A "családi ezüst" maradéka

Lesz-e még privatizáció?

Állami vagyont az elmúlt évtizedekben Európának nemcsak a keleti, hanem a nyugati felén is eladtak. Ott a piacgazdaságot erősítő privatizáció kiépült intézményekre és eljárásokra – tőkepiacra, vagyonértékelésre, pénzügyi szakértők és jogászok hadára – támaszkodhatott, volt befektetésre váró pénz, és a cégeket – ha kellett – előzetesen fel lehetett javítani. Ezzel szemben a rendszerváltó privatizáció – hogy a Sárközy Tamástól kölcsönzött kifejezéssel éljünk – nem egyszerű tulajdonosváltást jelent, hanem az egész működési mechanizmus, az összes szabályozási elem egyidejű változását, a vagyon és a hatalom teljes átrendeződését.

A rendszerváltó privatizáció sikerei

A folyamathoz szinte minden feltétel hiányzott. A gazdaságnak nem egy-egy szűk részterületét, hanem meghatározó részét kellett magánkézbe adni, amely ráadásul nagyrészt piacukat vesztett, eladósodott, a minőségi és árversenyben lemaradt vállalatokból állt. A gyenge kínálat gyenge kereslettel találkozott. A hazai tőke kevés volt, a külföldiek joggal tartottak az átalakulással járó gazdasági és politikai kockázatoktól. Hogy lehet sok rossz céget gyorsan és viszonylag jó áron eladni – olyan vevőknek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak vásárolni? A fogas kérdésekre nem adtak választ sem a közgazdasági kézikönyvek, sem a jó szándékú tanácsadók.

A szinte megoldhatatlannak látszó feladatot Magyarország alapjában véve jól oldotta meg, bár az elmúlt másfél évtizedben nem volt egységes, következetes privatizációs stratégia. A magánkézbe adásnak egyszerre és egymás után sokféle, egymást kizáró célt kellett volna elérnie. A privatizáció hol a szerkezetváltással és modernizációval, hol a leépülés lassításával, hol a piaci verseny élénkítésével, hol a költségvetési bevételek növelésének követelményével került szembe. A többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan nálunk is többször megváltoztak az állami vagyon magánkézbe adásának elvei és módszerei, többször felbukkant az ingyenes-kedvezményes elosztás, a pártközeli vállalkozások előnyben részesítése, és egyik kormány sem kerülte el a tapasztalatlanságból vagy a korrupciós csábításból adódó hibás döntéseket.

Kétségtelen, hogy az 1990-es évek végére kialakult szerkezetnek vannak kockázatos elemei. A szervezeti és tulajdonosi struktúra erősen koncentrált. A nagyvállalatok többségének általában kevés, sokszor egyetlen tulajdonosa van, jellemzően valamely külföldi cég. Márpedig a gazdaság egészének termelése, exportja, pénzügyi egyensúlya döntően rajtuk múlik. Az elmúlt években a legnagyobb 200 cég adta az összes forgalom negyven százalékát, az exportnak pedig több mint a felét – úgy, hogy négy vállalattól származott a teljes kivitel egynegyede. Ettől a gazdaság sebezhető: néhány nagy szereplő piaci helyzetének megrendülése vagy stratégiájának megváltoztatása is alapvetően befolyásolja az egész gazdaság teljesítményét és egyensúlyát. Több részpiacon fennmaradtak a kizárólagos pozíciók, fennmaradtak vagy visszaépültek a domináns piaci részesedések, amelyek nemcsak a fogyasztókat és a lehetséges versenytársakat károsíthatják, hanem az államra, a gazdaságpolitikára és a szabályozásra is nyomást tudnak gyakorolni.

Ez azonban kicsi, nyitott országokban nehezen kerülhető el. Azt is mondhatjuk: ez a versenyképesség ára. A privatizáció ugyanis bekapcsolta a magyar vállalatok széles csoportjait a nemzetközi tőke- és árupiacok vérkeringésébe. A magántulajdonba adás a piaci alkalmazkodás és a vállalati szintű integráció hordozója is lett, elősegítette a cégvezetésre, a technológiára, a minőségre és a választékra egyaránt kiterjedő szerkezetváltást – így az elmúlt időszak gazdasági eredményeinek egyik fő forrása lett.

De önmagában az is fontos, hogy a magántulajdon – a privatizáció mellett a hazai kisvállalkozások terjeszkedésével és zöldmezős beruházásokkal is – szinte minden ágazatban meghatározóvá vált, ráadásul úgy, hogy ennek valóságos, más piacgazdaságokban is jól ismert formái váltak általánossá. Kevés a közvetve állami vagy ahhoz hasonló intézményi tulajdonlás. Ahol a kedvezményes vagy ingyenes elosztás gyenge tulajdonosokat teremtett, többnyire nem a felszámolás vagy az állami támogatás lett a megoldás, hanem az újabb eladás (a "másodlagos privatizáció").

Bár nem alaptalan az a feltételezés, hogy egy-egy céget jobb áron is el lehetett volna adni, a privatizáció majdnem 2000 milliárdos bevételt hozott az államkasszának. Ez mérsékelte az ország adósságait, és erősítette más közkiadások pénzügyi fedezetét.

