 152

2 822

Belső politikák és átmeneti kiegészítő támogatások

1 421

1 376

1 351

– felkészülés a schengeni rendszerre

286

286

286

Adminisztráció

503

558

612

EU-kötelezettségvállalások összesen

9 952

12 657

14 958

Különleges "egyenlegjavító készpénzalap"

998

650

550

Átmeneti költségvetési kompenzációk

262

479

346

Mindösszesen

11 212

13 786

15 854

Berlini szcenárió (1999)

11 610

14 200

16 780

– mezőgazdaság

11 610

14 200

16 780

– struktúrapolitika

7 920

10 000

12 080

– belső politikák

790

820

850

– intézményrendszer

450

450

450

Forrás: Presidency Conclusions, Coppenhagen European Council, December 12-13., 2002

Külön-külön küzdöttek

A csatlakozási tárgyalásokon elért eredmények összevetése nehézségekbe ütközik, mert az egyes tagjelölteket különböző érdekek, preferenciák mozgatták. Ugyanakkor két általános érvényű megállapítás leszűrhető. Egyrészt nagyjából azonos engedményeket, átmeneti mentességeket sikerült elérniük; egy-egy területen megjelenik ugyan némi egyéni "színfolt", de összességében a Bizottság igyekezett egységes feltételeket teremteni, a konfliktusok tompítása érdekében inkább valamiféle "egységcsomag" kialakítására törekedett (ilyen volt például a munkaerőpiac liberalizálásának kérdése, a termőföld-értékesítés liberalizálása, a közvetlen agrártámogatások kérdése stb.). Másrészt a tárgyalások végére sem tudtak több pénzt kiharcolni, azaz csupán a bővítésre elkülönített, a berlini csúcs óta némileg lefaragott források átcsoportosítására volt lehetőség.

A többéves tárgyalási maraton során is érzékelni lehetett azonban, hogy Lengyelország megkülönböztetett figyelmet élvez, ami nem is csoda: hiszen a jelentős agrárgazdasággal rendelkező ország adja a 10 új tagjelölt összesített GDP-jének majdnem felét, gabonatermésének 46 százalékát; ugyanakkor az egy főre jutó vásárlóerő-paritásos GDP alapján számítva inkább a kevésbé fejlettek közé tartozik. (A Bizottság legutóbbi, a gazdasági és szociális kohézióról készült jelentése szerint a 25 tagú Unió legkevésbé fejlett csoportját a most csatlakozó országok alkotják, Szlovénia és Ciprus kivételével.)

A "visegrádiak" nem mindig sikeres törekvésétől eltekintve a tagjelöltek nem voltak képesek semmiféle egységfront, egységes koncepció kialakítására az Európai Bizottsággal szemben. Ebből következően inkább külön-külön küzdöttek, az utolsó pillanatig Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovénia próbált még némi pluszengedményt kicsikarni, de ők sem képeztek egységfrontot.

Magyarország mindenekelőtt a közvetlen agrártámogatások magasabb arányáért harcolt, míg a másik három a költségvetési megtakarításért, jobb nettó pozíció eléréséért érvelt. E négy ország esélyeit azonban jelentősen rontotta, hogy a többi hat végül is elfogadta a dán elnökség javaslatát. A kompromisszumként, német közbenjárásra megszületett "lengyel csomag" lehetőséget teremtett a lengyelek számára elérhető források átcsoportosítására (a három évre előirányzott 8,6 milliárd euró felzárkóztatási forrásból egymilliárdot azonnal lehívhatóvá tettek, a tényleges "pluszpénz" a schengeni feltételek teljesítéséhez szükséges 108 millió euró), míg Szlovénia a költségvetési kompenzációk terén tudott némi, 48 millió eurós egyenlegjavulást kiharcolni.

