Hol a profit mostanában?

Amikor a nyereségnél fontosabb a hatékonyság

A kis- és középvállalatok csoportjai a fejlett országokban, így például Japánban vagy az Egyesült Államokban, Európán belül pedig jellemzően Olaszországban a gazdaság legszélesebb alapját alkotják. Számuk több százezerre tehető. Ezekben a piacgazdaságokban ugyanis a vállalkozások többsége jó ötletekből él meg, s születésük körül nem annyira az állam, mint inkább a kockázati tőke bábáskodik. A venture capital sajátosságát ismerve ez persze azt is jelenti, hogy a tőkebefektető nem rövid távú haszon reményében karol fel egy-egy jó kezdeményezést. A nyereségre, haszonra csak akkor tart igényt, amikor a vállalat már megtalálta saját piacát, és eredményesen működik. Ez a folyamat táplálja egyben a gazdaságok organikus fejlődését. Nem is tudom, "illik-e" leírni a klasszikus példát, amelyet már unásig emlegetett és elemzett a szaksajtó. Bill Gatesnek sem volt más a tarsolyában, mint a jó ötlet, amiből a kockázati tőke segítsége nélkül aligha lehetett volna Microsoft. S illik-e megtoldani hazai "ellenpéldák" hosszú sorával? A Béres-csepp és más hasonló remek ötletek édes-bús történetével, amelyek fennmaradása, piaci megkapaszkodása sokkal inkább a feltaláló konokságának és a szerencsének, mintsem a kockázati tőkének köszönhető.

Ahogy a "nagyok" csinálják

A legtöbb újonnan alakuló vállalatnak, lett légyen az posztszocialista vagy fejlett országban, nincs meg az ötlet megvalósításához szükséges tőkéje. A venture capital feladata tehát az indulás finanszírozása. Az efféle befektetéssel foglalkozó szakembereknek már kifinomult érzékük van ahhoz, hogy egy ügyetlenül felvázolt tervben is meglássák a jövedelmező, piacképes vállalat csíráját. A kockázati tőke, pontosabban az azt befektető áldásos tevékenysége azonban nem merül ki a tőkejuttatásban. A beruházást követően az új vállalat tőzsdei bevezetésében is segédkezik. No, nem rögvest a New York-i tőzsdére, csupán a helyi börzére, ami éppoly kitűnő eszköze a vállalati teljesítmény mérésének, mint a nagy testvér. Ha a papírok iránt élénk a kereslet, a kockázati tőke is hamarabb hoz hasznot befektetőjének. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal vállalat ily módon a legolcsóbban és a leggyorsabban juthat pótlólagos forrásokhoz. A venture capital másik sajátossága ugyanis, hogy dolga végeztével továbbáll, s más, új ötletek finanszírozásába fog.

E folyamatból a legtanulságosabb az lehet a fejlődni kívánó piacgazdaságok számára, hogy a vállalati szektor gyarapodását maga a gazdasági környezet képes a leghatékonyabban ösztönözni. Az államnak csupán a szabályokat kell kialakítania, és versenybírákkal figyeltetnie azok betartását.

Méret szerint

A kis- és középvállalati (kkv) kategória meghatározásához két ismérvet használnak a szakemberek. Az egyik a foglalkoztatottak száma, a másik a nettó éves árbevétel. E módszerre azért van szükség, mert – miként az Európai Unióban – Magyarországon is egyre gyakoribb jelenség, hogy óriásvállalatok vagyonuk jelentős részét több kisebb cégbe csoportosítják át, amelyekben gyakran csak néhány ember dolgozik. Önmagában tehát a foglalkoztatottak száma nem sokat árulna el a vállalat tényleges méretéről. (Az egységes szemlélet viszont megkívánja, hogy ugyanúgy jellemezzük a kisebbeket is.) E szerint tehát kisvállalatnak minősül az a cég, amelyben a foglalkoztatottak száma nem haladja meg az ötvenet, éves nettó árbevétele pedig a 100 millió forintot. A középméretűek 50-250 alkalmazottat foglalkoztatnak, éves nettó árbevételük pedig legfeljebb 4 milliárd forint lehet.