A tulajdonosi struktúra, a termelési szerkezet és a bevételek szempontjából is alapvetően pozitív eredmények a privatizáció mértékével és módszerével is összefüggenek. A megtorpanások, vargabetűk, sőt a közvéleményt joggal felháborító botrányok ellenére azt mondhatjuk, hogy Magyarországon a viszonylag gyors magánkézbe adás fő útja a vevők versenyére építő, készpénzes eladás volt. A hátteret nem egységes és konzisztens elvek, hanem inkább a gazdasági és politikai kényszerhelyzetek adták. Az egymást követő kormányokat sokszor rövid távú érdekek mozgatták: az állami vállalatok életben tartásához elegendő pénz hiánya, az érintett cégek és a befektetők nyomása, a költségvetési bevételek égető szüksége. A reformok fő mozgatórugója nemcsak a szocializmusban, hanem a parlamenti demokráciában is a kényszer. Ha ez hiányzik, minden döntéshozó kerüli a konfliktusokkal járó, sokakat sértő, az ellenzék kritikájának kitett változtatásokat.

Nőtt vagy csökkent az állami vagyon? Az állam vállalkozói vagyonának nagyságát s ennek változását nem könnyű nyomon követni. Az elmúlt évtized ismételt központosító nekirugaszkodásai ellenére ugyanis a vagyonkezelés sok szervezet – az ÁPV Rt., több minisztérium, a Kincstár, a Magyar Fejlesztési Bank – között oszlik meg. Közülük csak a központi holding hoz nyilvánosságra összesített adatokat. Az időbeli összehasonlítást korlátozzák a gyakori átcsoportosítások – arról nem is beszélve, hogy a vagyon piaci értékének változását nem regisztrálják. * Ezeket a megszorításokat figyelembe kell venni, amikor az ÁPV Rt. portfólióját értékeljük. Az 1. táblázat szerint a holdinghoz rendelt vagyon 1998 és 2000 között mintegy ötven százalékkal, 300 milliárd forinttal gyarapodott. Ebben szerepet játszottak a visszaállamosítások és az, hogy akkor iktatták be a nyilvántartásba a termőföld értékét a tartozások és követelések egyenlegével együtt. A legnagyobb rész azonban a vagyonátcsoportosítás: ingatlanok és cégek átvétele a Kincstártól, a pénzügyi és honvédelmi tárcától, a Magyar Televíziótól. * Hasonlóképpen virtuális volt a következő évben kimutatott apadás zöme is, amikor a holding összesen 135 milliárdos vagyont adott át másoknak. A legnagyobb tételek a Magyar Fejlesztési Bank, a Földhitel- és Jelzálogbank, a Hitelgarancia Rt. és a Regionális Fejlesztési Holding (összesen 115 milliárd forint értékben), a Miniszterelnöki Hivatal, illetve a Pénzügyminisztérium felügyelete alá kerültek. Döntően ez, nem pedig a privatizáció okozta 2001-ben az ÁPV Rt. vagyonának csökkenését.

A megtorpanás

A politikai és pénzügyi kényszer enyhülése alapvető szerepet játszott abban, hogy 1998 után megtört a reformok, köztük a magánkézbe adás évtizedes trendje. A "minden eladó" alapelvének helyébe a fontolva haladás, az állami tulajdon megtartása, sőt kiterjesztése lépett.

A négy évvel ezelőtti kormányváltás eleinte nem hozott meglepetéseket. A parlamenti választási ciklusokhoz igazodva 1998-ban is lassult a privatizáció. Az új kabinet elődeihez hasonlóan rögtön hivatalba lépése után központosította a rendelkezési jogokat és a vagyont. A Miniszterelnöki Hivatal alá rendelte az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-vel együtt a Kincstári Vagyoni Igazgatóságot és a megszüntetett társadalombiztosítási önkormányzatok vagyonát, miközben az ÁPV Rt. átvett másoktól cégeket, részvényeket. Minden hatalomváltás velejárója a vezetőváltás is. Az Orbán-kabinet szintén lecserélte a kulcsembereket az iránytó apparátusokban, az állami cégek menedzsmentjében és igazgatóságaiban. A körforgást fenntartó ok, a hatalomba került pártok híveinek nyomása mellett a hivatkozási alap is ugyanaz: akit korábban politikai alapon neveztek ki, azt politikai alapon le is kell váltani.

Nem tért el a régi mintáktól a következő évek sok lépése sem. A privatizációt 1998 és 2002 között is a jövedelmek újraelosztása kísérte. Az állami vagyonkezelők az eladásokból szerzett bevétel egy részét mindig a vállalatok életben tartására-feljavítására fordították, illetve a különféle állami alapok feltöltésére használták. Megszokott jelenség az is, hogy az újabb választások közeledtével a jövedelmek újraelosztása mellett egyre nagyobb szerepet kapott a vagyon ingyenes vagy kedvezményes kiutalása, s a készpénzes eladás határozottan a hazai befektetőket részesítette előnyben.

Míg ezeken a pontokon az elmúlt négy év legfeljebb a mértékeket módosította, az Orbán-kormány több innovációja minőségi változást is hozott.

