Fogas kérdések

Technikusok kontra orvosok

Az esztétikus fogsor, legyen igazi vagy hamis, alapkövetelmény; akinek nincs ilyen, az nemcsak egészségét, de társadalmi pozícióját is veszélyezteti. Jó fogakkal azonban a felnőtt magyar népességből csak kevesen rendelkeznek. Marad a pótlás. Látszólag sima ügy. Az ember elmegy a fogorvosához, megbeszélik a részleteket, elvégzik a szükséges kezeléseket, méretvételek, próbák – aztán jöhet a számla és a fogpasztamosoly. Mindeközben a páciensnek valószínűleg fogalma sincs, hogy az, aki szájának új ékességét, a "fogművet" elkészítette, valószínűleg elégedetlen, mert olyan (alacsony) áron és minőségben dolgozott, amit a fogorvos határozott meg.

Lelkes külföldi betegek

A mai magyarországi fogtechnikai állapotok egyszerre jelentenek átkot és áldást a szakmának. A gyökerek az egykori szocialista báziscégig, az agyontámogatott Fogtechnikai Vállalatig nyúlnak vissza. Ennek az országos hálózatú cégnek nemcsak automatikusan kipótolták évi rendes veszteségeit, hanem hosszú éveken keresztül szemet hunytak a fusi felett is. Kis túlzással, a fogtechnikusok annyi fogat és fogsort készíthettek "maszekban" a vállalat anyagaiból, amennyire csak kereslet volt. Így a havi fix mellé minden "korona" ráadásként jött. Érthető hát, hogy a vállalási árak miatt nemigen mentek ölre. Ezek a megmerevedett, alacsony tarifák táplálják ma is az Ausztriából, kisebb részben Németországból, Svájcból és a tengerentúlról érkező fogászati turizmust. A külföldi páciensek lelkesek: ilyen olcsón, ilyen gyorsan és ilyen minőséggel sehol a világon nem találkoznak. És nem is túloznak. Ausztriában például minden tízszer drágább, mint nálunk, de még Csehországban és Szlovákiában is kétszer-háromszor többet kell fizetni. És ez az olcsóság – a fogtechnikusos állítják – már felér egyfajta átokkal. A ráfordításaikhoz képest nyomott árak kalodájából ugyanis nem tudnak kitörni. Áremelési szándékaikat az is akadályozza, hogy sem a pácienseknek, sem a fogorvosoknak nem érdekük a fogtechnikusi munka magasabb díjazása. Előfordul az is – mondják –, hogy a fogtechnikus utasítást kap: dolgozzon olcsóbban, egyszerűbb anyagokból. Pedig ezzel a megrendelők önmaguknak ártanak, a gyengébb anyagokból készített pótlások ugyanis nemcsak kevésbé esztétikusak, hanem rövidebb ideig is tartanak. Mások ellenben nem kapnak hasonló – minőséglazító kéréseket, de állításuk szerint nem is tudnának eleget tenni ilyeneknek, mert nem dolgoznak silány anyaggal.

A fogtechnikai laboratóriumok kialakításának költségei folyamatosan emelkednek. Ma egy átlagos felszereltségű laboratórium berendezése 5 millió forint. Ahhoz pedig, hogy zökkenőmentes legyen a termelés, számításaik szerint, minimálisan 20 százalékos haszonkulcsot kell(ene) felszámítaniuk.

Az ipartestület az évek óta jegelt árak felengedése mellett érvel. Saját megítélésük szerint is csekély eredménnyel. Vannak, akik azt mondják: 3000 fogtechnikus és 640 laboratórium sok egy olyan országban, ahol nem mindenki engedheti meg magának a fogpótlást. A sok eszkimó – kevés fóka szindróma velejárója a kiszolgáltatottság is, az egymás alá ígérés a biztos megrendelés reményében. Kartellvád legalább nem érhet bennünket – mondja név nélkül valaki, aki nem akarja, hogy fogorvosa megtudja: ő is egyetért az elégedetlenkedőkkel.

Szimler Ferenc, az Országos Fogtechnikus Ipartestület gazdasági szakértője szerint egy önmagának minimálbért felszámító technikus alapköltsége (adók, bérletek, engedélyek stb.) meghaladja az évi másfél millió forintot. Ahhoz pedig, hogy a minimálbért megkeresse (biztosítói áron számolva), egy évben 370 teljes fogsort kell elkészítenie. Ráadásul – fűzi hozzá – nem ritka, hogy a megrendelést hozó fogorvos, főleg a társadalombiztosítási támogatást élvező munkáknál, 10 százalékot – mintegy jutalékként – visszatart a páciens által kifizetett összegből.