Végső soron, ha összevetjük a tagjelöltek egy főre jutó GDP alapján mérhető elmaradását az Európai Unió átlagától az egy főre jutó – várható – nettó támogatások nagyságával (lásd mellékelt ábra), arra a következtetésre juthatunk, hogy nagyjából (Málta kivételével, ahol az összes uniós támogatás is csekély, a tíz országra jutó keret 1,2 százaléka) korrelációt mutatnak. A 2004-2006 közötti időszakban az uniós támogatások 48 százaléka a legnagyobb tagjelöltre, Lengyelországra jut majd.

2002 februárjában az Európai Bizottság által megjelentetett információs dokumentumban még az az ígéret fogalmazódott meg, hogy 2006-ra a tagjelölteknek jutó strukturális források nagysága 137 euró/fő lesz, ami – összevetve a jelenlegi négy kohéziós ország által élvezett 231 euró/fővel – még mindig "másodosztályú bánásmódra" utal. A jelenlegi helyzet azonban még ennél is kedvezőtlenebb, hiszen 2006-ra – a kötelezettségvállalások szintjén számítva – az egy főre jutó strukturális (tehát a strukturális és a kohéziós alapból együttesen származó) források nagysága csupán 117 euró/fő lesz.

A csatlakozás várható hatásai

A kibővítés várható gazdasági, pénzügyi és egyéb hatásait tekintve jelentős bizonytalanság uralkodik mind a frissen csatlakozó, mind pedig a régi tagországok körében. Annak ellenére így van ez, hogy számtalan elemzés készült, amely ezt lett volna hivatott felmérni, előre jelezni. Ez utóbbiak általában arra a következtetésre jutnak, hogy a csatlakozás haszonélvezői elsősorban az új tagállamok lesznek, ahol a GDP növekedési üteme a csatlakozást követő első tíz évben akár évi 0,75-1 százalékponttal is magasabb lehet, mint a kibővülés nélkül lenne, míg a Tizenötök esetében ugyanez a mutató legfeljebb 0,1 százalékpont évente.

Az integráció kedvező hatásai azért is lesznek jobban érzékelhetőek az új tagok esetében, mert azok gazdasága viszonylag kicsi (a 10 ország összesített GDP-je 2001-ben az EU-15 GDP-jének mindössze 4,6 százalékát tette ki); a növekedésiütem-különbségek viszont lehetővé tesznek egy lassú konvergenciafolyamatot. Az EU jelenlegi tagállamai, különösen a kelet-európai régióval szoros kereskedelmi kapcsolatokat ápoló Németország és Ausztria végül is már korábban, az Európai Megállapodások érvénybelépése óta haszonélvezői annak, hogy a tagjelöltek megnyitották piacaikat, fokozatosan lebontották vámhatáraikat.

Végső soron a különböző elemzések arra a következtetésre jutnak, hogy noha a kibővülés a gazdasági növekedés, illetve a kereskedelem szempontjából pozitív impulzusokat nyújt mindkét régiónak, kihat majd a jövedelmek újraelosztására, illetve a munkaerőpiacokra is. Az egyes országok szintjén hatással lesz a GDP-n kívül az árak, az árfolyamok, a folyó fizetési mérleg, illetve a költségvetés alakulására is, és kisebbfajta globalizációs sokként értelmezhető, amely a kisebb és kevésbé versenyképes gazdaságokat jobban sújtja, mint a nagyobb, erőteljesebb gazdaságokat.

Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról sem, hogy az új tagok esetében a vámhatárok teljes lebontása, egy nagy, egységes piacra való belépés lehetősége nemcsak hatékonyságjavító és költségcsökkentő hatással fog együtt járni, hanem a verseny erősödésével is. A csatlakozásnak nemcsak haszna, hanem ára, makrogazdasági szinten számítható költségei is lesznek, ami a frissen csatlakozott országok számára – akárcsak a pozitív növekedési impulzusok – vélhetően számottevőbbek lesznek, mint a régi EU-tagok esetében, és rövid és középtávon erőteljesebben, regionálisan eltérő mértékben jelentkezhetnek.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy az Európai Bizottság a koppenhágai csúcsot követően felkérte Wim Kok hajdani holland miniszterelnököt, hogy – egy független szakértőkből álló szakmai csapatra támaszkodva – állítson össze egy olyan tanulmányt, amely felméri a keleti kibővülés várható pénzügyi, gazdasági és politikai következményeit, elkészít egy újabb, a jelenleg véglegesített keretfeltételekből kiinduló költség-haszon elemzést. Az idén márciusra elkészülő tanulmány célja, hogy hiteles válaszokat adjon olyan, a régi tagországokban újra és újra felmerülő kételyekre és kérdésekre, mint az, hogy várható-e migrációs nyomás Keletről, és ha igen, milyen mértékű, milyen hatással lesz a kibővülés a munkaerő-piaci folyamatokra, be tudják-e tartani vállalt kötelezettségeiket az új tagországok. Ugyancsak vizsgálat tárgyát képezik olyan, a keleti tagjelölteknél felmerülő kételyek, mint a csatlakozás hatása a nemzeti szuverenitásra vagy a külföldi tőke szerepének erősödésére, a versenyfeltételek fokozódására.

Az egy főre jutó GDP a tagjelölt országokban

Ország

2001. évi GDP/fő (vásárlóerő-paritáson, euró)

EU-15= 100 (%)

Ciprus

17 740

77

Szlovénia

15 970

69

Csehország

13 280

57

Málta

11 900

53

Magyarország

11 840

51

Szlovákia

11 060

48

Lengyelország

9 210

40

Észtország

9 800

42

Lettország

8 730

38

Litvánia

7 720

33

EU-15

23 180

100

Forrás: Eurostat

Magyar felkészültség

Ami Magyarország csatlakozási felkészültségét illeti, az 1997 óta eltelt időszakban megtett hatalmas erőfeszítések ellenére maradt még tennivaló. Az a tény, hogy tavaly decemberben minden tárgyalási fejezetet sikerült lezárni, jelzi: az Unió elégedett a közösségi joganyag (acquis) átvételével kapcsolatos magyar teljesítménnyel.

A választásokat követően új intézményi felállásban tető alá hozott Nemzeti Fejlesztési Terv megfogalmazza azokat a súlyponti fejlesztési prioritásokat, amelyek megvalósításához uniós forrásokat szándékozunk igénybe venni. E koncepció "aprópénzre váltása", megfelelő projektekkel történő kiegészítése, valamint az ehhez szükséges eszközrendszer és intézményi feltételek megteremtése a magyar támogatási rendszer reformjának egyik legnehezebb része.

A csatlakozási felkészülés fontos eleme az EU-konform támogatási rendszer kialakítása, amelynek érdekében az elmúlt évek során több kísérlet történt a hazai pályázati rendszerek koordinálására, az átfedések kiszűrésére, a forrásfelhasználás jobb összehangolására, a strukturális alapok előírásaihoz való közelítésre. A csatlakozást követően nemcsak a 1260/1999/EK Tanácsi Rendelet alkalmazását kell megvalósítani, de arról is gondoskodni kell, hogy az Európai Unió által nem támogatott fejlesztési területek szabályrendszere összhangban legyen az Unió versenypolitikájával.

A hazai pályázati rendszer felkészítése, alkalmassá tétele a strukturális források fogadására nem új szisztéma kialakítását, hanem a meglevő továbbfejlesztését feltételezi, azaz olyan elemek beépítését, amelyeket a strukturális és kohéziós alapokban már követelményként fognak megszabni. Ugyancsak a folyamatban levő feladatok közé tartozik a tisztán hazai támogatási rendszer cél-, eszköz- és eljárásrendjének összehangolása az uniós források segítségével megvalósuló pályázatokéval.

