Úthenger általi halálra ítélt lemezek
Az elmúlt évtizedben gyökeresen megváltozott a hanghordozópiac szerkezete. 1991-ben a kazetták vezettek 85 százalékos részesedéssel, 2000-ben már csak 45 százalékon álltak. A hagyományos (analóg) lemezek 1994 után szinte teljesen eltűntek, a CD-k viszont 1991 és 2000 között 8,5 százalékról 51 százalékra jöttek fel. Magyarországon – csakúgy, mint a többi volt szocialista országban – a kilencvenes évek közepére a korábbi 60-ról 34,6 százalékra csökkent a hazai előadók által készített hanghordozók részesedése, ám 2000-ben már minden száz eladott lemezből 45 hazai előadóé volt; értékben a drágább külföldiek 58/42 arányban vezettek. (Európában – kivéve az olaszokat, a görögöket, a franciákat – a kiadványoknak csupán 25-35 százalékát készítik hazai művészek.)
A piacvezető "ötök" és a robotgyár
Magyarországon 2000-ben 872 ezer klasszikus hanghordozót értékesítettek, ez volt a teljes forgalom 12 százaléka. Az iparág tavaly – november végéig – 4,5 milliárd forintos bevételt könyvelt el, amiből 280 milliót (6 százalékot) hoztak a komolyzenei kiadványok. A kiemelkedő karácsonyi értékesítéssel a klasszikus hanghordozók részesedése felmehetett akár 10 százalékra is, amivel előkelő helyet foglalunk el a nemzetközi listán: a gazdag kulturális múltra visszatekintő Olaszországban és Spanyolországban csupán 5 százalék körüli a komolyzenei kiadványok forgalmi, értékbeli részesedése (Franciaországban 8, Németországban 11, Amerikában 2 százalék alatt van).
A hazai hanghordozópiacon – ahogyan a világon mindenütt – öt multinacionális nagyvállalat, az úgynevezett majorök (BMG, EMI, Sony, Universal, Warner) és néhány kisebb kiadó osztozik. A majoröké az összforgalom 60,47 százaléka.
Hazánkban 1997 óta az Universal Music Kft. a piacvezető. Jogelődjét Magyar PolyGram Kft. néven az angol PolyGram International és a Harmony cég alapította 1993-ban. 1999-ben a holland Universal Holding százszázalékos tulajdonába került a PolyGram, azóta Universal néven tevékenykedik. A cég Magyarországon nemcsak lemezeket ad ki, hanem terjesztőhálózatot is működtet (többek között a Sony hanghordozóit értékesíti). Árbevételük évi 2,1 milliárd forint (1,6 milliárd belföldi eladásból, a többi exportból származik). A teljes magyar piac 17,5 százalékát tudhatják a magukénak. Tőlük 2 százalékkal marad el a Warner Music Hungary Magneoton.
A Universal valódi világcég: termékei a Föld szinte minden pontján kaphatóak. Saját CD-gyáruk van Angliában, Francia- és Németországban, bérmunkában "termeltetnek" egy holland és egy magyar kazettagyárban. A nemzetközi, azaz változtatás nélkül megjelentethető kiadványaik központilag készülnek, ezeket a világot átszövő komputerhálózatuk segítségével értékesítik. Egy-egy új kiadványból – a marketingkampány kezdetén – csak meghatározott mennyiséget hoznak be az országba. Az utánrendelést a hannoveri automatikus rendszer koordinálja: ott pontosan tudják, hol mennyit igényelnek. Az összegyűjtött adatok alapján robot CD-gyártó gépsor elkészíti a szükséges mennyiségű hanghordozót, majd csomagolja azokat. Emberi kéz csak akkor avatkozik be, amikor a kamionokba pakolják az árut. A gyárakból kéthetente érkező szállítmányokat az eladott mennyiség, vagyis a kereslet függvényében osztják szét a boltok között.