Az állami vagyon eladása elvileg ebben az időszakban is a vevők versenyeztetésére épült. Korábban is voltak kiskapuk, ha az éppen hatalmon lévő kormány maga akarta megválasztani üzletfeleit: egyedi felhatalmazás ingyenes vagyonátadásra vagy – gyakrabban – a pályázati feltételek "testreszabott" kiírása. Az újdonság most az eladó kilétének megváltoztatása volt. Az ÁPV Rt. helyett olyan szervezetet kellett találni, amelynek döntéseit nem érinti a privatizációs törvény versenyeztetési előírása. A megoldás az, hogy a holding átadja a vagyont a Magyar Fejlesztési Banknak (MFB) – az pedig eladhatja annak, aki felé a kormány jóindulata hajlik.

Az ÁPV Rt.-t nemcsak az értékesítésnél, hanem a vagyongyarapításnál is kötötték a jogszabályok: nem vehetett részvényeket és ingatlanokat. Az akadály megkerülhető úgy, hogy a vásárlást is egy másik szervezet bonyolítja le (így lett a Bizományi új tulajdonosa az MFB), vagy úgy, hogy a vételt a tőkeleszállítás és tőkeemelés kombinációja helyettesíti, mint a Postabankban. S végső soron a törvény is módosítható a központi holding felhatalmazásának kiterjesztésével, sőt, az állami bank sajátos pénzintézeti státusának megteremtésével, ami szabad kezet ad az ügyletek elbírálásánál.

Úgy tűnik föl, az új módszerek nagy részét a kormány mintegy véletlenül, néha külső kényszerek nyomán fedezte fel. A Postabankot és a Malévet többségi állami tulajdonba kellett venni, az előbbit az összeomlás elkerülése, az utóbbit az Alitaliát néhány évvel korábban felváltó magyar bankcsoportnak adott visszavásárlási garancia beváltása okán. De hát lehet államosítani mást is: a Concordia Közraktározási Társaságot, a Bizományi Áruházat, az autópályák vagy a repülőtér üzemeltetését, esetleg a Magyar Olajipari Rt. gázüzletágát is. A költségvetés a Postabank konszolidációjára – felhatalmazás hiányában – nem adhatott közvetlenül százmilliárdokat. De a közvetítésbe bevonható az ÁPV Rt., az MFB és más állami társaság is. S ha ez a csatorna jól működik, miért ne lehetne egyéb juttatásokhoz – például az autópálya-építés finanszírozásához vagy nagy valószínűséggel soha vissza nem térülő kölcsönök nyújtásához – felhasználni? A vagyonkezelő holding adhat támogatást saját társaságainak, és feltöltheti az állami alapokat. De akkor vásárolhat ingatlanokat, mondjuk, a Magyar Televíziótól és a Honvédelmi Minisztériumtól is, így bővítve a költségvetési szervezetek forrásait – a költségvetésen kívül.

Az elmúlt négy év újítása tehát a visszaállamosítás, a privatizációs és támogatási szerepek megkettőzése, a Fejlesztési Bank tevékenységének és kockázatvállalási lehetőségeinek szélesítése, a kedvezményezettek körének kiterjesztése, a vállalatok és kormányzati szervezetek kisegítése rejtett csatornákon, az állami költségvetés megkerülésével.

Az ÁPV Rt. bevételei (milliárd forint)						2. táblázat
Megnevezés	1990-1997	1998	1999	2000	2001	1998-2001
Bevétel értékesítésből	1395,3	102,8	115,7	21,1	38,3	258,3
Összes bevétel	1452,0	110,2	132,4	58,3	55,6	349,1
Az értékesítés súlya az összes bevételben (%)	96,1	93,3	87,4	36,2	68,9	73,8
Forrás: ÁPV Rt.

Trendváltozások

Az innovációk három ponton is szembeszökő változást hoztak az állami vagyon sorsában és a hozzá kapcsolódó pénzfolyamokban.

Először is, a privatizációt az állami vagyon bővítése váltotta fel. A meglehetősen bizonytalan összesítések alapján annyit nagy valószínűséggel állíthatunk, hogy 1998 és 2002 között nem szűkült az állami tulajdon köre. (Lásd az 1. táblázatot és keretes írásunkat.) Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vagyona ma több, mint négy évvel ezelőtt volt, és a Magyar Fejlesztési Bank portfólióját is felduzzasztották a visszaállamosítások és a befektetések. Bár az elmúlt időszakban is értékesítettek néhány tucat részvénycsomagot (a nagyobb tételek közé tartozik a Matáv, az OTP, a K&H, a Budapest Bank, a BorsodChem, az Antenna Hungária, az ICN-Alkaloida, az Észak- és Dél-dunántúli Áramszolgáltató, a Titász, az Elmű kisebbségi pakettje, valamint a Hungarocamion, a CD Hungary, a Hungaropharma, az Árpád Ingatlanhasznosító és az ITC Ingatlanforgalmazási Kft. egésze), a privatizációt bőven ellensúlyozta a vagyongyarapodás.

