Nemzetközi versenyképesség

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. március 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 47. számában (2002. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
Egy-egy ország nemzetközi versenyképességét nagymértékben meghatározza a munkatermelékenység, a bérek és a devizaárfolyamok alakulása. A bécsi Nemzetközi Összehasonlítások Intézete a közelmúltban tíz év adatai alapján elemezte Magyarországon és néhány közép- és kelet-európai országban a termelékenység, a bérek és a devizaárfolyamok szerepét és a három tényező közötti kölcsönhatásokat. A magyar vállalatok az eredményekből levonhatják következtetéseiket: hol a helyünk a nemzetközi versenyképességi ranglistán, és pontosabban meghatározhatják, hogy milyen téren kell még fejlődniük, milyen kihívásokkal kell még szembenézniük.

A termelékenység, a munkaerőköltségek és az árfolyam hatása

A feltörekvő országok közül egymás és egyben Magyarország versenytársai Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Bulgária és Románia. Ukrajna, Horvátország és Macedónia szerepének elemzését a kutatók jelenleg nem tartják feltétlenül szükségesnek, mert gazdasági fejlettségük, illetve a piacgazdaság kiépítettségének alacsonyabb szintje miatt még sokáig nem lehetnek hazánk versenytársai. Ezzel szemben Csehország, Lengyelország és Szlovénia Magyarországgal vetélkedhet mind az áruexport, mind pedig a működőtőke-import terén. Szlovákia, Románia és Bulgária pedig hosszú távon elsősorban alacsony munkaerőköltség-szintjüket kihasználva versenyezhetnek Magyarországgal az áruexport, és a külföldi működőtőke-import területén. A nemzetközi összehasonlításban egy-két esetben Ausztria eredményeit is felhasználták az elemzést készítők, a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét tekintve ugyanis egyáltalán nem közömbös a fejlett országokkal szembeni pozíció. (A bécsi Nemzetközi Összehasonlítások Intézetének [WIIW] adatai alapján bázisévként az 1989. évet választottuk ki.)

A munka termelékenysége

A nemzetközi versenyképesség lényeges összetevője a termelékenység, amit az egy foglalkoztatottra jutó GDP-vel vagy ipari termelési értékkel, illetve más hasonló mutatószámmal mérnek. A múlt század kilencvenes évtizedében az egy foglalkoztatottra jutó GDP alapján a fejlettebb kelet-közép-európai országok között Magyarországon nőtt a leggyorsabban a munkatermelékenység. Az évtized egészét tekintve Szlovénia és Lengyelország kisebb mértékben csökkentette elmaradását, Szlovákia és Csehország lényegében azonos pozícióban maradt, Bulgária és főként Románia lemaradása viszont nőtt. Az egy foglalkoztatottra jutó GDP 1996. évi árakon 2000-ben az 1989. évit 55 százalékkal haladta meg Magyarországon, 40 százalékkal Szlovéniában, 39 százalékkal Lengyelországban és 26 százalékkal Csehországban.

Az egy foglalkoztatottra jutó GDP javulásának fő forrása a foglalkoztatottak számának a csökkenése volt. Az 1990 és 2000 közötti időszakban ez a csökkenés 1,2 millió embert érintett Magyarországon (24 százalék) és Lengyelországban (7,2), 140 ezer főt (15) Szlovéniában, 750 ezret (15 százalék) Csehországban, 370 ezret (15) Szlovákiában. Ezekben az országokban a foglalkoztatottak számának a csökkenése a kilencvenes évek elején nagyobb mértékű volt, mint a GDP visszaesése. A foglalkoztatottság 2,5 millió (23 százalék) fővel esett vissza Romániában, 1,2 millió fővel Bulgáriában (közel 30 százalékkal). Ebben a két országban azonban a GDP ezzel közel azonos mértékben mérséklődött, így a termelékenység alig javult. Ausztriában viszont a termelékenység erőteljes növekedése a foglalkoztatottak számának 155 ezer fős emelkedésével (4,6 százalék) párosult.

