Középmezőny – két tűz között

Életképesek-e a magyar tulajdonú középvállalatok?

Amikor a magyar gazdaság helyzetéről, jövőjéről, lehetőségeiről beszélünk, nemcsak a fejlett piacgazdaságok működéséhez kell viszonyítanunk, hanem számolnunk kell a szocializmus "örökségével" is. Úgy tűnhet föl – és ezt gyakran hangoztatják ma is -, hogy mindaz a vállalatvezetési, kereskedelmi tapasztalat, termelési mód, szakmai tudás, ami felhalmozódott a szocializmus évei alatt, ma a piacgazdaság körülményei között teljesen hasznavehetetlen. Ez azonban nem állítható kategorikusan. Igaz, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatok többsége olyan termékeket bocsátott ki, amelyek nem állták volna meg a helyüket a nyugati piacokon, a történelmi helyzet miatt a Szovjetunió volt a felvásárló. A termeléshez azonban a vállalatnak tőkés importra volt szüksége. Ehhez engedélyt egy-egy cég csak akkor kaphatott a szabályok szerint, ha tőkés exportra is termelt. Igaz, hogy a költséghatékonyság szigorú szabályai nem érvényesültek, mert az állam a szükségest is meghaladó mértékben támogatta az exportot, de egy minimálkövetelménynek akkor is teljesülnie kellett.

A privatizáció során a külföldi tulajdonosok felhasználták ezt az örökséget, vagyis nem feltétlenül cserélték le a gépsorokat, megőrizték a komoly szaktudással bíró munkaerőt. De a vállalati hatékonysághoz, mi több, a nyereségesség eléréséhez ez édeskevés volt. A privatizált állami vállalatok csak úgy tudták, tudták volna hatékonnyá tenni a termelésüket, ha tőkét invesztálnak, azaz modernizálnak. A General Electric (GE) vagy a Siemens a privatizációs költségekhez képest is hallatlanul nagy beruházást hajtott végre. A pótlólagos beruházások megtörténte vagy elmaradása nagyban függött az újonnan kialakult tulajdonosi struktúrától. A hazai magántulajdonba került középvállalatok többségénél tőkehiány miatt elmaradt a szükséges invesztíció. Gyakran még az amortizáció kompenzálására sem jutott, nemhogy rekonstrukcióra. Ennek pedig a tőkehiányon kívül az is oka, hogy az új tulajdonosok és a menedzsment nem jelentéktelen része a tulajdonváltást a saját életminőségének javítására, saját jólétére használta föl. Persze erre is van példa és ellenpélda is. A vasúti szerelvényeket gyártó, többségében dolgozói tulajdonba került Ganz Ansaldo vezetése állítja, hogy nemcsak az adósságállományt voltak képesek csökkenteni, de még fejlesztésre is költöttek. Termékeik egy részére pedig külföldi vevőket találtak.

A protestáns etika és a vállalati vagyon

Statisztikailag is igazolható állítás, hogy a magyar gazdaság 1990 utáni növekedése nagy részben a multinacionális vállalatok működésének eredménye, nem pedig a hazai középvállalatok érdeme. Ahhoz, hogy az arányok megváltozzanak, tehát hogy ez utóbbi vállalatcsoport gazdasági növekedésben való részvételét bővíteni lehessen – pontosabban, hogy e cégek tulajdonosai és a menedzsmentek képesek legyenek vállalatuk gyarapítására -, meg kell értenünk, hogy miért alakultak így az erőviszonyok. Miért állítható, hogy a magyar tulajdonban lévő középvállalatok vezetői és tulajdonosai nem a Max Weber-i protestáns etika szerint viselkednek? Vagyis mi motiválja a tulajdonosokat abban, hogy inkább feléljék a vállalatuk által megtermelt vagyont?

Ennek, a szubjektív tényezők mellett objektív oka az lehet, hogy a GE-hez, vagy más, akár kisebb méretű, de külföldi tulajdonban lévő vállalathoz képest a hazai középvállalatok nehezebben jutnak friss tőkéhez. Jószerivel csak a hazai "terepen" tudnának forrást szerezni, ám a bankok nem szívesen nyújtanak hitelt számukra, mivel nem tudnak megfelelő fedezetet felmutatni. A kutatónak számos más kérdés mellett arra is keresnie kell a választ, hogy milyen e két – szubjektív és objektív – motiváció együttes hatása. Változik-e a helyzet, ha a vizsgált hazai középvállalat többségében külföldi tulajdonba kerül? Hogyan befolyásolják egymást a különböző vállalatvezetési kultúrák, s változik-e ettől a cég piaci mozgástere? A domináns magyar tulajdonban lévő vállalatok sorsáért felelős-e a magyar állam? Kell-e, s ha igen, milyen szerepet kell vállalnia a mindenkori kormánynak e vállalatok sorsának alakulásában?