Másodszor, 1990 óta példátlan az is, hogy a központi vagyonkezelő nem növelte, hanem fogyasztotta a közpénzeket: jóval kevesebbet fizetett be az államkasszába, mint amennyit onnan kapott. Az ÁPV Rt. saját bevétele négy év alatt összesen 350 milliárd forint volt, amiből százmilliárdnál kevesebbet utalt át a költségvetésnek. Ez a korábbi évekhez viszonyítva nemcsak az infláció által is erodált abszolút értékben kevés, hanem részarányában is: a befizetés az összes kiadásból 1997-ig majdnem hatvan százalék volt, most csak 15. A kiadások mindeközben a bevételek dupláját közelítették (2. és 3. táblázat). A 300 milliárdos különbözetet a kormányzat állta – az adóforintokból. Az állami vagyonhoz kapcsolódó ráfordításokat növelte, hogy az MFB csak 2001-ben legalább 300 milliárd forint kölcsönt vett fel a kormány által megszabott "stratégiai feladatok" teljesítésére, többek között az állami vagyon kiterjesztésére. A hitelek és kötvények mögött álló kormánygarancia zömét valószínűleg be kell majd váltani, vagy állami tőkeemelésből fizetik vissza a tartozást.

Harmadszor, az előző két jellegzetességből következik, hogy az ÁPV Rt. és az eladói-vagyonkezelői szerepet is megkettőző Fejlesztési Bank fő feladata a privatizáció helyett a közpénzek átcsatornázása, a kormány sokszor ad hoc – a költségvetésben nem tervezett – döntéseinek finanszírozása lett. A tág értelemben vett vállalati támogatás – amibe a veszteségtérítést, a tőkeemelést, a reorganizációt is beleértjük – a holding összes kiadásának negyven és hatvan százaléka között ingadozott, miközben a korábbi években tíz – a korábbi konszolidációs lépésekkel korrigálva is – átlagosan csak harminc százalék volt (3. táblázat). Az ÁPV Rt. a legtöbbet a Postabank konszolidációjára költötte közvetlenül és más cégek közbeiktatásával. Ezenfelül is tízmilliárdnál többet kapott a Fejlesztési Bank és a Magyar Villamos Művek, továbbá a Malév, a Magyar Televízió és a Honvédelmi Minisztérium. Legalább tucatnyi cég egymilliárdnál nagyobb dotációhoz jutott. (Érdekes, bár nem vadonatúj forma a vállalatok egyes részlegeinek leválasztása és eladása az ÁPV Rt.-nek. Így kapott milliárdokat a Mahart a balatoni hajózásért, a Magyar Televízió a székházáért, a Bábolnai Kombinát a Ménesbirtokért.)

Az állami befektetések nem mindig kapcsolódtak a vállalkozói vagyon kezeléséhez. Nemcsak a hadügy vagy a televízió ingatlanaira gondolhatunk, hanem például a Millenáris Park, a Terror Háza vagy egy sípálya építésére – amit, ki tudja, miért, mind az ÁPV-nek kellett fizetnie.

Az újítások következtében a közpénzek egy részének felhasználása átláthatatlanná vált. A Magyar Fejlesztési Bank kiadásainak zöme nem jelent meg a költségvetésben, a vagyonkezelő holdingé pedig általában csak utólag, a zárszámadás keretében került a parlament elé.

Mozgatórugók

A trendváltások többféleképpen is magyarázhatók. Az egyik indoklás szerint az 1990-es évek végén már nem volt sürgető a privatizáció továbbvitele. Az állami vagyon aránya a piacgazdaságokban megszokott szintre csökkent. A bevételi kényszer sem volt szorító, mert a központi államkassza az általános fellendüléssel együtt gazdagodott, sőt minden évben a tervezettnél nagyobb bevételhez jutott. A fő cél az eladás helyett a megmaradt vagyon kezelése lett. Ezzel együtt jár a lehetőség a kormányzat közvetlen gazdasági befolyásának hosszabb távú fenntartására, a jövedelmek és tulajdonrészek ingyenes-kedvezményes elosztására. Az állami tulajdon folyamatos finanszírozást tesz ugyan szükségessé, de fenntartja a költségvetési források rejtett átcsoportosításának csatornáit. Megléte sok vezérigazgatói és igazgatósági széket függésben tartott, de gavallérosan megfizetett, ezért lojális hívet is jelent. A hozadék a hatalomban lévő pártok számára a lekötelezettek körének megerősítése, korábbi szívességek viszonzása és új kapcsolatok építése.

A másik lehetséges érvelés szerint az Orbán-kormány hivatalba lépésekor a privatizáció lényegében már befejeződött. Ez az álláspont nem az eladások szükségességét vitatja, hanem azt, hogy érdemes vagy egyáltalán lehetséges-e piacra dobni a maradék vagyont. A kétségeket több kudarcba fulladt privatizációs kísérlet táplálhatta. Az utóbbi években nem sikerült az Antenna Hungária nagyobb részvénycsomagjának tőzsdére vitele, a Vértesi Erőmű és a Malév privatizálása, az OTP-Postabank tranzakció. Nem talált vevőre több meghirdetett ingatlan, például a Váltó Libra4, a Magyar Televízió székháza vagy a honvédelmi tárcától kapott csomag sem.

