A költségvetési és monetáris szféra átalakulása
Az 1998-as évben, amikor a jobbközép koalíció átvette a kormányzást, néhány szállóige tudatosította a társadalomban az új politikai törekvéseket: például "több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás", vagy "a választási és a kormányprogram nem ugyanaz", valamint: "egész pályás letámadás". Ezek az idézetek a pénzügypolitika mottóiként is értelmezhetők. Nem érthetők azonban, ha kiindulásként nem tekintjük át a gazdasági rendszerváltás alapvető pénzügyi összefüggésrendszerét.
A rendszerváltás pénzügyi logikája
Közgazdasági szempontból a regionális és tágabb világpolitikai összefüggésekbe ágyazódó magyarországi rendszerváltás meghatározó eleme a külgazdasági orientációváltás volt. A kereskedelem vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a korábban elsősorban keletre (vagyis az úgynevezett szocialista országokba) irányuló exportot át kellett irányítani a fejlett világ piacaira. Az orientációváltás része volt az is, hogy külföldi (alapvetően amerikai, nyugat-európai és japán) befektetők megjelenhettek tulajdonosként a magyar gazdaságban, a termelő ágazatokban azonban ennek is a versenyképes exportkapacitások kiépítése volt az értelme. Az átmenet egyik alapvető közgazdasági jellemzője tehát az volt, hogy végrehajtásával a kelet-közép-európai országok beilleszkedtek az olcsó munkaerőt kínáló exportőr szerepébe. Ehhez el kellett fogadniuk, hogy termelésüket ne a belső piac felvevőképességéhez, hanem a mindenkori kiviteli lehetőségekhez igazítsák. Ennek a nemzetközi munkamegosztásbeli szerepnek a gazdaságpolitikai keretét a szabad külkereskedelem, a szigorú monetáris politika és a gyenge valuta kombinációja adta.
A külkereskedelem kiemelkedő gazdaságpolitikai jelentőségét mutatja az a folyamat, amelynek eredményeképpen az export és az import összege 1998-ban már meghaladta az éves bruttó hazai terméket (GDP), és azóta rendszeresen túlszárnyalja azt. A folyamat a rendszerváltás során az iparba és a szolgáltatószektorba jelentős összegeket invesztáló külföldi cégek megjelenésére vezethető vissza. A külföldi cégek 1989-ben kezdték meg térhódításukat, s a magyar piacon történő megjelenésük olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1998-ra a gazdaság húzóágazatának tekinthető feldolgozóiparban regisztrált összes jegyzett tőke százalékában 73 százalék fölé nőtt részarányuk. A szektorban megtermelt adózott nyereségtömegnek pedig mintegy 90 százalékát állították elő ugyanebben az évben. A külföldi tőkével működő vállalkozások térnyerése az ország kivitelében és így az országban megképződő bruttó hazai termék előállításában ilyenformán egyértelműen a rendszerváltás hozadéka.
A gazdaságban érzékelhető előretörésével párhuzamosan ugyanis e cégcsoport exportban betöltött szerepe is felerősödött. Míg 1988-ban még csak 6,5 százalékos, 1992-re már 30,4 százalékos arányt képviseltek a vállalatok a magyar kivitelben, s 1999-re részesedésük meghaladta a 74 százalékot. Még markánsabb megkülönböztető jegye a külföldi és a hazai tulajdonú társaságoknak az export részesedése az árbevételen belül. 1998-ban ez az arány a külföldi tőkével működő cégeknél meghaladta az 55 százalékot, míg a külföldi tőke nélkül működő cégekben 22 százalék alatt maradt.
A gazdaságpolitika orientációja
A gazdaság stabilitását biztosító külföldi tőkeberuházással létrejött cégek tehát részben a gazdaságpolitika exportorientációjának kialakulásáért is felelősek. Az exportorientáció kialakulásának gazdasági megalapozottsága azonban önmagában még elégtelen lett volna a gazdaságpolitikai irányítás megfelelő támogatásának hiányában. Az export jövedelemtermelő képessége és a folyó fizetési mérleg hiányának csökkentésében játszott szerepe mindenesetre meggyőző érv volt a gazdaságpolitikai döntéshozók számára ahhoz, hogy a külkereskedelmet kiemelt fontosságú területként kezeljék. A gazdaságirányítás exportorientációját bizonyító legmarkánsabb intézkedések a külföldi beruházással létesült vállalkozások számára nyújtott adókedvezmények, illetve az export gerincét adó vámszabad területeknek biztosított adómentesség voltak. Ezek az intézkedések, annak ellenére, hogy az adóbevételeket közvetlenül mérsékelték, eddig pártállástól függetlenül mindegyik hatalmon lévő gazdaságpolitikai vezetés számára érinthetetlenek voltak. (Az adómentesség megszüntetésének kérdése manapság az EU szempontjából fontos versenysemlegesség kérdéseként vetődik föl.) A gazdaságpolitika külgazdasági orientációjának eredményeként értékelhető egyfelől, hogy az export aránya a GDP-n belül az 1995-ös 37-ről 2000-re 62 százalékra nőtt, másfelől pedig, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya a bruttó hazai terméknek ma már kevesebb mint 4 százaléka, a mélypontnak tekinthető 1994-ben mért 9,4 százalékkal szemben.
A szigorú monetáris politikai irányelvek alkalmazását az Európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz (Economic and Monetary Union, EMU) kapcsolódó konvergenciafolyamat foglalja keretbe. A Maastrichti Szerződés konvergenciakritériumainak betartása egy nem EMU-tag ország szempontjából közgazdaságilag azzal indokolható, hogy ezáltal a majdani csatlakozásnak nagyobb lehet a hozadéka. Az EMU-ban ugyanis megszűnik a tagállamok lehetősége arra nézve, hogy az eredendően aszimmetrikus külső sokkokkal szemben nemzeti érdekeiket szem előtt tartva saját eszközeikkel (pl. kompetitív leértékelés) védekezzenek. Magyarország a konvergenciafolyamatba egy kis, a külső sokkokra import- és exportfüggősége miatt érzékeny országként lép be, amelyet a külgazdasági kapcsolatai egyre inkább a monetáris unióhoz kötnek, amennyiben exportjának mintegy 70-75 százaléka irányul az euróövezetbe. A magyar gazdaságpolitikai vezetés ebből a szempontból ideális helyzetben várhatja az EMU-csatlakozást, hiszen a gazdaság mérete kicsi az Unióéhoz képest, viszont már erőteljesen integrálódott hozzá, s emiatt a tranzakciós költségek és az árfolyamkockázat csökkenéséből adódó kézzelfogható előnyök nagy eséllyel meghaladhatják a szuverenitás elvesztéséből adódó, ma már többnyire elméletinek tekinthető hátrányokat.
Szigorú monetáris intézkedések
A maastrichti kritériumok betartásának gerincét egy, az inflációs várakozásokat csökkentő szigorú monetáris politika képezi. Nem véletlen, hogy a második és a harmadik maastrichti kritérium is közvetlenül éppen ennek a megalapozását célozza. Az inflációs kritérium ugyanis kiköti, hogy az inflációs ráta csak 1,5 százalékkal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú EU-ország átlagát, míg a harmadik kritérium a hosszú távú kamatlábak alakulását úgy szabályozza, hogy azok legfeljebb 2 százalékkal haladhatják meg a három legalacsonyabb inflációs értéket felmutató ország átlagát.