Privatizáció vagy "zöldmezős" alapítás

A hazai középvállalatok kétféleképpen jöttek létre. Az egyik csoportba azok tartoznak, amelyekhez tulajdonosaik az 1989-ben megkezdődött tömeges privatizáció során jutottak hozzá. A privatizáció több módszerrel zajlott, így a tulajdonszerzésnek is számos útja volt. Az ún. "előprivatizációban" (vagy a szakirodalomban elterjedt fogalom szerint a "kisprivatizációban") főként a kereskedelemben és más lakossági szolgáltatásokban működő korábbi nagyvállalatokat darabolták fel, majd adták el részben hazai vevőknek. A "munkavállalói résztulajdonosi programban" (az ún. MRP-ben) vagy az E-hitellel támogatott privatizációban az új tulajdonosok részben nagy árkedvezménnyel, részben pedig kedvezményes kölcsönökkel is segítve szerezhettek tulajdont. Hasonló – és még szélsőségesebben az ingyenes privatizáció irányába mutató – technika volt a "kistulajdonosi részvényvásárlási program" (KRP), amelyet 1993-94-ben a Boross-kormány kezdeményezett, majd a program gyorsan ki is múlt.

A másik út göröngyösebbnek tűnt, bár így is alakultak sikeres és ma is életképes cégek. A hazai középvállalatok jelentős részét tulajdonosaik újonnan hozták létre, tehát nem a privatizációból szerzett vagyon bázisán. Az így létrejött cégek zöme sem volt azonban előzmények nélküli. Korábbi kisvállalkozások, családi vagyonok mozgósítása és a fokozatosan "ócskavassá" váló állami vállalatok olcsón megszerezhető gépei, épületei jelentették az új tulajdonosok induló tőkéjét.

A középvállalatok fejlődése szempontjából a fő kérdés az, hogy a kétfajta vállalatszületési út létrehozott-e egymástól nagyon különböző módon fejlődő vállalattípusokat? A kutatás egyik résztvevője, Laki Mihály a hazai tulajdonú vállalkozásoknál készített interjúi alapján fogalmazta meg azt a hipotézist, hogy a privatizációból született, illetve a majdnem újonnan létrehozott középvállalatok igen eltérő fejlődési utat jártak be, mert indulófeltételeik erre determinálták azokat. A feltevések szerint a privatizáció révén keletkezett hazai középvállalatok könynyebben jutottak külső pénzforrásokhoz – elsősorban bankhitelhez -, mert a rendelkezésükre álló vagyon, bármilyen kis értékkel is bírt, fedezetül szolgált a hitelfelvételekhez. A kedvezményes hitelkonstrukciók is a vállalatok eladósodását ösztönözték. Bármennyire is kedvezményesek voltak ugyanis a tulajdonosok által megszerezhető hitelek, azok törlesztéséhez a középvállalatok jövedelmezősége elégtelennek bizonyult. Így a mindinkább eladósodó cégek előbb-utóbb csődbe jutottak.

Az újonnan létesített középvállalatok nehezen jutottak friss pénzhez. Emiatt óvatosabban is terjeszkedtek és költekeztek, inkább érvényes volt ezekre, hogy "addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér". A hazai középvállalatok csoportjának 1990-es évekbeli fejlődéséről ad összefoglalást az alábbi táblázat.

Az 1. táblázatból látható, hogy a középvállalatok száma 1992 és 2000 között jelentősen, 2,12-szeresre növekedett. Ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarországon a gazdasági rendszerváltás kiteljesedése óta a társas és az egyéni vállalkozások száma évente 1 millió körül mozgott, láthatjuk, hogy a közepes méretű vállalatok számaránya az évtized eleji 3-4 százalékról 2000-ig kb. 8-ra emelkedett. A kettős könyvvitelre kötelezett – tehát a nagyobb vállalkozásokat magában foglaló – vállalatcsoporton belül azonban a középvállalatok aránya az időszak egészében 6-6,5 százalék között maradt. A középvállalatok számarányának látszólagos változatlansága mögött viharos szerkezeti átalakulások zajlottak. Számos középvállalat átalakult, megszűnt, és közülük néhányan "kinőttek" a középvállalati csoportból, nagyvállalatok lettek. Ugyanakkor minden évben új vállalatok is alakultak. Az "új" középvállalatok az esetek többségében nem a semmiből teremtek elő, hanem az előző évben megszüntetett vállalatok helyén – általában azok tulajdonosai által, azok vagyonából és szakembergárdájával – jöttek létre.

