Korlátozott versenyben

Átalakuló magyar kereskedelem

Tovább nőtt 2002-ben a lakossági fogyasztás, ami jó ideje a gazdaság egyik legfőbb hajtóereje. A kereskedők töretlenül optimisták, arra számítanak, hogy a növekedési ütem – többek között a folyamatosan mérséklődő infláció következtében – kiugróan magas lesz. Pedig megpróbáltatásokkal teli időszak áll mögöttük, az ágazat olyan mélyreható szerkezeti változáson ment keresztül, amilyenre eddig alig akadt példa a magyar történelemben.

A folyamat már jóval a politikai-társadalmi átalakulás előtt megkezdődött, így a rendszerváltozásig nagyjából lezajlott a kereskedelem régóta óhajtott liberalizációja, a hiánygazdaságot felváltotta a kínálati piac. Azóta még dinamikusabbá vált az átrendeződés: két, egymástól markánsan eltérő kereskedelmi irányzat bontakozott ki, és mára az ágazat kétpólusúvá vált.

Az egyiken azokat a magyar tulajdonú mikro-, kis- és középvállalkozásokat találjuk, amelyek a kereskedelem szerkezetére még mindig meghatározó hatást gyakorolnak nagy számukból – és sajnos nem forgalmukból – következően. A kilencvenes évek első felében valósággal szárnyalt a kereskedelem, a kisebb-nagyobb válságok árnyékában a decentralizáció korszakát élte, ez volt az az időszak, amikor feltartóztathatatlanul szaporodtak a kis alapterületű üzletek. Hiába voltak azonban a legjobb fantáziával megáldva a magántulajdonosok, az általános tőkehiányt, a gyenge jövedelemszerző képességet nem pótolhatta az éjjel-nappali nyitva tartás, vagy a kereskedelmi profilok gyakori váltogatása. (Az idő azonban megmutatta, a beszerzési szövetségek jó ötletnek bizonyultak, e stratégia révén a láncba szerveződő kis boltok piaci részesedése az elmúlt két évben 5-ről 10 százalékra nőtt.) A napi fogyasztási cikkek forgalmából jelenleg mindössze 40 százalékkal részesülő hazai kis- és középvállalkozások anyagi, technológiai elmaradása konzerválódott.

A kereskedelmi struktúra másik pólusát a bevásárlóközpontok, a hatalmas, tőkeerős nemzetközi üzletláncok alkotják, amelyek zárt beszerzési rendszerük jóvoltából képesek alacsony beszállítói árakat kialkudni, s a nyomott árakon keresztül jelentős versenyelőnyre tettek, tesznek szert. A kilencvenes évtized második felében felgyorsult hipermarket- és bevásárlóközpont-építési láz tagadhatatlanul együtt járt a minőségi kereskedelem megjelenésével. A vásárlók is kedvezőbben fogadták őket a vártnál, így a számításaikat hamar megtaláló multinacionális vállalkozások 2002 elején már 40 bevásárlóközpontot, 44 hipermarketet és 55 nagy alapterületű szakáruházat működtettek Magyarországon. Ezek együttes forgalma 2001-es árakon számolva 640 milliárd forintra becsülhető, ami 16-18 százalékos piaci részesedésnek felel meg.

– A magyarországi kereskedelem szerkezete és irányítása mindenben megfelel az uniós elvárásoknak. Az állam piackonform eszközökkel, az esélyegyenlőség szavatolásával, normatív módon szabályoz, így közvetlen beavatkozásra nincs lehetőség – erősíti meg dr. Halmágyi Józsefné, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium osztályvezetője. A kereskedelemben csupán úgynevezett belső rendelkezéseket léptettek életbe, közvetlen működést szabályozó direktívák nincsenek. – Természetesen alapelvünk, hogy hagyjuk érvényesülni a piac önszabályozó mechanizmusát. A vállalkozások szabadságából adódóan a kormányhivatalok amúgy sem mondják meg, hogy ki vállalkozhat és ki nem – foglalja össze a liberális eszközök mibenlétét az osztályvezető, aki szerint további alapelvként kell elfogadni az áru, a szolgáltatás és a munkaerő szabadságát, a tisztességes versenyt és az esélyegyenlőséget is.