Érdemes kiemelni azonban azt is, hogy a maastrichti kritériumok teljesítésének törekvése mellett csaknem ugyanolyan súllyal szerepelt a mindenkori gazdaságpolitikai döntések homlokterében a magas reálhozamok biztosításának igénye. A jegybank képviselői ennek fontosságát mindig hangsúlyozták, feltehetően azért, mert gazdaságpolitikai prioritásként szerepelt az, hogy a megtakarításaikat magyar értékpapírokba, illetve reáleszközökbe helyező befektetők számára biztosítva legyen az inflációhoz mért reálmegtérülés. A szigorú monetáris politika további fontos céljának tekinthető a hitelesség megőrzése a gazdasági szereplők körében, amely csökkentheti az árfolyam-mozgásokra irányuló spekulációt.
A szigorú monetáris politika alkalmazásának azonban mégis a gazdaságpolitika közvetett céljai a legérdekesebbek. Több elemzés is felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar gazdaság versenyképességének megítélése szempontjából az egységnyi ipari termelésre jutó bérköltséggel számolt reálárfolyam-index tekinthető relevánsnak. Eszerint ha a reálbérek jobban nőnek a nemzetgazdaságban, mint az ipari termelékenység, akkor a magyar gazdaság nemzetközi versenyképessége romlik. Igaz, hogy az inflációs várakozások leszorításának, és így az infláció csökkentésének egyik következménye, hogy a reálbérek nőnek (mindent változatlannak tekintve). Az inflációs várakozások leszorításával ugyanakkor a jegybank célja az is, hogy a gazdasági szereplők béralkufolyamatát kordában tartsa, és ezzel megakadályozza egy ár-bér spirálhoz vezető folyamat kialakulását. Ha megnézzük azt, hogy az ipari termelékenység növekedése az 1990-től 1997-ig terjedő időszakban megközelítette a 64 százalékot – míg pl. Ausztriában ez az ütem a 11 százalékot sem érte el -, s emellett a reálbérek összesen 17 százalékkal csökkentek, akkor láthatjuk, hogy a rendszerváltást követően jelentősen javult az ország nemzetközi versenyképessége. Ezért közelebb járunk az igazsághoz, ha a jegybank szerepét a magyar gazdaság versenyképességének fenntartásában egy tartósan alacsony reálbér-növekedési ütem biztosításában határozzuk meg.
Az 1995 márciusáig eszközölt egyszeri nagy leértékelések, valamint az ugyanekkor bevezetett havi csúszó leértékelés és a 4,5 százalékos intervenciós sáv (ą2,25%) alkalmazása nem szorul különösebb magyarázatra egy olyan erősen exportorientált ország esetében, mint Magyarország. A forint árfolyamának ezekkel az eszközökkel történt mesterségesen alacsonyan tartása az export versenyképességének javítását szolgálta, és valahol – félúton – a kompetitív leértékelés és a lebegtetés között helyezkedett el. Igaz azonban, hogy ennek a rendszernek a megszűnése eleve borítékolható volt, hiszen alkalmazása ellentmond a negyedik maastrichti kritériumnak, amelynek alapelveit az európai árfolyam-mechanizmus (Exchange Rate Mechanism, ERM) fekteti le. Eszerint a csatlakozásra váró országok a belépést megelőző két évben nem értékelhetik le nemzeti valutájukat.
Liberális közjáték
A transznacionális érdekeltségeket favorizáló neoliberális gazdaságpolitika mindenütt, így Magyarországon is kitermelte a maga ellenzékét. Előbb 1990-ben, majd 1998-ban tudtak kormányra kerülni az alternatív utat kereső jobbközép erők, amelyeknek fő társadalmi bázisát az egyre öntudatosabb vállalkozói és a hivatalnokrétegek alkotják. A kilencvenes évek második felében a jobboldali pártok mindenütt lazítani igyekeztek a korábbi pénzügyi kereteken. A szigorú helyett lazább monetáris politikát akartak (vagyis alacsonyabb kamatokat, könnyebb hitelhez jutást), szükség esetén felpuhítható költségvetési korlátot (vagyis növekvő értékű fizetéseket és támogatásokat gazdasági visszaesés mellett is), és erősebb nemzeti valutát. Ez azonban ellentétes volt az uralkodó nemzetközi gyakorlattal, és nehéz lett volna megnyerni hozzá akár a nyugati kormányok és kormányközi szervezetek támogatását, akár a hazai termelés és szolgáltatások túlnyomó részét előállító nagyvállalati csoportok bizalmát. Lehetett viszont ezekre a törekvésekre utalva szavazatokat nyerni a választásokon, és lehetett a pénzügyi fegyelemhez való ragaszkodást hirdetve, csendes fordulatot végrehajtani a pénzügypolitikában. Az Orbán-kormány ezt az utat járta.
A Fidesz-MPP – összhangban leendő koalíciós partnereivel – az 1998-as választások előtt antiliberális gazdaságpolitikai platformon küzdött, ám ezt a kormányalakítás során nem érvényesítette. Ennek fő oka, hogy a választások második fordulóját kisebbfajta pénzügyi pánik követte. Ez a körülmény, és vélhetően a nemzetközi befektetői érdekcsoportok közvetlen ráhatása meggyőzte a döntéshozók szűkebb körét, hogy kormányzását csakis a nemzeti populizmus programjától elhatárolódva, az erős üzleti körökkel érdekszövetségben, azok képviselőivel együttműködve kezdheti meg. Ez a feladat könnyen megoldható volt, tekintettel a Fidesz-MPP liberális múltjára és 1998-ban még fennálló kapcsolatrendszerére. Ezekből merítve lehetett például meghívni a kormányba gazdasági miniszternek Chikán Attila professzort, aki az MKKE Rajk László Szakkollégiumában a Fidesz születésénél bábáskodott, és a 90-es évek elején a párt gazdaságpolitikájának alakításában is részt vett.
A pénzügyi tárca vezetésének kinevezése ugyanezt a taktikai szempontot tükrözte. Itt nem is csak az számított, hogy ki kapott kinevezést, hanem az is, hogy ki nem. Mindenekelőtt nem kapott (akkor még) sem pénzügy-, sem más miniszteri kinevezést Matolcsy György, aki pedig a választási program gazdaságpolitikai fejezetének szellemi atyja volt. (Megjegyzendő, hogy a hétszázalékos gazdasági növekedés gondolata nem tőle, hanem az Egyesült Államokból hazatelepült, és 1998-ban képviselőnek megválasztott Horváth János professzortól származott.) A Matolcsy-program a választók jelentős részének tetszett, a pénzügyi szektornak azonban nem. Ezt mindenekelőtt az MNB-ben a választások előtt készített "megvalósíthatósági tanulmány" mondta ki nyíltan.
A pénzpiaci elvárások felé egy lépést téve a kormányfő Urbán László pénzügyminiszteri jelölését lebegtette. A korábbi Fidesz-képviselő azonban a liberális "félfordulat" vonatkozásában túl őszintén nyilatkozott ("a választási program és a kormányprogram nem ugyanaz"), és a Postabank sorsát illetően sem értett egyet a miniszterelnökkel. Ennek következtében ő a politikai állás helyett inkább a Fidesz közelivé fazonírozott Postabank vezérigazgató-helyettesi posztját kapta. A technokratikus folytonosság érdekében ugyanakkor közigazgatási államtitkár lehetett a Pénzügyminisztériumban László Csaba, aki – az intézmény egyik legtehetségesebbnek mondott, elméletileg is felkészült fiatal vezetőjeként – maximálisan bírta a liberális körök és az üzleti világ bizalmát (ő 1995 óta helyettes államtitkárként dolgozott a minisztériumban).