Működő tőke mint hajtóerő

Az egy foglalkoztatottra jutó GDP, valamint az egy foglalkoztatottra jutó ipari termelés változásának nemzetközi összehasonlításából jól kirajzolódik néhány markáns trend. A piacgazdaságba való átmenet adott formája, jellege Lengyelországban, Magyarországon és Szlovéniában számottevő tartalékokat szabadított fel a termelékenység növekedése révén. Ez erőteljesen domborodik ki a megállapodott piacgazdaságokkal történő összehasonlítás alapján. Ez alátámasztja azt az ismert tételt, hogy a fejlett piacgazdaságokban - konszolidált körülmények között - viszonylag mérsékelt ütemű termelékenységnövekedés lehetséges, mert a magas termelékenységi szintet csak fokozatosan lehet túlszárnyalni.

A gyors termelékenységnövekedés egyéb hajtóerői közül Magyarországon az 1989 és 2000 közötti nagyarányú külföldi működőtőke-beáramlás emelhető ki. A piacgazdaság intézményrendszerének a kiépülése, gazdaságirányítási mechanizmusainak a létrejötte, a gazdaság széles körű liberalizációja és a privatizáció kedvező feltételeket teremtett olyan külföldi működőtőke-befektetések számára, amelyek hozzájárultak a nemzetgazdasági termelékenységi mutatók javulásához.

Lengyelországban a külföldi működőtőke-beáramlás csak 1996-1997-től gyorsult fel, így annak a szerepe korábban csekélyebb volt a termelékenység növekedésben, mint Magyarország esetében. Lengyelországban inkább a sok szakértő által sokkterápiának is nevezett radikális piacgazdasági reformok emelhetők ki a termelékenység hajtóerői közül. Emellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Lengyelországban a nyolcvanas években a gazdasági tevékenység színvonala nagymértékben visszaesett. Az alacsony bázisról kiindulva gyorsabban nőhet mind a GDP, mind az ipari termelés. Az elért lengyel eredmény ára azonban a magyarországit kétszeresen meghaladó munkanélküliség volt.

Szükséges, de nem elégséges...

Csehország példájából látszik, hogy a piacgazdaságba való átmenet és a külföldi működőtőke-import a nemzetgazdasági szintű termelékenység gyors ütemű növelésének csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Csehországban a piacgazdasági reformok ellentmondásosan és időben elnyújtva, illetve késlekedve valósultak meg. A nemzetgazdasági szintű termelékenység emelését gátolta a közvetlen és közvetett állami szubvenciók magas szintje, a munkaerőpiac rugalmatlansága és a közép-európai összehasonlításban viszonylag szűk körű, a gazdaság, illetve a vállalati szféra kisebbik részére kiterjedő privatizáció. A tulajdonosi érdekek hatékony érvényesítését, ezáltal a termelékenység javulását gátolta továbbá az úgynevezett kuponos privatizáció. Ennek keretében a privatizált vállalatok vagyonát megtestesítő értékpapírok olyan vagyonkezelő társaságok kezébe kerültek, amelyek nem fejtettek ki hatékony tulajdonosi ellenőrzést a menedzsment felett. Az utóbbi időben felgyorsult működőtőke-beáramlás hatásai még kismértékben jelentkeztek a cseh munkatermelékenység alakulásában, nagyságrendi okok miatt nem voltak képesek ellensúlyozni a kilencvenes évek mulasztásait. Szlovéniában a magyarnál alacsonyabb fajlagos működőtőke-import mellett került sor a munkatermelékenység javulására.

Az összehasonlításban szereplő fejlett piacgazdaságok között Ausztria esete azért érdemel figyelmet, mert 1990 és 2000 átlagában kimagasló ütemű termelékenységjavulást ért el. A vizsgált időszakban Ausztriában az egy foglalkoztatottra jutó ipari termelés 1990 és 1993 között minden évben csökkent, 1994-től viszont gyorsuló ütemben emelkedett. Ez a növekedésgyorsulás valószínűleg Ausztria 1995. január 1-jei EU-csatlakozására vezethető vissza, mivel más változás nem történt a vizsgált időszakban az osztrák üzleti környezetben. Az EU-tagsággal járó erősebb verseny nyomását az osztrák iparvállalatok a jelek szerint a termelékenység javításával ellensúlyozták. Magyarázatként az is elképzelhető, hogy az EU-csatlakozás erősítette az osztrák iparban egyébként is meglévő koncentrációs irányzatokat.

