Sportipar – piaci startra várva

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 51. számában (2002. július 1.)
A hőskorban egyszerű volt minden. Az ifjak futottak, úsztak, ugrottak, labdáztak, mert örömüket lelték benne. Szórakoztak. Akinek megtetszett a produkciójuk, megjutalmazta őket, volt, aki csupán egy-két jó falattal, másoknak többre futotta, és többet adtak, ám csupán segítségről, gesztusról volt szó, nem pedig támogatásról. A kocka akkor fordult, amikor az edzett urak és hölgyek már nem csupán a saját szórakozásukra, hanem mások szórakoztatására is elővezették tudományukat.

Senki sem tervez hosszú távra a magyar sportban

Közbelépett a néző, aki ugyebár nagy úr. Illendő megfelelően kiszolgálni, mert egyébként fütyül, elmarad a lelátóról, ne adj' isten teljesen hátat fordít a gladiátoroknak – és a sportnak. Az pedig nagy baj, hiszen az esztendők, az évtizedek múlásával iparágak épültek a vérre menő küzdelmekre. Ezért is a sport, amely egykor egy volt az élettel, az erővel, az egészséggel, ma már csak az erőre tart igényt. Amíg létezik, addig mindig terem pénz, amellyel megvásárolható az ifjak élete és egészsége. A nótát itt is az rendeli, aki a zenészt fizeti. Az pedig természetesen az összegtől függ, hogy milyen dalok szerepelhetnek a repertoárban.

Az 1998-ban megalkotott koncepció egyértelműen fogalmaz, kimondja, hogy a modern sportrendszer alapvetően a polgárok szabad cserekapcsolatain nyugszik, azaz a piac logikájának kell uralkodnia itt is. Már csak azért is, mert elsősorban az egyén élvezi a sportolás, a meccsek, a versenyek nyújtotta előnyöket, ha mozog, az ő egészsége a tét, életerősen neki van nagyobb esélye a jobb munkahelyi előmenetelre, ha pedig nézője a versenyeknek, őt szórakoztatják a küzdők, ő lesz – jó esetben – gazdagabb társasági élményekkel.

Ha a piac irányít, akkor az államnak ki kell vonulnia a sportból, ezt követeli meg a logika.

Igen ám, de a sport szolgáltatásai Európa fejlett országaihoz képest gyerekcipőben járnak még Magyarországon, ha úgy tetszik, fejletlen az iparág, ezért a központi támogatások azonnali megszüntetése esetén minden összeomlana.

Az újjáépítés igen költséges lenne, ez az egyik oldal, a másik pedig – és ez a fontosabb -, hogy jó esély van rá: hosszú távon fejlett iparág legyen nálunk is a sport. Ezért aztán a kormánynak nem kivonulnia kell a sportból, hanem előbb segítenie az átalakulást, majd a valódi piac létrejötte után elhárítani a működés zavarait. Nehezíti a helyzetet, hogy Magyarországon egyszerűen nem divat hosszú távú döntéseket hozni, ami esetünkben azt jelenti, hogy a különféle cégek, vállalkozók bizonytalanok abban, hogy a sportra fordított kiadásaik megtérülnek-e a jövőben.

Fontos adófizetőként

Elodázhatatlan a sport piaci átalakulása – szögezi le a koncepció -, a változás során az állam aktív részvétele két-három esztendőn át nélkülözhetetlen, mégpedig három alapvető elv mentén. A legfontosabb, hogy a magyar sport képes legyen megfelelni az Európai Unióhoz való csatlakozás követelményeinek. Legalább ennyire lényeges, hogy beinduljanak és működőképesek legyenek a sportvállalkozások, és az sem elhanyagolható követelmény, hogy az átalakulás után a központi kormányzat képes legyen kifejezetten közvetett piaci eszközökkel, naprakészen orvosolni a torzulásokat.

A koncepció a kormányprogram "Egészséges testben egészséges lélek" fejezetébe foglalt célokat jelöli meg vezérlő csillagául, ám nem véletlenül szögezi le: "Nemcsak érzelmi okok, hanem fontos közgazdasági érvek is alátámasztják, hogy az alapvetően szabadidős sporttevékenységre orientált sportpolitikának is része kell hogy legyen a hivatásos sport piaci problémáinak kezelése." A dokumentum úgynevezett látványsportokról beszél, amelyek egyrészt kedvet teremthetnek a sportolásra, másrészt pedig – és ez a fontosabbik szempont – alkalmasak arra, hogy a piac szabályai szerint működjenek.

Elsősorban a labdarúgás tartozik ebbe a körbe, a koncepció ellentmondást nem tűrően szögezi le, hogy "a kormányzat támogatja a hivatásos magyar labdarúgás üzleti típusú átalakítását, de hosszú távon a sport fontos és pontos adófizető üzleti ágazataként kívánja látni azt".

Hogy erre mekkora az esély, arról megoszlanak a vélemények.

A MOBáltal 2002 márciusában felosztott keret sportáganként

kajak-kenu:

100 097 000 Ft

vívás:

62 795 000 Ft

úszás:

58 000 240 Ft

súlyemelés:

39 820 000 Ft

vízilabda:

38 530 000 Ft

atlétika:

36 987 000 Ft

birkózás:

35 898 000 Ft

öttusa:

35 380 000 Ft

ökölvívás:

33 920 000 Ft

sportlövészet:

31 684 000 Ft

torna:

31 495 000 Ft

kézilabda:

23 485 000 Ft

evezés:

18 603 000 Ft

cselgáncs:

17 244 000 Ft

asztalitenisz:

15 612 000 Ft

kerékpár:

6 811 000 Ft

tenisz:

5 072 000 Ft

korcsolya:

4 973 000 Ft

röplabda:

4 688 000 Ft

ritmikus gimnasztika:

4 600 000 Ft

kosárlabda:

4 440 000 Ft

tékvandó:

4 207 000 Ft

műugrás:

4 080 000 Ft

vitorlázás:

3 822 000 Ft

triatlon:

3 278 000 Ft

sí:

3 000 000 Ft

mountain bike:

2 992 000 Ft

lovaglás:

2 247 000 Ft

baseball:

2 000 000 Ft

gyeplabda:

2 000 000 Ft

íjászat:

2 000 000 Ft

jégkorong:

2 000 000 Ft

hódeszka:

2 000 000 Ft

szinkronúszás:

2 000 000 Ft

szörf:

2 000 000 Ft

tollaslabda:

2 000 000 Ft

Mérföldkő

"Magyarországon minden második sportoló labdarúgó, de csak minden ötödik forint jut labdarúgásra" – felelt egy, a futball túlzott támogatását firtató kérdésre Deutsch Tamás sportminiszter 2002 januárjában, ami a számok nyelvén azt jelenti, hogy 1999 és 2002 között a központi költségvetésből összesen 50,51 milliárd forint jutott a sportra, és ebből a labdarúgás 10,02 milliárdot kapott. Az akkori miniszter kiemelte, hogy míg 1990 és 1998 között a legjobban támogatott esztendőben 3,25 milliárdot kapott a sport, addig 1999-ben és 2000-ben 9,6-9,6, 2001-ben pedig 17,6 milliárd volt ez az összeg.