Hegedűs László, a Universal magyarországi ügyvezetője szerint a komputerizált rendszer különösen azért hasznos, mert kiküszöböli a raktározásból eredő anyagi kockázatot. Ez kivált a kisebb példányszámban, illetve kiszámíthatatlan ütemben fogyó kiadványok esetében fontos. Ha raktározni kellene az általuk kiadott 16 000-féle hanghordozó mindegyikét, az nagy anyagi terhet róna a cégre. Éppen ezért úgynevezett "A", "B" és "C" repertoárral dolgoznak. Az "A"-ba tartozó lemezekből annyit rendelnek, hogy a budapesti raktárban mindig legyen tartalék: ha valamelyik boltban kimerül a készlet, még aznap innen pótolják. A "B"-ben lévő termékeket folyamatosan gyártják, így megrendelés után általában négy-öt, de legkésőbb tíz nap alatt szállítanak. A kevésbé keresettek csoportja a "C" repertoár. Ezek utángyártása csak akkor kezdődik, ha megfelelő mennyiségű megrendelés összegyűlik. (A robot beindítása akkor gazdaságos, ha egyidejűleg legalább 300 darabot lehet elkészíteni.) De így is általában két-három hét alatt kerülnek a fogyasztókhoz ezek.
A katalógusból törlik azokat a hanghordozókat, amelyek iránt olyan kicsi az érdeklődés, hogy hónapokig kellene várni a megérkezésükre. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az adott lemez örökre eltűnik. Minden kiadványt – a borító- és képanyaggal együtt – archiválnak, és néhány százat el is tesznek belőlük. Ezeket előveszik, ha ismét kereslet mutatkozna irántuk.
Nyomoz a szövetségA jelenleg 35 kiadót tömörítő Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 1992-ben hozta létre hat lemezcég vezetője. Feladata, hogy – itthon és külföldön egyaránt – ellássa tagjai gazdasági, jogi, érdekvédelmi képviseletét, közreműködjön a szakmára vonatkozó jogszabályok előkészítésében, begyűjtse és felossza a kollektív jogkezelés körébe utalt jogdíjakat, és harcoljon a hanghordozók jogosulatlan előállítóival és terjesztőivel. * A Mahasz nyomozócsoportot tart fenn a kalózkodás visszaszorítására. Folyamatosan ellenőrzik a boltokat, piacokat, információkat gyűjtenek, továbbá szaktanácsadóként együttműködnek a rendőrséggel, a vám- és pénzügyőrséggel, az ügyészséggel. A hamisítványokat a Mahasz-csoport kérésére lefoglalja a rendőrség, majd a bíróság dönt a további sorsukról, esetenként – megsemmisítés céljából – átadja azokat a szövetségnek. Látványos akció keretében évente 30-40 ezer illegálisan előállított hanghordozót ítélnek "úthenger általi halálra". * Folyamatosan figyelik az internetet is, és amennyiben illegális digitális anyagok nyomára bukkannak, a szerverüzemeltetőktől kérik azok törlését. A kérésnek általában csak az érintettek fele tesz eleget. *szia A Mahasz-nyomozók munkáját nehezíti, hogy – bár a törvény szerint a kalózkodás 2-5 évig terjedő, letöltendő szabadságvesztéssel és/vagy közmunkával, illetve pénzbírsággal büntethető – a bírói ítélkezési gyakorlat meglehetősen elnéző: a csaknem 400 tavalyi büntetőeljárás közül egy végződött néhány hónapos börtönbüntetéssel. |
Tehetségkutatás és marketing
A kiadók piaci stratégiájához szorosan hozzátartozik a tehetségkutatás. Természetesen elsősorban leendő popsztárokat igyekeznek felfedezni, hiszen a világon mindenütt a pop-rock lemezek iránt a legnagyobb az érdeklődés. A majorök művészeti igazgatói (artist and repertoire managerei) rendszeresen tartanak világtalálkozókat, amelyeken ismertetik az új művészeti irányzatokat, trendeket. A kiadók úgynevezett developmentbázisába az ő személyes döntésük és felelősségük alapján kerülnek be az alkotók, akiket klubokban, pubokban, stúdiókban vagy akár otthon rögzített hangfelvételek révén ismernek meg.