Reálárfolyam, fogyasztói árindexszel számolva (nemzeti valuta/ECU, illetve euró)

1989 = 100

 

1990

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000*

Csehország

CZ/ECU

133,1

100,6

95,8

89,5

88,6

82,3

83,2

79,0

Magyarország

HUF/ECU

101,6

76,6

80,3

78,2

74,5

75,5

73,1

70,2

Lengyelország

PLN/ECU

117,1

70,4

66,0

60,8

59,3

57,1

58,0

51,2

Szlovákia

SKK/ECU

132,9

103,9

98,8

95,7

90,9

90,5

92,2

79,3

Szlovénia

SIT/ECU

72,5

84,8

77,4

79,9

80,1

78,0

77,4

77,3

Bulgária

BGN/ECU

92,0

245,7

210,1

213,2

182,0

157,6

157,7

146,9

Románia

ROL/ECU

190,5

200,1

208,5

226,2

189,8

149,9

169,7

146,1

Ausztria

ATS/ECU

101,8

97,4

94,8

97,0

101,6

103,2

102,9

103,0

Forrás: WIIW Research Reports No. 275.

* Előzetes adatok. 1998 végéig ECU-, azután euróárfolyam.

Munkaerőköltségek

A nemzetközi összehasonlításban kedvező termelékenységjavulás hatásait gyengítette az egységnyi munkaerőköltségek növekedése. Az 1989 és 2000 közötti időszakban az egységnyi munkaerőköltség 165 százalékkal emelkedett Lengyelországban, 56 százalékkal Csehországban és csak 32 százalékkal Magyarországon, 10 százalékkal Szlovákiában és 2 százalékkal Szlovéniában. Bulgáriában és Romániában csökkent - 1989-hez képest - az egységnyi munkaerőköltség 2000-ben.

Csehországtól és Lengyelországtól eltérően Magyarországon a termelékenység gyorsabban nőtt, mint az egységnyi munkaerőköltség. A dinamikus termelékenységnövekedéssel kapcsolatos előnyöket Csehországban és Lengyelországban erodálta az egységnyi munkaerőköltség emelkedése. Szlovéniában ez utóbbi nem nőtt a kilencvenes években, sőt 1989-hez képest még csökkent is, míg Bulgáriában és Romániában számottevő mértékben mérséklődött. Az egységnyi munkaerőköltség 22 százalékos növekedése nem csekély mértékben rontotta le a termelékenységemelkedés nemzetközi versenyképességi hatását Ausztriában is.

A statisztikai adatokból jól kirajzolódik az a trend, amely szerint a termelékenység emelkedése csak szükséges, de messze nem elégséges feltétele a nemzetközi versenyképesség javulásának. Az egységnyi munkaerőköltség gyors növekedése semlegesítheti a termelékenységnövekedés kedvező hatását a nemzetközi versenyképességre. Egy ország vagy egy vállalat nemzetközi versenyképessége akkor javul, ha az egységnyi munkaerőköltség a termelékenységnövekedés üteménél lassabban emelkedik. Ennek alapján Csehország és Lengyelország relatív nemzetközi versenyképessége romlott a kilencvenes években, míg Magyarországé és Szlovéniáé javult. Figyelmet érdemel az a körülmény, hogy Bulgária és főleg Románia nemzetközi versenyképessége a munkaerőköltségek csökkenése miatt javult, miközben a termelékenység Bulgáriában 1989 és 2000 között mindössze 7 százalékkal emelkedett, Romániában pedig gyakorlatilag nem változott.