A növekedés üteme néhány területen látványos:

Minőségi sport: 1,3 milliárd (1998) – 3,2 milliárd (2001)

Szabadidősport: 30 millió (1998) – 450 millió (2001)

Fogyatékosok sportja: 36 millió (1998) – 400 millió (2001)

Mondható tehát, hogy az állam csupán segít a piaci struktúra kialakításában, mégis többet áldoz a sportra, mint akkor, amikor bevallottan a támogatás volt a célja. A kormányzati főszerepet segíti a 2001. január elsején hatályba lépett sporttörvény (2000. évi CXLV. törvény) is, amelyről dr. Sárközy Tamás professzor, a Magyar Jogász Egylet elnöke úgy véli, hogy "túlszabályozó jellegű, és ez túlzott állami beavatkozásra nyújt lehetőséget". A törvény koncepciójának kidolgozásában segédkező jogász ugyanakkor hozzáteszi, kétségkívül erénye a jogszabálynak, hogy "nem pusztán a sport igazgatásával és finanszírozásával foglalkozik, hanem annak üzleti vonatkozásaival is".

Olyannyira, hogy lehetőséget teremt az állam gazdasági szerepvállalására is, igaz, korlátozottan, legföljebb a tulajdon húsz százalékáig. Itt is a futball a példa, a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) az Újpestnél szerzett részesedést. A bank tranzakciói – Sárközy fogalmazásában – feltehetően jogilag nem kifogásolhatók, de nem nevezhető a jövő útjának, hogy egy százszázalékos állami tulajdonban lévő pénzintézet akár húszszázalékos részesedést szerezzen valamelyik hivatalos labdarúgással foglalkozó üzleti vállalkozásban. A professzor szerint a profi labdarúgás éppen olyan ága az üzleti életnek, mint akármilyen más tevékenység, így egyértelműen a piacgazdaság törvényeinek kell érvényesülniük itt is. Sokak szerint az ÁFB lépése nem egyeztethető össze a polgári alkotmányossággal, hogy így van-e, majd eldönti az Alkotmánybíróság, amelynél megtámadták az ügyletet.

Az államot egyébként már csak a hagyományok miatt sem lehet kihagyni a sportból. A különféle sportágak ugyanis hiába hangoztatják úton-útfélen önállóságukat, elvárják, hogy a központi költségvetés tartsa el őket. 1999-ben óriási fölzúdulást keltett, amikor a sydneyi olimpia esélyeit szem előtt tartva az úgynevezett Olimpiai Műhely Program keretében öt sportágat kiemeltek, többlettámogatásra érdemesítve őket. A vívók (100 millió forint), a kajak-kenusok (90 millió), az úszók (80 millió), a kézilabdázók (70 millió) és a cselgáncsozók (60 millió) közül elsősorban a kajak-kenusok (4 arany) szolgáltak rá a kivételezettségre, az úszókra, a vívókra (1-1 arany) és a kézilabdázókra (1 ezüst) nem lehetett panasz, a cselgáncsozók viszont érem nélkül tértek haza az olimpiáról. Idetartozó furcsaság, hogy a nagy közönségsikert arató aranyérmes, ám az ötös elitből kimaradt vízilabdázók 1999-ben 10 milliós adóssággal kezdték az évet, a sportminisztérium rendkívüli támogatása (15 millió forint) és a Magyar Olimpiai Bizottság kétszeri figyelmessége (55,5 és 49,3 millió) kellett ahhoz, hogy az esélyeikhez méltóan készülhessenek föl a pólósok.

"Nagyon kérem a két csapatot, hogy legalább az egyik nyerjen" – fordult a női kézilabdázókhoz és a vízilabdázókhoz a játékok utolsó hetére Sydneybe érkező Orbán Viktor miniszterelnök, aki a zárónapon egy felmérésre hivatkozva megemlítette, hogy a magyarokról alkotott képben az első helyen a híres sportolók teljesítménye áll. "Boldog lennék, ha az élet más területén is tizenharmadikok tudnánk lenni a nemzetek megméretésében" – tette még hozzá, ami a magyar sportvezetőkben fölvillantotta az esélyt, hogy a 2001. évi költségvetésben szereplő 1,107 milliárd forint megfejelhető még néhány milliárddal. A remény és MOB-elnök Schmitt Pál szavai ("Ez a kormány bennünket jelentősen fölértékelt, erkölcsileg és anyagilag egyaránt kiemelten támogatott.") nem éppen azt bizonygatják, hogy a magyar sport tudomásul vette: a kormány már nem adakozik. Csupán abban segít, hogy a piac uralja az ágazatot.

Az elvek (az üzlet, mindenekfölött!) nem változtak, ám a többlettámogatásban reménykedőknek sem kellett csalatkozniuk, legföljebb kicsit várniuk kellett a beteljesülésre. Mondjuk, 2001 augusztusáig, amelynek 22. napja mérföldkő a magyar kormány történetében, hiszen – Deutsch Tamás megfogalmazása szerint – "a rendszerváltás óta nem, de talán azelőtt sem volt olyan ülés, amelyen a magyar sport helyzetével ilyen mélységben foglalkoztak volna". A kabinet 3,68 milliárd forint többlettámogatást szavazott meg az ágazatnak, úgymond "az aktuális célok megvalósítására". Az összeget novemberben a zárszámadási törvényben hagyták jóvá a honatyák, ennek köszönhetően a Magyar Olimpiai Bizottság 2002 márciusában 650 millió forintot oszthatott szét az eredményesség alapján – 36 sportág között. A MOB illetékesei föltehetően a megnyugtatás szándékával tették hozzá, hogy "a szervezet saját forrásaiból – ha szükséges – tovább tudja növelni az összeget".

Hogy nem fogadta teljes egyetértés a közzétett listát, az természetes, tudjuk be annak, hogy a pénzből sohasem elegendő. Az viszont már érdekesebb, hogy az idézett koncepció hiába emeli ki hangsúlyosan az úgynevezett látványsportokat, a XXI. század játékának titulált jégkorongnak mindössze kétmillió jutott. A példa azért aktuális, mert 2002 tavaszán Dunaújvárosban és Székesfehérváron folyamatosan telt ház figyelte a B csoportos világbajnokság küzdelmeit, ráadásul a magyar csapat eljutott a csoda határáig: az utolsó meccsen még esélye volt arra, hogy kivívja az A csoportba, a legmagasabb osztályba való följutást.

