Jogi anyanyelvünk

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 58. számában (2003. február 1.)

Az év első heteiben sokak kötelező olvasmánya az a rengeteg, javarészt még decemberben megjelent új jogszabály, amivel a jogalkotók hagyományosan megörvendeztetik a polgárokat. Már az is megérne egy kisebb eszmefuttatást, vajon hogyan gondolják a törvények és rendeletek készítői, miképpen birkózik meg a jogszabályokat betartani, s ennek érdekében mindenekelőtt megismerni igyekvő közönség azzal a több ezer oldalas szöveggel, amit elvileg januártól már számon kérhetnek rajta. E mennyiségi problémát még csak kiküszöböli valahogy az a körülmény, hogy mindenki szelektál, s elsősorban az őt legközelebbről érintő passzusokat igyekszik elolvasni.

Az ember már csak olyan, hogy szereti megérteni is azt, amit olvas. És itt jön a dolog neheze. Az újonnan születő jogszabályok ugyanis még a jogászok számára is valamiféle kódolt üzenetet jelentenek. Persze minden szakmának, szakterületnek megvan a maga tolvajnyelve, amit csak az avatottak értenek (én például meglehetősen bambán néztem a kőművesmesterre, amikor aziránt érdeklődött, van-e itthon spakli, mert az övét otthon felejtette), ám ebben az esetben másról van szó. Nem a szakkifejezésekkel van a baj, hanem azzal, hogy igen sok normaszöveg nyakatekert, magyartalan megfogalmazásokkal operál. Néha az az érzése az embernek, hogy bizonyos minisztériumokban külföldi vendégmunkásokkal fogalmaztatják a jogszabálytervezeteket, akik legfeljebb a "Kevés szóval magyarul" című kézikönyvből merítették a nyelvtudásukat. A hátam borsódzik, milyen merényleteket követnek el édes anyanyelvünk ellen jogalkotás ürügyén. Ma már az állam nem felvásárolja a búzát, hanem a búza az állam által felvásárlásra kerül. A hatóság sem bírságol, hanem intézkedik a bírság kiszabása iránt. És akkor nem beszéltem még a felesleges szóismétlésekről, a körülményeskedő, mellékmondatot mellékmondatra halmozó stílusról. Ez a nyelvi otrombaság önmagában is szégyen, de azonfelül igen kártékony is. Elsősorban azért, mert megnehezíti az előírás megértését. Mintha szándékosan ködösítene a jogalkotó, amikor kerüli az egyszerű, lényegre törő, világos megfogalmazásokat. Pedig szóból ért az ember, s a jogszabályokat – legalábbis elvileg – mindenkinek alkalmaznia kell, hiszen a jog nem tudása (meg nem értése) nem mentesít a következmények alól.

Szándékosságról, sandaságról persze szó sincs. Inkább az a magyarázat, hogy a manapság mindenütt eluralkodó nyelvi igénytelenség alól a jogszabályok megfogalmazói sem kivételek. A nagy baj az, hogy a jogi előírások mint hivatalos szövegek stílusa erősen hat a hatóságok hivatali nyelvezetére, s nem könnyíti meg az ügyes-bajos dolgait intéző ügyfél helyzetét. Valamilyen vétkes félreértés áldozatai vagyunk évtizedek óta. Azt hisszük, hogy egy szöveg – legyen az jogszabály vagy hatósági, bírósági előírás, határozat – azáltal lesz komoly és "hivatalos", ha cirkalmas, bonyolult módon fogalmazza meg a mondanivalóját. Gondolom, mindannyian láttak már rendőrtisztet, aki valamilyen bűnügyi tv-műsorban elmondja amúgy "hivataliul", hogyan fogták meg a tolvajt. A járőr nem a bűnöző után szaladt, hanem intézkedést foganatosított az elkövetéssel alaposan gyanúsítható úriember előállítása végett.

De ne bántsuk a hivatalokat, a tisztviselőket! A tapasztalat szerint a legtöbb cégvezető is beveszi a fogalmazásgátlót, amikor a nyilvánosság előtt nyilatkozik, vagy amikor szerződést köt. A szerződéses alku folyamán még nincs baj, akkor még mindenki magyarul beszél, értik is egymás szavát a felek. Hanem amikor az ügyletet írásba kell foglalni, már törni kezdik a nyelvet, tudálékoskodó, körmönfont megfogalmazásokkal élnek, s azt hiszik, ettől lesz fenemód hivatalos a szerződés. Sok ügyvéd még rá is játszik erre a rossz értelemben vett hivatalosság iránti zsigeri igényre. Mindez azt eredményezi, hogy a végén maguk a felek sem lehetnek benne biztosak, hogy valóban azt írták-e le a szerződésben, amiben megállapodtak. Vita esetén pedig főhet a bíró feje, amikor ki akarja hámozni a cirkalmas mondatok, a szóvirágok eredeti, szándékolt értelmét.

Az egész mögött megbújik valamiféle nyelvi kishitűség, s minthogy a nyelv állapota tükrözi a társadalom pillanatnyi helyzetét is, ez a kisebbrendűségi érzés, azt hiszem, jellemzi az embereket is. Evvel függ össze az is, hogy Magyarországon előszeretettel használnak idegen kifejezéseket az üzleti életben. Furcsa, hogy a közmondásos magyar képzelőerő, ötletesség éppen az elnevezéseknél mond csődöt. Ludas ebben a média s a reklámszakma is, hiszen szinte hittérítői buzgalommal terjeszti az anglomániát. Érzésem szerint ezen nem sokat segít, hogy immár törvény írja elő az üzletek és feliratok kötelező magyar nyelvűségét.

Nézzünk csak körül! Minden elegánsabbnak, komolyabbnak tűnik, ha külföldiül, főleg angolul írják. A falusi vegyesbolt nálunk mini market, a fogorvosi rendelő dental studio, a bevásárlóközpont plaza, a központ center, a készlet set, az ócskás pedig second hand shop. Ugyanez figyelhető meg a cégek elnevezésében. Fehér hollónak számít a tiszta magyar elnevezés. Ezen a téren már bízvást "EU-konformak" vagyunk. Csakhogy a teljesítményt nem pótolják a hangzatos, idegen nyelven fogalmazott cégnevek, jelmondatok. A tőkeerőt sem az jelzi csalhatatlanul, hogy human resources managernek hívják a személyzetist. Az idegen kifejezések nyakló nélküli használata nem helyettesít továbbá még egy fontos dolgot: a nyelvtudást. A felmérések szerint a magyarok igen kis hányada beszél folyékonyan egy idegen nyelvet. A helyzet tehát enyhén szólva komikus, úgy is mondhatnánk, hogy fenn az ernyő, nincsen kas.

Tanuljunk tehát nyelveket, és beszéljünk szépen magyarul!

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2003. február 1.) vegye figyelembe!