Vigyázó szemek a költségeken

A relatív nemzetközi versenyképességgel kapcsolatban az a legfőbb dilemma, hogy a termelékenység növelését csak anyagilag megfelelően motivált munkaerővel lehet javítani. Ez természetesen minden országra igaz. A hangsúly a mértéken van. A nemzetközi szakirodalomban és a gazdasági gyakorlatban az a követelmény honosodott meg, amely szerint az egységnyi munkaerőköltség növekedésének lassabbnak kell lennie a termelékenységnövekedésnél. Az egységnyi munkaerőköltség csökkentését produkáló bolgár és román gyakorlatot a kényszer szülte, hosszú távon nem tartható fenn.

Ehhez azt a követelményt is hozzá lehet tenni, hogy célszerű és kívánatos a legfőbb versenytársak termelékenységjavulásának és egységnyi munkaerőköltségének az alakulását is folyamatosan figyelemmel kísérni, s múltbeli és várható jövőbeli trendjeit figyelembe venni mind a vállalati béremelésekkel kapcsolatos döntéseknél (főleg, ha exportáló cégről van szó), mind a kormány szakszervezetekkel és munkaadókkal való tárgyalásai során. A relatív versenyképességi előny fenntartásának nyilvánvalóan az a követelménye, hogy az egységnyi munkaerőköltség ne nőjön nagyobb mértékben, mint a versenytársaknál.

A munkaerőköltség-adatok nem tükrözik a munkaerő szakképzettségét és kreativitását, illetve a szakképzett munkaerő költségszintjét. Holott a zöldmezős vagy átvételes beruházást végrehajtott külföldi vállalatok tapasztalatai szerint Magyarországon, nemzetközi összehasonlításban nem általában a munkaerő, hanem különösen a szakképzett és kreatív munkaerő olcsó.

A World Competitiveness Yearbook a képzettség tekintetében a magyar munkaerőt igen pozitívan és egyre kedvezőbben értékeli. A már 1994-ben is előkelő 15. helyről 2000-ben a 4.-re ugrott Magyarország a rangsorban, hasonló "ugrás" Ausztria, Ausztrália, Svájc, Szingapúr esetében figyelhető meg, míg például Csehország és Lengyelország megítélése ebben a tekintetben nagymértékben romlott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a külföldi nagyvállalatok az utóbbi időben egyre nehezebben találnak megfelelő szakképzettségű munkaerőt Magyarországon.

Reálárfolyam, PPP-alapon (nemzeti valuta/ECU, illetve euró)

1989=100

 

1990

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000*

Csehország

CZ/ECU

135,6

100,5

98,3

93,7

94,8

90,9

91,9

88,9

Magyarország

HUF/ECU

104,0

94,8

100,2

97,3

90,0

92,0

91,9

89,0

Lengyelország

PLN/ECU

107,7

82,2

79,6

76,8

75,8

74,5

76,0

70,3

Szlovákia

SKK/ECU

135,5

104,3

101,4

97,8

93,3

93,9

100,8

93,1

Szlovénia

SIT/ECU

93,3

104,6

97,3

101,6

102,8

99,7

101,6

105,2

Bulgária

BGN/ECU

96,2

477,4

437,2

422,3

382,2

340,8

327,5

294,4

Románia

ROL/ECU

152,9

178,4

184,4

181,9

152,1

140,5

161,3

136,8

Forrás: WIIW Research Reports No. 275.

* Előzetes adatok. 1998 végéig ECU-, azután euróárfolyam

Árfolyamtrendek

A termelékenység és az egységnyi bérköltség alakulása mellett az egyes országok relatív versenyképessége a nemzeti valuta árfolyamától is függ. Az 1989 és 2000 közötti időszakban a jelen összehasonlításban szereplő országok valutáinak az ECU-vel, illetve az euróval szembeni, fogyasztói árindexszel számolt reálárfolyama Bulgária és Románia esetében mutat számottevő mértékű leértékelődést, egyébként a reálfelértékelődés volt a jellemző trend.