Itt a Magyar Csapat

"Teljessé vált a rendszerváltás a magyar sportban, egyesítettük a magyar sport erejét" – jelentette be az elmúlt esztendő októberében Deutsch Tamás annak ürügyén, hogy a májusban megalakult Nemzeti Sportszövetség (NSSZ) közzétette a programját. A szervezethez hatvan sportág szövetsége és a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége csatlakozott, a kommüniké szerint egyenrangú társként. Ezzel egyértelművé vált, hogy a magyar sport jövőjéről három szervezet hivatott dönteni: az Ifjúsági és Sportminisztérium, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Nemzeti Sportszövetség.

Deutsch miniszter szerint az NSSZ létrejöttével a magyar sportban visszaállt az 1945 előtti állapot, az állam már nem szól bele a szövetségek munkájába, a rendelkezésükre álló pénz sorsáról maguk döntenek. Más kérdés, hogy a fölhasználás mikéntjét igencsak behatárolja az összeg nagysága, amelyből sohasem futja mindenre. Még akkor sem, ha alapvetően a sikerek és a kudarcok határoznak arról, hová, mennyi pénz jut.

Az NSSZ egyébként pénzt nem oszt, sőt, neki is szüksége van rá, hogy céljait megvalósíthassa. Indulásakor 560 millió forinttal gazdálkodhatott. Az NSSZ-szel egy időben létrejött Nemzeti Szabadidő Sportszövetség esetében pontos összegről nem szólnak a dokumentumok, csak annyi tudható, hogy az úgynevezett fogadásos játékok (totó, góltotó, tippmix) 15 százaléka jut a szervezetnek.

A Nemzeti Sportszövetség elnöke, Berényi János bemutatkozásként arról beszélt: "alapvető feladatunk, hogy a két olimpiai ciklus közötti időszakban felügyeljük a hazai sportversenyeket, a Magyarországon rendezendő világ- és Európa-bajnokságok szervezési munkálataiból is részt vállaljunk, s a mi hatáskörünkbe tartozik az új versenyengedélyek kiadása". Az engedélyezési jog hatósági jelleget kölcsönöz az NSSZ-nek, a pénzt csak áttételesen, a sportolók életének megkönnyítése kapcsán említi meg az elnöki expozé. "Szeretnénk elérni, hogy akik megkapják az engedélyt, különböző kedvezményekben részesüljenek. Folyamatosan tárgyalunk üzletláncokkal, mozihálózatokkal, bankokkal tervünk megvalósítása érdekében."

A háttér tehát adott, s hogy a piac is hasson, 2001 novemberében beindult a Magyar Csapat elnevezésű program. "Ezzel a kezdeményezéssel megvan a remény arra, hogy belátható időn belül a szövetségek bevételeik nagy részét piaci forrásokból teremtsék elő" – jövendölt a kampány rajtjánál Deutsch miniszter. Persze, nem valamennyi sportág, csak a kiválasztott tizenkettek, azaz az atlétika, a birkózás, a kajak-kenu, a kézilabda, a kosárlabda, a labdarúgás, az öttusa, a tenisz, a torna, az úszás, a vívás és a vízilabda juthat többletbevételhez. Az első évben, 2002-ben 7-10 millió, 2003-ban pedig már 25-30 millió forintot garantálnak az alapítók. A juttatás a program kifutásakor, a végén tetemes lehet, hiszen a Magyar Csapat végső formájában nem más, mint egy legföljebb tíz cégből álló, exkluzív szponzori társaság, amelynek tagjai esztendőnként több tízmillió forinttal támogatják a kiválasztott sportágakat. Elsőként az Allianz Hungária Biztosító Rt. lett tagja a csoportnak (2002-ben 48,5 millió forinttal, plusz áfa), majd következett a Magyar Villamos Művek Rt. (négy éven át 60-60 millió forinttal) és a Magyar Posta (összeg megjelölése nélkül), s végül jött a hír a MÁV-val (kiemelt szállító), valamint egy informatikai és egy üdítőital-gyártó céggel történő tárgyalásokról.

A Magyar Csapat a magukat tagként jegyző gazdasági szervezeteknek három csomagból álló ellenszolgáltatást kínál cserébe – benne a versenyeken történő reklámozástól, a médiában, az óriásplakátokon való megjelenésen át egészen a sportolókkal közös csapatépítő tréningekig(!) minden megtalálható, amit szerepeltetni ildomos az efféle ajánlatokban.

Olimpia

A NOB elvárásait figyelembe véve, megközelítőleg 8-9 új, fedett, 5-15 ezer néző befogadására alkalmas sportcsarnokra, továbbá 22 egyéb sporthelyszín kialakítására van szükség a 2012-es ötkarikás játékok tervezett budapesti megrendezéséhez – számolt be május végén az Olimpiai Pályázat Előkészítő Bizottságnak (OPEB) előzetes fölméréseiről a megvalósíthatósági tanulmány elkészítésével megbízott PricewaterhouseCoopers. A cég mintegy száz magyar és külföldi szakértőből álló munkacsoportja február közepe óta 42 budapesti és főváros közeli lehetséges helyszín vizsgálatát végezte el. A szakemberek előtt öt különböző – Duna menti, kelet-nyugati, északi, illetve déli, és az úgynevezett nyugati városkapu környékére vonatkozó – rendezési koncepció körvonalazódott. * A PricewaterhouseCoopers hozzáértői szerint az olimpia pozitív hatással lenne az ország gazdaságára, elsősorban az idegenforgalom tehetne szert jelentős többletbevételre, még akkor is, ha Budapesten 2012-ben a 3-5 csillagos szállodai szobák száma várhatóan mintegy 17-18 ezerrel marad el a szükségestől. Bienerth Gusztáv, a cég vezérigazgatója szerint az olimpiát ugyan Budapest pályázza meg, de az esetleges rendezés a fővároson kívül is pozitív hatást gyakorolhat, főként, ha gondoskodnak a létesítmények teljes körű utóhasznosításáról. * Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere, az OPEB egyik társelnöke úgy véli, csak széles körű társadalmi egyeztetést, esetleg népszavazást követően születhetnek meg a megfelelő döntések. Már a pályázat lehetősége is előrehozott fejlesztéseket jelent, ezért ha a város és az ország képes megvalósítani a terveket, be kell nyújtani Budapest pályázatát a 2012-es nyári olimpiai játékokra. Szakértői becslések szerint, ha Budapest pályázik, és 2005-ben a rendezésre esélyes öt város közé kerül, maga a kandidálás 15-16 millió dollárba kerül majd.

Ötezermilliárdos hiány

A sporttámogatás részleteiről szólva az 1999 és 2002 közötti időszakra készült koncepció többször is leszögezi, hogy a program a szabadidős sportot kívánja favorizálni, hogy központi kérdés a gyermek- és ifjúsági sport.