Az intézményi fejlesztések terén további erőfeszítések szükségesek a vámeljárások korszerűsítése, a mezőgazdaságban az integrált igazgatási és ellenőrzési rendszer kialakítása, a regionális politikában a végrehajtási intézményrendszer kiépítése, a pénzügyi ellenőrzésben pedig a megfelelő ellenőrzési mechanizmusok megteremtése terén. Tekintettel arra, hogy a strukturális alapokat fogadó intézményeknek, illetve közreműködő szervezeteknek az uniós szabályok szerint nagyon komoly akkreditációs vizsgálaton kell keresztülmenniük, a hiányfeltáró munka megkezdődött.

Továbbra is igaz, hogy a kis- és középvállalkozói réteg lesz kénytelen szembenézni a legnagyobb piaci kihívással: a különböző kamarai felmérések tanúsága szerint e kör uniós ismeretei meglehetősen szerények maradtak, és jelentős részük – különösen azok, amelyek elsősorban a belföldi piacra orientáltak – egyelőre még semmi különösebb felkészülést nem kezdett meg annak érdekében, hogy piaci ismereteiket, marketingeszköz-készletüket javítsák, vagy széles körben alkalmazkodjanak a különböző uniós normákhoz. A vámhatárok eltűnése a kapacitásfölösleggel rendelkező uniós kis- és középvállalatok számára is lehetőséget kínál arra, hogy a korábbinál olcsóbban bővítsék értékesítésüket Kelet-Európában – nem biztos, hogy erre a helyi kkv-k fel lesznek készülve. A különböző támogatási programok ellenére a tőkehiány és a korszerű vállalkozói ismeretek nem kielégítő szintje jellemzi őket.

Nem különb a kép a többi kelet-európai tagjelölt esetében sem. Hasonló megállapításokra jut a Bizottság egyik legfrissebb elemzése, amely szintén e téren látja a tagjelölt országok kis- és közepes vállalkozásainak legnagyobb versenyhátrányát. E vállalatok támogatása minden közösségi politika lényeges eleme: a 2000-2006 közötti időszakban mintegy 16 milliárd eurót fordítanak az EU-ban kkv-projektek támogatására. Ezeknek egyharmada olyan tanácsadói szolgáltatások igénybevételét hivatott elősegíteni, amelyek az üzleti szolgáltatások színvonalának emelését, a vállalkozói hálózatok, a klaszterek kialakítását segítik elő.

Hasonlóan kemény feladattal kell szembenézniük az agrár-kisvállalkozóknak is. Végül is a csatlakozást megelőzően nem került sor a közös agrárpolitika (KAP) régóta elodázott reformjára, és így az új tagok – noha bizonyos megszorításokkal – a jelenlegi rendszerhez csatlakoznak. A változás azonban a "levegőben lóg", és mindenképpen olyan irányba mutat, ahol az élelmiszer-minőség, az élelmiszer-biztonság, az eredetvédelem, a szabványok betartása, az agrár-környezetvédelem, az állatvédelem, a munkavédelem stb. szerepe felértékelődik. Ezeken a területeken az új tagoknak, köztük Magyarországnak, nagyobb a lemaradásuk.

Átmeneti szabályozás

A 2005-ig tartó átmeneti időszakban a támogatási intenzitás tekintetében négy felső küszöbértéket állapítottak meg 75, 50, 30 és 20 százalékos szinten. A 75 százalékos intenzitás azokra a vállalatokra lesz érvényes, amelyek a beruházást 2000. január 1-je előtt kezdték meg. Az 50 százalékos szint az ezt követően, de legfeljebb az idei év végéig megkezdett beruházásokra vonatkozik (a jövő évtől kezdve már nem lehet belépni ebbe a rendszerbe). A 30 és 20 százalékos értékeket pedig az úgynevezett kényes ágazatokban (Magyarország esetében az autóiparban és elméletileg az acéliparban) alkalmazzák. A 30 százalékos érték itt is a 2000. január 1. előtt, a 20 százalékos pedig az ezt követően megkezdett beruházásokra érvényes.