A szövetség felbomlása
Az Orbán-kormány szövetsége a transznacionális gazdasági és liberális politikai erőkkel taktikai jellegű volt. Ebben a kezdeti időszakban ugyanakkor több olyan jelentős pénzügypolitikai lépés történt, amely elnyerte a liberálisok tetszését. Ilyen volt például a társadalombiztosítási alapok államosítása (az önkormányzatok állítólagos korruptsága miatt, noha a visszásságok a két alap közül csak az egészségbiztosításit jellemezték, ahol később, a Fidesz-irányítás alatt a régi visszásságokat másfélék váltották fel). Úgy tűnhetett, hogy az ellenzéknek nincs is oka vagy alapja gazdaságpolitikai kérdésekben bírálni és támadni a jobboldali koalíciót.
Egyezett a liberális elképzelésekkel az adó- és járulékreform meghirdetése is. Ennek célja az lett volna, hogy a növekedésnek indult gazdaság motorját még jobban felfűtse. A valóságban – mivel a növekedés fenntartása mellett az államháztartási hiány csökkentése is a gazdaságpolitika fontos célja volt – adó- és járulékcsökkentésre csak igen szűk tér nyílt. Azt a kevés lehetőséget az Orbán-kormány maradéktalanul kihasználta, például azzal, hogy az első adandó alkalommal egyszerűsítette az adótáblát, és 40 százalékra csökkentette a személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsát.
Miután a bizalmi válság fenyegetése elmúlt, és közben a Fidesz-bázis is erőteljesebben lépett fel az eredeti választási program megvalósításáért, Orbán Viktor fokozatosan felszámolta a kényszerűen vállalt liberális kiskoalíciót. Ennek nyitánya egy szimbolikus lépés volt, amikor 1999 elején a makrogazdasági elemzők körében vita alakult ki arról, hogy az egyensúlyvesztés jelei miatt szükség van-e valamiféle kiigazításra. Mivel pedig Mátyás László, a Gazdasági Minisztérium vezető közgazdásza a szóban forgó kérdésre nagy nyilvánosság előtt igennel válaszolt, a kormányfő a "renitens" szakember eltávolítására szólította fel miniszterét (Mátyás ezután a Közép-európai Egyetem, a CEU tanára lett). Nem sokkal később – lényegében ugyanennek a vitának a folyományaként – távozni kényszerült a Pénzügyminisztériumból László Csaba (egy kereskedelmi bankban kapott vezető állást), majd pedig nyugállományba vonult Thuma József helyettes államtitkár, aki egy alkalommal – szintén a sajtó nyilvánossága előtt – úgy fogalmazott, hogy "csúnya számok" jelentek meg a költségvetésben (ti. a növekvő hiány mutatói).
A pénzügyi fegyelem követelményeinek és a liberális ízlésnek megfelelt még, ahogy az Orbán-kormány kemény és következetes rendteremtést kezdeményezett a Postabankkal szemben. Az viszont már, ahogy a bank hiányának utólag megállapított mértéke – vagyis a konszolidációs finanszírozási igény – egyre csak nőtt, a szakmai berkekben visszatetszést keltett. Hasonlóképp az elfogadható mértéken való túlterjeszkedés egyértelmű jele volt az, hogy a Postabank válságát ürügyként felhasználva a kormány távozásra kényszerítette az állami pénzügyi felügyelet két vezetőjét. Az antiliberális "rekonstrukció" egyik legfontosabb mérföldköve Chikán Attila eltávolítása volt, amelyre az első kormányátalakítás alkalmával, 1999 végén került sor (Chikán nem sokkal később a BKÁE rektora lett). A másik, és a négy évet tekintve legjelentősebb mérföldkő Surányi György távozása volt 2001 márciusában.
Új kormány és régi elnök
A magyar jegybanktörvény kimondja az intézmény függetlenségét, és vezetőjének a parlamenti ciklusoktól elválasztott, azoknál hosszabb időtartamú hivatali ciklust biztosít. Mégsem mondható, hogy a független jegybankok vezetői teljes egészében függetleníteni tudnák magukat a politikai élet általánosabb változásaitól. 1994-ben Bod Péter Ákos, az 1991-ben – az új törvény betűjének megfelelően, hat évre – kinevezett elnök Horn Gyula miniszterelnök nyomására kényszerült idő előtt távozni hivatalából. Surányi György, aki 1995-ben, Bod lemondása után került a jegybank élére, kitöltötte ugyan hivatali idejét, mégis a személyére irányuló nyomás alapvetően befolyásolta az intézmény működését. Az eset megítéléséhez összehasonlításképpen felidézhetjük azt az elnökcserét, amelynek során Alan Greenspan, a washingtoni székhelyű Federal Researve Board elnöke 1987-ben hivatalába került.
Greenspan elődjét, Paul A. Volckert a demokrata Jimmy Carter elnök nevezte ki 1979-ben az amerikai központi jegybank, a Federal Reserve (Fed) elnökének a szokásos négyéves időtartamra. Volcker a Fed által meghatározott kamatláb sorozatos emelésével írta be magát a monetáris politika nagykönyvébe. Ő volt ugyanis az első jegybankelnök, aki a kamatlábat szándékosan tornászta fel rekordmagasságba (1985-ben elérte a 8,625 százalékot) az antiinflációs politika hatékonyabbá tétele és egy magas reálkamatlábszint elérése végett. Újszerű gyógymódja a mély recesszió formájában nagy reálgazdasági és társadalmi áldozatokat kívánt, de öszszességében eredményesnek bizonyult: a'70-es évek végét, '80-as évek elejét jellemző magas inflációs várakozásokat sikerült letörni, s a dollár is jelentősen megerősödött a devizapiacokon. Volcker nevéhez fűződik tehát a monetáris politika forradalmi megújítása, s lényegében az őt követő Greenspan is az ő módszereit finomította.
A magyarországi történettel összevetve találunk ugyan párhuzamot, de inkább a különbségek szembeszökők. A jegybankelnökre irányuló nyomásgyakorlás gépezete itthon is az újra kinevezés időpontját megelőzően indult be. Az okok láthatóan itt is, ott is politikaiak voltak, hiszen a magyar jegybank és elnökének működését akkorra már számos hazai és nemzetközi szakmai fórumon a legmagasabb szinten méltatták (lásd Surányi Györgynek "az év jegybankárává" választását a Euromoney c. folyóirat által). Hasonlóság a történetben, hogy az első, többé-kevésbé felindulásból történő lemondást (a mi esetünkben 2000. április) sem ott, sem itt nem fogadták el, hanem inkább megvárták a hivatali ciklus végét. Az amerikai és a magyar eset közötti hasonlóság még, hogy 1987-ben az Egyesült Államokban és 2001-ben Magyarországon egyaránt a valuta felértékelése lett az antiinflációs politika fő eszköze az elnökváltást követő időszakban. A több-kevesebb jelentőséggel bíró párhuzamoknak azonban itt vége is szakad. Az amerikai példában leírt nyomásgyakorlás legfőbb jellemzője, hogy az érintetteken kívül senki nem tudott róla, éppen azért, hogy ne sérüljön az ország pénzügyi helyzetére nézve meghatározó, független Fed hitele. Volckert – miután az elnöknek nem tetsző intézkedéseket is hozott – nem nyilvánosan hurcolták meg (mint tették Surányi Györggyel az MNB bécsi leánybankjának ürügyén), hanem a színfalak mögött intrikáltak ellene. Ezzel kényelmetlenné tették ugyan a jegybankelnök életét, de nem a nyilvánosság előtt, vagyis nem ásták alá ezzel a magatartással az intézmény tekintélyét ország-világ előtt.