Ehhez képest némi ellentmondás, hogy 1999 októberében az Ifjúsági és Sportminisztérium jogásza a Fővárosi Bíróságon úgy nyilatkozott: hajlandóak kiegyezni a Wesselényi Miklós Nemzeti Ifjúsági és Szabadidősport Közalapítvánnyal (Niszka), amely azért perelte be őket, mert a tárca hónapok óta visszatartotta a neki járó mintegy 96 millió forintot. A szabadidőben és az iskolában sportolókat segítő Niszkát még a Horn-kormány hozta létre 1997 elején, életre híva egyúttal a Gerevich Aladár Nemzeti Sport Közalapítványt (GA) is, az élsportolók és a szakemberek támogatására. Az Orbán-kabinet szándékát tükrözte, hogy a leendő miniszter már az ISM fölállása előtt sejtette a két alapítvány összevonását. Az egybeolvadásra – amely valóban megtörtént Wesselényi Miklós Sport Közalapítvány néven (WSK) – sokak szerint csak azért volt szükség, hogy az új kuratórium fölállításával kigolyózzák a volt testületi tagokat, ám témánk szempontjából fontosabb, hogy végül a szervezet 1999-ben 915 millió forinttal segíthette a magyar sportot. Hogy ebből a forrásból mennyi jutott az elitnek, s mennyi a saját kedvtelésükre sportolóknak, arról nincs föllelhető adat, arról viszont igen, mennyi jutott nekik 1998-ban. Négy esztendeje az élsport alapítványa 350 millió forintot és a lottó játékadójának 100 százalékát, a szabadidőre építő társaság pedig 5 millió forintot és a sorsolásos játékok adójának 12 százalékát kapta meg. Ha az arányok változtak is 2002-ig, aligha tűnt el a különbség annyira, hogy alátámassza a szabadidősport koncepcióban hangoztatott prioritását.

Színes brosúra mesél viszont arról, hogy a különféle pályázatok közbejöttével a minisztérium két esztendő (1999-2000) alatt 922 738 769 forintot osztott szét kistelepüléseknek, kisebb közösségeknek létesítményfejlesztésre. Itt már tetten érhető a szabadidősport előretörése, mint ahogy abban a 2002 februárjában közzétett adatban is, mely szerint 1998 és 2001 között a megyei és a települési önkormányzatok sportra fordított kiadásai meghaladták az 50 milliárd forintot. Érdekes módon ugyanez az adat – több mint 50 milliárd – szerepel a központi költségvetésből juttatott öszszeg nagyságánál is. A számokat nyilvánosságra hozó Deutsch Tamás úgy fogalmazott, hogy "a magyar sportélet feltételrendszerének jelentős mértékű fejlesztése az ország lakosságának egészségmegőrzését is szolgálja". A miniszter, miközben úgy vélte, hogy "a jobb létesítményhelyzet megteremtette a lehetőséget ahhoz, hogy nőhessen az egészségük védelmében rendszeresen sportolók száma", riasztó adatokat is közölt.

"Egy felmérés szerint Magyarország évente ötezermilliárd forint termelési érték megteremtésétől esik el betegségek és idő előtt bekövetkező halálesetek miatt. Az ötezermilliárd forint a GDP mintegy harminc százalékát testesíti meg, míg az Európai Unió országaiban 10-12 százalék a kiesett termelési érték aránya" – sajnálkozott. Az értékek egyértelműen bizonyítják, hogy a négy esztendőre készült koncepció jogosan állította középpontjába a szabadidő és az iskolák sportját.

Ígérvény

Újabb, sporttal összefüggő pénzügyi kötelezettségvállalásról hozott döntést május közepén a távozó kormány, az ígérvény végösszege 9,564 milliárd forint. * A felsőmocsoládi sportcsarnok építésére százmillió forintot szán a kabinet, a fűzfői Balatoni uszodára 210 milliót, a Népstadion területén fölépülő Magyar Sport Házára 1,6 milliárdot. A legdrágább projekt a Népstadion beléptetőrendszere, létrejötte négymilliárd forintba kerül.

Nézők nélkül nem megy

Ahhoz, hogy a piac uralta, bevett adófizető ágazatként létezzen a sport Magyarországon, elengedhetetlen, hogy ne csupán az állam (és szervezetei) által verbuvált befektetők lássanak fantáziát a szférában. Vállalkozók híján nem létezhet igazi piac, a piac viszont működésképtelen befektetők nélkül, így elérkeztünk a tyúk és a tojás örök dilemmájához.

Az igazság az, hogy mindmáig főként érzelmi okokból közeledtek a vállalkozók a sport, elsősorban a futball felé. Feketén-fehéren kideríthetetlen, a hétköznapi logika szerint érthetetlen, kinek, miért érte meg, hogy súlyos milliókat áldozzon a labdarúgásra Magyarországon. Találgatások persze léteznek – például a pénzmosásról -, bizonyított tények alig.

Támpont lehet, hogy az elmúlt esztendők botrányhősei közül többen is vonzódtak a futballhoz.

A legfigyelemreméltóbb sors Stadler Józsefé. A juhászból lett akasztói vállalkozót annak idején 1,1 milliárd forint értékű áfacsalással vádolták meg, 14 hónapot töltött börtönben, első fokon kilenc évre és vagyonelkobzásra ítélték, majd a fellebbezés után új eljárásra kötelezték az elsőfokú bíróságot. Stadler jóvoltából a kiskőrösi csapat Stadler FC néven megjárta az első osztályt, fölépült Akasztón a Stadler-stadion, a létesítménynek csodájára jártak átadásakor. Azóta már kissé lerobbant, s szinte teljesen kihasználatlan. Az adóhivatal már több árverést hirdetett meg rá, sikertelenül. Sokan állítják, hogy ha nincs a futballmánia, nincs a stadionépítés, ha Stadler József nem hívja föl magára a figyelmet, még ma is vígan élhetné vállalkozói életét.

Szintén a sport jóvoltából lett ismert a kilencvenes évek közepén Kelemen Iván cége, a Kordax Rt., a ferencvárosi futballistákon sokáig ott virított a Kordax felirat, a bajnok egri röplabdáslányoknak pedig névadója (Eger-Kordax) volt a Kelemen jegyezte társaság, amelyet később csempészet és adócsalás miatt fogtak perbe (az Oroszországban vásárolt kőolajat Szlovákiában dolgoztatták föl, ám több benzint hoztak be Magyarországra, mint amennyi nyerhető volt az alapanyagból), az utóbb fölszámolás alá került Kordax Rt.-re pedig 20 milliárd forint köztartozást róttak ki.

Szintén a futballban lett honos ideig-óráig Kovács Attila, a Kovács Rt. feje, akinek jelenléte sporttörténeti érdekesség: olyan üzletembert, akinek vállalkozása(i) 1,2 milliárd forintnyi köztartozást halmoz(nak) föl, csak ritkán emelnek trónra. Nos, nálunk megesett ez is, elvégre Kovácsot elnökévé választotta a futballszövetség.