A versenyképesség összetevői

A magyar gazdaság már jelenleg is teljes mértékben nyitott, liberalizált, amelyben a hazai termelők ki vannak téve a külföldi vállalatokkal folytatott versenynek. Az Európai Unió vállalatai szabadon kereskedhetnek, alapíthatnak vállalatot Magyarországon, mint ahogyan a magyar cégeket sem akadályozza semmi abban, hogy az Unió országaiban gazdasági tevékenységet végezzenek. Ebben az értelemben nem várható, hogy az Európai Unióba való belépés hirtelen változást hozna a magyar vállalatok működési lehetőségében. Mégis, a határok teljes leomlása, amely formálisan is eltöröl minden akadályt a cégek külföldi piacokon való tranzakciói előtt, azaz az Egységes Belső Piac részévé válása kitágítja a magyar vállalkozások lehetőségeit, s egyszersmind a korábbinál közvetlenebb versenyhelyzet elé állítja őket. Fontos tehát tudni, hogy a magyar cégek jelenleg mennyire versenyképesek, illetve hogy termelékenységük, fajlagos bérköltségük hogyan változott az elmúlt években.

Szektorális megközelítésben vizsgálva hazánk EU-érettségét, a különböző elemzések tanúsága szerint elsősorban a feldolgozóipar van abban a helyzetben, hogy képes legyen ellenállni az egységes piac nyomásának. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az elmúlt két évben a magyar feldolgozóipar versenyképessége romlott, s a jelek szerint nagymértékben lemorzsolódtak a kilencvenes évek második felében – súlyos áldozatokkal – felhalmozódott nemzetközi versenyképességi előnyök.

Az 1995-2000 közötti időszakot ugyanis a feldolgozóipari termelés gyors emelkedése jellemezte, ami csekély létszámnövekedés mellett ment végbe, mivel a termelésnövekedés elsősorban a termelékenység javulásából fakadt. Az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték volumene 1995-2000 között 39 százalékkal emelkedett a magyar feldolgozóiparban. A termelékenység emelkedésében fontos szerepet játszottak a Magyarországon letelepedő multinacionális vállalatok, amelyek nem feltétlenül magasan képzett munkaerő alkalmazása, hanem inkább a magas fokú gépesítettség következtében a korábbinál nagyobb hatékonyságú termelést honosítottak meg, elsősorban a gépiparban.

A bérek ugyanakkor szerény mértékben, az említett évek többségében a teljesítmények növekedésétől elmaradó mértékben, reálértékben (termelőiár-index alapján) mindössze 22 százalékkal emelkedtek. Ez természetesen nem kívánatos, de mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy a magyarországi termelők árversenyképessége javuljon. A három tényező – a termelés, a foglalkoztatottak száma, valamint a bérek – alakulásának együttes hatására 2000-ben az egységnyi új termékre (hozzáadott értékre) jutó reálbérköltség 7 százalékkal, ezen belül a gépiparban 22 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1995-ben. Ugyanakkor a hazai valuta folyamatosan leértékelődött, ami az évtized utolsó éveiben már csekély mértékű volt ugyan, mégis, kismértékben tovább javította az export jövedelmezőségét.

Magyarország várható pénzügyi mérlege a csatlakozást követően (M euró)

EU-kötelezettségvállalások a tényleges pénzáramlás szintjén

2004

2005

2006

Összesen

Áthúzódó előcsatlakozási támogatások

235

199

124

558

Mezőgazdaság

125

544

653

1322

Felzárkóztatási alapok

209

438

524

1171

Belső politikák és átmeneti kiegészítő támogatások

100

72

97

391

Adminisztráció

0

61

61

122

Különleges "egyenlegjavító készpénzalap"