A "felfedezést" hosszú kommunikációs időszak követi: a művészeti igazgatók és az alkotók megpróbálják meggyőzni egymást a saját igazukról. A menedzserek igyekeznek a trendnek megfelelő irányba terelni a művészeket, azok pedig megpróbálnak divatot teremteni a maguk stílusából. A művészeti igazgatóknak a csapatépítésben is főszerepük van: összehozzák egymással a szerzőket, hangszerelőket, előadókat, aztán stúdiót szereznek, így fokozatosan felépítik a produkciót. Majd elkészítik az úgynevezett democsomagot, amely a művészek fotóját, életút-ismertetőjét és természetesen a próbafelvételt tartalmazza. Azt megkapják a kiadók vezetői, marketingmunkatársai és a kereskedők. Mindannyiuk véleményének összegzése után eldől, melyik szólista vagy együttes esélyes arra, hogy sztárt faragjanak belőle.
A magyar művészekkel készült hangfelvételek közül kevés exportképes. Csupán néhány olyan, főként komolyzenei előadónk és együttesünk van (például Kocsis Zoltán, Schiff András, Sebestyén Márta, a Fesztiválzenekar, a Takács-vonósnégyes), akik, amelyek ismertek és úgymond eladhatók a világpiacon. Ez a szerény "művészexport" a háború előtti, de még a hatvanas-hetvenes évekhez képest is visszaesésnek tűnhet, valójában azonban Magyarország lélekszámához viszonyítva reális, hiszen – mondjuk – Hollandia vagy Portugália sem tud több világsztárt felvonultatni.
A komolyzenei piacon (is) rendkívül erős a verseny. Hegedűs László úgy véli: abban, hogy egy kezdőből nemzetközileg számon tartott előadó válhassék, döntő szerepet játszik a marketingmunka. Az élvonalba kerüléshez nemcsak zenei tehetség, hanem hallatlan akaraterő, kitartás és szorgalom is kell. Akiket ma világklasszisként ismerünk, a megfelelő időben a megfelelő helyen voltak, jó iskolákban, jó tanároknál tanultak, sokat tettek a sikerért. És az induláshoz megkapták a kellő publicitást. Ezt az előnyt a többiek – ha mégoly tehetségesek is – nem tudják behozni. (A szakember példaként a moszkvai Taganka Színház muzsikusait említi, akik között több David Ojsztrah-i kvalitású tehetség van – technikai értelemben. Ám nincs marketingjük, így soha senki nem fog hallani róluk.) A komolyzenei világban egy Philips-, Dekka- vagy Deutsche Gramophone-szerződést elnyerni olyan, mint a sportban bekerülni az olimpiai döntőbe. Akivel aláírnak, szinte megingathatatlan rangot szerez, dollármilliós reklámot és maximális lehetőséget kap arra, hogy világsztár váljék belőle. Ezeknél a kiadóknál azok a művészek készítenek lemezt, akiknek már csak önmagukkal kell versenyezniük.
Az első tíz hazai kiadó (piaci részesedés szerint; 2000)Universal Music Kft. Warner Music Hungary Magneoton EMI Zenei Kft. BMG Ariola Hungary Sony Music Kft. Hungaroton Records Record Express Kft. Válogatás Reader's Digest HMK Music Stefanus Kiadó |
CD-másoló: a szakma öngólja
A nemzetközi hanglemezkiadó szövetség, az IFPI 2000-es adatai szerint a piac fejlődése világszerte megtorpant. Ennek egyik oka a kalózkiadványok mind erőteljesebb térnyerése.
Magyarországon az illegálisan előállított hanghordozók forgalma hagyományosan magas (az összértékesítés 15 százalékát is eléri). Az elmúlt három évben átalakult a feketepiac: 1998-ban elsősorban a Romániában gyártott hamis kazetták, illetve az ukrán és bolgár eredetű illegálisan készített CD-k okoztak tetemes kárt a lemezkiadóknak, manapság azonban a digitális másolás okozza a legnagyobb bevételkiesést.
Az 1980-ban feltalált CD népszerűsítő kampányát 1984-ben kezdték meg. (A CD bevezetésének élharcosa a világ legnagyobb – Philips-tulajdonú – hanglemezkiadója, a PolyGram és a szintén CD-jogtulajdonos Sony volt.) A technikai újítás gyorsan meghódította a világot, ám ma már a kiadók kevésbé lelkesülnek iránta, az ugyanis – egyes nézetek szerint – ellenük fordult: lassan, de biztosan térdre kényszeríti a zeneipart.