A középvállalati "hálók"

A gazdasági átalakulás első éveiben több – főként külföldi – elemző jutott arra a következtetésre, hogy a magyar privatizáció nem más, mint az állami tulajdonú vállalatok és bankok bonyolult kereszttulajdonlási hálózatainak kialakulása, a tényleges tulajdonosváltások nélkül. Ezt a véleményt a legmarkánsabban David Stark amerikai szociológus fogalmazta meg "Recombinant Property in East European Capitalism" című cikkében [American Journal of Sociology, 1996, 101 (4), 993-1027. oldal]. Az állítást azonban nem lehetett bizonyítani, azóta számos hazai tanulmány megcáfolta. A nagyvállalatok között, valamint a kisvállalkozásokban erős tulajdonosi koncentráció mellett valódi magántulajdonú cégek váltak dominánssá. Ahol azonban a bonyolult tulajdonosi hálózatok valóban kialakultak – bár ezeket nem állami, hanem magántulajdonosok hozták létre -, az éppen a középvállalati szektor volt.

Az első táblázat adataiból az is kiolvasható, hogy a hazai középvállalati szektor gazdasági kapacitásai – az ezekben a vállalatokban foglalkoztatottak száma, valamint az összes eszközállomány – és gazdasági teljesítményei folyó áron jelentős mértékben nőttek az 1990-es évtizedben. A vállalatok összes eszközállománya 5,1-szeresére, a foglalkoztatottak száma pedig 1,3-szeresére emelkedett 1992 és 2000 között. A vállalatok összes árbevételének növekedése 8,7-szeres, exportjuk növekedése 11,1-szeres, a középvállalati szektor által termelt bruttó hazai termék (GDP, azaz a vállalatok összesített hozzáadott értéke) pedig 5,8-szeres emelkedést mutatott. Ha tekintetbe vesszük azonban, hogy az árak – a GDP implicit árindexben vagy másik nevén a GDP-deflátorban mérve – 3,5-szeresükre emelkedtek 1992 és 2000 között, akkor a középvállalati szektor bővülése már sokkal szerényebbnek mutatkozik. A növekedési ütemek az összes vállalatra és az egy vállalatra jutó átlagban reálértékben – tehát az árnövekedéstől megtisztítottan – a következőképpen alakultak:

A 2. táblázat adatai mutatják, hogy a középvállalatok összes eszközállománya és foglalkoztatottjainak száma, valamint gazdasági eredményei változatlan árakon mérve csak mérsékelten emelkedtek. Az egy vállalatra jutó eszközök, illetve létszám pedig nemhogy nőtt volna, de lényegesen csökkent a vizsgált időszakban. Mint ahogyan visszaesett az egy középvállalat által előállított hozzáadott érték is. Ha tekintetbe vesszük, hogy a vizsgált mutatók szempontjából a gazdaságban működő összes vállalat csoportja (a kettős könyvvitelt vezetők összessége) nagyobb ütemben bővült, akkor megállapíthatjuk, hogy a középvállalati szektor részaránya a magyar gazdaság teljesítményeiből zsugorodott az elmúlt évtizedben. Ezt a tényt még inkább alátámasztja a középvállalati szektor jövedelmezőségének, tehát a tevékenységeiből származó összes nyereségnek (veszteségnek) az alakulása. Bár a szektor egészében a deficit mértéke kissé csökkent, a középvállalatok még 2000-ben is összességükben veszteségesek voltak, amikor a nemzetgazdaság vállalati szektora már nyereséggel zárta az évet.

A középvállalatok viszonylag gyenge teljesítményeire és azok lehetséges okaira világít rá a 3. táblázat.

A táblázat első sorának adatai szerint a középvállalatok átlagos jövedelmezősége a vizsgált időszak egészében negatív volt. A vállalati jövedelmezőség 1998-ig folyamatosan romlott, majd ezt követően – a gazdasági növekedés élénkülésével párhuzamosan – a jövedelmezőség kissé javult. Ez azonban csupán annyit jelentett, hogy a középvállalatok átlagos veszteségei mérséklődtek, de többségük továbbra sem vált nyereségessé.