155

28

28

211

EU-kötelezettségvállalás Magyarország részére

824

1342

1487

3653

Összes magyar befizetési kötelezettség

553

845

865

2263

Nettó támogatás

271

497

622

1390

Forrás: Európai Bizottság, Külügyminisztérium

Többszörös terhek

2001-2002-ben ez a tendencia gyökeres fordulatot vett. Az ipari termelés növekedési üteme – jórészt a külföldi konjunktúra kedvezőtlenné válása következtében – előbb fokozatosan lassulni kezdett, majd 2002 első felében stagnálásba váltott. A feldolgozóipari foglalkoztatottak száma is mérséklődött ugyan valamelyest, de jóval kisebb mértékben, mint a termelésé, hiszen a munkaerőpiac – természeténél fogva – kevésbé rugalmas, mint a termelés szintjének a változása. Ezzel egyidejűleg a bérek gyors ütemű növekedése következett be: 2001-ben és 2002 első felében a feldolgozóipari bérek reálértékben (szintén termelőiár-indexszel deflálva) összesen 24,9 százalékkal emelkedtek, miközben a termelés szintje stagnálás közeli állapotba került.

A termelés lassú emelkedését tehát a bérek gyors növekedése kísérte, aminek következtében a hozzáadott érték alapján számított fajlagos bérköltség másfél év alatt majdnem 20 százalékkal emelkedett a feldolgozóiparban. A cégek helyzetét tovább rontotta a forint árfolyamváltozása, s nemcsak az exportőrökét, hanem a belföldre termelőkét is, mivel utóbbiaknak az erősödő árfolyam miatt egyre olcsóbbá vált import fokozódó árversenyével is szembe kellett nézniük.

A magyar feldolgozóipari termelőket tehát többszörös – külső és belső – terhek is sújtották az elmúlt két évben. A külső konjunktúra romlása, az export-felvevőpiacok szűkülése mellett a belföldi tényezők – a bérek emelkedése és a forint erősödése – is a jövedelmezőség romlásának az irányában hatottak. Különösen kedvezőtlen helyzetbe kerültek a szakképzetlen munkaerőt nagy arányban alkalmazó exportálócégek, ezek közül is elsősorban a bérmunkával működő vállalatok.

Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy korántsem kizárólag magyar jelenségről van szó. A többi kelet-európai országban jórészt hasonló folyamatok zajlottak le, igaz, általában kisebb mértékében, mint a magyar gazdaságban. Az okok is alapjában véve hasonlóak voltak.

A jó nemzetközi konjunktúrájú évekhez képest 2001-2002-ben csökkent az ipari termelés dinamikája, néhány országban a termelés vissza is esett. 2001-ben még több ország (Románia, Szlovákia, Csehország) feldolgozóipara viszonylag jelentős, 10 százalékot megközelítő termelésnövekedést tudott felmutatni. 2002 első felében azonban már a cseh ipar 5 százalékos növekedése volt a legmagasabb ütem, a lengyel ipar termelése mindkét évben 1-2 százalékkal csökkent, a szlovén lényegében stagnált.

S noha ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak száma is a korábbinál lassabban bővült, esetenként csökkent is – mint például Lengyelországban több mint 10 százalékkal –, de még mindig kevésbé, mint a termelés indexének a dinamikája. Ugyanakkor a bérek tovább emelkedtek, valamennyi vizsgált országban gyorsabban, mint a termelőiár-indexek. Magyarországon kívül különösen gyors volt a béremelkedés üteme Csehországban és Szlovákiában. Egyedül Lengyelországban volt nagyon visszafogott a feldolgozóipari reálbérek növekedése, termelőiár-indexszel deflálva 3, euróban kifejezve mindössze 2 százalékos.