Valódi piac nem lévén, szinte örök kérdés, hogy miért éri meg befektetni a sportba? Közvetlen gazdasági haszon egyelőre nem remélhető a szerepvállalástól, az áttételes előnyért (ismertség, kapcsolatok) cserébe pedig túl nagy árnak tűnnek a kifizetett tíz- és százmilliók.

Ezzel együtt létezik ideális kapcsolat vállalkozó és futball között. Várszegi Gábor és cégei jelenléte stabilnak mondható, ahova a Fotex első embere betette a lábát, ott megszűntek a kifizetési anomáliák, tovatűntek a napi gondok.

A Fotex-vezér 1994-ben kezdte el szponzorálni az (akkor másodosztályú) MTK-t, majd 1996 júliusában megalakult az önálló futballklub (MTK-Hungária FC), 1998-ban pedig a sporttörvénynek megfelelően az MTK Kft. mindössze 1 millió forint alaptőkével. 1998 végén a Sport Invest beolvadásával az alaptőke egy csapásra 350 millió forintra emelkedett, egy évvel később pedig 650 millióra emelték a törzstőkét. A cég 1998 végén 46 milliós veszteséget mutatott ki, ami potom pénz ahhoz képest, hogy ugyanabban az időszakban az Újpest 210 millió forinttal tartozott – csak a játékosainak. Ekkor merült föl a gondolata annak, hogy Várszegi közbejöttével az MTK és az Újpest fuzionál. Az MTK igazgatója, Fülöp Ferenc nem cáfolta a kapcsolatfelvétel tényét, azt pedig széltében-hosszában hallani lehetett, hogy Várszegi Gábornak meggyőződése: közönség, másként érdeklődés nélkül elképzelhetetlen egy gazdaságilag és szakmailag egyaránt erős futballklub. Ami tény: a Hungária körúti nézőszám akkor, és azóta is jóval az ötezer alatt marad átlagban.

Szóval, fontos a néző, olyannyira, hogy minden bizonnyal a drukkerek – mindkét oldalon kikérték maguknak az egyesülés gondolatát is – akadályozták meg, hogy tovább folytatódjanak a tárgyalások.

Mindez persze aligha módosította Várszegi elképzelését arról, hogy tömegek nélkül nem megy... Olyannyira, hogy 2001 nyarán a Fotex (és vele persze Várszegi) 80 százalékos érdekeltséget szerzett a Ferencvárosi Torna Club Kft.-ben is – 2,4 milliárd forint volt a részesedés ára. A tényekhez tartozik, hogy az FTC-nek a kérdéses időszakban 400 millió forint volt az adóssága.

A tamáskodók összeférhetetlenségről beszéltek, ám Fülöp Ferenc, az MTK ügyvezetője sietett kijelenteni, hogy "az MTK nem része a Fotex-csoportnak, Várszegi Gábor személyes érdekeltségein keresztül tulajdonos, az FTC-t pedig a Fotex vette meg". Egyes cégbírósági bejegyzések és a Fotex 1999-es mérlegének kiegészítő melléklete némiképp ellentmondanak Fülöp szavainak, ám végül mindenki belenyugodott a tranzakcióba. Hogy mennyire etikus, ha két, egyazon osztályban szereplő futballcsapatnak azonos a tulajdonosa, most ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy Muszbek Mihály, a Magyar Labdarúgóliga (MLL) igazgatója szerint "a magyar bajnoki kiírás nem tiltja, hogy azonos tulajdonos több csapata ugyanabban az osztályban induljon".

A pénz beszél – itt is ez a lényeg, bizonyság rá két nyilatkozat. "Az MTK Hungária Kft. már második éve nyereséges" – mondja az üzletkötés idején Fülöp ügyvezető, miközben a másik elöljáró, a ferencvárosi Szeiler József arról beszél, hogy "négy-öt esztendőn keresztül évi négyszáz-ötszáz millió forintot kellene befektetni ahhoz, hogy a csapat nemzetközi szinten is ütőképes legyen".

Várszegi – amellett hogy föltehetően rájött, Magyarországon csak a legnépszerűbb klubnál van esély a sikeres üzletre – folyamatosan hangoztatja: hogy a Fradinál csak befektet, ha kedvező ajánlatot kap, kész eladni a Fotex-részesedést. Alátámaszthatja mindezt, hogy a német Bundesliga másodosztályában szereplő Entracht Frankfurt csapatának is többségi tulajdonosa lett. Május végén azonban visszalépett az üzletből, mert nem kapta meg az előszerződésben kikötött 5 millió eurós banki kezességet.

A Vasasnál történtek is azt bizonyítják, hogy elsősorban a lyukak betömésére, az adósságok kifizetésére kellenek a vállalkozók, szó sincs különösebb koncepcióról, hogy azt ne mondjuk piacérzékenységről. A klubot működtető kft. 162 millió forint veszteséget halmozott föl 2001-ben, így az idén januárban megmentőként üdvözölhették a Dach Holding '94 Kft.-t. A cég, amely három évre esztendőnként 200-200 millió forintot ígért, 70 százalékos tulajdonrészt szerzett, s érkeztével visszatért a futballba az a Rácz Gábor, aki korábban a Kispest-Honvédnél klubelnökként, majd ügyvezetőként munkálkodott. Egyes lapértesülések szerint előbb a kispestieknél kívánt újra befolyásra szert tenni (évenként 30-50 millió forintot ígért), ám volt klubjánál az elnökség végül nem is tárgyalta ajánlatát. Más kérdés, hogy fél évvel később a kispesti elöljárók már arról beszéltek, hogy napirendre tűzik majd Rácz ajánlatát.

Dohány a dohányból

Várszegi Gábor a valódi (sport)piac szellemében okoskodik akkor, amikor a nézőszámtól (is) teszi függővé, hogy megéri-e befektetni a futballba. Igazságát alátámasztják egy igazán remek üzlet, a Forma-1-es autós világbajnokság tapasztalatai. Ami a Bernie Ecclestone nevével fémjelzett sorozatot illeti, érdeklődésre igazán nem lehet panasz. Egy fölmérés szerint a magyarok egyötöde ha teheti, megnézi televízión a versenyeket, a Magyar Nagydíj esetében pedig még szebb a menyasszony: minden negyedik honfitársunk leül a képernyő elé.

A hatalmas népszerűség természetesen már önmagában is vonzza a támogatni kész cégeket, az pedig csak növeli az érdeklődést, hogy a közönség nem csupán a versenyzőket és a csapatokat ismeri, hanem a szponzorokat is. Az említett vizsgálat azt tapasztalta, hogy a nézők többsége egy-két támogatót kapásból képes megnevezni. Ebben a sorban kiemelkedően a Marlboro a legismertebb cég, a második a Shell, a harmadik a West.

A Forma-1-es versenyek iránti érdeklődés pedig egyre nő Magyarországon. Az ezt kifejező 100 fokú mutató értéke 1998-ban 41, 2000-ben 45, 2001-ben pedig már 49 volt, a világbajnoki futamok a sportágak népszerűségi listáján az ötödik-hatodik helyen állnak, ami azért különlegesség, mert egyébként a sport iránti érdeklődés általánosan csökken (1998-ban a megkérdezettek 73, 2000-ben 68, 2001-ben pedig már csak 64 százaléka vallotta, hogy figyel a sportra).

