A március 15-ei ünnepségek a pártok és szimpatizánsaik éles szembenállását sugallták. Nemzeti ünnep a választási kampány eszközeként? Nincs mit csodálkozni rajta, megesett már korábban is. Legfeljebb ki-ki vérmérséklete, ízlése szerint minősítheti a történteket. Az idén különösen nagy a tét – hallik minden oldalról. A politikai elitet illetően bizonyára. Karrierek folytatódhatnak és fejeződhetnek be. Nem volt ez másként az eddigi szabad választásokat követően sem. A voksoló polgár szomorkodik vagy örül, de aligha éli meg tragédiaként az eredményt. Ha elfogultságtól mentesen – már amennyire ez lehetséges – szemléljük az elmúlt három ciklust, gyalázni egyiket sincs okunk, bírálni persze igen. Az Antall-Boross kormány demokratikus fordulatot "vezényelt le", jogalkotással segítette a piacgazdaság kialakítását. Megteremtette a szükséges intézményeket, a szabadság feltételeit. Mindezt kevéssé honorálta 1994-ben a sokkal többet – mindenekelőtt anyagi jólétet – remélő társadalom. A válságba jutott gazdaságot nem sikerült, nem sikerülhetett négy év alatt talpra állítania. Talán azért "bűnhődött", mert nem szállt szembe az illúziókkal. (Bár Antall József "kamikazekormány" meghatározása világos üzenet volt.) A Horn-győzelem is túlzott várakozásokat keltett. Létbiztonság, megfizethető árak, szociális vívmányok és így tovább. Kikerülhetetlen leckéje pedig a stabilitás elérése volt minden áron. Megszenvedte a népesség többsége. Ez volt a fizetségünk az összeomlás elkerüléséért. Hozadéka pedig a megalapozott gazdasági növekedés lehetősége. A következő választások megnyeréséhez ennyi kevésnek bizonyult. (Beigazolódott Horn Gyula sejtése: "együtt visszük el a balhét".) Orbán Viktor csapatára maradt a fejlődés dinamizmusának serkentése, a GDP növelése – a külső és belső egyensúly megtartása mellett. Teljesítményét megítéljük hamarosan.
Különösebb törés, fatális hiba, jóvátehetetlen mulasztás egyik kormányzatot sem terheli. Hosszabb elemzés tárgya lehetne, hogy akkor miért is alakultak ki merev politikai frontvonalak, mi táplálja az indulatokat, olykor az engesztelhetetlen gyűlöletet. Csak remélni lehet, hogy az ország nem annyira és főként nem oly végletesen megosztott, mint ahogy a közbeszéd mutatja. A következő évek tétje ugyanis valóban nagy, függetlenül a voksolás kimenetelétől. A feladat egyetlen fogalomhoz, az uniós csatlakozáshoz kapcsolható. "Már bent vagyunk az előszobában, sőt..." – szokták hangoztatni, de azért a bebocsátásra várás nem azonos a teljes jogú tagsággal. Az előjelek kedvezőek, sorra kapjuk a dicséreteket (olykor a bírálatokat). A tárgyalások jól haladnak, azonban tudnunk kell, hogy a könnyebb fejezeteket hagytuk magunk mögött. Következnek az egyezkedések a pénzről, a támogatások milyenségéről és mértékéről. Menet közben változott az Unió is – részben a világ, részben saját belső problémáira reagálva. Elkönyvelhetjük, hogy törvénykezésünk, bankrendszerünk, a hatalmi ágak különválasztása és működése inkább többé mint kevésbé EU-konform. És ha a GDP-t, az ipart, a mezőgazdaságot, a szolgáltatást, az egészségügyet, a szociális hálót, a béreket hasonlítjuk össze?
Az ipar mélypontjáról fölemelkedve, húzóágazattá vált, szerkezete korszerű, bár az utóbbi hónapokban – főként külső okok miatt – lendülete kissé lanyhult. Mozgatója jórészt a külföldi tőkebeáramlás, a multik által meghonosított technológia. A befektetőket a kvalifikált és olcsó munkaerő, az elfogadható infrastruktúra és a kedvezmények csábították. (Az utóbbiakat rendre nehezményezik a hazai vállalkozók, nemkülönben az Unió képviselői is.) Vonzerőnket meg tudjuk-e őrizni? Óriási a tülekedés a régión belül és azon kívül is a tőkéért. Ma már az igényeltnél kevesebb a speciálisan képzett szakemberünk. Az alulfizetettség sem tartható fenn a végtelenségig. Ráadásul a külföldi társaságok többsége "szigetként" működik, ilyen-olyan indokkal – minőség, pontosság, ár – kevéssé foglalkoztat magyar beszállítókat. (Nem mellékesen, így nagyobb a mozgásszabadságuk, könnyebben települhetnek át a nagyobb haszonnal kecsegtető országokba.) Lehetünk-e úgy versenyképesek, hogy a megmérettetésből kiszorulnak, vagy legalábbis hátránnyal vesznek benne részt a magyar vállalkozások? A felzárkózást szolgáló állami támogatások elegendőek-e az egyenrangú partnerség eléréséhez? Egyáltalán lehet-e, kell-e optimalizálni a külföldi és a hazai tulajdonosi arányt? Meddig mehet el az állam, netán a fogyasztó a magyar cégek, termékek preferálásában? Hol a határ az indokolt iparvédelem és a protekcionizmus között?
A mezőgazdaság átalakítása, a vidék jövője az Unióban is neuralgikus kérdés. Ütköznek a nemzeti érdekek, ideje lenne pontosabban meghatározni a miénket, elfogadtatni, egyeztetni az érdekeltekkel, majd következetesen képviselni az EU-tárgyalásokon. Milyen legyen a birtokrendszer, az agrárium mely termékei lehetnek piacképesek? (Ne feledjük, a mezőgazdaság külkereskedelmi mérlege még mindig pozitív!) Több mint egymillió embernek egyetlen vagy kiegészítő megélhetési forrása a földművelés, az állattartás. Ellentmondás feszül a kívánatos birtoknagyság, termelési mód és a falvak népességmegtartó szerepe között. Az Unióban sincs mindenütt alkalmazható recept. Lehetséges megoldás az iparosítás, a vidéki turizmus fejlesztése, a direkt támogatás, a termőföld parlagon hagyása – valamiféle ellentételezéssel –, a visszaerdősítés... Mindegyik mérlegelendő, de dönteni kell, hogy melyik valósítható meg.
A szakemberek úgy vélik, hogy a reálgazdaság mind kevésbé függ a kormányzati akarattól. Áttételesen persze befolyásolják a törvények, az adózási szabályok, a támogatások. Kiszámítható belőlük a központi szándék, ami százszázalékosan sohasem érvényesül. Az elosztási rendszer szorosabban kötődik az államhoz. Átfogó reformja mindmáig késik. Felsorolni is sok: egészségügy, szociális juttatások, oktatás, tudomány, kultúra... A büdzsé kiporciózása a kormány, a parlament dolga. Hozzáértők vitáznak a kívánatos arányokon, az viszont bizonyos, hogy a hazai százalékok reálértékben meg sem közelítik az EU-belieket.
Hevenyészett leltárnak sem tekinthető a felsorolás. Csupán azt kívánja érzékeltetni, hogy a feladatok nem pártfüggőek. A győztesekre és vesztesekre voksolók egyaránt részesülnek belőlük.