Húzóágazat – beragadt fékekkel

Válságban a híradás-technikai ipar

Tavaly – a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint – 1098,414 milliárd forint volt a magyar híradás-technikai ipar exportjának értéke, ami 128,1 százalékkal magasabb az előző évi eredménynél. Imponáló adat, különösen ha számításba vesszük, hogy a teljes kivitel alig 10 százalékkal nőtt ugyanezen idő alatt. Még inkább kiemeli az ágazat teljesítményét, ha a teljes nemzetgazdaság exportjával hasonlítjuk össze: 8748,170 milliárd forint volt tavaly az összkivitel, ennek az egynyolcadát a híradás-technikai produkálta.

Ennél plasztikusabban aligha lehet érzékeltetni, mekkora szüksége van a hazai gazdaságnak az iparág jó teljesítményére. Ha a húzóágazat válságba kerül, annak az exportorientált magyar gazdaság egésze, illetve az exportvezérelt gazdasági növekedés üteme is kárát látja (utóbbi az idei első félévben egy százalék körül alakult, nyilván nem függetlenül attól a ténytől, hogy az elektronikai ipar is "visszavett" a tavalyi tempóból). Márpedig a válság jelei mind a nagyvilágban, mind pedig idehaza egyre nyilvánvalóbbak. A belföldi példák közül elegendő most csupán kettőt – az X-Box látványos sikernek indult, majd villámgyorsan leépített magyarországi gyártását, illetve az IBM tömeges elbocsátásait – említenünk. Vitatni a közelítő dekonjunktúra tényét aligha lehet, legfeljebb azon érdemes elgondolkodni, hogy a globális gazdaságból begyűrűző hatások, vagy inkább a saját versenyképességünket gyengítő tényezők – a forint felértékelődése, a vártnál gyorsabban növekvő munkabérek – miatt fenyeget-e a krízis.

A dicső múlt

Hogy egyáltalán van miből veszíteni, az – áttételesen ugyan – a múltbéli eredményeknek köszönhető. Magyarország ugyanis az egykori KGST-tábor híradás-technikai "nagyhatalma" volt, olyan gyártókkal, mint a Budapesti Híradástechnikai Gépgyár (BHG), a Videoton vagy a térségben szintén jó nevű tévégyártónak számító Orion. Mindennek a rendszerváltás időszakában látszólag nem sok jelentősége volt – a termelés addigra a nyolcvanas évek közepi csúcsidőszakénak a töredékére zuhant –, valójában azonban az ágazatba invesztálókat nagyon is érdekelte. Mint utóbb kiderült, nem is elsősorban az ilyenformán olcsón megszerezhető piac végett (bár nyilván azért ez is nyomott valamennyit a latban), hanem azért, mert biztosak lehettek abban, hogy találnak jól képzett és motiválható munkaerőt, megfelelő munkakultúrát. Természetesen nem a véletlen műve, hogy éppen a híradás-technikai ágazatnak volt talán a legnagyobb tőkevonzó képessége a magyar iparban (az autógyártás mellett, ahol az okok is nagyjából ugyanazok). A befektetőket – mint a későbbiekben még szót ejtünk róla – könnyen kiszámítható szempontok vezérlik: nem nagyon kedvelik a politikai kockázatokat, viszont ragaszkodnak a hosszú távon rendelkezésre álló, megfelelő minőségű humán erőforráshoz, és ahhoz, hogy a célba vett piacok elég közel legyenek.

Visszatérve a jelent erőteljesen meghatározó múlthoz, a korszak meghatározó cégei nem feltétlenül tűntek el a süllyesztőben: az Orion például ma is működik a régi, Jászberényi úti telephelyén (igaz, időközben jelentősen összezsugorodott, és a profilja is összeszűkült), a Videoton pedig ma is az egyik legnagyobb gyártó a régióban.