Az említett két országban az alig javuló - Romániában stagnáló - termelékenység relatív versenyképességet rontó hatását az egységnyi munkaerőköltségek csökkentése mellett a nemzeti valuta ECU-vel, illetve euróval szembeni erőteljes reálleértékelésével kompenzálták.

A tapasztalatok alapján azoknak az országoknak a valutái értékelődnek fel, illetve a felértékelődési nyomás azon országok valutái esetében erős, amely országokban gyors a termelékenységjavulás, és - ettől aligha elválaszthatóan - dinamikus a gazdasági növekedés. Ezen túlmenően a felértékelődési nyomást erősíti még a külföldi tőkebeáramlás. A kilencvenes évtizedben e három tényező mindegyike fennállt Lengyelországban és Magyarországon. Ezért korántsem véletlen az, hogy éppen ebben a két országban volt a nemzeti valuta erősödése a legnagyobb mértékű. Lengyelországot és Magyarországot követte Szlovákia, Csehország és Szlovénia, közel azonos mértékű felértékelődéssel.

Ebből az áttekintésből kivehető az, hogy a nemzeti valuta felértékelődése egy horgonyvalutához, azon keresztül az egyéb főbb valutákhoz képest kikerülhetetlen "törvényszerűség". A felértékelődési nyomást legfeljebb késleltetni lehet, adott körülmények között esetleg a mértékét lehet befolyásolni, útját állni nem. Következésképpen indokolatlan az exportőrök azon törekvése, amely esetleges leértékelésre - vagy pontosabban a lebegő árfolyamok rendszerében tartós leértékelődésre - számít. A kérdés itt is a mérték. Adott ország relatív nemzetközi versenyképessége - egyéb tényezőket változatlannak tekintve - akkor javul, ha a felértékelődés mértéke kisebb, mint a versenytársaké.

Szlovákia, Szlovénia és bizonyos mértékben Csehország esetében nem ismert, hogy a magyarhoz vagy a lengyelhez hasonló liberalizált árfolyamrendszer esetén mi lenne az aktuális árfolyam. Ha a reálgazdasági fundamentumok a jövőben is kedvezően alakulnak (erre a legtöbb esélye Szlovéniának van), és liberalizálják az árfolyamot, akkor Csehország, Szlovákia és Szlovénia nemzeti valutája is erősödni fog az euróval szemben.

A teljesség kedvéért megemlíthető, hogy Ausztria nemzeti valutája enyhén leértékelődött az euró bevezetése előtt. Ezzel szemben a többi vizsgált ország valutái felértékelődtek az ECU-val, illetve az euróval szemben. Különösen erőteljes volt a reálfelértékelődés Lengyelország és - ennek mértékétől elmaradva - Magyarország esetében.

A vásárlóerő-paritáson számolt reálárfolyamot illetően is többé-kevésbé a fogyasztói árindexszel számolt árfolyamhoz hasonló trendek figyelhetők meg.

Vásárlóerő-paritáson mérve

Vásárlóerő-paritáson a felértékelődés kevésbé volt erőteljes a legtöbb országban. Figyelmet érdemel, hogy így vizsgálva sokkal kisebb a különbség Magyarország és Csehország között. Ugyanakkor Bulgáriában vásárlóerő-paritáson is jelentősnek bizonyult a nemzeti valuta leértékelődése, sokkal erőteljesebbnek, mint a fogyasztói árindexszel számolt reálárfolyam alapján. Az is érdekes, hogy 2000-ben Szlovénia nemzeti valutájának a reálárfolyama is - vásárlóerő-paritáson - csekély mértékben leértékelődött. Itt egyébként nem is annyira az elmozdulások mértéke a lényeges, hanem az, hogy időben hogyan alakult a fogyasztói árindexszel számolt reálárfolyam és a várlóerő-paritáson kalkulált reálárfolyam egymáshoz viszonyított aránya.

A kilencvenes évtized általános tapasztalata volt az, hogy minden vizsgált országban mérséklődött a különbség a nominális és a vásárlóerő-paritásos árfolyam között. Ez az infláció csökkenéséből következik. A legnagyobb mértékű közeledés Lengyelországban és Csehországban volt regisztrálható.