A folytatás mellett szólhatott volna viszont, hogy a pályázati felhívások nagy része iránt mutatkozott érdeklődés, így a társadalombiztosítási önkormányzatoktól bizományba átvett 60 milliárdnyi részvényt és üzletrészt a holding egy év alatt eladta. A tartós állami tulajdon listájának többszöri szűkítésével maga a kormányzat is kezdeményezte a kínálat növelését. 19 állami gazdaság privatizálhatóvá tétele után egy tucatot értékesítettek – igaz, halmozott kedvezményekkel. A Mol Rt. felszabadított maradék 25 százalékát azonban meg sem kísérelték piacra vinni, helyette a gázüzletág visszaállamosításáról folytak tárgyalások. S egyszer sem hirdette meg az ÁPV Rt. 600 milliárdos induló portfóliójának több nyereséges, a vevők számára elvileg vonzó cégét. A privatizáció nem azért sorvadozott, mert nem volt mit felkínálni.

Az eladásokhoz elvileg a törvényi és szervezeti keretek is adottak voltak, sőt, mint láttuk, ezeket a kormányzat kreatív módon tovább is fejlesztette. Az intézményrendszer régóta halogatott, s 1999-2001 között többször is előirányzott gyökeres átalakítására azonban nem került sor.

E kormányzati ciklus újításai közé sorolhatjuk a változás hiányát is. 1990 óta minden új kabinet felülvizsgálta a privatizáció intézményrendszerét. Először az Állami Vagyonügynökség hatáskörét terjesztették ki, majd az 1992-es törvény nyomán létrejött a tartós tulajdon kezelésére az Állami Vagyonkezelő Rt., 1995-ben pedig az újabb átfogó jogszabály az ÁPV Rt.-ben újra egyesítette a két szervezetet. 1998 után a strukturális reform – mint a gazdaság más területein – az állami tulajdonosi körben is elmaradt. Ahogy a költségvetési bevételek növelésére, úgy az intézmények átalakítására sem szorította a kormányt gazdasági vagy politikai kényszer.

Lehet, hogy a privatizáció lezárult – de a lezárás elmaradt.

Az ÁPV Rt.-hez tartozó vállalatok számának és vagyonának alakulása					1. táblázat
Megnevezés	1997	1998	1999	2000	2001
Értékesített cégek (db)	177,0	58,0	24,0	24,0	17,0
Szerződés szerinti érték (Mrd Ft)	359,0	77,7	96,9	18,8	30,7
Cégek száma az időszak végén (db)*	297,0	218	210	175,0	166,0
Vagyon (Mrd Ft)	715,4	601,7	864,0	938,7	807,3**
Ebből: tartós	283,5	303,2	401,8	437,1	kb. 257,0***
privatizálható	431,9	278,1	462,2	501,6	kb. 448,0***
Forrás: ÁPV Rt. * Működő vállalatok és társaságok összesen. ** A termőföld és az átvett vagyonelemek összesen 102,26 milliárdos értékével együtt, a pénzkészletek, valamint a követelések és kötelezettségek egyenlege nélkül. *** Csak a működő társaságok vagyona.

Az új kormány öröksége

A 2002-ben megválasztott koalíció mintegy 120 milliárd forinttal több – bár összetételében kicsit megváltozott – állami vagyont kapott elődjétől, mint amennyit négy évvel ezelőtt rá hagyott, ha csak az ÁPV Rt. portfólióját nézzük. Mint az 1. táblázat mutatja, a központi vagyonkezelőnél a termőföld értékét nem számítva 700 milliárd forint részvény, üzletrész, ingatlan van, amiből 450 milliárdnyi korlátozás nélkül eladható. Ez a duplája az 1998-as értéknek, miközben a tartós tulajdon nagysága 50 milliárddal csökkent az átsorolások és az átadások miatt.

A tartós állami tulajdon másik része a minisztériumok fennhatósága alá tartozik. Ennek értéke 2001-ben közel 580 milliárd forint volt. A nemrég megalapított Nemzeti Földalap és a több vállalkozói vagyonrészt kezelő Kincstár mellett a Magyar Fejlesztési Bank is jelentős állami tulajdonos lett. A korábban reorganizációs céllal átvett vagy vásárolt 50-60 cégen és a Konzumbankon kívül az MFB sok új befektetéssel gyarapodott. Egyetlen részvényese a sztrádaberuházásokért felelős Nemzeti Autópálya Rt.-nek, közös vállalatot alapított a Magyar Postával a gyors, titkosított adatátvitelt lehetővé tevő Tetra-rendszer kiépítésére, részesedést szerzett a Defend Kft.-ben és a Diákhitel Rt.-ben, a Balatoni Hajózási Vállalatban és az "üzletileg ígéretes" futballklubokban. Sok agrárcégben is tulajdonos lett a szövetkezetek külső üzletrészeinek megvásárlásával.

Az állami vagyon növelése sokba kerül. A privatizáció leblokkolása és a visszaállamosítás nemcsak elmaradt bevételekkel és egyszeri kiadásokkal jár, hanem folyamatos ráfordításokkal is. Változatlan tulajdonosi és működési keretek között sok cég ezután is tízmilliárdos nagyságrendű támogatásra szorul évente.

Az elmúlt évben az ÁPV Rt. társaságainak összes nyeresége 51 milliárdról 31 milliárdra csökkent, s a legnagyobb vállalatok között is sok a veszteséges. Az ártámogatáson, a folyó veszteségek megtérítésén kívül sok helyütt elengedhetetlenek a fejlesztések az életben tartáshoz.