A "szabadságjogok" háborítatlan érvényesülésének a tapasztalatai figyelmeztetnek, hogy miként az Európai Unióban, nálunk sem ártana felülvizsgálni a kizárólag a piac önszabályozására építő szemléletmódot. Ezért született meg Nyugat-Európában előbb a működési kereteket rögzítő Zöld, majd a Fehér Könyv, idehaza pedig olyan szabályozást vezettek be, amely – a kisvállalkozások tőkeszegénységéből adódóan – főként a kereskedők esélyegyenlőségének garantálására összpontosít.

Az új kereskedelmi kultúra meghonosítása és a munkahelyek tízezreinek megteremtése mellett egyéb figyelemre méltó következményekkel is járt a nagy áruházláncok megnyitása. Meglehetősen gyorsan szimbiózis alakult ki a multik és azok között a magyar tulajdonú, immár költséghatékonyabb működésre kényszerített kisvállalkozások között, amelyek helyet kaptak a bevásárlóközpontokban, és képesek megfizetni a borsos bérleti díjat. Ez rég várt örvendetes folyamat, a baj inkább az, hogy a kereskedelmi struktúra átalakulása során éppenséggel a gazdaságilag legsebezhetőbb kör, a hazai vállalkozások legkisebbjeinek rovására zajlik az átrendeződés. Dr. Halmágyi Józsefné azonban minden ellenkező híreszteléssel szemben állítja, egyáltalán nem csökken nagy ütemben a hazai tulajdonú cégek száma, nem zárnak be sorozatban a kis üzletek. Sőt, mind többen felismerik, hogy csak akkor maradhatnak talpon, ha speciális igényeket elégítenek ki, például éjszakai vagy osztott idejű nyitva tartással.

– A kereskedelemben zajló változások összességében örvendetesek. Már csak olyan szabályozásra volna szükség, amely elősegíti a kiskereskedők kiszámítható működését és biztosítja számukra a tartós munkalehetőséget – húzza alá az előző kormány Gazdasági Minisztériumának helyettes államtitkára. Hegedűs Éva szerint az élet már bebizonyította, hogy egyaránt van létjogosultságuk az otthonokhoz közeli és a plázákban található kis üzleteknek. Értelmetlen tehát az áruházláncok és a kisboltok versengéséről, sőt harcáról beszélni, mindkettőre szükség van.

A multik virágzásának nem mindenki számára szívderítő trendje valószínűleg még sokáig folytatódik. Terjeszkedési kedvük töretlen, ami miatt sok ezer, egzisztenciáját féltő kisüzlettulajdonos jövője bizonytalan. Dr. Halmágyi Józsefné szerint mégsem volna szerencsés adminisztratív eszközökkel beavatkozni, annál is kevésbé, mivel az üzletközpontok építése mindaddig folytatódik, ameddig a fizetőképes kereslet ezt igényli.

Programok és keretek

A kereskedelem szerkezetének átalakulása láttán a szakmai kamarák is meg-megkongatták a vészharangot – már ha a saját létükért folytatott harcuk mellett maradt rá erejük. De az állam is felismerte, hogy a hazai vállalkozások pillanatok alatt kiszorulhatnak a piacról, ha nem növelik versenyképességüket. Az előző kormányciklus első két esztendejében pályázatok egész sorát dolgozták ki a bolthálózatok, a logisztika és raktárberuházások, valamint a technikai, technológiai fejlesztések központi támogatására. A Széchenyi-terv ennek a folyamatnak a csúcspontja volt, ezért is okoz problémát, hogy a program forrásai kimerültek, s az új kormány korlátozó intézkedésekre kényszerült. Szakértők általánosságban elégedetlenek az új támogatási elvvel, szerintük nem esik egybe az eredeti elképzelésekkel, hogy a kereskedelmi kis- és középvállalkozások csak kamattámogatásos hitelkonstrukcióra pályázhatnak. De ma már újabb pályázatok benyújtására nincs is mód, a korábban beérkező kérvények sorsa pedig attól függ, hogy a pénzügyi keretek mikorra merülnek ki. Végleg leállították az úgynevezett SZT-2002-VE-18 elnevezésű hitelkonstrukciót is – noha a legtöbb pályázat erre érkezett. (Ebből finanszírozhatták a technikai korszerűsítést.) Márpedig ha az állam cserbenhagyja a kicsiket, felgyorsulhat a piacról való kiszorulásuk. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium szakértői mindenesetre e folyamatok láttán már 2002 nyarának végén sürgették a pótlólagos források bevonását.