A baj azzal kezdődött, hogy néhány évvel a CD megjelenése után a Philips és a Sony kifejlesztette a CD-írót is, amely gyakorlatilag mindenki számára lehetővé teszi a zenei produktumok tökéletes és rendkívül olcsó másolását. Egy, a zenei világipar összes főszereplője által aláírt szerződés értelmében addig nem dobhatták (volna) piacra a berendezést, amíg nincs megbízható másolásvédelem. Csak hát tizenhárom évvel később, a szakmában végbement tulajdonos-, illetve vezetőváltás után – helyesebben miatt – a cégek kikerültek a szerződés korlátai közül, kiengedték a szellemet a palackból: piacra dobták a CD-írókat. Ez óriási veszteséget okoz a kiadóknak. 2001-ben a világpiacon átlagosan 20 százalékkal csökkent az általuk eladott CD-k száma. Németországban például évente 130 millió lemezt másolnak (minden három megvásároltra két ilyen jut), de más országok felmérései is hasonló eredményeket tükröznek. Magyarországon – első helyen a budapesti egyetemi-főiskolai kollégiumokban és a színvonalas számítógépes munkahelyeken – másolatok milliói készülnek. Az Egyesült Államokban, Japánban és Németországban tavaly 40 százalékkal emelkedett az írható CD-k forgalma.
A vezető hanghordozó-kiadók (Sony, Universal, EMI) megpróbálják hátráltatni, illetve megállítani a folyamatot. Egy izraeli cég közelmúltban kidolgozott eljárásával – egyelőre – feltörhetetlen másolásvédelemmel látják el lemezeiket. Ez a módszer a kiadók legnagyobb baján segít: azon, hogy jelenleg a komputerek jóvoltából pár perc alatt üres lemezre égethető az eredeti hanghordozó, vagyis elvben minden számítógéppel felszerelt lakás alkalmas a "nagyüzemi termelésre". (De az egy az egyben másolást – amikor egy CD-ről egy másolatot készítenek a rendes lejátszási idő alatt – továbbra sem tudják megakadályozni.) A szakma 2000 nyara óta teszteli a védelmi rendszert. Az Universal azt tervezi, hogy ez év június 30-áig a teljes repertoárra kiterjeszti a másolásvédelmet. A biztonsági kód kifejlesztése mintegy 200 millió dollárjukba került – eddig.
Jogdíjak és jogvédőkA művek feletti kizárólagos rendelkezési jogot, illetve az előadások és a többszörözés után járó anyagi részesedést a világon mindenütt a leginkább érdekelt sikeres szerzők (vagy családtagjaik) "verekedték ki". Az első magyarországi szerzői jogi egyesület Heltai Jenő író, kuplé- és slágerszerző kezdeményezésére alakult 1904-ben. * A hanglemezkiadók egy, az egész világra kiterjedő átalánydíjas megállapodás értelmében 9 százalékos részesedést fizetnek a szerzői jogi irodáknak. Az egyezmény ugyan 2000-ben hivatalosan megszűnt, mert az internetes és egyéb új keletű tarifák miatt nem tudtak megállapodni a piac szereplői, ám új szerződés hiányában mégis a régi gyakorlat szerint járnak el minden országban. Ez alól csak az Egyesült Államok kivétel. Ott a jogdíjak mértéke 6-6,5 százalék körüli, de a felhasználók nem az árbevétel százalékát fizetik, hanem az eladott lemezenként és számonként kikalkulált összeget. * Az 1962-es Római Egyezmény volt az első, amely az úgynevezett szomszédos szerzői jogokról rendelkezett. Eszerint a szerzőket és a kiadókat egyaránt jogdíj illeti meg az eladott hanghordozók, továbbá a zeneszámok nyilvános lejátszása után. Ez utóbbi nemcsak az elhangzások számától függ, hanem attól is, mekkora nyilvánosság előtt szólalnak meg a művek. * Magyarországon az Artisjus a legnagyobb jogkezelő egyesület. 