A valuták a spekulációs tőkebeáramlás következtében az országok többségében erősödtek az euróval szemben, ami tovább növelte az euróban számított fajlagos bérköltséget. A cseh valuta euróárfolyama 2001-ben és 2002 első felében összesen 14, a lengyel és a magyar valuta kb. 10 százalékkal értékelődött fel. Ezzel szemben a szlovák korona árfolyama – némi ingadozással – alapjában véve stagnált, a szlovén tolár viszont 10 százalékkal leértékelődött a vizsgált másfél év alatt.

A fentiek következtében 2001-2002-ben valamennyi vizsgált kelet-közép-európai országban emelkedett a feldolgozóipari fajlagos bérköltség. 2002-ben egyedül Lengyelországban volt csökkenés tapasztalható, a mérsékelt béremelések és a zloty leértékelődése következtében – igaz, ez az előző évi számottevő, majdnem 15 százalékos emelkedést követően történt. Magyarországon azonban az egységnyi termékre jutó, a lengyelországihoz hasonló mértékű bérköltség-növekedést 2002-ben még nagyobb emelkedés követte.

Visszaszerezni az előnyöket

Magyarország relatív versenyképességi pozíciói tehát romlottak az elmúlt két évben a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva. Ezért jelenleg nem az EU-bérekhez való "felzárkóztatásra", hanem éppen ellenkezőleg, versenyképességi előnyeink visszaszerzésére, s ennek érdekében mérsékelt, a termelékenység emelkedését nem meghaladó béremelésekre lenne szükség ahhoz, hogy a magyar ipar felkészülten álljon a várható kihívások előtt.

A magyar gazdaság szoros EU-orientációját mutatja, hogy az export háromnegyede kerül az uniós piacokra, és az ennek döntő részét kitevő feldolgozóipari kivitel a kilencvenes évek közepe óta mintegy kétszeresére bővült. A rendszerváltozást követő recesszió után a kilencvenes években megindult az ipari termelés dinamikus felzárkózása, a növekedés azonban mind szerkezetileg, mind regionálisan jelentős kiegyensúlyozatlanságot mutatott.

További fontos jellemző, hogy a dinamikus növekedés – mind ágazatilag, mind földrajzilag – szoros korrelációt mutatott a külföldi működő tőke részvételével. Így elsősorban azon ágazatok – mint például a gépjármű-, illetve alkatrészgyártás, az irodagépgyártás, a tévé-, rádió- és telefonkészülék-gyártás, az elektromos készülékek és alkatrészek gyártása, a mérőműszer-gyártás, az optikai berendezések előállítása stb. – vállalatai voltak képesek nemzetközi versenyképességük átlagon felüli javítására, amelyek részben vagy teljes egészében külföldi tulajdonban vannak.

A csatlakozáshoz vezető út

Időpont

Esemény

1997. július

Az Európai Bizottság megjelenteti az országjelentéseket

1997. dec. 12-13.

Luxemburgi csúcs – az Európai Tanács jóváhagyja az országjelentéseket, és javaslatot tesz a csatlakozási tárgyalások megkezdésére ("5+1"-es koncepció)

1998. március

A bővítési folyamat kezdete: 15 tagállam és 11 tagjelölt külügyminiszteri szintű tanácskozásán megerősítést nyernek a bővítés luxemburgi alapelvei

1998. március 31.

A csatlakozási tárgyalások megnyitása (5+1 országgal: Lengyelország, Magyarország, Csehország, Észtország, Szlovénia és Ciprus)

1998. április 27.

Az átvilágítás (acquis screening) kezdete

1998. szeptember

A magyar kormány elfogadja, és a fő tárgyaló Brüsszelben átnyújtja az első 11 tárgyalási álláspontot

1998. november

A Bizottság nyilvánosságra hozza az éves jelentések szövegét, és továbbra is fenntartja a hatos bővítés koncepcióját

1998. december 2.

Megállapodás arról, hogy 1999 január végéig az első átvilágított 15 fejezetig mindegyik tagjelölt beadja tárgyalási álláspontját

1999. március 24-25.