– Bár soha nem voltak megfelelő jogosítványai a kereskedelmi kamaráknak, mégis amikor megépültek az első bevásárlóközpontok, és már mérhető volt a kiskereskedelemre gyakorolt káros hatásuk, tiltakoztunk. Ha nem is volt beleszólási jogunk, véleményt nyilvánítottunk a beruházások önkormányzati engedélyezési gyakorlatáról – emlékszik a kezdeti és mint azóta kiderült, a mainál még mindig "termékenyebb" időkre dr. Vereczkey Zoltán, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) általános alelnöke. Akkoriban a kamarák még viszonylag sok fórumon ismertethették azon érveiket, melyeket többnyire a Nyugat-Európában már bevált településfejlesztési koncepciók és beruházási tapasztalatok figyelembevételével alakítottak ki. Hogy nem mindig sikerült érvényre juttatniuk álláspontjukat, mutatja a nyugati gyakorlattól eltérően közvetlenül a Belvárosba telepített bevásárlóközpontok egész sora Budapesten (ezek között van többek között a WestEnd, a Duna Plaza, a Mammut és a MOM Park is). – Bebizonyosodott, csak akkor lehet eredményesen fellépni a gazdaságpolitikai vadhajtások ellen, ha a kamarák valamennyi munkavállalót képviselik – idézi vissza az 1995-2000 közötti időszakot az alelnök. Akkor a kamarák – bizonyos mértékig – beleszólhattak a területfejlesztési elvek kialakításába, véleményt alkothattak az egyéni vállalkozói igazolványok kiadásáról, a kontárok kiszűrése érdekében pedig megfogalmazhatták a piacra lépés etikai szabályait. 2000-ben az angolszász mintára megalkotott törvény megszüntette a kötelező tagságot, melynek következtében nemcsak vesztettek súlyukból a kamarák, de befolyásolóképességük majdnem a nullával lett egyenlő. – Jellemző, hogy csak bizonyos periódusokban, leginkább a választások előtti időszakokban figyel ránk a politika – állítja Vereczkey Zoltán, hozzátéve: a kamarák helyzete valószínűleg nem változik meg a jövőben sem, így vélhetően tovább folytatódik majd a rivalizálás a szakmai és az érdekképviseletek között.

– A tradicionális magyar kereskedelmi szerkezet csak részben hullott szét, úgyhogy korántsem súlyos a helyzet – folytatja a kamarai vezető, aki optimista a kereskedelem és a magyar gazdaság jövőjét illetően egyaránt, bár szerinte is a kereskedelemben rendkívül egyenlőtlen a versenyhelyzet. Ugyanakkor a külföldi áruházláncok mindenképpen a magyar munkaerő felvevőbázisai. A kérdés tehát most már az, képesek vagyunk-e végre egyenlő feltételeket teremteni a kereskedelem szereplői számára. Bár valójában nem is a magyar cégek versengenek a nálunk megtelepült külföldiekkel. Sokkal inkább a magyar állam versenyez a szlovákkal, a románnal és valamennyi szomszédunkkal abban, hogy ki képes több működő tőkét becsábítani. – Be kell ismernünk: egyetlen kormány sem biztosított akkora vállalkozásfejlesztési segítséget a kis és közepes magyar cégek számára, mint amekkora támogatás megillette, megilleti a multinacionális vállalatokat – bírál az alelnök. A felmérések objektívek. A jelentések szerint 60 milliárd forintos éves adókedvezmény illeti meg a külföldi, zöldmezős beruházásba kezdő vállalatokat, azaz tíz év alatt pontosan 600 milliárd forint vissza nem térítendő támogatásról mondunk le. Ezzel szemben az összes mikro-, kis- és közepes hazai vállalkozás hitelállománya – amely forint-fillérre visszafizetendő – alig éri el az ezernégyszázmilliárdot a kereskedelmi bankoknál. Vereczkey Zoltán szerint más területeken is súlyos mulasztások tapasztalhatók, például el sem indult a kisvállalkozások támogatási rendszere. A Széchenyi Kártya az első valódi és széles körben elérhető pénzügyi szolgáltatás, amelyet 2002 decemberig kétezren igényeltek, és közülük ötszázan már meg is kapták. A magyar kereskedelem fejlődőképes, ide érdemes invesztálni. A baj csupán az, hogy a tőkeerős külföldi cégekkel a magyar befektetők egymagukban képtelenek lépést tartani.