Orbán Viktor miniszterelnök első dolga volt 1999 szeptemberében, hogy egy Fidesz-frakcióhétvégén a publikum elé tárja szándékát, miszerint megtagadja újabb alelnök kinevezését a jegybanki vezetésbe a CW Bank ügyeinek vizsgálatára létrejött parlamenti bizottság jelentésének elkészültéig. A bizalom teljes hiányának jelét követően nem sokat kellett várni Surányi írásbeli lemondására sem (2000. április). A miniszterelnök ugyan szintén írásban kérte Surányit hivatali idejének kitöltésére, de ezzel a közvélemény előtt jelezte azt is, hogy nem számít 2001. március 1-jét követően Surányi elnöklésére a jegybank élén. Igaz tehát, hogy Surányi volt az első magyar jegybankelnök (1991-től számítva), aki kitöltötte megbízatását. Azonban az ő esetében jelentkezett legeklatánsabban a felülről érkező politikai nyomásgyakorlás is, annak ellenére, hogy monetáris politikai törekvései lényegében egyeztek a gazdaságpolitikai vezetésével. Ez pedig sajnos a mostani jegybank szakmai hitelességére is kihat, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy elnökét milyen előzmények után nevezték ki.
Az 1987-es elnökváltás után James Baker egy olyan bankárt kapott Greenspan személyében, aki ugyanúgy az infláció leszorítását tekintette küldetésének, mint Volcker. (Olyannyira, hogy 1992-es vereségéért George Bush elnök Greenspan szigorú monetáris politikáját hibáztatta.) A jelek azt mutatják, hogy Járai Zsigmond is elődjéhez hasonlóan gondolkodik és cselekszik.
"Több mint kormányváltás"
Kétségkívül személyes okok (pró és kontra) is szerepet játszottak a váltásban, de ezek mögött látni kell a rendszerváltás és az átalakulás általánosabb tendenciáit és konfliktusait, amelyek elemzéséhez a politikai gazdaságtan ad kulcsot. Surányi György a rendszerváltó neoliberális irányzat egyik fő teoretikusa és gyakorlati gazdaságpolitikusa volt Magyarországon. A Fidesz-MPP az 1998-as választások után a "több mint kormányváltás" filozófiáját követve törekedett arra, hogy kilépjen a rendszerváltó, neoliberális pénzügyi logika keretei közül. Ennek a törekvésnek – amelyet a Fidesz vezette koalíción kívül a külső és belső szövetségesei is támogattak – szimbolikus megjelenítését adta a Surányi ellen folytatott kampány.
Surányi György jelképesen, de gyakorlati szempontból is akadálya lehetett a nemzeti populista program felé történő irányváltásnak – annak ellenére, hogy az első évet az új kormány és a régi elnök közötti szoros együttműködés jellemezte, és Surányi a későbbiekben is kooperativitást mutatott. 1998 augusztusában a gazdaságpolitikai "három tenor" (Surányi, Járai, Chikán) szakértelmet, nyugalmat és megbízhatóságot sugárzott; a trojka együttműködése nagy sikert aratott, amikor az "orosz válság" begyűrűzésének elhárítása volt a feladat. A későbbiekben is több jel mutatta, hogy a jegybankelnök és a kormány álláspontja nem áll távol egymástól. Amikor 2000 januárjában a jegybank három százalékpontos kamatcsökkentést hajtott végre, ezt sokan összefüggésbe hozták a nem sokkal korábban kinevezett új gazdasági miniszter, Matolcsy György fellépésével, holott a bank maga próbálta meg e lépéssel fékezni az országba áramló spekulatív tőkét. Fél évvel később Surányi maga kezdeményezte a forint lebegtetési sávjának kiszélesítését, ami – mivel felértékelődést vont volna maga után – egyezett a kormány törekvéseivel, de ennek megvalósítását az új jegybankelnök belépésével támogatta.
A hároméves tervimázs
Az amerikai és a magyar elnökváltási történetek között fontos különbség, hogy az 1987-es amerikai esetben nem a pénzügyminiszter ült át a jegybankelnöki székbe, hanem egy tekintélyes, gazdaságpolitikai tapasztalatokkal rendelkező közgazdász kapott kinevezést. A központi bankok függetlenségére ügyelő világban nem tekinthető normálisnak, hogy egy pénzügyminiszter "elfoglalja" a jegybankot. Orbán Viktor döntésének igazolására egyetlen példát lehetett hozni: Lengyelországét, ahol Leszek Balcerovicz hajtott végre a közelmúltban hasonló átszállást. A lengyel eset azonban mégsem teljesen ugyanaz, mint a magyar, hiszen Balcerovicz professzor egy nemzetközileg jól ismert személy, akinek neve az 1990-es stabilizációs és szerkezetváltási programja alapján fogalommá vált a nyugati világban is. Járai Zsigmond mögött hasonló gazdaságpolitikai tapasztalat nem állt.
Járai utódja a miniszteri bársonyszékben Varga Mihály, az addigi politikai államtitkár lett. Varga a magyar történelem egyik legfiatalabb pénzügyminisztereként léphetett új hivatalába.
Járai Zsigmond pénzügyminiszteri tevékenysége alapvetően az 1999-ben közzétett hároméves pénzügyi terven és annak megvalósulásán mérhető le. A hároméves terv meghirdetése azért bírt nagy jelentőséggel, mert a kormány első hat-nyolc hónapját a rögtönzések, hirtelen akciók jellemezték, ami alól nem volt kivétel az állami költségvetés sem. Annak igen nagy tételei változtak meg egyik napról a másikra taktikai jellegű politikai megfontolásokból. Az efféle arrogáns és improvizatív kormányzási stílus elhagyásának ígéretét hordozta, hogy a kormány deklarálni kívánta középtávú pénzügyi elképzeléseit.
Közhelyszámba megy ma már, hogy az Orbán-kormány hátat fordított 1998-as választási ígéretei egy jelentős részének, tudva, hogy azok a kampány céljait szolgálták, s nem is teljesíthetők. A pénzügypolitika szempontjából legalább ilyen jelentőségű, hogy az Orbán-kormány később ugyanígy hátat fordított saját, 1999 tavaszán elfogadott hároméves pénzügyi tervének. A terv még egyszer felmelegítette a választások előtt beharangozott adóreform gondolatát, de azt a pénzügyi apparátusnak már sem ereje, sem kedve nem volt megvédeni.
Tartalmát tekintve a hároméves terv az EMU-tagsághoz (Gazdasági és Monetáris Unió) szükséges fiskális és monetáris konvergencia úgynevezett maastrichti kritériumainak teljesítését ígérte a kormányzati ciklus végére. Ez nem jelent kevesebbet, mint teljesíteni mindazt, amire az eurót bevezető fejlett nyugati országok is csak hosszú évek gyötrelmes kiigazítási folyamata után képesek többé-kevésbé, vagyis a GDP 3 százalékánál alacsonyabb költségvetési hiányt, 60 százalékánál kisebb államadósságot, az eurózóna három legalacsonyabb inflációval rendelkező országának átlagánál alig magasabb inflációt és hasonlóan alacsony kamatokat. Mindezek mellett a forint árfolyamának az euróhoz való rögzítése is a csomag tartozéka volt. A Horn-kormány pénzügypolitikusai már 1996-97 táján arról beszéltek, hogy Magyarország 2000-re elérheti a maastrichti kritériumokat. Az Orbán-kormány ezt a túlzottan ambiciózus határidőt 2002-re tolta ki. Valójában azonban ez sem volt teljesíthető, mint ahogy az EU-csatlakozás 2002-es dátuma is illúziónak bizonyult.