Csak a most ismert és nyilvánosságra hozott befektetési szükségletek szerint a Magyar Villamos Műveknek az idén 40-55 milliárd jár a hatósági árszabályozásból eredő veszteségek kiegyenlítésére, a Malévnek a működőképesség fenntartásához 4-8 milliárd, a fejlesztésekhez a következő években 50 milliárd kellene, a Vértesi Erőműnek 20 milliárd a felújításhoz és a következő tíz évben 50 milliárd ártámogatás, a Bábolnai Állami Gazdaságnak 8-10 milliárdos tőkeemelés. A Dunaferr vesztesége az idén elérheti a nyolcmilliárdot, technológiai megújítása 50 milliárdba kerül, a Postának 30-50 milliárdra lenne szüksége – ami a Postabank tízmilliárdos informatikai fejlesztése nélkül számított érték. Az Antenna Hungáriának 14 milliárd kellene a minimális növekedéshez, és még egyszer ennyi, ha a Vodafone-ban meglévő részesedését meg akarja tartani. Elképzelhető, hogy a Mol is felemeli alaptőkéjét, hogy külföldi terjeszkedését finanszírozni tudja – akkor pedig az államnak is a zsebébe kell nyúlnia, ha ragaszkodik 25 százalékos pakettjéhez.

A folyamatos finanszírozási igényeket benyújtó vállalatokon kívül az Orbán-kormány más kötelezettségeket is hagyott utódjára. Még mindig tartozik az ÁPV Rt. a helyi önkormányzatoknak a belterületi földek és a gázközművagyon utáni összegek egy részével, bár az utóbbi években ebből sokat kifizettek. Hátravan még körülbelül tízmilliárdnyi kárpótlási jegy bevonása. A korábbi privatizációhoz kapcsolódó garanciák és más adósságok nagysága nehezen becsülhető fel, mert az több mint 600 folyamatban lévő per kimenetelétől is függ. A holding kötelezettségeinek nagysága az újonnan kinevezett vezetés szerint 120 milliárd forint.

Az ÁPV Rt. kiadásainak szerkezete (az éves kiadások százalékában)						3. táblázat
Megnevezés	1998	1999	2000	2001	1998-2000	1990-1997
					az összes kiadás %-ában
A privatizáció fenntartása	20,7	16,3	27,8	34,5	25,5	15,7
Társaságok támogatása	60,8	42,4	54,3	59,8	55,2	10,1
Költségvetési befizetések	14,7	37,9	10,2	1,4	15,2	57,6
Kárpótláshoz kapcsolódó	3,6	2,3	1,7	1,5	2,4	12,9
Egyéb	0,2	1,1	6,0	2,8	1,7	3,7
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
Összes kiadás (Mrd Ft)	176,8	141,9	151,5	177,3	647,5	1293,5
Összes bevétel (Mrd Ft)	102,8	132,4	58,3	55,6	349,1	1452,9
Forrás: ÁPV Rt. Privatizációs Monitorok alapján számítva Megjegyzés: Összes kiadás: a tartalékalapból fizetett kiadásokkal együtt. Összes bevétel: a tartalékalap költségvetési feltöltése nélkül. Privatizáció fenntartása: ÁPV Rt. működési költségek, önkormányzati rész, PEH, E-hitel, bírságok, tartalékalap feltöltése. Társaságok támogatása: reorganizáció, tőkeemelés, befektetések, válságkezelés, garanciák. Költségvetési befizetések: privatizációs bevétel és osztalék átutalása, államadósság törlesztése, adóskonszolidáció, központi alapok feltöltése.

Az intézményrendszer: nekibuzdulások és hárítások

Az örökség másik nagy csomagja a privatizáció hosszú évek óta lebegtetett lezárása.

A végjáték voltaképpen 1996 vége óta tart. Az első lépést a Tocsik-botrány után kinevezett új ÁPV Rt.-vezetés tette meg, 1997-re irányozva elő a kampányszerű privatizáció befejezését és az új keretek kidolgozását. A törvénytervezet két szervezet létrehozását ajánlotta: az ÁPV mintáját követő Magyar Holdingot a vagyon kezelésére és egy, a Pénzügyminisztérium alá rendelt hivatalt a privatizációból fennmaradt kötelezettségek teljesítésére. A Horn-kormány tárgyalta ugyan a javaslatot, de a parlamenti választások előtt nem hozott döntést.

Az Orbán-kabinet ezen a területen is gyors lépéseket ígért. A Miniszterelnöki Hivatal mellett felállított bizottság már 1999 elejére össze is állított egy több változatot tartalmazó javaslatot. Az egyik az elődök nyomdokán haladt, csak a vagyonkezelő társaságot keresztelte át Nemzeti Holdingra. A másik lehetőségként felvetődött a vagyon minisztériumok közötti szétosztásának a világon sok helyütt alkalmazott megoldása. A kormány addig halogatta a döntést, amíg a kisgazdapárt 2000 tavaszán – befolyásának korlátozottságát, többek között az új bábolnai vezetés kinevezésében elszenvedett kudarcot látva – nyilvánosan is sürgetni kezdte az átalakítást. Ez a javaslat érthető módon az ágazati tárcák hatókörének kiterjesztését szorgalmazta. A nagyobbik koalíciós partner elutasítását ismét csend követte, egészen 2000 decemberéig, amikor a kormány maga is szükségesnek látta a jogszabályok és intézmények átalakítását. Noha az előkészítés megint felgyorsult, és – állítólag – elkészült a törvény szövege is, a 2001 őszére ígért változtatásra azóta sem került sor.