Beszerzési ár alatt

A plázák hatására szakított a kereskedelem a korábbi nyitvatartási hagyományokkal. Az új, a piackutatások alapján a vásárlói szokásokat maximálisan figyelembe vevő nyitvatartási gyakorlatnak sok az ellenzője. Mivel a kereskedelmi jogszabályok erre vonatkozó utalást nem tartalmaznak, az alkalmazottak kizsákmányolásától félő ellenzők sokáig a rendkívül szigorú német és osztrák nyitvatartási rendet tekintették követendőnek. Vagyis inkább zárvatartási rendeletről beszélhetnénk. A közelmúltig. Mostanában ugyanis e két országban a magyarhoz hasonló liberális álláspont látszik felülkerekedni. Nálunk a Munka Törvénykönyve szabályozza ezt a kérdést, kötelezően előírva a munkaszüneti napokat, így e kötelezettség alól – a várható szankciók miatt – a kereskedelem sem vonhatja ki magát.

A szolgáltatások széles választékát, modern kereskedelmi kultúrát kínáló üzletláncok gazdasági erejükkel élve – a beszállítóiktól kicsikart irreális vagy erősen nyomott áraikkal – hetek alatt tönkretehetik a kevésbé életképes konkurenciát. De a munkaerőpiacot is alaposan átalakították: ma már szinte sehol sincs munkahelyi törzsgárda. Jellemzővé vált a részmunkaidősök és a kölcsönmunkaerő alkalmazása. A kereskedelemben messze az átlagot meghaladó a fluktuáció. További gond, hogy kevesen vesznek részt továbbképzésben: a kereskedelmi dolgozóknak 11 százaléka ül iskolapadba, miközben például a szállítással, fuvarozással foglalkozók körében 28 százalékos a szervezett képzésben részt vevők aránya. –  Pedig a kereskedelem jövőjének a kulcsa: el tudjuk-e indítani Magyarországon az élethosszig tartó képzés rendszerét – érzékelteti a kérdés súlyát Kiss Péter munkaügyi miniszter. E cél érdekében 2003 januárjától már minden, felnőttoktatásban részt vevő levonhatja személyi jövedelemadójából a képzés költségeinek 30 százalékát, maximum 60 ezer forintot. A munkaadó ezzel szemben a bruttó bér másfél százalékát kitevő, úgynevezett szakképzési járulék harmadát írhatja le egy-egy továbbképzésben részesülő alkalmazottja után. A felnőttképzésre fordított órákért pedig mostantól normatív támogatás jár. Ennek összege személyenként és tanóránként 300, fogyatékosok esetén 600 forint, amit a munkaadók kapnak az államtól.

Az üzletláncok terjeszkedésének látványos hozadéka a kereskedelem korszerűsödése, a szolgáltatások minőségének javulása, a verseny nyertesei pedig a fogyasztók – állítják szakértők. Kevésbé derűs viszont a kis- és középvállalkozások, a termelők és beszállítók élete. Sőt, a további koncentráció kialakíthatja annak a veszélyét, hogy néhány nagyobb piaci szereplő olyan feltételeket diktálhat, amelyek már a fogyasztóknak is hátrányosak. Az Európai Unió kilenc tagállamában már megszülettek a kereskedelmi láncok terjeszkedését korlátozó szabályok, amelyek – például – keretek közé szorítják a vásárlói kedvezmények maximumát is.