Az Orbán-kormány pénzügypolitikája szerves részét képezte az általános kormányzati imázsoffenzívának. A kormány pénzügyi szakemberei tudták, mit kellett volna tenni ahhoz, hogy terveik teljesüljenek, ám a pártpolitikai igények nyomasztó súlya alatt a pénzügypolitika is hamar elvesztette karakterét, kiszámíthatatlanná, átláthatatlanná vált.
Az 1998-99-es időszak nagy sokkjai (az "orosz válság" és a balkáni háború) esetében a kormány nem tett mást, mint megpróbálta "belebeszélni a piacokba", hogy minket ezek a problémák nem érintenek, és különben is ez itt a világ egyik legdinamikusabb nemzetgazdasága (déja vu mindazoknak, akik már a hetvenes évek közepén, a nagy eladósodás kezdetén is figyelték a magyar gazdaságpolitikát). A hároméves tervezet szintén egyfajta közgazdasági ráolvasás útján próbálta elhitetni a szakmai közvéleménnyel, hogy az előttünk álló időszakban a töretlen, 5-6 százalékos átlagos GDP-növekedés magától értetődően bekövetkezik, a pénzromlás üteme pedig észrevehetően és folyamatosan csökkenni fog, közelebb segítve az országot az EMU feltételrendszeréhez. A tervben már nem volt szó évi 7 százalékos GDP-növekedésről, bár az előrejelzés még mindig magasabb értékekkel számolt, mint amit a szakértők többsége reálisnak tartott.
Összességében persze közelebb kerültünk a maastrichti kritériumokhoz a Fidesz-MPP vezette kormány négy éve alatt, de messze nem abban az ütemben, ahogy a kormány ígérte, és nem mindig azokkal az eszközökkel, amelyek a legcélszerűbbek lettek volna. A bruttó államadósság bruttó hazai termékhez viszonyított arányával ugyan régóta nincs gond: az 1998-as 61,2-ről 2001-re 55 százalékra csökkent, ezzel becsúszva a 60 százalékos kritériumnak tekintett érték alá. A csökkenés azonban 1995-ben indult be, és zöme 1997 előtt végbement, így ez a folyamat semmiképpen nem az Orbán-kabinet érdeme.
A hivatalos magyar adatok szerint az államháztartás hiányának a GDP-hez mért aránya az 1998-as 4,7-ről 2001-re 3,3 százalékra csökkent, a májusi előrejelzések szerint viszont az idén már 5 százalék körül alakul. (Az új pénzügyi kormányzat a költségvetés valós helyzetének ismeretében nem zárja ki a lényegesen magasabb hiányt sem.) Ha viszont az európai uniós kívánalmaknak megfelelően (ESA) integráljuk számításainkba a különféle állami feladatokat ellátó nagy szervezetek (MFB, ÁPV stb.) támogatására fordított összegeket is, akkor a költségvetési hiány 2001-ben 4,1 százaléka volt a GDP-nek, idén pedig már akár 7 százaléka is lehet. Várható, hogy uniós csatlakozásunkat megelőzően – esetleg még a 2002-es év végén – a jelenlegi statisztikai módszer megváltoztatása visszaüt majd egy magasabb GDP-arányos deficit képében. (Ezt a várakozást építettük be a táblázatunkba is.)
A három legalacsonyabb inflációs rátát felmutató ország átlagának 1,5 százalékkal növelt ütemétől is messze vagyunk még, hiszen ez jelenleg 3,4 százalék, és idén előreláthatólag csökken. A magyar infláció áprilisi év/év alapon számolt értéke 6,1 százalék, a jegybank által belőtt inflációs pálya pedig 2002 végére célozza az 5,5 százalék elérését. Végül, a kamatok tekintetében Magyarország már teljesíti a kritériumokat: a legalacsonyabb ország értékéből számított határérték a 7,5 százalékot közelíti, míg a magyar tízéves lejáratú állampapír kamata jelenleg 7,4 százalék. Világosan kell látni azonban, hogy a csúszó leértékelést követő forinterősödés és az inflációs várakozások csökkenése gyakorlatilag garantálta a hosszú távú kamatláb süllyedését.
Antiinflációs lépések sorozata
A növekedési előirányzathoz hasonlóan az Orbán-kormány az inflációt is PR (public relations) alapon próbálta meg kezelni, ami lényegében azt feltételezi, hogy az árszínvonal alapvetően a kormányzati imázs, a pénzügyi várakozások és a tömeghangulat összjátékának eredője. Az infláció PR-elmélete – ha lenne – arra a megfigyelésre épülhetne, miszerint az antiinflációs célkitűzéseket legalább olyan fontos deklarálni, mint teljesíteni. A deklaráció és a valóság közötti különbség az árszínvonal tekintetében már 2000 nyarán egyértelmű volt. Mint ahogy egy évvel korábban a költségvetésben mutatkoztak "csúnya számok", a hároméves terv meghirdetése után egy évvel az áralakulás erősen eltért a megcélzott iránytól.
Ezzel együtt nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy a kormány által 2000-re megadott, irreálisan alacsony inflációs célszámok nem teljesülnek, hanem az is, hogy a gazdaság pályája eltér attól, amit az 1999-ben kibocsátott hároméves pénzügyi terv előirányzott. Ha a tervek – és főleg a középtávúak – azért készülnének, hogy komolyan vegyék őket, a kormánynak a számottevő eltérés láttán kötelessége lett volna költekezését csökkenteni, a jegybankot kamatemelésre ösztönözni, visszafogni a lakás- és egyéb hitelezést, eltekinteni a minimál- és minden más bér jelentősebb emelésétől, valamint a sztrádaépítési tervektől is. Mindez nem történt meg – ami önmagában nem tekinthető hibának. A hároméves terv ugyanis a 2002-es EU-csatlakozással szinkronban, azaz 2004-ben végrehajtható EMU-csatlakozásról szólt, aminek aktualitása már 1999-ben is kérdéses volt. Ugyanakkor látni kell, hogy a pénzügyi lazaság politikai gyümölcseit a kormánypártok rövid távon be tudták takarítani, költségei azonban – a makroszintű pénzügyi mutatók középtávú romlása és az azok nyomában járó további kellemetlenségek formájában – csak a 2002-es választások utáni periódusban jelentkeznek majd.
Valószínűleg nem vádolható a kormány azzal, hogy tévedett volna a túl alacsony inflációs ütem tervezésével. Mivel a független szakértők 3-4 százalékkal magasabb, és nagyjából egybehangzó előrejelzései végül is beigazolódtak, inkább azt mondhatjuk, hogy tudatos "alátervezés történt", amennyiben a 2000. évi 6 százalékos kormányzati előrejelzésnek alapvetően két célközönsége volt. Egyrészt az Európai Unió, amely felé így a kormány demonstrálhatta (papíron) radikális antiinflációs elszántságát. Másrészt az alkalmazottak és a nyugdíjasok, akik az alátervezett inflációhoz méretezett fizetés- és nyugdíjemelést kaptak, kamatmentes hitelt nyújtva ezáltal az államnak. Miután kiderült, hogy a tényleges infláció a tervezettnél magasabb lesz, ismétlődő ígéretek hangzottak el arról, hogy az év vége felé meg fogják kapni azt a különbözetet, amely egy 6 százaléknál magasabb infláció esetén járna nekik. Ez meg is történt, ami azonban nem változtat a tényen, hogy az eltelt idő alatt a kormány tetszése szerint használhatta fel a tervezett és a tényleges infláció közötti különbségből adódó fizetés- és nyugdíjemelés forrásait.