A veszteséges működés oka és egyben következménye is volt a középvállalatok piaci részesedésének visszaszorulása. Ez a folyamat jól nyomon követhető a 3. táblázat harmadik sorában. A közepes cégek viszonylag alacsony részaránya az értékesítésből az 1990-es évek közepéig tartó stagnálás után az évtized végére tovább csökkent. A közepes méretű hazai vállalkozások túlnyomó többsége a belföldi piacra termelt. Itt azonban egyre erősebb versennyel – főként importversennyel, valamint a Magyarországon megtelepedett nagy külföldi cégek konkurenciájával – találták magukat szembe. A piacvesztés pedig maga után vonta a deficit növekedését. A nyereség hiánya akadályozta a vállalatokat a további bővülésben, a piacteremtő beruházások megvalósításában, így a közepes cégek piaci részaránya szükségképpen tovább mérséklődött.

A piaci arányok változásával szoros kapcsolatot mutatott a közepes méretű cégek exportképessége is. Míg a magyar gazdaság "motorjaként" számon tartott külföldi tulajdonú vállalatok exportja a nettó árbevételük 30-35 százalékát is elérte – és a legnagyobb cégek termelésének 60-70 százaléka került külföldi piacokra -, a közepes vállalatok exporthányada 10-14 százalék körül ingadozott. Ez a vállalatcsoport tehát nagymértékben függött a belföldi piactól, és annak bővüléséből is csak szerény arányban részesedett.

A középvállalatok piacproblémájával szorosan összefüggött, és azt tovább súlyosbította a cégek többségének labilis pénzügyi helyzete. A vállalatok fizetőképessége – miként az a táblázatból is látható – általában alacsony volt. Ebből vagy a megállíthatatlan eladósodás, vagy a nagyon óvatos működés és terjeszkedés, tehát a "helybenjárás" következett. Ugyancsak a középvállalatok pénzügyi bizonytalanságát jelzi, hogy rövid lejáratú tartozásaik többszörösen meghaladták hosszú lejáratú – és tipikusan fejlesztési célú – eladósodásukat. A 3. táblázat adatai szerint a rövid és a hosszú lejáratú adósságállomány aránya valamelyest javult ugyan, de az elmúlt évtized végén is rendkívül magas maradt. Ez a tény is alátámasztja azt a korábbi megállapítást, hogy a középvállalatok fejlődését leginkább a pénzügyi labilitásuk akadályozta.

Nem lenne reális a középvállalatokról festett kép, ha nem tennénk említést a viszonylag kis számú sikeres cégről. Ezek többsége nem privatizációból, hanem majdnem újonnan született, és tulajdonosaik vállalkozói képességeit, puritanizmusát dicséri. Vagy pedig a tulajdonosok szociális kapcsolati hálóit és azok sikeres működtetését. A sikeres belföldi piaci jelenlét útja ugyanis több vállalat számára az állami megrendelések megszerzése volt. Ezt a tendenciát az 1998-2002 közötti gazdaságpolitika felerősítette. Több hazai vállalkozó ismerte fel, hogy a fáradságos piaci verseny helyett sokkal könnyebb és nagyobb sikerekkel kecsegtet az "államba kapaszkodás".

A középvállalatok megszűnésének több oka is lehetett. Megszűnhettek azért, mert nem voltak képesek talpon maradni a piaci versenyben és a pénzügyi szorítások közepette. Megszűnhettek úgy is, hogy a tulajdonosaik kivonták belőlük a vagyont és azt máshová csoportosították át. Végül egy középvállalat eltűnhetett a piacról azért is, mert egy nagyobb cég felvásárolta. Ez a sors általában a sikeres középvállalatoknak jutott. Tipikus esetnek tekinthető, hogy a piacon erős pozíciókat szerzett és keresett termékeket gyártó cégek után előbb-utóbb érdeklődni kezdtek a nagy külföldi cégek. Az érdeklődésből pedig felvásárlás lett.

Miként egy dunántúli középvállalkozó egy interjúban megfogalmazta: "A középvállalat a legéletképtelenebb vállalkozási forma. Már nem elég kicsi ahhoz, hogy bevételei a tulajdonosok személyes fogyasztását szolgálják. Viszont nem is elég nagy ahhoz, hogy ésszerű és elviselhető feltételekkel jusson fejlesztési forrásokhoz. Ezért néhány év után fel kell számolni és vagyonát új vállalkozásba érdemes átvinni." A középvállalatokban tehát a vagyonfelélésnek nem a tradicionális formáját figyelhetjük meg, amikor a vállalat tulajdonosa saját luxusfogyasztására költi a nyereséget, ahelyett, hogy visszaforgatná a cégébe. A közepes méretű vállalatok azzal vesztegetik el a vagyonukat, hogy rövid távra rendezkednek be, és így általában nem is akarnak, meg nem is képesek nagyobb fejlesztési döntéseket hozni.