A Gazdasági Versenyhivatal álláspontja szerint a beszerzési ár alatti értékesítést megtiltó regulát nehéz és költséges is volna betartatni. A tilalom kimondása egyet jelentene az ár mint alapvető versenyeszköz szabad mozgásának megakadályozásával, ami szemben áll a gazdasági verseny szabadságával. A hazai jogrend sem képes ezt a problémát megfelelően kezelni, mivel a koncentráció ellenére sem áll fenn versenyjogi értelemben erőfölénnyel való visszaélés.

Egy nemrégiben kiadott gazdasági minisztériumi jelentésben a szerzők rámutatnak: "Tekintettel arra, hogy a beszerzési ár alatti tartós értékesítés újabb vevők odacsalogatását eredményezi, ezáltal versenyelőny megszerzését jelenti, felvetődött a törvényi szintű szabályozás és szankcionálás szükségessége. Az Igazságügyi Minisztérium és a Gazdasági Versenyhivatal álláspontja szerint az üzletláncok elterjedésével megjelent üzleti erő piaci szereplőkre gyakorolt negatív hatásai valósak, a gazdasági verseny szempontjából a beavatkozás azonban nem kívánatos".

A nyomott áron történő értékesítés visszaszorítását szolgálhatja az az – alapváltozatban már elkészült – etikai kódex, amely önszabályozó módon próbálja majd visszafogni a piaci szereplők ilyen irányú törekvéseit.

Kapós szakmák és az iskolák

A kereskedelemben foglalkoztatottak száma 14 százalékkal nőtt az elmúlt évtizedben. A munkaügyi tárca nyilvántartása szerint 1992-ben 480 ezren dolgoztak az ágazatban, 2001 végén pedig már 548 ezren. A kereskedelemben foglalkoztatottak 89,3 százaléka teljes munkaidőben dolgozott, 8,9 százaléka pedig nem teljes munkaidősként szerepelt a nyilvántartásokban. Közülük részmunkaidőben 6,6 százaléka dolgozott, míg a nyugdíjasok aránya mindössze 0,8 százalék.

2001 végén 194 400 vállalkozás működött a kereskedelemben, ebből 100 067 egyéni vállalkozás (51,4 százalék) volt. A társas vállalkozások közül a legnépszerűbb a betéti társaság (23,9 százalék), ugyanakkor az összes vállalkozás közel negyedét kitevő kft.-k és rt.-k adják a forgalom döntő részét.

A kereskedelmi szervezetek mérete szerint a 10-nél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató mikro- és a 10-50 alkalmazottal működő kisvállalkozások száma a következő volt: a jármű- és üzemanyag-kereskedelemben 20 263, illetve 1339, a nagykereskedelemben 36 416, illetve 2485, a kiskereskedelemben 130 298, illetve 2801 cég. Látható, hogy a hazai kereskedelemből élő gazdasági szervezetek 99,59 százaléka mikro- és kisvállalkozás. A felsorolt területeken az adott időben összesen 708 középvállalkozás (egyenként 50-249 alkalmazottal), és mindössze 90, egyenként 250-nél több munkatársat foglalkoztató nagyvállalkozás tevékenykedett.

A külföldi tulajdonú kereskedelmi vállalatok oktatási szisztémája rendszerint idegen számunkra, így általában jobbak a munkaerő-piaci esélyei annak a munkavállalónak, aki állami intézményben szerzi meg képesítő oklevelét. Ezt a meghökkentő véleményt Borsi Árpád, a Felnőttképzési Vállalkozások Szövetségének főtitkára fogalmazza meg, azzal kapcsolatban, hogy a legtöbb multinacionális cég nyíltan arra törekszik: alkalmazottai kizárólag az adott feladat elvégzésére legyenek képesek. Az így szerzett tudás érthetően nehezen konvertálható, az ilyen munkatársért még a konkurencia sem kapkod.