2000-ben 734 tagja – 487 könnyűzeneszerző és -szövegíró, 134 komolyzeneszerző, 97 író, illetve jogutód, továbbá 16 zeneműkiadó – volt. Az egyesület képviseli az összes nem tag magyarországi zeneszerzőt, írót, illetve azok jogutódait és a zeneműkiadókat is. A világ 53 országából 74 szerzőijog-védő társasággal kötött kölcsönös vagy egyoldalú képviseleti szerződést. * A nyilvános előadások jogdíjbevétele 20, a zenei sugárzásoké 34, a kazetta- és kábeltévéjogdíjaké 61 százalékkal emelkedett tavaly. A televíziós jogdíjakból származó bevételnövekedés egyik oka az volt, hogy az MTV megkezdte jogdíjadósságának törlesztését is. Az öt nagy nemzetközi kiadó fizeti be az összes jogdíjbevétel 49 százalékát. (A nyugat-európai és amerikai piacokon részesedésük sokkal nagyobb: 80 százalékon felüli.) * A hanghordozók kiadásából származó jogdíjak – költségek levonása után fennmaradt – összegéből 50 százalék a zeneszerzőket és az írókat, 30 százalék az előadóművészeket, 20 százalék pedig a hangfelvételek készítőit illeti meg. Képhordozók esetében a zeneszerzők és szövegírók részesedése 20, az előadóké 25 százalék. A nyomtatásban, kotta formájában megjelentetett zeneművek után befolyt összeg 30 százaléka a könyv-, illetve újságkiadóké, a fennmaradó 70 százalékból 60 a zeneműkiadókat és a szerzőket illeti meg. * Zenegépeknél az a szabály, hogy hangfelvételenként és többszörözésenként 110 forintos jogdíjat köteles fizetni a felhasználó. A hangfelvételeket sugárzás útján közvetítők költségvetési támogatásuk 1, továbbá előfizetőidíj-bevételük 2, valamint reklám- és szponzorációs bevételük 4 százalékát kötelesek fizetni az előadóknak és a hangfelvételek előállítóinak. |
MP3: hívek és ellenzők
Az MP3 formátumú zenefájlokról megoszlik a hagyományos zenepiac szereplőinek véleménye. Egyesek szerint hozzájárul a lemezipar hanyatlásához. Mások úgy vélik: mivel az internetről letöltött muzsika a vájtfülűek számára meglehetősen silány minőségű, nem tántorítja el a zenebarátokat a CD-vásárlástól. Sőt, ízelítőt kínálva a művekből, még növelheti is a többi, igényes kiadvány iránti érdeklődést. (Az MP3 egy digitális hangtömörítő szabvány. Az ebben létrehozott zenei fájlok nem foglalnak akkora helyet, mint más zenei formátumok, ennek köszönhetően gyorsan letölthetők az internetről számítógépre, majd onnan hordozható MP3-lejátszóba alkalmas lemezre.)
Felmérések szerint az MP3 szakszóra gyakrabban kattintanak az internetoldalakon, mint a – korábban legnépszerűbb – szexszel kapcsolatos kifejezésekre. A szolgáltatásnak persze nemcsak hívei, hanem ellenzői is vannak. Néhány amerikai egyetemen például letiltották az MP3-as szoftverek működését, mert azok az összadatforgalom akkora hányadát generálták, hogy a tudományos feladatokra nem maradt elegendő szabad kapacitás. Érdekeiket védelmezendő a zenepiaci nagyhatalmak is hadüzenetet küldtek, és megpróbálják szabályozni, illetve saját fennhatóságuk alá vonni az MP3-ipart. Azért is, mert a prognózisok szerint fényes jövő vár az on-line zeneértékesítőkre. Bár jelenleg az Egyesült Államokban például kisállateledelre jóval többet (23 milliárd dollárt, ebből 299 milliót on-line módon) költenek, mint zenére, néhány éven belül minden bizonnyal óriási lendületet vesz ez az iparág. A médiapiac "robbanás" előtt áll: mindinkább összeér a film-, a televízió-, a videó-, a rádió-, az internet- és a zeneipar, a különböző szolgáltatások immár komplex csatornákon "szivárognak be" mindennapjainkba.