Politikai "kezelések"

Az ipartestület a rendszerváltás óta "keresi a fogást" a Magyar Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozatán – nem sok sikerrel. A politikai váltógazdálkodás sem igazán az ő malmukra hajtotta a vizet. Amikor a Fogtechnikai Vállalat a kilencvenes évek elején megszűnt, az alkalmazottak (több mint kétezer) közül sokan mesterlevél nélkül is folytatták a munkát. (A mestervizsga, a szakma vezető testületeinek legnagyobb bánatára, 1991 óta nem kötelező.) Ekkor persze már számított minden forint, hiszen ingyen anyag és energia már sehonnan sem jött, de a fogorvosok, az egészségbiztosító és a páciensek is ellenálltak a drágításnak. 1995-ig a keserű szájízt még valamelyest édesítette, hogy az egészségbiztosító mindenféle fogpótlást támogatott, így legalább a tömeges, biztos munkákból volt elegendő. A Bokros-csomag aztán mindezt egy huszárvágással megszüntette. (Az 1995. március 12-ei kormánydöntés érintette a fogorvosi kezeléseket is. Az év második felétől az egészségbiztosító csak a 18 éven aluliak, a sorkatonák és a 60 éven felüliek fogászati ellátását, illetve a sürgősségi beavatkozásokat támogatta. A többiekért fizetni kellett. Ez az intézkedéscsomag mintegy 6 évig volt érvényben, és csak 2001-ben szűnt meg.)

A fogtechnikusok azonban nem tiltakoztak, sőt, kicsit még dörzsölték is a tenyerüket: a Bokros-csomagot afféle piacformáló tényezőnek tekintették. Végre kiszállt az állam, jöhet a szabad verseny, jöhetnek a piaci árak! A piac fel is pörgött. Egy időre. Emelkedni kezdtek az árak is, bár nem mindenkinél. A magyar lakosságnak mintegy 60 százaléka beszüntette a fogorvos látogatását, és csak akkor ment, ha már fájdalmai voltak. Aztán Horn Gyula akkori miniszterelnök megelégelve minezt, kijelentette: nem leszünk a fogatlanok országa. Erre részlegesen visszaállították a társadalombiztosítási támogatásokat.

A rögzített fogpótlások ugyan továbbra is támogatás nélkül maradtak, a kivehetőkhöz azonban ismét járt valamiféle állami segítség. Persze nem mindenkinek és nem mindenért, ha ugyanis például az idősebb korosztályokból valaki a nyugdíj mellett rendelkezett még jövedelemmel, annak fizetnie kellett. Ha csak nyugdíjból élt, akkor orvosi díjat nem kellett fizetnie, és a fogpótlás egy részét is fedezte a biztosító. Ez ma is így van.

És ez az a pont, ahol a fogtechnikusok nagyon nem értenek egyet a biztosítóval – húzza alá Csemez András fogtechnikusmester. Az egészségbiztosító ugyanis azt mondja: fizetjük a fogpótlás 50 vagy 85 százalékát, azaz x forintot. A fogtechnikusok viszont azt állítják, hogy ez a summa az ő áraiknak a 25 százalékát sem fedezi. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) a gyógyászati segédeszközökre fordítható 26 milliárd forintos éves keretéből 2,5-3 milliárd jut a fogpótlásokra.

Az ipartestület ugyan éveken keresztül elküldte ajánlott minimálárait az OEP-nek, de nem volt aktív résztvevője az ártárgyalásoknak. Nézetük szerint akkora a szakadék az OEP inflációkövető (6-8 százalék) emelési ajánlata és az ő 40-50 százalékos igényük között, hogy egyszerűen komolytalanná vált az egyezkedés. És úgy tetszik, ez a közeljövőben sem változik. Dr. Matejka Zsuzsa, az OEP új főigazgatója a gyógyászatisegédeszköz-gyártók általánosságban megfogalmazott, 2002-re vonatkozó 4-6 százalékos drágítási igényéről kijelentette: aki árat emel, az piacot veszít; a gyógyászati segédeszközökből akkora a kínálat, hogy az áremelők csakhamar szembesülnek az "ártartók" térnyerésével.