A hazánkban megtelepülő nagyobb vállalatokra jellemző, hogy magukkal hozzák saját képzési rendszerüket is. A könyörtelen rendszerességgel megtartott házi tréningeket többnyire saját oktatási részlegeikben szervezik, de szép számmal akad olyan cég is, amely magyar felnőttoktatással foglalkozó intézményre bízza ezt a feladatot. Az előbbiekből következik, hogy a külföldi munkaadók nem halásznak túlképzett, tehát drágább szakemberekre. Egyébként is régi dilemma a humán erőforrással foglalkozók körében, hogy eldöntsék, szakmailag egyáltalán "készen kell-e lennie" a munkába állónak.

A multinacionális nagyvállalatok már régen túl vannak a töprengés időszakán, és eldöntötték, nem érdekük a magas, de általános szakképesítésű alkalmazottak foglalkoztatása. Ennek természetesen megvan a magyarázata, hiszen a speciális (értsd: másutt semmit nem érő) szakképesítés birtokában a munkavállalók kétszer is meggondolják, továbbálljanak-e egy másik céghez. A társaságok humánpolitikáját elsősorban a költségek határozzák meg, ezért sem nyúlnak szívesen mélyebben a zsebükbe. Borsi Árpád szerint azért néha a külföldiek is rendelnek speciális kurzusokat, köztük akadnak magas színvonalú programok is. Jó néhányan pedig még azt is belátják, a kvalifikált munkaerő számukra is kifizetődőbb, még ha könnyebben el is csábítható. Mire azonban valaki kiérdemel egy ilyen, rendszerint méregdrága oktatást, már régen túl kell lennie a tréningek sorát alkotó tömegkurzusokon.

A felnőttképzést végző intézmények oktatási rendszere viszonylag merev, mivel az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) szereplő, államilag elismert szakképesítések összetétele lassabban változik, mint a piac igénye, de a követelményrendszert folyamatosan fejlesztik. Az oktatással foglalkozók száma szinte állandó, Magyarországon jelenleg háromezer regisztrált iskola, átképző központ, nonprofit szervezet, részvénytársaság, kft. és bt. tevékenykedik. A tapasztalatok azt mutatják, a nyugati cégekkel együtt meghonosodó munkakultúrához ma már az oktatásnak is alkalmazkodnia kell. Elsősorban azok a cégek diktálják a feltételeket, amelyek a legnagyobb munkahelyteremtők. A nyomásukra változott meg a képzés tartalma, így ma már például vállalkozási, adózási és társadalombiztosítási ismeretek helyett főként a szakmai alapokat oktatják az intézmények. A folyamatos és kötelező továbbképzésről valamennyi üzletlánc maga gondoskodik, a kereskedelem szerkezetének változása ezért összességében pozitív hatást gyakorolt a hazai oktatási rendszerre – húzza alá Borsi Árpád. Évente 300-400 ezren vesznek részt felnőttképzésben, a nemrég elfogadott felnőttképzési törvény alapján azonban a jövőben háromszor ennyien iratkozhatnak majd be különböző kurzusokra. A minta nyugat-európai, ahol a munkavállalók többsége kifejezetten igényli a továbbképzést. Persze ott az "élethosszig tartó tanulás" jegyében, hatszor, hétszer szakmát váltanak az emberek, mielőtt a nyugdíjba mennek. Ez mindinkább jellemző Magyarországra is, bár nálunk élete során egyelőre átlagosan háromszor váltanak szakmát.