Ugyanakkor a tervezettnél 3-4 százalékkal magasabb inflációs ráta eléréséhez (fenntartásához) is intézkedésekre volt szükség. Ezek 2000 folyamán főleg adminisztratív lépések voltak. Így például a kormány – a világpiaci trendeknek hátat fordítva – megakadályozta a földgáz árának szükséges mértékű emelését, aminek egyenes következménye lett, hogy tartósan veszteségessé vált a Mol gázüzletága. A villamos áram árának meghatározásánál a kormány szintén nem a gazdasági kényszereket tartotta szem előtt, hanem a szavazatszerzést.
Ágazatok veszteségei
Az Orbán-kormány adminisztratív intézkedései következtében több iparág is kénytelen volt nem várt veszteségeket elkönyvelni, amely bizonytalanná tette ezen ágazatok működési környezetét, és nagyban rontotta a gazdasági irányítás hitelét is. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ezek az ágazatok mind jelentős szereplői a Budapesti Értéktőzsdének, és ez még inkább ráérősített a külföldi közvélemény reakcióira teljes mértékben érzéketlen intézkedések kedvezőtlen hazai visszhangjára. A legnagyobb, már makrogazdasági méretet öltő veszteséget a Mol Rt. szenvedte el, amely 2000-ben 117, 2001-ben pedig már 120 milliárd forint veszteséget volt kénytelen elkönyvelni a gázárképletben megadott árképzéstől messze elmaradó, éves szinten 6 százalékos lakossági gázáremelés következtében. Ezt a gazdasági miniszter önálló rendeleti hatáskörben hajtatta végre, holott az indokolt gázáremelés mértéke legalább 30 százalék lett volna. A Mol ugyan még 2000 őszén bíróságon támadta meg a gazdasági minisztert jogtalannak vélt rendeletalkotó tevékenysége miatt, azonban a bíróság a tavalyi év végén megállapította, hogy sem a minisztert, sem a minisztériumot, sem az államot ért támadás nem helytálló.
Az áramszolgáltatók tavaly az első félévben 10,5 milliárd forint veszteséget könyvelhettek el amiatt, hogy a körükben jóváhagyott 6 százalékos áramáremeléssel szemben a gazdasági miniszter 2000 decemberében kihirdetett rendeletében 12 százalékos nagykereskedelmi áremelést tett lehetővé az MVM által továbbított áram árában. Ezt a részrehajló rendeletet a miniszter 2001. július elsejével részben ugyan korrigálta, de ez nem vont le az odáig elszenvedett veszteség mértékéből. Ehhez hozzátartozik még az MVM 47 milliárd forintos vesztesége is, amely részben azért lett ekkora, mert az áramtermelőktől vásárolt áram ára még ennél is jobban, 18 százalékkal emelkedett a szóban forgó rendelet szerint. Az MVM veszteségét egyébként az ÁPV Rt.-n keresztül a költségvetés rendezte és rendezi idén is. A gyógyszergyártók több körön keresztül húzódó tárgyalások után tudtak csak megegyezni az egészségügyi miniszterrel a támogatandó gyógyszerek köréről. Becslésünk szerint a nagy tőzsdei gyógyszercégek (Richter, Egis) eredményelmaradása, a támogatások körének szűkítése és a fél évvel megnyújtott tárgyalási periódus miatt 5-6 milliárd forintra tehető.
Mindez a hozzávetőleg 260 milliárd forintos összeg – az MVM veszteségétől eltekintve – első olvasatban egy önkényes nettó átcsoportosításnak is tekinthető a részvénnyel rendelkező állampolgárok vagyonából a részvénnyel nem rendelkező állampolgárok vagyonába. Ez egyrészt igaz, hiszen a különböző okokból előállt alacsonyabb értékesítési ár miatt a fentebb felsorolt vállalatoknál elmaradó fejlesztések, s így a hatékonyság csökkenésének árát a részvényesek fizetik meg alacsonyabb részvényárfolyamok alakjában. Más szempontból azonban csak egy látszólagos átcsoportosításról van szó. A világpiaci árhoz történő igazodás csak idő kérdése lehet a magyar áram- és gázpiacon is, hiszen az állampolgárok és a vállalatok befizetéseiből élő állami költségvetés nem képes örökké áthidalni az import és a belföldi ár közti különbözetet. A struktúraváltás, azaz a liberalizáció nehéz folyamat, de erre a politikai szándék hiánya miatt az elmúlt négy év alatt rendkívül gyenge kezdeményezések születtek. Az alacsonyabb fogyasztói árakat tulajdonképpen a költségvetésbe teljesített kötelezettségein keresztül mindenki megfizeti addig, amíg ezeket az árakat az állam saját hatáskörben ellenőrzi.
Ugyanezt lehet elmondani a többi hasonló esetről is. A kormány 2000 nyarán megakadályozta a jelentősebb gyógyszeráremelést, és hasonlóképp állt ki a gépesített polgárok védelmében is, szigorúan bírálva a nemzeti olajtársaság vezetését. A kormányzati dorgálások mellett azonban más eszközök is bevethetők lettek volna az infláció letörésére, mint például az érdekegyeztetés és az adóreform (áfacsökkentés) vagy a megfontoltabb támogatási politika. Ezekkel az Orbán-kormány nem élt, s mivel a ciklus vége előtt egy évvel az inflációs ráta még mindig a 10 százalékos szinten stagnált, a kabinet kétélű fegyverhez nyúlt – ez az árfolyam-politika.
Az árfolyam-politika bumerángja
A valutaárfolyam-politika, és konkrétan az árfolyamrögzítés a feltörekvő országokban azért vált a kilencvenes években alapvető fontosságú politikai kérdéssé, mert ezek az országok exportorientált növekedés és külfölditőke-bevonás útján tettek újabb és újabb kísérleteket a felzárkózásra. Ugyanakkor látni kell, hogy a globalizáció gazdaságpolitikát egységesítő tendenciái mellett sem alakult ki univerzális árfolyam-politikai recept. Sem a fix rögzítés, sem a szabad lebegtetés formájában nem tudjuk megjelölni a tértől és időtől függetlenül kívánatos és minden körülmények között célravezető árfolyamrendszert. Az árfolyamrezsim megválasztása mindig függvénye volt és maradt az aktuális kormányok törekvéseinek és a felhalmozási ciklus állásának. Ezt a következtetést támasztják alá az átalakuló ex-KGST-országok tapasztalatai is. Várhegyi Éva (2001-ben) némi meglepetéssel, de mindenképpen találóan mutat rá, hogy a kelet-közép-európai régió államai az átalakulás évtizedében a lehető legkülönbözőbb árfolyam rendszereket alkalmazták, és ezen országok független szakértői egytől egyig meg voltak elégedve a választott árfolyamrezsim működésével.