Az előzőek alapján egyértelmű, hogy remek üzlet a Forma-1. Persze, nem a versenyek önmagában, hanem minden, ami együtt jár velük. Tavaly Palik László, a Hungaroring Sport Rt. vezérigazgatója 3 milliárd forint körüli nyereségre számított, s várakozásaiban nem kellett csalódnia. Pedig, ahogy mondja, "a németországi Hockenheimet leszámítva, a Forma-1 minden országban ráfizetéses, a rendezés mindenütt csak nemzetgazdasági szinten, a turizmus bevételeivel és az országreklámmal együtt válik nyereségessé".

Palik nem túloz, hiszen a hivatalos adatok szerint a fővárosi és a főváros környéki szállodáknak esztendőnként a Forma-1-es versenyek napjai hozzák a legtöbb hasznot (az autóverseny híján, alacsonyabb árak mellett is legföljebb kétharmados a szobák kihasználtsága augusztusban), amiből sokan következtetnek arra, hogy az idegenforgalmi cégeknek illene szponzorálniuk a versenyeket, s nem az államnak. Nos, a turizmus vállalkozásainak nincs pénzük erre, így marad a költségvetés: az Ifjúsági és Sportminisztérium 1999 óta esztendőnként 400 millió forinttal támogatta a Hungaroring Sport Rt.-t, 2001-ben ehhez jött még a Széchenyi-terv egyik pályázatán elnyert 80 millió.

Mindez persze csekély összeg ahhoz, hogy minden klappoljon augusztusonként a Hungaroringen, ám ha megtoldjuk egymillióval, és dollárban, akkor már más a helyzet. Nos, megtoldhatjuk, mert a Philip Morris cég ennyit áldoz a versenyre, cserébe azért, hogy Forma-1 Marlboro Nagydíj néven fusson a viadal.

A helyzetet nehezíti, hogy a hatályos jogszabályok szerint dohányárut tilos reklámozni Magyarországon. Legalábbis – általában. A tilalom alól ugyanis létezik mentesség, az eljárás szabályait pedig mintha kifejezetten a Hungaroring Sport Rt.-re szabták volna. A témát szabályozó törvény ugyanis kimondja, hogy "világszínvonalú, nemzetközi motorsportrendezvény esetében" a gazdasági miniszter föloldhatja a tilalmat, az egészségügyi miniszter jóváhagyásával. És hogy tovább szűküljön a kör, világszínvonalúnak az az esemény minősül, amelyre a kérelmet megelőző öt esztendőben legalább két földrészen és legalább tíz országban sor került. Nos, ezeknek a szűkítő kritériumoknak egyes-egyedül a Forma-1 felel meg. Ez a fajta megoldás egyébként nem egyedi, jócskán akad példa rá szerte Európában. Érthetően, hiszen a bennfentesek szerint a Forma-1 bevételeinek mintegy 40 százaléka a dohánygyáraknak köszönhető. Egyelőre, mert a tervek szerint 2006 után a Nemzetközi Automobilszövetség (FIA) fölhagy a dohányreklámozással.

Pattog a labda

A hivatalos iratok a labdarúgásban is követelményként rögzítik, hogy a piacnak kell uralnia a klubok működését. Hogy így legyen, ahhoz a szakemberek három-öt esztendős átmenetet jövendölnek, a folyamat végén – a tervek szerint – az állam teljesen kivonul a futballból. "A hivatásos labdarúgást a szórakoztatóipar részének tekintjük, ahol az állami szerepvállalás a viszonyok torzulását eredményezheti" – szögezi le a magyar labdarúgás újjáépítési programja. Az átalakulás során "az Ifjúsági és Sportminisztérium nem teheti kockára az adófizetők pénzét, a futballra szánt közpénzeket, ezért szükséges, hogy az állami forrásokat a tárca által kidolgozott alapelvek szerint használják föl. A futball újjáépítése során a minisztérium ügyelni kíván arra is, hogy tisztátalan kezek ne kerüljenek a közpénzek közelébe".

A program követelményei igencsak eltérnek a korábban honos gyakorlattól, ezért lehetett, hogy 1999 tavaszán Orbán Viktor nem hagyott kétséget afelől, hogy a magyar futball rendbetétele tulajdonképpen kormányprogram. "Én csak egy végleges választ várok valamikor, másfél-két héten belül, ami arról szól, hogy most akkor szükség van-e a magyar hivatásos labdarúgásnak a kormánnyal való együttműködésre, vagy a kormány nélkül szeretnének menni a megkezdett úton tovább, és akkor a kormány is tudja, hogy hová kell az erőforrásait átcsoportosítania" – fakadt ki a miniszterelnök.

A honi futball végül az átalakulás mellett szavazott, Orbán Viktor pedig arról beszélt, hogy "a labdarúgás támogatása olyan, mintha a kormány valamilyen ígéretes iparágba fektetne be". A nemzetközi tapasztalatokat figyelve cáfolhatatlan a miniszterelnöki állítás, mindenesetre az átalakulás egyelőre csak szerkezeti változásokat hozott (szabályozók, bajnokságok átszervezése), igaz, nélkülük még esély sincs a valódi piac létrejöttére.

A legnagyobb akadály, hogy a klubok elöljárói többnyire nem szokták meg a rendet. A gazdálkodásban sem. Ezért lehet, hogy 2001-ben a Magyar Labdarúgóliga (MLL) arról volt kénytelen beszámolni, hogy az első osztályú klubok (12 csapat) első kilenchavi vesztesége növekvő árbevétel mellett is több mint 600 millió forint, szemben az egy esztendővel azelőtti 350 millióval. A liga a reform kezdetén a játékosjövedelmek 25-30 százalékos csökkenésével számolt, ám számításai nem váltak be, köszönhetően annak, hogy a klubok túlköltekeznek. Képtelenek arra, ami a háziasszonyoknak egyszeregy: csak annyi pénz költhető el, amennyi a kasszában van.

Hogy a piac elvei mennyire távol állnak a honi labdarúgástól, arra bizonyíték az is: míg a magyar gazdaság már ott tart, hogy a szakmájukról csak annyit tudó munkavállalók, mint a futballisták alig jutnak álláshoz, addig a sportágban az átlagkereset évi hatmillió forint. Vagy, hogy példával szolgáljunk az egyéb javadalmazásokra: 2001-ben az Újpest azért volt képtelen megakadályozni bizonyos Terjék Lajos átszerződését a Videotonhoz, mert nem volt képes versenyezni a játékosnak csak az aláírásáért kínált 17 milliós ajánlattal. Az összeget az érdekeltek – ahogy mondani szokták – nem erősítették meg, de nem is cáfolták, így az arányokat minden bizonynyal jól szemlélteti.