"A magyar középvállalatok fejlődésének akadályai" címet viselő, 2001- 2004 között végzett és az Országos Tudományos Kutatási Alap által támogatott vizsgálatban a teljes, kettős könyvvitelű hazai kis- és közepes vállalati kör szerepel. Az 1992-től 2000-ig összegyűjtött vállalati információkat évekre lebontva elemezték a szakemberek, s ennek alapján e szektor teljesítményét. (A kutatócsoport tagjai: Kőhegyi Kálmán, Laki Mihály, Major Iván, Róna-Tas Ákos, Tardos Márton, Tóth István János és Voszka Éva.) Nem tárgya az elemzésnek az egyéni vállalkozók milliós tábora, mert ezek a mikrocégek nem vezetnek kettős könyvvitelt. A vizsgált vállalatok tehát komoly mérleget készítenek, az adóhivatal rendszeresen ellenőrzi tevékenységüket. Ezt csupán azért fontos megjegyezni, mert az eredmények megközelítő egzaktságának egyik feltétele a minél több információból kialakított adatbázis. Igaz ugyanakkor, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a GDP kiszámolásánál a kkv nyereségadatait megháromszorozza, olykor négyszerezi. Ez a vállalati méret ugyanis nagy játékteret ad ahhoz, hogy a nyereséget költségekbe rejtsék. A nagy cégeknél efféle "fölszorzás" általában nem létezik.

Az 1992. évben 4000 kettős könyvvitelű cég működött Magyarországon. Számuk mára megduplázódott. Nemcsak a vállalatszám növekedett 1992 és 2000 között, hanem a külföldi tulajdonban lévő kkv-k aránya is – 20 százalékra. (2000-ben a 140 ezer kettős könyvvitelű cég közül 30-40 ezer volt külföldi.) Ez az arány nemcsak azért méltó a figyelmünkre, mert nem tér el nagyságrendekkel a nagyvállalati szektorra jellemzőtől, hanem azért is, mert e szerint a külföldi tőke a kisebb piacokban is lát fantáziát.

Mi a siker?

E kérdésre könnyen rávágható, hogy egy vállalat természetesen akkor sikeres, ha nyereséges. Az utóbbi néhány évben azonban a nemzetközi közgazdaság-tudományi szakirodalom kikezdte ezt a föltevést. A nyugati kormányok és az EU egyre több erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy minél inkább liberalizálják a piacokat. S ahogy a közgazdasági alaptétel fogalmaz: élesedő versenyben a vállalatok hosszú távon nulla gazdasági profitot érnek el. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs nyereségük. Van természetesen a számvitelben kimutatható eredményük, de nincs extraprofitjuk, másként monopolista járadékuk. Versenyhelyzetben ugyanis az évek során a különböző gazdasági ágazatokban kialakul és stabilizálódik a nyereségszint. Ha a cipőgyártásban, példának okáért, 5 százalék, akkor a piacra újonnan belépni szándékozó vállalatnak ezt figyelembe véve kell megterveznie a cég jövőjét. Nincs másként a szabályozott piacokon sem. Amikor a külföldi tőke a hazai közszolgáltató cégekbe kívánt befektetni, komoly vita tárgya volt a várható és elfogadható nyereségszint meghatározása. A kialkudott 8 százalék azonban a közhiedelemmel ellentétben nem extra-, csupán normál profit. Magyarán ez az a minimum nyereség, ami alatt már nem lépne be a piacra a befektetni kívánó tőke. A beruházónak ugyanis számolnia kell a "lehetőség költséggel" – opportunity cost –, vagyis azzal a haszonnal, amitől elesik amiatt, hogy épp ezt, s nem másik beruházást választott. Egy zöldségesboltot nyitó kisvállalkozónak kalkulálnia kell azzal az implicit bérrel, amit megkaphatna, ha mondjuk, közalkalmazottként vállalna munkát.