Az újfajta "fogyasztásra", az otthoni internetes zenehallgatásra Magyarországon egyelőre relatíve kevesen képesek (a háztartásoknak csupán 4-5 százaléka csatlakozik a világhálóra), a többség csak a munkahelyén vagy az iskolában fér a nethez. További probléma a helyhez-, pontosabban a számítógéphez-kötöttség. A nem is olyan távoli jövőben ez a gond is megoldódik, méghozzá a szakemberek által "integrált személyes kommunikációs eszköznek" nevezett mobiltelefon révén. Hamarosan általánossá válik, hogy úton, sínen, vizen és a levegőben maroktelefonunkon hallgatjuk a rádiót, nézzük a tévét, ha kedvünk tartja, bekapcsolódunk az adásba, miközben keresgélünk az interneten, vagy e-mailt, esetleg SMS-t váltunk...
Magad uram...Az 1990-es évtized egyik legeredetibb és legsikeresebb popzenei szerzője-előadója Kovács Ákos volt. 17 magyar és 5 angol nyelvű kiadványából 13 vált aranylemezzé (az előbbiek közül), összpéldányszámuk meghaladja a 600 ezret. Maxi CD-iből is több tízezer talált gazdára. Tavaly megjelent, úttörő munkának számító DVD-je – színvonalát és eladott példányszámát tekintve – vetekszik a nagy hollywoodi filmprodukciók hazai eladásaival. Koncertjei során 10 alkalommal töltötte meg a 13 000 férőhelyes Budapest Sportcsarnokot (ez rajta kívül senkinek sem sikerült), amellett a 13 országjáró turnéján több mint 100 élőkoncertet adott. Pályája ma is töretlenül ível felfelé: 2002 első félévében – egyebek mellett – bemutatja nagyzenekarra és férfikarra írt, többtételes szinfonikus művét, továbbá új poplemezen és színházi produkciókon dolgozik. Lemezeit saját vállalkozásban készíti és adja ki, csak a terjesztést bízza az EMI-ra. Mint mondja, a cseppet sem az ő értékrendje, ízlése szerint működő popszakmában kénytelen magához ragadni és ott tartani a gyeplőt. |
Vásárlói szokások
A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége (Mahasz) megbízásából évente kétszer átfogó (18 ezer interjús) felmérést végez a Szonda Ipsos a tizennégy évesnél idősebb lakosok hanghordozó-vásárlási szokásainak, kedvelt műfajainak, vásárlóhelyeinek, illetve a legális és feketepiacról alkotott véleményének megismerésére.
A 2000-ben elvégzett reprezentatív felmérés szerint az érintett lakosság (8 366 000 fő) 34,2 százaléka (2 886 000) vásárol legalább egyfajta hanghordozót. A célcsoport arányához viszonyítva felülreprezentáltak a negyven évnél fiatalabb felnőttek, a legalább középfokú végzettségűek, az inaktívak és a szellemi munkát végzők. A lakosság 53 százaléka a pop-rock és egyéb könnyűzenei irányzatokat kedveli, ők teszik ki a hanghordozó-vásárlók 74 százalékát. Az operett- és magyarnóta-szeretők aránya 35, a komolyzene-kedvelőké 13, piaci részesedésük pedig 10, illetve 18 százalék.
A legelterjedtebb hanghordozó a kazetta, a vásárlók csaknem háromnegyede vesz belőle, CD-t 55 százalékuk, zenei videokazettát pedig 21 százalékuk vásárol rendszeresen. A hagyományos vinyllemezekből, a minidiszkekből és a DVD-kből 2000-ben még minimális mennyiséget értékesítettek. A tizennégy évesnél idősebb lakosok csaknem 21 százaléka CD-t vásárol, de kazettát nem, 42 százaléka pedig kazettát vesz, de CD-t nem. Csupán 33 százalék keresi mindkettőt.
Arra a kérdésre, hogy mekkora összeget fordítanak hanghordozók vásárlására, a legtöbb megkérdezett nem válaszolt. A töredék adatok szerint havonta átlagosan 3034 forintot költenek CD-re, illetve kazettára. A vásárlók 52 százaléka a kazettákat, CD-ket, lemezeket és videokazettákat a nagyobb lemezboltokban szerzi be. A kisebb, speciális kínálatú lemezboltokat megelőzik a szuper- és hipermarketek (31, illetve 36 százalék). A könyvesboltok (27 százalék) változatlanul stabil értékesítési pontoknak számítanak.