A halogatás okai között mindkét kormány esetében szerepet játszott a késztető körülmények gyengesége: az ÁPV Rt. végül is mindenféle megbízatásnak eleget tud tenni. A változtatás viszont biztosan érdekeket sért. A holding és a szaktárcák egyaránt szeretnék megtartani, de inkább bővíteni tulajdonosi befolyásukat. S a halogatás maga is a halasztás oka lett. A parlamenti választások előtt a hivatalban lévő koalíciók négy évvel ezelőtt és most is el akarták kerülni, hogy a lezárással együtt járó mérlegkészítés a kampány témájává tegye a privatizáció múltját és jövőjét.

Előnyök és hátrányok

A 2002-ben beiktatott kormány szempontjából az öröklött helyzetnek vannak kedvező vonásai, és vannak hátulütői.

Az Orbán-kabinet nem kótyavetyélte el a "családi ezüst" maradékát – legfeljebb kisebb darabjait dobta piacra, vagy adta oda jutányosan a családhoz közel állóknak. Az állami vagyonnak maradtak jól eladható, értékes részei, amiből sok százmilliárd forintos bevételt is lehet szerezni. Előnynek tekinthető az is, hogy az intézményrendszer átalakításában nincsenek előre megszabott kötöttségek. Szabad a döntés a privatizáció lezárásának időzítéséről és módjáról, amihez készen állnak az alaposan kidolgozott – vagy legalábbis hosszasan érlelt – törvényjavaslatok. De készen áll a változatlan keret és a kipróbált gyakorlat akár a privatizációhoz, akár a jövedelmek és a vagyon rendszeres, nagy volumenű átcsoportosításához is.

Az öröklött helyzetnek vannak azonban árnyoldalai is. Az előző kormány az állami vagyon megtartásával és kiterjesztésével nemcsak a privatizáció végét tolta ki, hanem a támogatási igényeket, az állami kötelezettségeket is felduzzasztotta. Nem véletlen, hogy 2002 tavaszán az adóhivatal a személyijövedelemadó-bevalláshoz mellékelt kísérőlevélben többek között "a termelőszféra támogatásának" szükségességével ösztökélte a polgárokat az öntudatos fizetésre. Az öröklött szerkezet fenntartásának költsége magas: a többségi állami tulajdonban lévő cégek jelentős része folyamatos és jelentős állami segítség nélkül életképtelen. Ráadásul a reális támogatási igények mértéke nehezen becsülhető fel.

Lehetséges forgatókönyvek

"A kampányszerű privatizáció vége bármikor deklarálható – az időzítés tisztán politikai kérdés." A Pénzügykutató Rt. sok más szakértőhöz hasonló értékelését 1998 tavaszán írta le – s az mindmáig érvényes. Az előnyök és hátrányok mérlegelésén alapuló politikai döntésnek két tiszta és egy kevert alapváltozata van: a privatizáló, a vagyonkezelő és a "lebegtető" forgatókönyv.

Az első két megoldás fordulat lenne az elmúlt négy év gyakorlatához viszonyítva. A vagyonkezelő változat a jelenlegi állami tulajdon megtartására és az intézményrendszer gyors átalakítására épül. Az állami vagyonról szóló új törvény a privatizáció helyett a tulajdonosi jogok gyakorlásának céljait és módszereit állítaná a középpontba. Noha az eseti-szórványos eladásokat ez a megoldás sem zárja ki, már 1997-98-ban is sok szakértő az éppen meglévő vagyon "bebetonozásától" tartott. Sokan ezért, nem pedig hatalmi-apparátusi érdekek miatt pártolták a lezárás deklarálásának elhalasztását.

Ha a kormányzat e forgatókönyv mellett dönt, akkor a gazdasági befolyás hosszú távú megtartását, de szabályozott és – pontosan kidolgozott eljárásrendek, döntési kritériumok alkalmazásával – talán hatékonyabb módszerét választja. Mindenképpen vállalnia kell azonban az ezzel járó költségeket: az évente százmilliárdos nagyságrendű, folyamatos költségvetési kiadásokat, valamint a vállalati orientációnak a folyamatos állami segítség okozta torzulását.

A másik két változat közös vonása az intézményi keretek változatlanul tartása, legalábbis rövid távon. A privatizációs forgatókönyv csak az elmúlt négy évhez viszonyítva fordulat, messzebbről nézve visszatérés az 1990-es évek korábbi hagyományaihoz. Ez a megoldás tovább erősítené a magántulajdont, visszaszorítaná a központi újraelosztást és általában a kormányzat gazdasági szerepét – beleértve a vezetői pozíciók osztogatását is –, és megkönnyítené a vagyonkezelő szervezet felállítását: világosan lehetne látni a portfólió méretét és minőségét, egyértelműbben meg lehetne határozni a feladatokat.