Berlini csúcs – az Agenda 2000 meghirdetése, a kibővítés pénzügyi kereteinek első megfogalmazása

1999. június 3-4.

Az Európai Tanács kölni ülése: döntés az intézményi kormányközi konferencia (IGC) mandátumáról és 2000-ben történő befejezéséről. Megerősíti azt a törekvést, hogy 2000 folyamán minden tárgyalási dossziét meg kell nyitni

1999. június 29.

Elfogadják a közösségi vívmányok átvételének nemzeti programját (ANP)

1999. július 9.

Az ANP átadása Brüsszelben

1999. október 13.

Az éves jelentések és a Composite Paper megjelenése

1999. december 10-11.

Az Európai Tanács helsinki ülése: új csatlakozási stratégia megfogalmazása; tárgyalások kezdése a "második körös" országokkal, a csoportos megközelítés helyett a differenciálás elvének hangsúlyozása

2000. február 14.

Az intézményi kormányközi konferencia (IGC) kezdete

2000. február 15.

A csatlakozási tárgyalások megkezdése a helsinki (Bulgária, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia, Málta) "hatokkal"

2000. március 23-24.

Az Európai Tanács lisszaboni ülése: foglalkoztatás, információs társadalom és gazdasági fejlődés elveinek meghirdetése

2000. november 8.

Az éves jelentések és a bővítési stratégiai dokumentum megjelenése. A Bizottság megerősíti az egyéni elbírálás elvét, és állást foglal a helsinki menetrend betartása mellett. A bővítési stratégiai dokumentumban javaslatot tesz a csatlakozási tárgyalások érdemi szakaszának megkezdéséhez vezető útra (Road Map) és eszközrendszerére

2000. december 7-11.

Az Európai Tanács nizzai ülése: döntés születik az intézmények reformjáról, és ilyen értelemben az EU részéről a bővítés intézményi előfeltételei adottakká válnak. Ismét megerősítik, hogy a felkészült tagjelöltek az útitervben rögzített ütemnél előbb is felvételt nyerhetnek

2001. február 26.

A nizzai szerződés aláírása, a ratifikálási folyamat megindulása

2001. november 13.

Az éves jelentések és a stratégiai dokumentum megjelenése

2001. december 15.

Az Európai Tanács laekeni csúcstalálkozója. Az itt megfogalmazott nyilatkozat keretében került sor először a kibővülés elképzelhető időpontjának és a részt vevő országok körének hivatalos definiálására. Itt fogalmazódik meg először a tízes (Big-bang) kibővítés lehetősége

2002. február 28.

A Konvent alakuló ülése

2002. március 15-16.

Az Európai Tanács barcelonai ülése a tagjelöltek első napi részvételével

2002. június 21-22.

Az Európai Tanács sevillai ülése a tagjelöltek második napi részvételével

2002. október 9.

Az éves jelentések és a stratégiai papír megjelenése: megállapítást nyer, hogy a 10 tagjelölt felkészült a tagságra

2002. október 19.

Az ír népszavazás igent mond a bővítésre

2002. december 12-13.

Az Európai Tanács koppenhágai ülése: a csatlakozási tárgyalások sikeres lezárása; az EU teljesítette azt az ígéretét, amely szerint a most csatlakozó tíz ország már tagállamként vehet részt a 2004 júniusában esedékes következő európai parlamenti választásokon

2003. február 1.

A nizzai szerződés ratifikálása

2003. február

A csatlakozási szerződések elkészítése

2003. április 12.

Magyarországi népszavazás

2003. április 16-18.

Az Európai Tanács athéni ülése: a csatlakozási szerződések tervezett aláírása

2003. tavasz-ősz

A csatlakozási szerződések ratifikálása

2004. május 1.

A csatlakozás tervezett időpontja

2004. június

Európai parlamenti választások a tíz újonnan csatlakozott ország részvételével

Forrás: EU

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. március 1.) vegye figyelembe!