Az, hogy a kormány segíti az átalakulást, természetesen pénzt jelent. A mélypontnak és kiindulópontnak tekintett 1999-2000-es bajnoki szezonban a profi csapatok összkiadása 3 milliárd 957 millió forint volt, a bevételük pedig 3 milliárd 495, azaz közel félmilliárddal kevesebb. A veszteség elvitte a csapatok saját vagyonának háromnegyed részét, a klubokat működtető vállalkozások vagyona összesen 258 millió forint volt, miközben a szakértők szerint legalább 3 milliárd a kívánatos. Jellemző, hogy ebben a szezonban a bevételek 20 százalékkal csökkentek, a kiadások pedig 50 százalékkal nőttek – átlagosan.

A Magyar Labdarúgóliga modellt készített a kiadások mederbe terelésére. A Demján Sándor elnökletével működő testület szerint egy nemzetközi kupában nem induló csapat egy szezonban 250 millió forintból fenntartható. Bérekre 150-160 millió fordítható (ez 5-7 milliós játékosfizetés egy évben), 50 millió jut a gazdasági társaság fenntartására, 50 millió a létesítményekre és az utánpótlásra. A negyedmilliárdos bevétel 5-15 százaléka a játékoseladások aktívuma (ez legalább egy külföldre történő tranzakciót valószínűsít), 25 százalék a kereskedelmi jogokból (tévé), 10-15 a reklámtáblákból, 20 az üzleti típusú támogatóktól, 20 a jegybevételekből, 5 százalék pedig az egyéb kereskedelmi jogokból folyhat be.

A modell logikus, a Kánaán azonban még messze van. Nem véletlen, hogy a liga által meghirdetett, úgynevezett reorganizációs hitelek (8 milliárd 300 millió forint értékben bocsát ki kötvényeket féléves ütemezésben a liga által alapított kft.) keltették a legnagyobb érdeklődést, a Ferencváros és a Zalaegerszeg azonnal élt is a lehetőséggel, a pénzt játékosvásárlásra költötték. A hitelekre a tévéközvetítésekért és a bajnoki helyezésekért járó díj szolgál fedezetül, feltételük pedig, hogy a klub működése átlátható legyen.

Az első esztendő végén, 2001 nyarán 2000 nyarához képest vegyes volt a kép. A csapatok bevételei (3 milliárd 994 millió forint) és kiadásai (4 milliárd 345 millió) egyaránt nőttek, a kiadások jobban, ezért elmaradt a vágyott nullszaldó. A csapatok saját vagyona nőtt, 346-ról 777 millióra. Csökkent viszont a külföldre eladott játékosokért kapott pénz (415 millió forintról 369 millióra), ami valamit elárul(hat) a magyar futball piacképességéről.

A 2000-2001-es bajnokság áttörést hozott a tévéközvetítési bevételeknél, az MTV Rt. és a UPC (a Sport1 gazdája) három évre összesen 23,5 millió márkát (plusz áfa) fizet a magyar futballnak.

A központi költségvetés két szférában nem sajnálja a pénzt: a stadionok rekonstrukciójánál és az utánpótlás képzésénél. Az utóbbi a több szintet magában foglaló Bozsik-programot jelenti, költségeire 2001-ben és 2002-ben egyaránt 500 millió forintot irányoztak elő, a cél pedig, hogy a nemzetközi mezőnyben is versenyképes játékosok alkossák a magyar labdarúgást.

Ami a stadionok 2001 decembere és 2003 decembere közötti újjávarázsolását illeti, a terv célja, hogy "a piaci alapon nyugvó, üzleti típusú labdarúgás" infrastrukturális hátterét megteremtse. Harmincnyolc stadion születik újjá. A munkálatokra a kormány a költségvetésben 12 milliárd 700 millió forintot különített el, a többi pénz az önkormányzatoktól (5 milliárd 600 millió), helyi vállalkozóktól, illetve a tulajdonosoktól (1 milliárd 800 millió) érkezik.

Menetrend a 2012-es nyári olimpia házigazdájának kiválasztásáig:

2003. május: felhívás a jelentkezésre.

2003. július 15.: a nemzeti olimpiai bizottságok megnevezik a pályázó várost.

2004. január 15.: a NOB-kérdőív visszaküldési ideje.

2004. január 15.-június: a NOB szakértői megvizsgálják a jelentkező városok válaszait.

2004. május-június: a NOB végrehajtó bizottsága a jelentkezők közül kijelöli a rendezésre legalkalmasabb városokat.

2004. június-november 15.: a kijelölt városok pályázatának beadási időpontja.

2004. november 15.: a NOB hivatalosan bejelenti, mely városok nyújtottak be pályázatot.

2004. november 15.-2005. január vége: a NOB értékeli a pályázatokat.

2005. február-március: a NOB-szemlebizottság látogatást tesz a pályázó városokban.

2005. május eleje: a szemlebizottság összeállítja jelentését.

2005. július: a NOB végrehajtó bizottsága bejelenti, mely városok pályázata alapján döntenek a helyszínről.

2005. július: a NOB teljes ülése titkos szavazással kijelöli a 2012-es, XXX. nyári olimpiai játékok színhelyét.

Fizetéskiegészítés

Hogy a piac még csak épülget a magyar sportban, arról tanúskodik a főszereplők, a sportolók jövedelme is. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert a legnagyobb klasszisoknak is akadnak anyagi gondjaik, a futballisták pedig – erről volt szó – a produkciójukhoz képest túlfizetettek. A világ sportelitjét alkotó gladiátorok ráadásul alapvetően nem a fizetésükből élnek, elsősorban egyéni szponzoraik jóvoltából lettek dúsgazdagok.

Michael Schumacher jövedelmének például csak a felét teszi ki a Ferraritól kapott alapfizetés, a Forma-1 szinte örökös bajnoka legalább ugyanannyit kap a Marlboro szponzori szerződése és a nevével fémjelzett 350-féle termék (sapkák, sálak, trikók, újabban még porszívók is) értékesítése jóvoltából. Így összesen 63 millió euróhoz jutott 2000-ben.

M. Schumacher jövedelme kiugróan magas, főként ahhoz képest, hogy az autósport nem különösebben jövedelmező sport Európában. A futball annál inkább, 2001 végén 44 játékos került föl a legjobban keresők százas listájára, összjövedelmük 250 millió euró volt. A legtöbbet (13 millió euró) az Arsenalban játszó holland Dennis Bergkamp kereste, akinek heti fizetése "csak" 65 ezer euró, ám ehhez jöttek még a televíziós reklámok és szponzorszerződések.