Az áremelésért a magánpraxisokban sem lelkesednek. Neves kórház elismert fogorvosa egyértelművé tette: ha a fogtechnikuspartnerei ekkora drágítási igényt nyújtanának be, azonnal váltana. És nem is lenne nehéz dolga. Egy megüresedett technikusi állásra 3-4-en jelentkeznek.

A kiszolgáltatottságot szeretnék mérsékelni az ipartestület vezetői. Schulze László elnök szerint például úgy is, hogy a fogtechnikai munkáról közvetlenül ők szeretnének tárgyalni a beteggel, szerződni, majd számlázni is. Gyanítható azonban, hogy a "karmesteri pálcát" nem egykönnyen adják ki a kezükből a fogorvosok. Dr. Vágó Péter, az Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozatának alelnöke kategorikusan utasította vissza egy élő rádióműsorban a szabad fogtechnikus-választást: "A fogpótlások megtervezése, elkészítése fogorvosi feladat. Természetesen a terv kivitelezéséhez a páciens egyetértése és beleegyezése is szükséges. A kivitelezésben a fogtechnikus kollégákkal közösen dolgozunk, de maga a tervezési folyamat, a végeredmény és utána a garanciavállalás egyértelműen a fogorvos felelőssége. A korrekt együttműködéshez nagyon komoly és összehangolt fogorvos-fogtechnikus kapcsolatra van szükség. Az nem működik, hogy a fogorvos megtervez egy munkát, a páciens meg szépen fogja és elviszi a mintát valamely általa preferált fogtechnikushoz. Egy-egy munka elkészítése rengeteg próbával jár, és ha nem összeszokott páros végzi az összecsiszolást, akkor az eredmény katasztrofális is lehet, amiért viszont az orvos kénytelen vállalni a felelősséget." Dr. Vágó Péter szerint egyébként a betegek 99 százalékában fel sem merül, hogy ők is "hozhatnak" fogtechnikust.

A fogtechnikusok ezt a 99 százalékot szeretnék lejjebb szorítani. Azt persze nem gondolják, hogy a páciensek zömének az első gondolata a fogtechnikus és nem a fogorvos lesz, de már azt is előrelépésnek tekintenék, ha – akár a fogorvosokon keresztül – számlakapcsolatba kerülhetnének a megrendelőkkel.

A magyar fogtechnikusok szeme előtt a német példa lebeg. Ott a vonatkozó rendeletek rögzítik: egy fogpótlást igénylő beavatkozásnál 40 százalék az orvosi, 60 a fogtechnikai költség. Felméréseik szerint a rendelőkből távozóknak fogalmuk sincs a költségmegosztásról (illetve ha van, akkor az a tb-támogatásos konstrukciókhoz köthető, és előnytelen árviszonyokat tükröz). Legtöbbször számlát sem kapnak (igaz nem is kérnek) a páciensek. Kimondható: a betegeket nemigen érdekli, hogy a rendelőben hagyott pénzből mennyi lesz a fogtechnikusé és mennyi az orvosé. Pedig, vélik a fogműkészítők, jobban járnának, ha tisztában lennének ezzel. A szakmai vezetés most elsősorban arra törekszik, hogy emelkedjék a "számlás fogak" aránya. Számlázni ugyan, a vonatkozó törvények értelmében most is kéne, a valóság azonban az, hogy csak hébe-hóba állítanak ki papírt, bár a helyzet javul – mondja egy technikus. (Nála öt évvel ezelőtt tíz munkából egyért kértek számlát, ma viszont már hatnál.) A bizonylatot a technikus a fogorvosnak állítja ki, a beteg azt nem is látja. (Ez ügyben az ipartestület a közelmúltban állásfoglalást kért az APEH-től. Számláikat ugyanis most 12 százalékos áfatartalommal készítik, ha azonban a fogorvost a fogtechnikai munkák megrendelőjeként és átvevőjeként kereskedőnek tekintené az adóhatóság, akkor 25 százalékos lenne az áfa, míg a pácienseknek továbbra is 12 százalékkal számlázhatnának. Vagyis a betegnek érdemesebb, olcsóbb lenne közvetlenül a technikustól rendelni.)

A fogtechnikus-ipartestület néhány éve saját internetes honlapján nyilvánosságra hozza az ajánlott minimálárakat. Az persze más kérdés, hogy a betegek megértik-e például, hogy mit javítana mosolyukon egy "headgear beépítése drótból", esetleg nem járnának-e jobban egy "nem akrilált bázisú alaplemezzel"...

De hogy a technikusok megtalálják-e szövetségeseiket a fogra várókban, ma még nem tudni.