Adam Smith, a modern közgazdaságtan alapgondolatainak XVIII. századi megfogalmazója szerint a nemzetek gazdagsága a vállalatok gazdagságán, vagyis termelékenységén alapul. Ezzel a tétellel megtoldva a fent említettet – mely szerint a vállalatok versenyhelyzetben hosszú távon nulla profitot érnek el –, a legújabb elméletek szerint nem az a fontos, hogy egy vállalatnak mekkora a nyeresége, hanem az, milyen hatékonysággal működik. Márpedig e két szemlélet, megközelítés igen különböző. Az utóbbi ugyanis azt méri, hogy a vállalat eszközeit, a munkaerőt, a tőkét, a felhasználandó nyersanyagot a lehető legjobb hatásfokkal hasznosítja-e, vagyis adott ráfordítással a lehető legnagyobb volumenű termelést éri-e el.

A vállalati hatékonyság mérésére használt igen bonyolult matematikai és ökonometriai modellek bemutatására nincs is szükség ahhoz, hogy az elmélet lényegét megértsük. A kutatás ismertetéséhez azonban szükséges szólni a határtermelési függvényről, amely azt az összefüggést méri és mutatja, hogy egy vállalat kibocsátása a ráfordításainak tükrében eléri-e az elméleti maximumot. Az ettől való távolságot nevezzük hatékonyságveszteségnek. A hatékonyságvizsgálat jeles képviselői között tartja számon a szakirodalom D. Aignert (Aigner-Lovell-Schmidt: "Formulation and Estimation of Stochastic Frontier Production Function Models", 1977, Journal of Econometrics, 6, 21-37. oldal) és Steven Nickellt (Competition and Corporate Performance, 1996, Journal of Political Economy, 4, 724-746. oldal), akik ökonometriai modellek kidolgozásával és alkalmazásával igyekeztek hipotézisüket bizonyítani. Elméletük szerint a vállalati teljesítmény mércéje tehát a hatékonyság. Ezzel az egyébként kiváló módszerrel az OTKA-kutatást vezető Major Iván, az MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpontjának tudományos tanácsadója szerint az a legfőbb baj, hogy túlzottan technikai szemléletű. Az ugyanis korántsem biztos, hogy egy valóságos versenyben lévő vállalat számára – valóságos piaci helyzetét tekintve – az a legjobb eredmény, ha eléri a hatékonyság elméleti maximumát. D. Aigner és Steven Nickell ugyanis figyelmen kívül hagyta azt a nehezen elhanyagolható szempontot, hogy a vállalatok által előállított termékeket a piaci kereslet függvényében értékesíteni kell, s ezen akció sikerét az ár határozza meg. E körülményre tekintettel már egyáltalán nem biztos, hogy a cégek számára a termelés elméleti maximumának elérése a legjobb megoldás. Magyarán: egy vállalatnak nem feltétlenül kell azt a mennyiséget megtermelnie, amire egyébként képes volna.

A vállalat teljesítményének minél pontosabb leírásához tehát nemcsak a fizikai ráfordításokkal kell számolnunk, hanem az egyebek – nyersanyag, munkaerő – költségével is. A határtermelési függvény alapvetően a technikai hatékonyságot írja le, nem pedig a gazdaságit! Ha azonban a teljes input költségeit és az árakat is figyelembe vesszük, akkor aligha megkerülhető, hogy a profittal is számoljunk. A vállalati teljesítmény mérésénél tehát a hatékonyság és a nyereségesség csak az eredmények torzításával választható szét. Egyikkel a másikat nem lehet leírni, mindkettőre szükség van ahhoz, hogy eldönthessük, sikeres-e a vállalat. Abban az esetben, ha sikernek azt tekintjük, hogy egy cég – megtalálva a megfelelő piacot, amelyen termékei számára megfelelő árat tud elérni – eszközeit, technikai és gazdasági értelemben is, hatékonyan tudja használni. Major Iván választ keresve a kérdésre nemcsak azt mérte, hogy a hazai kis- és középvállalatok mennyire maradnak el a technikai hatékonyság optimumától, hanem azt is kiszámolta, mekkora a cégek jövedelmezőséghiánya, azaz nyereségszintjük mennyire közelíti meg a ráfordításaik tükrében elérhető maximumot.