Különleges eset Anna Kurnyikováé, aki annak ellenére, hogy nincs a legjobb tíz között a ranglistán, évi 12,1 millió euróval a világ legjobban kereső teniszezőnője. Kurnyikova még egyetlen egy ATP- vagy Grand Slam-tornát sem nyert, viszont roppant csinos, ennek köszönhetően fejelhette meg – például az Adidasnak vagy a Berlei fehérneműgyártó cégnek köszönhetően – 1,8 milliós teniszkeresményét.

Magyarországon még nincs igazán hagyománya az egyéni támogatásoknak, noha egyre gyakoribb ez a megoldás itthon is. A sydneyi olimpia előtt a Mol Rt. jeleskedett leginkább a témában, nem sok szerencsével. Pártfogoltjai közül a kajakos Hegedűs-Fehérvári páros nem jutott ki a játékokra, Vereckei Ákos négyesben ugyan nyert, ám egyéniben nem tudta valóra váltani esélyeit, negyedik lett, öttusában Vörös Zsuzsa nem alkotott maradandót.

A kajakosokra esküdött a Tiszai Vegyi Kombinát Rt. is, a Sydneybe nagy esélyesként kiutazó s végül ezüstérmes női négyest támogatva, a lányok (Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet, Kőbán Rita) mindegyike körülbelül havi 200 ezer forinttal lett gazdagabb ezáltal. A Coca-Colát szerződése a MOB-hoz köti, ám néhány kimagasló klasszist egyénileg is segít, így az olimpiai bajnoki címet szerzett Pulai-Novák kenupárost, a szintén aranyérmes pólócsapatot és a tornász Csollány Szilvesztert, az ezüstérmes öttusázó Balogh Gábort, az úszó Güttler Károlyt, a vívó Mincza Ildikót és a párosban negyedik asztaliteniszezőt, Bátorfi Csillát.

A honi klasszisoknak minden fillér, amellyel kiegészíthetik jövedelmüket, segítség, ám jobban teszik, ha nem hasonlítják össze jövedelmüket a külföldi sztárokéval.

Öt karika és sok-sok millió

2002. február 27-én "az Országgyűlés 198 igen, 5 nem szavazattal és 1 tartózkodással elfogadta a XXX. olimpiai játékok és a XIV. paralimpiai játékok 2012-es budapesti megrendezésére vonatkozó pályázati szándék támogatásáról szóló határozatot. Egyben felkéri a kormányt, hogy az ötkarikás pályázathoz kapcsolódóan tegyen meg mindent a magyar sport átfogó fejlesztése érdekében". A hír második felében a lényeg, az "átfogó fejlesztés" ugyanis egyértelműen pénzt hoz(hat) a magyar sportnak. Még akkor is, ha egyelőre csak a tetemes költségeket taglalja mindenki a kandidálásról szólva.

Kétségtelen, az olimpia nem olcsó mulatság. 2000-ben, Sydneyben 3,3 milliárd ausztrál dollárba (1 ausztrál dollár akkor: 165 forint) került az infrastruktúra, tehát a különféle létesítmények és berendezések, a rendezés költségeire pedig 2,5 milliárdot szántak (összesen: 5,8 milliárd). 2002-ben a Salt Lake City-i téli olimpia költségei csaknem kétmilliárd amerikai dollárba kerültek (végül 56 milliós többlettel zárt a verseny), hozzávetőlegesen tizenkétszer többe, mint az ugyancsak az Egyesült Államokban 1980-ban megrendezett Lake Placid-i téli játékok (168 millió), de négy évvel ezelőtt Nagano (Japán) is csak 1,4 milliárdot áldozott az eseményre.

A költségek tehát hatalmasak. Az Olimpiai Pályázat Előkészítő Bizottság (OPEB) egy tavaly augusztusi kormánydöntés értelmében összesen 620 millió forintot kapott, az eddigi reklám 28,5 millió forintba került. Ugyanakkor a rendezéséért társadalmi összefogást hirdetett a magyar gazdasági szféra tizenkét vezető szereplője, egy-egy egyetemi tanár és országgyűlési képviselő, úgy látva, hogy az olimpia olyan gazdasági fejlődési lehetőség megteremtője, amely mind az uniós csatlakozás előtt álló ország, mind a közép-kelet-európai térség számára egyaránt gyarapodást ígér. "Az olimpia országépítő lehetőség mindannyiunknak, gyermekeink, unokáink, a következő nemzedék számára mindenképpen" – foglalták össze az álláspontjukat.

"Az olimpiarendezés kapcsán közvetlenül felmerülő költségek nagyságrendekkel kisebbek, mint amennyit, az egyébként is megvalósuló beruházásokat is beleszámítva, itt-ott mondanak" – nyilatkozta Deutsch Tamás, aki szerint a végösszeg három elemből áll majd öszsze: a szervezéssel kapcsolatos kiadásokból, azon beruházások igényeiből, amelyeket csak a játékok tesznek szükségessé, továbbá a tervezett, de az olimpia nélkül csak később megvalósuló létesítmények költségeiből. "Az olimpiától függetlenül is szükség van új metróvonalra, a villamos- és vasútvonalak, közutak fejlesztésére, Duna-hidak építésére, egy elővárosi vasút létrehozására, valamint a Ferihegyi repülőtér bővítésére" – állítja Tirts Tamás, a Fővárosi Közgyűlés turisztikai bizottságának elnöke.

Egyelőre annyi tény, hogy a világ öt legnagyobb és legjelentősebb gazdasági tanácsadó cége közül négy fantáziát lát a 2012-es budapesti nyári olimpiai játékok megrendezésében, így az Arthur Andersen, az Ernst and Young, a KPMG és a PricewaterhouseCoopers egyaránt benyújtotta nyílt közbeszerzési pályázatát az úgynevezett megvalósíthatósági tanulmányra. Végül a PricewaterhouseCoopers tervei nyertek, 396 millió forintért készítették el a dokumentumot. A tények kedvéért: a többi ajánlat ennél olcsóbb volt, az Arthur Andersen 350, az Ernst and Young 341, a KPMG pedig 275 millió forintot kért a munkáért.

Az opeb tagjai

Bajnai Gordon, a Wallis Befektetési Rt. vezérigazgatója, Berényi János, a Győr-Sopron-Ebenfurt Vasúttársaság elnök-vezérigazgatója, Csák János, a CAIB Tőkepiaci Rt. vezérigazgatója, Demján Sándor, a Vállalkozók Országos Szövetségének ügyvezető elnöke, Hernádi Zsolt, a Mol Rt. elnök-vezérigazgatója, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Patai Mihály, az Allianz Hungária Biztosító Rt. elnök-vezérigazgatója, Somody Imre, a Somody Kft. ügyvezető-tulajdonosa, Spéder Zoltán, az OTP Bank Rt. alelnöke, Sugár András, a Westel Rt. vezérigazgatója, Széles Gábor, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, Vereczkey Zoltán, a Volánbusz Rt. vezérigazgatója, valamint Tőkés Rudolf egyetemi tanár és Tölgyessy Péter, a Fidesz országgyűlési képviselője

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. július 1.) vegye figyelembe!