Magyar virtus

Ez utóbbi céget augusztusban egy európai gazdasági szaklap az elektronikai ipar első harminc cége közé sorolta, ami – világrangsorról lévén szó – önmagában is szép teljesítmény. A vállalatóriást a kitüntető publikáció ellenére nem kerülik el az ágazat globális, illetve lokális problémái: bár tavaly az idei esztendőre még százmilliárd forint feletti bevételt terveztek, jelenleg – Széles Gábor elnök minapi nyilatkozata szerint – már csak 80 milliárd (meg a tavalyi profit fele) szerepel az elképzelésekben. Az érem másik oldala, hogy a tervezett bevétel még mindig 10 százalékos növekedést takar az előző évhez képest, amivel ma a szakma szinte bármelyik világnagysága boldogan beérné, a hárommilliárd forint körüli nyereségért pedig – legalábbis hazai pályán – szintén senki előtt sem kell szégyenkezni. A Videoton stratégiájában egyébként nem nehéz észrevenni a multikéval rokon elemeket. Miután a magyar munkabérek immár nem teszik lehetővé az olcsóbb tömegtermelést, a cég – az ágazat legnagyobbjait követve – Kelet, azaz Bulgária és Románia felé indul, hogy a létszámigényes feladatokat oda telepítse, Magyarországon pedig csak a nagyobb hozzáadottérték-tartalmú, technológiai, illetve K+F-feladatokat tartja meg. Míg korábban mintegy tizenkilencezer munkavállalót foglalkoztatott a vállalat, a jelenlegi létszám csupán tizennégyezer, s a csökkenés egyértelműen annak a folyamatnak az eredője, amelyben a munkaerő-igényes gyártási feladatok térségünk helyett immár inkább Kínába, illetve a távol-keleti régió más országaiba települnek. A mostani létszám ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Videoton – mint vállalatcsoport – még mindig több embernek ad munkát, mint a legnagyobb magyarországi multinacionális versenytársai együttvéve.

A dolgozók megtartásának, illetve a létszámcsökkenés lelassításának az eszköze új profilok felvétele lehet. Ebbe az irányba mutat (mellesleg akár egy jóval korábbi tevékenység felfrissítésének is tekinthető) a katonai rádiók gyártása, amit egy most formálódó norvég-magyar kooperáció keretében kívánnak elindítani. Az ilyesfajta együttműködés nem számít ritkaságnak a Videoton gyakorlatában: a cég szinte teljes egészében külföldi (jellemzően multinacionális) partnerek megrendelésére, exportra termel. Ez egyúttal azzal is jár, hogy amikor az ágazatban recesszió van, akkor azt a Videoton – a partnerek nehézségein keresztül – áttételesen mindenképpen érzékeli. Jelenleg éppen amiatt kellett visszavenni a korábbi bevétel- és profit-előrejelzésekből, mert a partnerek saját gondjaik miatt számos, a következő fél-egy éves időszakra vonatkozó megrendelést visszavontak.

Óvatos multik

A pillanatnyi helyzetben meglehetősen óvatosan terveznek az iparág Magyarországra települt multinacionális cégei is. Az 1993 óta hazánkban tevékenykedő, mintegy 500 főt foglalkoztató Nokiánál például egyelőre nem terveznek újabb beruházásokat, annak ellenére, hogy az eddig tízmilliárdos nagyságrendű tőkét Magyarországra hozó társaság minden szempontból megtalálta itt a számítását. A cég egy nagyobb, több kelet-európai országot is lefedő régió üzleti tevékenységét irányítja hazánkból, s azon iparági befektetők közé tartozik, akik – a fentebb már említett, rendszerváltás előtti hagyományokra alapozva – nemcsak termelő-, hanem K+F-kapacitásokat is kiépítettek nálunk: 1998 óta mintegy háromszáz kutató-, illetve szoftverfejlesztő mérnököt foglalkoztat. Mint mondják, a vállalat hosszú távra kíván gyökeret verni Magyarországon, mindenekelőtt a megfelelő környezet – a politikai stabilitás, illetve a magasan kvalifikált, még mindig nem drága és jól motivált munkaerő – miatt.

A vállalat komáromi telefongyárát – ahol 1999 végén, illetve 2000 elején indult be a termelés – 25 milliárd forintos zöldmezős beruházással hozták létre, s világviszonylatban is az egyik legkorszerűbb ilyen jellegű termelőüzemnek tartják. Hogy az eddig szerzett kedvező tapasztalatok ellenére nem készülnek újabb bővítésre, az egyértelműen az ágazat nemzetközi léptékű megrázkódtatásaival függ össze. A magyar piacon ugyanis nincsenek számottevő jelei a megtorpanásnak, sőt a Nokia regionális eladásaival sincs gond, például a szomszédos Románia, amelyet szintén Magyarországról "menedzselnek" – a korábbi szürkekészülék-import visszaszorulása után –, a leggyorsabban bővülő piacok közé tartozik.