Mások másképp

A vállalati sikert más hazai kutatók másként definiálják. Laki Mihály (Kisvállalkozás a szocializmus után, Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1988) és Kőhegyi Kálmán (Növekvő és zsugorodó vállalkozások, Közgazdasági Szemle, 2001. 4. szám, 320-337. oldal) szerint például siker az, ha egy cég piacon tud maradni. A kis- és középvállalatok jóval sebezhetőbbek, érzékenyebben reagálnak a környezet változásaira, mint a nagyok, s ez független attól, hol is tevékenykednek. Az persze igaz, hogy a fejlődő gazdaságokban egy piac beomlása, sok beszállítót foglalkoztató óriáscég bezárása, az olajárak meglódulása súlyosabban érinti ezt a szektort, mint a túlélési stratégiákkal bíró, hasonló méretű nyugatiakat. A magyar gazdaság még ma is igen labilis – állítják egybehangzóan a különböző szemléletű közgazdászok.

A szocializmusban megtűrt kis- és középvállalatok jelentős részét magával rántotta a KGST-piac összeomlása. A mégis talpon maradók vagy a rendszerváltás után alakultak működését az évről évre változó adórendszer, a magas adók, járulékok nehezítették. Az 1995. évi krízist követően a lábadozó magyar piacot egyre jobban befolyásolták a világgazdaság változásai. Mindeközben folyamatosan zajlott a gazdaság tulajdonosi struktúrájának átalakulása. A külföldi tőkétől erősen függő hazai gazdaságban az IBM kivonulása nemcsak a munkavállalóknak fájó veszteség, de azon kis- és középvállalatok számára is, amelyek gyakorlatilag abból éltek, hogy beszállításokkal kiszolgálták a multinacionális céget. E körülményeket is figyelembe véve könnyen belátható, nincs semmi cinizmus abban, ahogy Laki vagy Kőhegyi definiálja a vállalati sikert. E megközelítés elfogadhatónak tűnik, de van vele egy kis probléma. Nevezetesen az, hogy Magyarországon, de továbbmenve, Kelet-Közép-Európában a kis- és középvállalatoknak csak kis hányada született abból a bizonyos jó ötletből. Sokkal jellemzőbb, hogy a vagyonhoz jutott emberek az általuk alapított vállalatokat nem elsősorban a termelés volumenének növelésére, a profit vagy a hatékonyság maximalizálására használták, használják, hanem arra, hogy pénzeszközeiket mozgassák. E kétféle cél már csak a vállalati teljesítmény szempontjából nézve is igencsak különböző.

Major Iván és a USCD Egyetem szociológiai tanszékén tanító Róna-Tas Ákos az OTKA keretén belül folyó vállalati életút-analízisre épülő kutatásában épp ezt a jelenséget vizsgálja. Megfigyelésük tárgya nem pusztán maga a vállalat, hanem a cég egy adott időpontban, mondjuk 1992-ben és 1993-ban és így tovább. Ez az igen bonyolult matematikájú elemzés azt segít megtudni, hogy egy ma létező vállalat X év múltán is termelő vállalat lesz-e. Az első eredmények döbbenetesek. A magyar kis- és középvállalatok közül nagyon sok nem azért szűnt, szűnik meg, mert veszteségessé válik, likviditási gondjai támadnak, hanem valami "titokzatos" oknál fogva. Az ugyanis tisztán látszik, hogy a vizsgált időszakokban megszűnt cégek többsége "kapuzárás" előtt még nyereségesen működött. Ez a tömegesnek tekinthető jelenség önmagában is érdemes a kutatásra, kivált, ha mindez olyan gazdaságban történik, amelynek struktúrája eltér az általában kialakult, szokásosnak nevezhetőtől. Hazánkban a néhány nagy vagy multicég mellett ugyan elegendő számú közepes méretű működik, ám a mikrovállalkozások száma – a gazdasági, munkaerő-piaci kényszer miatt – túlságosan nagy. E ritka állapot és a belőle eredő folyamatok is indokolttá teszik, hogy a vállalati teljesítmények, másként a sikeresség vizsgálatához ne csak a hatékonyságot, hanem a jövedelmezőséget is mérjék.