Több fontos változás is bekövetkezett az iskolarendszerű szakképzésben az elmúlt időben. A 2001-ben kiadott, új típusú Országos Képzési Jegyzékben szereplő 824 szakképesítést összesen 21 szakmacsoportba sorolták, majd tavaly tavasszal életre hívták a 21 országos szakképzési bizottságot; a jövőben csak azok a szakképesítések kerülhetnek be az OKJ-ba, illetve azokat a szakmákat lehet összevonni, amelyeket a 21 bizottság valamelyike előzetesen jóváhagyott. Emellett immár 2 plusz 2 éves szakiskolákban folyik az oktatás a korábbi 3 éves szakmunkásképzők helyett; a 9. és a 10. évfolyamon a szakmacsoportos alapozó képzésen vesznek részt a diákok, míg a 11. és a 12. évfolyam már a tényleges szakképzésé – foglalja össze a leglényegesebb változásokat dr. Fedor Mihály, az Oktatási Minisztérium főosztályvezetője. Egyébként a nem uniós tagország Norvégiában szintén hasonló rendszer működik, csak ott 21 helyett mindössze 15 szakmacsoportot tartanak nyilván, a 824 szakképesítéssel szemben pedig mintegy kétszázból választhatnak a továbbtanulók. (A legtöbb, 74 szakmacsoport Angliában van, ám ezt rövidesen 27-re redukálják. Az Európai Unió tagországaiban általában 20-30 szakmacsoportot tartanak nyilván.) Idehaza már tervbe vették, hogy például szakmák összevonásával csökkenteni kellene a szakképesítések számát, ám bajok vannak az úgynevezett "megfeleltethetőséggel". Nem is csoda, hiszen előfordul, hogy egyetlen norvég szakképesítés nálunk néggyel egyenlő, ami azt mutatja, feltétlenül az általánosabb képzés felé kell elmozdulnia az oktatásnak.

A szakképzési törvény már az előkészítés stádiumában van, és a végleges változat várhatóan 2003 első félévében a parlament elé kerülhet. A jogalkotók szeretnék elérni, hogy a tanulók és a gazdálkodó szervezetek, együttműködve az iskolákkal, a jövőben kössenek egymással tanulószerződést. Valószínű ugyanis, hogy akivel szerződést kötnek, annak nagyobb esélyei lesznek a későbbi foglalkoztatásra – derül ki Sahin Tóth Gyula minisztériumi főtanácsos szavaiból. Jelenleg a középiskolás diákok több mint 70 százaléka szakképzésben részesül (a gyerekek 43,5 százaléka szakközépbe, 27,5 százalékuk szakiskolába jár). Mivel azonban a nagyszámú, hátrányos szociális helyzetű gyerek miatt a legtöbb gondot éppen a szakiskolák okozzák, az Oktatási Minisztérium új szakiskolai fejlesztési program indítását tervezi, összhangban a Nemzeti Fejlesztési Tervvel. Optimizmusra adhat okot, hogy míg a 90-es években kényszerűségből túlsúlyba kerültek az iskolai tanműhelyek, most, hogy erősödik a gazdaság, a képzettebb munkaerő reményében a vállalatok – köztük igen sok kereskedelmi cég is – invesztálni szeretnének a gyakorlati képzésbe. Egymás után nyílnak tehát a tanműhelyek, és a tanulószerződés ötletét is a vállalkozások vetették fel.

A nemzetgazdaság átalakulása sajnos nem hagyta érintetlenül a korábbi nagy kereskedelmi és vendéglátó vállalatokat sem, az összeomlott cégek helyén pedig pillanatok alatt üzleti vákuum keletkezett. Ezért az OKJ rendszerét is úgy alakították ki, hogy a kereskedelem, a vendéglátás, a marketing és az üzleti adminisztrációs területeket is lefedjék a választható szakmák. Ma már mindenki tanulhat, aki szeretne – ismeri el dr. Fedor Mihály. A rendszerváltás előtt még 70-80 tradicionális kereskedelmi-vendéglátós iskola működött az országban, mára a számuk eléri a százat. Ezenfelül további 200, iskolarendszerben működő intézményben is folyik valamilyen kereskedelmi oktatás, ami teljesen érthető, hiszen sohasem volt olyan népszerű a pályaválasztók körében a kereskedelem, a vendéglátás és a marketing valamelyik területe, mint manapság. A foglalkoztatottak mintegy 60 százaléka már valamiféle szolgáltatást végez, korábban az arányuk 20-30 százalék között mozgott. A szaporodó üzlethálózatok munkaerő-piaci igényét követve virágkorukat élik a hagyományos szakmák, kétéves képzésben folyik például a szakácsnak, pincérnek, cukrásznak és a bolti eladónak jelentkezők oktatása; továbbra is létezik a középszintű technikusképzés is. Ennek ellenére nagyot változott a világ, a régi struktúra alapjaiban átalakult: míg 91 előtt a speciális szakképzésé volt az előny, mostanra uniós ráhatásra az általános képzés felé mozdultak el az iskolák.