A magyar válságkezelés és átmenet két évtizedes történetében nem minden időszakban állapítható meg egyértelműen, hogy az árfolyam-politika milyen célokat szolgált. Néhány markáns periódus azonban megkülönböztethető a többitől. Így például az 1992-94-es időszakban az árfolyam-politika elsősorban az antiinflációs politika egyik eszközének számított, az ezt követő, 1995-2001-es időszakban viszont a fő feladata a hazai munkaerő nemzetközi versenyképességének megőrzése, és ezáltal a külföldi tőke vonzása és megtartása volt (közben pedig az inflációs várakozások fokozatos lehűtése).
A rezsimváltással felérő sávszélesítést 2001-ben a szakértők a megvalósítás technikája miatt elismerésben részesítették. A bejelentés valóban meglepetésként hatott, előzőleg nem alakult ki spekulációs nyomás, amely bármilyen értelemben kényszerhelyzetbe hozta volna a kormányt. A váltás időzítését a kormányfő nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező tanácsadójára, Lámfalussy Sándorra bízta. Rajtuk, valamint Járai Zsigmondon és Varga Mihályon kívül talán csak egy személy tudhatott előre a sávszélesítés bejelentésének időpontjáról.
A hivatalos és széles körben elfogadott megfogalmazás szerint a 2001 tavaszán végrehajtott fordulat lényege az árfolyamrezsim módosítása: a továbbra is fenntartott csúszó leértékelés mellett a lebegtetési sáv kiszélesítése 2,25 százalékról 15 százalékra (1993 óta ez volt az EMU-n belül használt sáv). A sávszélesítés azonban csak a technika: a lényeg a forint reálfelértékelése, nagyrészt ismét antiinflációs megfontolásból. Az elhatározás érthető: ha a kormány nem hajt végre fordulatot egy évvel a 2002-es parlamenti választások előtt, majdhogynem ugyanakkora inflációs rátával ér a politikai ciklus végére, mint amekkora annak elején jellemezte a nemzetgazdaságot – holott hároméves pénzügyi tervében már 2002-re ígérte a maastrichti konvergenciakritériumok elérését, és eszerint a 2002-es infláció valahol a 3-4 százalékos sávban mozoghatna.
Orbán Viktor a Bokros-csomag fölött aratott végső győzelemként jelentette be a forint – akkor már alig – csúszó árfolyamrendszerének megszüntetését 2001 szeptemberében. Kérdés persze, hogy amennyiben ez az intézkedés annyira kardinális jelentőségű a nemzeti pénzügypolitika megvalósításában, miért nem került rá sor hamarabb? Miért nem változtatott az árfolyamrendszeren, és miért nem rögzítette a forint külső értékét (akár egy jelentős felértékeléssel egybekötve) az Orbán-kormány már 1998-ban vagy 1999-ben? Ezt már csak azért is jogosan kérdezhetjük, mert tudvalevő, hogy a kisgazda koalíciós partnerek (és a MIÉP) ilyen jellegű lépéseket szorgalmaztak már az 1998-as választások előtt és a kormány megalakulása után is.
A válasz egyszerű. A kormány azért nem változtatott hamarabb – a havi leértékelési ütem tervezettnél gyorsabb csökkentésén túlmenően – az árfolyamrendszeren, mert retorikájával ellentétben létfontosságú volt számára a transznacionális befektetők jelenléte. Minden az árfolyamrendszert és a vele összefüggő pénzügy-politikai építményt megbolygató lépés a fizetési mérleg stabilitását és vele együtt a gazdaság dinamikáját veszélyeztette volna. Lengyelország intő példa lehetett, ott ugyanis az 1997-ben hatalomra került jobboldal nem a ciklus végén, hanem annak elején szüntette meg a csúszó rögzítést. Ezt az előrejelzéseknek megfelelően a zloty felértékelődése követte. Ennek következtében nőtt nagyra a kereskedelmi mérleg hiánya, ami aztán további pénzügyi és politikai feszültségekben csapódott le, és végső soron nagyban hozzájárult a jobboldali kormány bukásához. Kevesebb, mint egy évvel a 2002-es választások előtt a kormány már vállalhatta egy forintfelértékelés kockázatát, és nyolc hónappal a választások előtt már be lehetett jelenteni a csúszóárfolyam-rendszer megszüntetését is.
Az árfolyam-politika módosítása látszólag az EU-csatlakozás jegyében történt (mondván: az EMU-csatlakozáshoz rögzített valuta és 15 százalékos lebegtetési sáv kell), a valóságban azonban inkább közérzetjavító és importösztönző intézkedésként. A turistaszezon előtti felértékelés ajándék volt a külföldre készülő magyar polgároknak és többletköltség az itt nyaraló külföldieknek. A felértékelés ugyanakkor – költségvetési aktivitás nélküli – jövedelemátcsoportosítás is volt, mégpedig az exportőröktől az importőrök felé, miközben azonban a kormány nem gondoskodott arról, hogy a megnövekedett külföldi vásárlóerő produktív célokat szolgáljon.
Fel kell hívni a figyelmet arra a tényre is, hogy a lebegtetési sáv 30 százalékra nyitása és az árfolyam rögzítése megfelel ugyan az ERM aktuális szabályainak, de nem egyeztethető össze Maastricht szellemével. A paradoxon megértéséhez tudni kell, hogy amikor 1991-ben a Maastrichti Szerződést megkötötték, Nyugat-Európában még nem 30, hanem csak 4,5 százalékos volt az általánosan alkalmazott lebegtetési sáv, és ezen nem is szándékoztak változtatni. Ezt a szűk sávot kényszerből, az 1993-as nyári frankválság megoldásaként szélesítették ki. A lépésre átmenetileg volt szükség, amit az is mutat, hogy bár a későbbiekben nem állították helyre hivatalosan a 4,5 százalékos korlátokat, a széles sávokat az eurózóna valutái nem használták ki.
Az árfolyam-politikák szakértői egységesen vallják, hogy a csúszó leértékelés megszüntetése mindenképpen szükséges lett volna ahhoz, hogy a 10 százalék körül beragadt inflációs ráta annak felére, majd még lejjebb szorítható legyen. Nem mindegy azonban, hogy mikor (milyen világgazdasági háttérrel, milyen más gazdaságpolitikai lépésekkel egy időben) történik meg a váltás. A magyar példa értékelésénél például tekintetbe kell venni, hogy a kormány akkor határozta el magát a felértékelésre, amikor a minimálbér több mint 50 százalékos emelése éppen hatni kezdett. A minimálbér-emelés önmagában üdvözlendő lépés, ám a jelentős valutafelértékeléssel párosulva már komoly versenyhátrányt okoz a külföldi, illetőleg az exportban érdekelt hazai termelőknek. A transznacionális vállalatokra ugyan nem jellemző, hogy tömegesen minimálbéren foglalkoztatnák alkalmazottaikat, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy a minimálbér-emelés nyomást gyakoroljon az átlagos bérszínvonalra. Megint csak azt mondhatjuk: önmagában ez pozitív, és a minimálbér egyik kifejezett feladata. Ami veszélyekkel jár, az a különböző területeken végrehajtott fordulatok összehangolatlansága.