Profit és/vagy hatékonyság

A kutatás másik igencsak érdekes eredménye, hogy 1997-től kezdve a magyar középvállalatok többsége nulla profitot termel. Az ember nehezen tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy szándékosan – valószínűleg elsősorban adózási okokból – tartják e szinten nyereségüket. Ha ez a feltételezés helytálló, akkor az is igaz, hogy a cégek jövedelmezősége körül is problémák vannak. A Major Iván által kidolgozott vizsgálati módszer lényege, hogy ötvözi a statikus és dinamikus modelleket. Elsőként tehát megnézte, hogy a vállalatok tényleges profitja mennyire maradt el az adott évben elérhető maximumtól. A számításokból kiderült, hogy egy cég teljesítménye annál inkább elmaradt a lehetséges legjobbtól, minél nagyobb volt a rövid távú hitelállománya. A kkv-k jellemző többsége ugyanis nemcsak a forgóeszközökhöz, de beruházásaihoz is inkább rövid lejáratú hiteleket vesz föl. Ennek pedig nemcsak az az oka, hogy Magyarországon még mindig igen magas a hitelkamat, hanem az is, hogy a menedzsment egyszerűen nem tudja, mi lesz a vállalattal tíz év múlva. Mivel nincs vállalkozó kockázati tőke a láthatáron, a cégek kénytelen eladósodni. Hiába nyereséges egy vállalat, a hitelkamatok olyan magasak, hogy nem tudja kitermelni a törlesztést. A pénzhez jutás nehézségei és az adósságállomány alapvetően határozzák meg a jövedelmezőséget. A magyar privatizációt követően nem volt ritka, hogy az új tulajdonos felélte a vállalat vagyonát oly módon, hogy pénzzé tette az eszközállományt, vagy annak egy részét. A kilencvenes évek derekától ugyanis kifizetődőbbnek látszott a vagyont diszkontkincstárjegyekben tartani. Ily módon a pénzeszközök hozamából könnyebben lehetett finanszírozni a hiteltartozásokat (is). Ezzel a módszerrel természetesen könnyen javítható a hatékonyság és a jövedelmezőség. De ez önmagában még nem lenne nagy felfedezés. Az viszont roppant tanulságos, hogy ezek a cégek sokkal inkább a pénzről, mintsem a termelésről szólnak. Major Iván azt is vizsgálta, hogy a vállalatok piaci részesedése, árbevételükben az export aránya hatással van-e a jövedelmezőségükre. Jelent-e valamit, hogy az ágazat, amelyben tevékenykednek, koncentrált vagy verseny típusú? A szomorú eredmény, hogy e tényezők semmilyen befolyással nincsenek a vállalatok nyereségességére. Alapvetően a pénzügyi mutatók kedvező változásaiból születik a siker, ha ez ugyan annak tekinthető.