Bolt a biciklitárolóban

Magyarországon egy valamirevaló "garázsbolthoz", vagyis lakótelepi élelmiszerüzlethez, netán egy csendesebb belvárosi "szuterénkereskedéshez" ma milliók kellenek – hetekkel a szalagátvágás és a remélt haszonnal kecsegtető forgalom megindulása előtt.

Két előfeltétele is van az üzletnyitásnak: a jelöltnek rendelkeznie kell valamilyen vállalkozási formával és egy üzlethelyiséggel. Tapasztalatok szerint főként az apró méretű "biciklitárolós" vegyesboltok üzemeltetői ragaszkodnak az egyéni vállalkozási formához, a "komolyabb" haszonnal kecsegtető befektetéshez viszont rendszerint társas vállalkozást (leginkább betéti társaságot) alapítanak. A cégalapítás azonban költségekkel jár, a különböző illetékekkel, cégbírósági bejegyzéssel, ügyvédi közreműködéssel együtt az egyéni vállalkozók durván 15 ezer, a betéti társasági formát választók legalább 60-80 ezer forint kiadásra számíthatnak, amit attól kezdve havonta (a majdani forgalomtól függően) minimum 15-20 ezer forintos nettó könyvelői díj is növel. Csaknem 2000 forint a hatósági nyitási engedély (plusz kell az ÁNTSZ és a tűzoltóság hozzájárulása). Ha saját tulajdonú az üzlethelyiség, a helyzet egyszerűbb, ha nem, költségesebb. A működési engedély kiadására – a jogszabályok szerint – 30 napot szán az önkormányzat, vagyis erre a holtidőre már fizetni kell a bérleti díjat. Ha esetleg késik a hatósági igen – és erre bőséggel akad példa –, újabb potyán fizetett hónappal számolhatunk. Ha valaki jövedéki termék forgalmazását is tervezi, további 30 napos engedélyeztetési határidővel kalkulálhat.

Nem elhanyagolható kiadási tétel a szakképesítés szavatolása. Jogszabály írja elő ugyanis, hogy egy kereskedelmi egységben legalább egy személynek rendelkeznie kell megfelelő szakmai végzettséggel. Az úgynevezett boltvezetői végzettséghez szükséges tanfolyam díja megközelítheti a 100 ezer forintot, igaz, ennek legalább fele leírható a költségekből. (Általában jobban járnak azok a vállalkozások, amelyek a fővárosban nyitnak üzletet, a kerületi önkormányzatok ugyanis sokkal lazábban kezelik a végzettségre vonatkozó regulát.) Az üzlettulajdonosok viszont nem spórolhatják meg a berendezést. Mivel a tisztiorvosi engedély kiadásához szükség van az üzlet végleges kialakítására, már hetekkel a nyitás előtt ki kell tenni a polcokat, a hűtőgépeket stb. Be kell szerezni a nyitó árukészletet (a legkisebb üzletnél szerény becslés szerint félmillió forintba kerül), a számla tovább dagad az elektromos áram, a fűtés költségeivel.

Az APEH előírása szerint szükség van pénztárgépre: ebből a legolcsóbb is nettó 40 ezer forint, de az áfanyilvántartás miatt a drágább, 70 ezernél kezdődő változat megvásárlása a célszerű. (Használtat nemigen érdemes venni, ugyanis a gép memóriáját le kell cserélni, ennek költsége majdnem azonos az új pénztárgép árával.) Már jóval az indulás előtt fel kell venni az alkalmazotta(ka)t, hiszen nem tudható pontosan, mikor érkeznek meg a szakhatósági engedélyek. Így aztán könnyen megtörténhet, hogy 1-1,5 hónapig a semmiért kell fizetni...