Az ilyenkor megszokott uborkaszezon unalma helyett ezen a nyáron hatalmas botrányok egész sora rázkódtatta meg a világ tőzsdéit. A járványszerűen terjedő kórnak gyorsan nevet is adtak. Enronitisz. Így aposztrofálják azt a könyvelési csalást, amelyet először az USA legfőbb elektromosáram-szolgáltatójánál diagnosztizáltak. Azután kiderült, ugyanettől "szenved" jó néhány óriáscég a tengerentúlon, és a vírust – hiszen miért ne terjedt volna át – kimutatták Európában is.
A befektetők – főként a kevesebb információval rendelkező kisrészvényesek – bizalma alapjaiban rendült meg. Mivé lesz a világ, ha már a legnagyobb, legmegbízhatóbbnak vélt, tisztességben "megőszült" auditorcégek és hitelminősítők garanciájának sem hihetünk? A részvényárak zuhanni kezdtek, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az arany ára az égbe szökött. A dollár és az euró párharcának is új fejezetet nyitott az enronitisz: e sorok írásakor éppen az utóbbi az erősebb. Meglehet, hogy csak ideig-óráig, hiszen az öreg kontinensen Olaszország és Portugália után Spanyolországban is kétségbe vonják a költségvetési adatok hitelességét. Az állami szintre emelkedett manipuláció is elindíthat egy lavinát, amelyik az Unió gazdasági erejébe vetett hitet rendítheti meg. A diagnózis hasonló a vállalatbirodalmakéhoz – teljesítménykényszer. Több eredményt kell kimutatni a valóságosnál. Az ok szintén azonos – a növekedés nem állhat meg, a tagországoknak teljesíteniük kell az Európiai Unió követelményeit! Nem elég, ha a ringlispíl forog, egyre gyorsabban kell forognia!
Különös közgazdasági mutáns ez a vírus. A piacgazdaság szabályait mostanság tanuló magyar cégvezetők számára szinte felfoghatatlan. Száz hazai menedzserből kilencvenkilencnek az köti le energiái nagy részét, miként tudna minél több költséget elszámolni a bevételei terhére, hogy ily módon csökkenthesse – legalábbis virtuálisan – a nyereségét, s ekképpen a lehető legkevesebb adót kelljen fizetnie. A legfőbb célfüggvény nálunk az adóminimalizálás. Egyelőre. Mert a hazai cégek többsége nem nyilvános részvénytársaság, s a budapesti börze eddigi története bizonyítja, nem is nagyon törekszenek vállalataink a parkettra. Ott ugyanis másfajta kényszerek uralkodnak. S az enronitisz nem más, mint a befektetői elvárásoknak való kényszeres megfelelés kórtünete. A részvényesek azt várják, hogy a cég, amelynek papírjait megvették, folyamatosan és exponenciálisan növelje nyereségét. Ez az a mutató, amelyik nemcsak a részvények után járó osztalékot, hanem ami ennél is fontosabb számukra, a részvények árfolyamát is emeli. Ám csak kevés olyan vállalat van, amelyiknek megadatik az évi tízszázalékos természetes növekedés. Lám, az üstökösként berobbant dotkom cégeknek éveken át sikerült, aztán egyszer csak kiderült, nekik sem megy tovább, az ő lehetőségeik is végesek. A verseny azonban kegyetlen, s a cégek menedzsereit arra kényszeríti, hogy folyton kitaláljanak valamit, amivel ezt a természetellenes, erőltetett iramot mégis tartani tudják.
Csoda-e, ha – mint a teljesítménykényszer és a szponzorok által hajszolt sportolók – "doppingszer" után nyúlnak a vállalatvezetők, akiket az utóbbi húsz év során mindinkább a cég részvényeinek tőzsdei szereplése alapján javadalmaznak. Az Egyesült Államokban például miközben az átlagjövedelem 15 ezer dollárról évi huszonötezerre nőtt, a csúcsvezetők éves keresete 13 millióról 185 millióra ugrott 1982 óta, s ezt nagyrészt a rövid távon beváltható részvényopcióknak köszönhették. Majdhogynem természetes reakciónak tekinthetjük a részükről, hogy a megszokott manipulációk helyett újabbakhoz folyamodtak. Virtuális bevételnövelés és költségminimalizálás révén növelték a kimutatott nyereséget, s ezzel – ki tudja, mióta – kielégíthették a részvényesek csillapíthatatlan étvágyát. Hogy a virtuális nyereség után több adót, több profitot kell effektíve kifizetni, hát, istenem. Annál azért nagyobbak ezek a cégek, semhogy ebbe azonnal belerokkannának. Egy ideig görgetik maguk előtt a hamis adatok következményeit, s a lufi csak később durran.
Amióta a tulajdon és a menedzsment kettévált, amióta a tőke szabadon szárnyal, pillanatnyi érdekeinek megfelelően kontinensek, iparágak és vállalatok között, a két szféra érdekei is különböznek. A bajok forrása mégis leginkább az, hogy a megalapozott növekedés, a korrekt, hosszú távú gondolkodás, a jövőféltő gazdálkodás ma már egyik félnek sem szívügye.
Nincs új a nap alatt. Könyvelési csalások mindig voltak és lesznek is. Divatba jön egy metódus, elterjed, leleplezik, és szigorú szabályokat alkotnak azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő. Ezúttal is ez történt. Bush elnök – mielőtt a hullámok maguk alá temették volna őt magát és alelnökét is – Savonarolaként ostorozni kezdte a csalókat, és napok alatt elfogadtatta törvénycsomagját a szenátussal a befektetői bizalom helyrebillentése érdekében.
A tanulság? Sok ezer kisrészvényes elvesztette megtakarított pénzét, jó néhány menedzsert bíróság elé állítanak, a nagyobb befektetési alapok átalakítják portfóliójukat, és néhány vállalat valószínűleg végleg eltűnik a süllyesztőben. A botrányba belefulladt az Arthur Andersen, és a Big Five-ból Big Four lett, de a többiek nimbuszát is megtépázta a vihar, ami – mire a falevelek lehullanak – minden bizonnyal lecsendesül. Ám nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy tudjuk: a nem túl távoli jövőben újabb vírus felfedezése várható. Már itt munkál közöttünk, csak még senki sem akarta leleplezni. Biztosak lehetünk abban is, ha majd valakinek érdekében áll, haladéktalanul megteszi. És akkor újabb törvényekkel igyekszünk majd körülbástyázni magunkat. Pedig a megfelelő törvények Mózes óta megvannak. A tíz közül ezúttal a hetediket és a nyolcadikat citálnám ide. Ne lopj, és ne tanúskodj hamisan embertársad ellen! Ezekben minden benne van. A többi csak jogi csűrcsavar...