Az "ötvözet" másik eleme a dinamikus modell. Ez a mérés attól dinamikus, hogy a vállalat termelését nemcsak a ráfordításai alapján számolja ki, hanem viszonyít az előző évhez, azaz kalkulál a megelőző esztendő termelési adataival. Egy vállalat volumenhozadéka növekvő, ha termelése gyorsabban nő, mint ráfordításai. Állandó, ha termelése ugyanolyan ütemben nő, mint ráfordításai, és csökkenő, ha nagyobb mértékben. A logika azonban meg is fordítható! Amennyiben igaz az, hogy ha a vállalatok csökkenő volumenhozadékkal működnek, akkor számukra nem előnyös, ha növelik a ráfordításaikat, hiszen így nem tudják növelni nyereségüket. Ezt a célt csak akkor érhetik el, ha kissé visszahúzódnak. Hiszen, ha a vállalatok csökkentik ráfordításaikat, akkor lassabban csökken a bevételük is. Így szélesítik a ráfordítás és a bevétel közötti különbséget, azaz növelik a profitot. Ez természetesen nem lineáris kapcsolat, e technikának is vannak korlátai. A vizsgált magyar kis- és középvállalatok a megadott időszakban jellemzően csökkenő volumenhozadékkal működtek. Tehát az a fura helyzet állt elő, hogy javult a cégek hatékonysága, de nem javult, inkább stagnált, esetenként pedig romlott a nyereségessége. E jelenségnek a magyarázata a volumenhozadék alakulásának elméletével magyarázható. A modell feltételezi, hogy a vállalatok "tanulnak" tapasztalataikból. Vagyis ha az előző évben nagyon messze kerültek hatékony kibocsátási szintjüktől, akkor a következő évben csökkentik a hiányt. És ennek eredményeként csökken a profithiányuk is. A feltételezés nem volt alaptalan, bár a tanulási folyamat eredményei még nem minden esetben tükröződnek a vállalatok teljesítményében. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a viszonylag kicsi magyar piacon a cégek kiszolgáltatottabbak, erőteljesebben függenek a nagyoktól, és ezért jobban megszenvedik a multikon keresztül beszűrődő világgazdasági recessziót. Gyakran hiába a tanulás, tapasztalat, a kkv-k sehol a világon nem ármeghatározók, így hiába is tudják, miként kellene a ráfordításaikkal és kibocsátásaikkal "játszani", szükségképpen el kell fogadniuk a "nagy testvér" által diktált piaci árat. Ez pedig korántsem biztos, hogy a saját nyereségüket szolgálja.

"Meddig tart a rendszerváltás?" – tette fel a kérdést Köllő János 2001-ben megjelent tanulmányában, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy ha a vállalatok csökkenő mérethozadékkal működnek, akkor a maximális profitjukat nem a termelési ráfordításaik hatékony szintjén érik el. (Egy vállalat csökkenő mérethozadékú, ha termelése lassabban nő, mint ráfordításai.) Azaz a cégek szándékosan visszafogják a ráfordításaikat és ezzel a termelésüket, hogy a profitjuk maximális legyen. Ez tipikusan a monopólium gazdasági viselkedését jellemzi, de az egymással versenyben álló cégek is úgy tesznek, mintha monopóliumok lennének. És ez a technikai vagy allokációs hatékonysághiányuk következménye.

Major elemzésének harmadik lépésében azt vizsgálta, hogyan hat egymásra a profithiány és a hatékonysághiány. A táblázatokban böngészve megfigyelhető, hogy a statikus vizsgálat szerint ezek egymást erősítik. Ahol nagy a hatékonysághiány, ott nagy a nyereséghiány is. A dinamikus modell használatából viszont az látszik, hogy e két tényező egyáltalán nem mozog párhuzamosan, miközben kölcsönösen hatnak egymásra. Nemcsak a hatékonyság befolyásolja a jövedelmezőséget, hanem ez utóbbi is visszahat a másikra. Kedvezőtlen gazdasági körülmények között, ha javul a hatékonyság, romlik a jövedelmezőség.

Az eredmények és a következtetések gazdaságpolitikai tanulságokkal is szolgálnak. Ha bármely kormány gazdasági vezetése komolyan gondolja, hogy támogatni kell a kis- és középvállalatokat, annak az eddigi gyakorlattól gyökeresen eltérő módszert kell kialakítania, de ez már egy másik írás témája.