Alapvetően elégedettek a magyarországi fejleményekkel a hollandiai központú Philipsnél is. Ez a cég három helyen is létesített termelőüzemet hazánkban: Győrben komponenseket, Szombathelyen monitorokat, Székesfehérvárott szórakoztatóelektronikai készülékeket (dvd-lejátszókat, illetve tv-video kombikat) gyártanak. Tavaly a Magyarországról kiinduló Philips-export 2,1 milliárd euró értékű volt, a nálunk gyártott készülékek több mint 95 százaléka a külpiacokra került. Hogy pontosan hova, azt nem is olyan egyszerű megmondani: a vállalat a világ 60 országában van jelen, s csupán annyit lehet biztosan állítani, hogy ahol ezek közül árulnak kombitévét, oda az biztosan Magyarországról érkezett (ugyanez igaz például a meghajtók lézeroptikájára is, ami szintén nálunk készül). Hogy a Philips belátható időn belül bővíti-e magyarországi gyártókapacitásait, az elsősorban nem a hazai körülményektől függ, azok ugyanis továbbra is megfelelnek a cégóriás elvárásainak. Az infrastruktúra egyre jobb, képzett a munkaerő, az elérni kívánt piacok közel vannak, egyszóval minden adott a további fejlődéshez. Az esetleges későbbi lépéseket azonban ebben az esetben is a nemzetközi üzleti klíma határozza meg, s ha esetleg már érlelődnek is az erre vonatkozó döntések az anyavállalat vezetőinek fejében, arról az itthoni kollégák csak akkor fognak értesülni, amikor azt egy sajtótájékoztatón bejelentik (méghozzá először nem is Budapesten, hanem, a kialakult gyakorlatnak megfelelően, Amszterdamban).

Baljós árnyak

Az utóbbi időben mind több jel utal arra, hogy az ágazat globális válságát nem lehet a határokon kívül tartani. Elsőként, már 2000-ben a VDO-Mannesmann sárbogárdi vállalata "dobta be a törülközőt": a VDO Car Communication Magyarország Kft. megszűnt, a gyártást Kínába vitték, ahol kevesebbet kell fizetni a munkásoknak. Azután – s ez már tényleg a közelmúlt – az IBM székesfehérvári gyára ezerfős leépítést jelentett be (s ezen a tényen az sem sokat változtat, hogy közülük csak százötvenen tartoznak munkajogilag is az IBM-hez, a többieket papíron a Videoton foglalkoztatja egy kölcsönszerződés keretében). A Siemens az év végéig összesen mintegy száz főtől válik meg (miközben az anyacégnél is leépítések zajlanak). A Flextronics például először Magyarországon vágott bele a Microsoft X-box nevű játékkonzolának gyártásába, aztán villámgyorsan Kínába telepítette át az üzemet. Hasonló lépésre szánta el magát nemrég a TDK is: a Rétságon bejegyzett vállalat a lényegesen olcsóbb munkaerővel rendelkező Ukrajnába viszi át a termelés egy részét. A közelmúlt egyetlen pozitívnak tetsző híre (augusztus legvégén) az volt, hogy a Samsung Nagy-Britanniából Magyarországra akarja hozni monitor- és mikrohullámúsütő-gyártó kapacitásait, ezt azonban – bár az adott tárgykörben általában jól értesült dél-koreai sajtó röppentette fel – maga a legilletékesebb, azaz a Samsung a lehető legrövidebb időn belül cáfolta.

Ezek elég egyértelmű jelei a receszsziónak, de van itt még egyéb probléma is, olyasmi, amit semmiképpen sem lehet a globális híradástechnika-ipari apályra fogni. Az egyik legégetőbb gond, hogy az eddig az ágazatba érkezett tőke csupán szigetszerű modernizációs centrumokat tudott létrehozni, nem épült be szervesen a magyar gazdaságba. Szinte teljességgel hiányoznak azok a beszállítói kapcsolatok, amelyek a hazai kis- és középvállalkozókat is beáramoltatnák az iparág vérkeringésébe. Cinikusan fogalmazva: ha egy régióból eltűnik egy elektronikai gyártó, az leginkább a munkaügyi központoknak tűnik fel, a változásnak nincs az adott régión végiggyűrűző hatása. A Philipsnek vannak ugyan magyarországi beszállítói, ám ők jobbára a megszokott partnerüket mindenhova követő társvállalatok, s nem a hazai kis cégek közül verbuválnak. E téren kisebbfajta áttörést – évekig tartó erőfeszítések gyümölcseként – egyedül a japán Sony tudott elérni, ám ennél a vállalatnál is csupán a felhasznált anyagok és alkatrészek alig néhány százaléka származik az előbb említett "kisbeszállítói" körtől. Hasonló cipőben jár a komáromi Nokia-gyár is: vannak ugyan magyar beszállítói is, ám a többség amerikai, nyugat-európai és távol-keleti cég.