Az ÁPV Rt. nemcsak törvényi felhatalmazása, hanem felépítése és a munkatársak többségének szakértelme alapján is privatizációs szervezet, azaz e stratégia megvalósítására jelenlegi formájában is alkalmas. Ezért a szervezet gyors átalakítása ebben az esetben nem szükséges – de nem is kívánatos. Az intézményi átrendezés a tapasztalatok szerint több hónapos, esetleg egy egész éves leállással jár, így legfeljebb a vagyonrészek átcsoportosítására, minden eladásra váró cégnek a holdinghoz rendelésére célszerű sort keríteni. Az új törvény csak a több száz cégben meglévő, sok százmilliárdnyi vagyon értékesítése és a reménytelen vállalatok felszámolása után lépne hatályba, s akkor alakulna új szervezet a maradék – a mostaninál lényegesen kisebb – vagyon kezelésére és a kötelezettségek teljesítésére. A kormányzat eltökéltségét mutatná, ha pontosan kijelölné a feladatokat és a határidőket, és mielőbb meghozná a nagy eladásokhoz szükséges felső szintű döntéseket.

A forgatókönyv lejátszásának van két feltétele és egy buktatója. Csak akkor valósítható meg, ha a kormányzat erős önkorlátozást gyakorolva hajlandó lemondani közvetlen rendelkezési jogainak nagy részéről, továbbá ha a felkínált cégekre lesz is vevő. Nem kizárt, hogy több társaságot még árengedménnyel sem lehet gyorsan privatizálni. A buktató pedig éppen az, hogy az eladások, ha nem bizonyulnak lehetetlennek, akkor is elhúzódnak. Így a parlamenti ciklus végéhez közeledve a hivatalban lévő koalíció megint elhalasztja az utolsó lépést, a lezárást – ugyanolyan indokok miatt, mint elődei.

A közelmúlt eseményei is azt mutatják, hogy ez az álláspont könnyen a harmadik forgatókönyvbe, a "sem privatizáció, sem vagyonkezelés" állapotának fenntartásába torkollhat. A folytonosságot jelentő, lebegtető változat a meglévő törvényi és intézményi keretek felhasználásával lehetővé teszi az állami vagyon és a közvetlen kormányzati rendelkezési jogok megtartását, esetleg kiterjesztését. Az előző kormány újításait felhasználva továbbra is széles csatornák nyílnak a vagyon, a jövedelmek, a vállalati és személyes pozíciók kevéssé átlátható elosztására.

A jelenlegi kormány készen kapta az állami redisztribúció régi és újabb keletű intézményeit, és a választások óta eltelt néhány hónap eseményei arra utalnak, hogy ezek használatbavétele nincs is ellenére. Ráadásul ez a harmadik megoldás nyitja a legnagyobb manőverezési teret a kabinet számára, és ez a legkellemesebb: elodázza a kényelmetlen – esetleg az ellenzék által élesen támadott – döntéseket és az átalakítással szükségképpen együtt járó konfliktusokat. S mivel az eladások nehézségei miatt a privatizációs stratégia könnyen a "minden változatlan" megoldásba fordulhat, ez a csavar eleve beépíthető: lehet eladásokat hirdetni úgy, hogy valójában a lebegtetés folytatódik, a "hoztam is, meg nem is" feladványának most már hagyományos megoldása.

Ha fogadni kellene – bár úriember, különösen a "családi ezüst" sorsáról, nem köt fogadásokat –, én erre az utolsó, kevert változatra tenném a tétet.

Mi van még eladó? Feltételezve, hogy a tartós állami tulajdon nem változik – bár a cégek besorolását és a mértékeket érdemes volna átrostálni –, az ÁPV Rt. portfóliójából még 440 milliárd forint értéken nyilvántartott vagyon adható el. A legnagyobb tétel a Mol és a Richter Gedeon Gyógyszergyár kisebbségi pakettje lenne, de a holding új vezetése máris cáfolta, hogy gyors eladást terveznének. (A tőzsdei cégek menedzsmentje most – megint – az állami jelenlét fenntartása mellett lobbizik, arra hivatkozva, hogy csak ez akadályozhatja meg egy stratégiai befektető ellenséges kivásárlását.) Az árszabályozás rendbetétele és az energetikai piacnyitás elindulása után tőzsdére lehetne vinni a Magyar Villamos Művek kisebbségi csomagját is. * Privatizálható elvileg az Antenna Hungária, a Dunaferr, a Malév, a Mahart, a Nitrokémia, a Vértesi Erőmű, az állami gazdaságok, köztük Bábolna, a lóverseny- és a filmgyártó vállalatok kisebb-nagyobb tulajdonrésze, sok ingatlan és tucatnyinál több töredék – öt százaléknál kevesebb – részesedés. Biztos, hogy ezek közül jó néhányat nehéz, másokat némi rendbetétel után érdemes eladni. Tanulságos azonban figyelembe venni az 1990-es évek konszolidációs és reorganizációs lépéseinek általános tapasztalatát: az állami segítség csak átmeneti könnyebbséget jelentett, a tartós versenyképesség eléréséhez nem volt elég. A támogatás csak ott bizonyult sikeresnek, ahol a mentőakciót gyors privatizáció követte