Ha legális másolaton kizárólag azt értjük, amit a jogtiszta hanganyagot megvásároló személy saját használatára készít, akkor legalább szürkének kell tartanunk a barátok, ismerősök körében terjesztett, házilag előállított műsoros hanghordozókat. A vásárlók több mint fele él a másolási lehetőséggel. A 18 éven aluliak közel kétharmada, a diákok 68 százaléka, a 18-30 évesek fele, a maximum nyolc általánost végzettek 62 százaléka, a háztartásbeliek 61 százaléka, a hatvan felettiek valamivel kevesebb mint egynegyede készít szürkemásolatokat.
A hanghordozó-vásárlók 17 százaléka hallgatott már MP3-formátumú zenét, ezek egyharmada már töltött is le ilyen fájlt az internetről. Az MP3-letöltők 72 százaléka továbbra is ugyanannyi CD-t, lemezt, kazettát vásárol, mint korábban, 21 százalékuk viszont kevesebbet.
Azt hihetnénk, hogy a hanghordozók eladását a médiumok, mindenekelőtt a televíziócsatornák reklámja serkenti a legerőteljesebben, ám a felmérések mást mutatnak. A leghatékonyabb reklám a szájhagyomány útján terjedő, személyes ajánlás, amely jóval megelőzi az összes többit. A bolti reklám a második, a televízió áll a harmadik helyen a rádió, az utcai plakát és a sajtó előtt.
A zenéért fizetni kell!A vállalkozások sok esetben nem is sejtik, hogy tevékenységük során a szerzői jog hatálya alá tartoznak, s mint felhasználók kötelesek jogdíjat fizetni. A zeneművek nyilvános előadása okozza a legtöbb problémát. Nyilvános előadásnak tekinthető a zeneművek minden, a magánfelhasználás körébe nem sorolható előadása, ha az egyébként nem minősül szabad felhasználásnak. * Bármely, a közönség előtt nyitva álló helyen végzett zeneszolgáltatás jogdíjfizetési kötelezettséggel jár, akár élőben történik, akár valamilyen technikai eszköz (tv, rádiókészülék, magnó stb.) útján. Nyilvános felhasználásnak minősül az üzletekben, bevásárlóközpontokban, eseti vásárokon, koncerteken, bálokon, műsoros előadásokon végzett zeneszolgáltatás. Ugyanígy jogdíjat kell fizetni, ha a zeneszolgáltatás például benzinkútnál, nyilvános váróhelyiségben, múzeumokban, moziban, divatbemutatón, a nyilvánosság számára nyitva álló közlekedési eszközökön (autóbuszon, hajón, vonaton, repülőgépen), vagy sportbemutatón, műjégpályán, strandon, aerobikfoglalkozáson történik. * A zeneszolgáltatás tervezett megkezdése előtt három nappal a felhasználónak írásbeli bejelentést kell tennie az Artisjushoz (címe: 1016 Budapest, Mészáros u. 15-17.). Ha ezt elmulasztja, ám a jogvédő észleli a zenét, akkor a felhasználónak a szerzői jogdíj kétszeresét kell megfizetnie. * Az Artisjus szigorúan ellenőrzi a bejelentési kötelezettség teljesítését az ország egész területén. A sajtó, valamint az internet figyelésével az alkalmi rendezvényeket, koncerteket és egyéb műsoros előadásokat is nyomon követik. Az ellenőrzéskor adatszolgáltatási lapot vesznek fel, amely regisztrálja a zeneszolgáltatás tényét, valamint az üzlet legfontosabb, a szerzői jogdíj összegét befolyásoló jellemzőit. A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntése szerint az adatszolgáltatási lap bizonyítja a zeneszolgáltatás tényét. Egy másik eseti döntés értelmében a zeneszolgáltatást mindaddig folyamatosnak kell tekinteni, amíg az annak megszüntetésére vonatkozó írásbeli bejelentés nem érkezik meg az Artisjushoz. A fizetési kötelezettséget már az is megalapozza, ha a nyilvánosság előtt nyitva álló helyen van zeneszolgáltatásra alkalmas eszköz (tv-, rádiókészülék, magnó stb.). (v. k. |