Az árfolyam-politika visszásságai között érdemes rámutatni arra is, hogy a monetáris politika döntésmechanizmusa – megfigyeléseink szerint – némileg átláthatatlanná vált a sávszélesítés, illetve az új jegybankelnök beiktatása óta. Formálisan ugyanis a következőképpen működik a rendszer: Amióta a jegybank monetáris tanácsa inflációs célfüggvényre alapozott monetáris politikát (inflation targeting) követ, kamatpolitikáját az általa kitűzött inflációs cél teljesítésének szolgálatába állítja. Ez annyit tesz, hogy az MNB olyan monetáris feltételrendszert (elsősorban kamatlábat és nominális árfolyamot) igyekszik fenntartani, ami mellett a legvalószínűbb, hogy az inflációs cél teljesül. A monetáris kondíciók meghatározásakor az MNB előretekintő szemléletet követ, de nem hagyja figyelmen kívül a megelőző időszak gazdasági mutatóit sem. A mutatók között a forint/euró árfolyam, a Brent nyersolajár, az euró/dollár keresztárfolyam, az importált infláció, a feldolgozóipari termelékenység alakulása, a bérkiáramlás és a fogyasztói kereslet növekedése szerepel kiemelt helyen, más szóval ezek befolyásolják a jegybank döntéseit.
Az eddigi tapasztalatok alapján azonban nem sikerült még teljes egészében kiismerni, mi mozgatja pontosan az új monetáris tanács döntéseit. Az idén januárban meglépett két kamatcsökkentés, különösen a második, fél százalékpontos, nehezebben tűnt számunkra megmagyarázhatónak ugyanazon érvek alapján, mint a korábbi lépések. Később viszont a februári újabb kamatcsökkentés már illeszkedett az előző lépések logikájához, s a májusi kamatemelés is elsősorban az infláció átmeneti megugrására volt válasz. Mivel a korábbiakkal szemben a döntést követő közleményben a jegybank többször jelezte, hogy a pénzpiaci folyamatok is hatással voltak döntésére, arra lehet következtetni, hogy főként az akkortájt erős forint és a jegybanki kamatlábtól messze elszakadó piaci hozamszint késztették a jegybankot a kamatok csökkentésére. A januári lépések a Surányi idejében folytatott óvatos jegybanki gyakorlathoz képest azt az érzést erősítették, hogy bizonyos feltételek esetén az MNB kész drasztikusan is lazítani a monetáris feltételeken. A jegybank politikai és gazdasági presztízsét őrző monetáris tanács így leginkább a forintárfolyam alakulására érzékeny, és a jelek szerint mindenáron el kívánja kerülni, hogy az árfolyamsáv szélén be kelljen avatkoznia. A túl erős forint, illetve az attól való félelem tehát adott esetben a kamatok csökkentésére késztetheti a jegybankot, még akkor is, ha az egyéb feltételek – külgazdasági egyensúly romlása, erősödő bérkiáramlás – ezt nem indokolnák. A piaci szereplők szempontjából ugyanakkor a jegybanknak ez a presztízsféltő magatartása oda vezethet, hogy a korábbiaknál kevésbé kiszámíthatóvá válhat a jegybank magatartása, mivel a forintárfolyam rövid távú ingadozásainak előrejelzése meghaladja a legtöbb befektető képességeit.
Következmények és tennivalók
A jegybankelnöki cserével és a csúszóárfolyam-rendszer megszüntetésével az Orbán-kormány nem a Bokros-csomag fölött aratott győzelmet, hanem a pénzügyi fegyelem és a Magyar Nemzeti Bank fölött. Surányit követően több elismert szakembernek kellett elhagynia a jegybankot. E változások során a magyar pénzügypolitika szakmai tekintélye megrendült – ennek korrekciója a kibontakozás fontos feltétele.
Mindezen kormányzati, jegybanki intézkedések közgazdasági következményei nem sokkszerűen jelentkeznek, hanem fokozatosan, a gazdasági élet különböző pontjain erodálják a nemzetgazdaság teljesítményét és teljesítőképességét.
Jól lemérhető mindez a transznacionális vállalatok viselkedésén, amelyek elbizonytalanodása már 1998-99 folyamán látható volt, és megmutatkozott az év végi profitkivonás növekedésében. A negatív jelenségek halmozódása azonban általános beruházási válsághoz vezethet. Nemcsak az fontos tehát, hogy az ország tőkevonzó képessége a 2002-es kormányváltás után helyreálljon, hanem a kormány gondoskodjon arról is, hogy a külföldről bevont tőke minél nagyobb hányada fejtsen ki a reálgazdaságot dinamizáló hatást. Számos korábbi intézkedés hatása és megoldása is a kormányváltás utáni időszakra esik.
Nagyon valószínű, hogy az Orbán-kormány 1998 és 2002 közötti konzervatív gazdaságpolitikája és általános költekezési vállalásai a későbbi években inflációs nyomásban jelentkeznek majd. Miközben a nyugati konjunktúra hullámán a legutóbbi öt évben sikeres rekonstrukciós növekedés zajlott, a kormány a rendelkezésére álló jövedelmeket a további gyors korszerűsítés finanszírozása helyett túlnyomórészt mezőgazdasági vállalkozások támogatására, a magánlakás-építések ösztönzésére és presztízsberuházásokra fordította. A növekvő költségvetési hiányt a Magyar Fejlesztési Bankba "rejtette el", ami szebbé teszi a pillanatnyi számadatokat, de nem mentesít a torzulások hosszabb távú hatásai alól. Mindezek következtében alapvető feladatként fogalmazható meg a törvényesség megszilárdítása és az állami pénzkezelés átláthatóságának nagyfokú javítása.
A következő években a közelmúltban adminisztratív eszközökkel és valutafelértékeléssel visszafogott infláció ismét növekedésnek indulhat, a gazdasági bővülés visszafogására kényszerítve az éppen hivatalban levő kormányt. (A folyamat előszele már az idén májusban érezhető volt, amikor is az inflációcsökkenés trendje megfordulni látszott, s a jegybank az év eleji sorozatos kamatcsökkentések után fél százalékkal emelni kényszerült az alapkamatot.)
Az elmúlt négy évben folytatott pénzügypolitikát minősíti az a beismerés is, hogy 2001 októberében Járai Zsigmond jegybankelnökként – a 2004-es várható EU-tagsághoz igazodva – korábbi tervével ellentétben már csak 2004-re tartotta lehetségesnek a maastrichti kritériumok teljesítését Magyarországon (ennek megfelelően 2006-2007-re ígérte az euró magyarországi bevezetését). Ugyanakkor azonban – bármilyen fontos cél is az infláció és a költségvetési hiány korlátok között tartása – azt mondhatjuk: nem feltétlenül szerencsés ismételten erőltetett ütemben napirendre tűzni a maastrichti kritériumok teljesítését. Ha az EU-tagság valóban csak karnyújtásnyi távolságra van, az ezzel járó dinamikának és támogatásnak elvileg elegendőnek kell lennie a belépés után egy ciklussal a kemény fiskális és monetáris kritériumok teljesítéséhez. Ha a várt dinamikát és támogatást a magyar gazdaság nem kapja meg az EU-tagságtól, akkor viszont a gazdaságpolitikának az euró bevezetésénél fontosabb teendői is lesznek az évtized második felében.
Magyarország és a maastrichti kritériumok (%)
Költségvetési hiány/GDP
Államadósság/GDP
Év végi infláció
Hosszú távú kamatláb
2001
2002*
2001
2002*
2001
2002*
2001
2002*
Magyarország
4,1
5,0
55,0
53,0
6,8
5,5
7,1
6,9
Maastrichti feltétel
3,0
60,0
3,0
2,9
7,1
7,1
*A 2002-es adatok várakozások.
Inflációs előrejelzés