A nominális valutaparitás és a vásárlóerő-paritás megkülönböztetésének gyakorlati jelentősége is van: a kettő eltérése sajátos nemzetközi versenyelőny forrása. Valutaparitáson, azaz a mindenkori árfolyamon és folyó árakon számolva a magyar átlagkereset az EU-átlag 10 százalékára rúgott 1998-ban, miközben vásárlóerő-paritáson annak 30 százalékát tette ki. A magyar munkavállalók tehát a 30 százalékos vásárlóerő-paritásnak megfelelő értékű jövedelemhez jutottak, miközben a munkaadókat csak 10 százalékos költség terhelte folyó áron és árfolyamon. A forint felértékelődésével a valutaparitáson mért bérelőnyök valamelyest mérséklődtek euróban vagy dollárban kifejezve.

Sorrendbe állítva

A termelékenységnövekedés, az egységnyi munkaerőköltség és a nemzeti valuta euróhoz viszonyított árfolyamalakulása alapján a legnagyobb mértékű relatív versenyképesség-növekedést Bulgária, majd Románia érte el. Ennek a forrása azonban nem a termelékenység javulása, hanem az egységnyi munkaerőköltség csökkenése és a valutaleértékelés, illetve -leértékelődés volt. Egy ilyen gazdaságfejlődési pálya azonban a régi ágazati struktúra konzerválódását, a versenyképesség egyéb kritériumainak (minőség, innováció, korszerűség) a háttérbe szorulását jelenti, s korlátozza a nemzetközi integráció bővülését is ezekben az országokban.

Ezután a rangsorban Szlovénia és Szlovákia következik, ahol a viszonylag gyors termelékenységnövekedés mellett a restriktív bérpolitika járult hozzá leginkább a relatív versenyképesség javulásához. Mind az egyébként sikertörténetként számon tartott Szlovénia, mind pedig a gazdaság eddig nemzetközi összehasonlításban szűk körét liberalizáló Szlovákia jó példa arra, hogy piaci alapokon nyugvó, kiterjedt privatizáció és esetleg egyéb mélyreható piacgazdasági reformok és nemzetközi összehasonlításban figyelemre méltó működőtőke-import nélkül hogyan lehet a bérek mesterségesen alacsony szinten tartásával a relatív nemzetközi versenyképességet fokozni.

Magyarország esetében a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mértékű termelékenységemelkedés elfogadható mértékű bérdinamikával és felértékelődéssel párosult. Csehországban és különösen Lengyelországban a bér- és az árfolyam-politika egyaránt nagymértékben erodálta a termelékenységemelkedés relatív versenyképességet javító hatását.

Egy ország vagy egy vállalat nemzetközi versenyképességének az alakulását a piaci pozíciók változásán lehet a legplasztikusabban mérni. Az OECD-exportban elfoglalt részesedések módosulása alapján 1993 és 1999 között Magyarország mutatta fel a legnagyobb mértékű pozíciójavulást. Magyarország aránya több mint kétszeresére nőtt az OECD-importban. Sikeresnek tekinthető még Lengyelország is, míg a gazdasági növekedés külföldi tőke-, intézményi stb. forrásaira szűkebb tartományban támaszkodó Csehország, különösen pedig Szlovénia és Szlovákia pozíciói az OECD-importban csak kevéssé javultak. A bérek visszafogásán és a valutaleértékelésen alapuló bolgár stratégia nem, a román pedig az alacsony induló érték miatt csak mérsékelten bizonyult sikeresnek a külső piaci pozíciók alakulását tekintve.

Az egyes mutatószámok elemzése arra enged következtetni, hogy a piacgazdaság követelményeivel összhangban lévő, a versenyen alapuló gazdasági környezetben, a termelékenység alakulásával összehangolt nemzetgazdasági és vállalati szintű bérpolitika előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, azaz hozzájárul a külső piaci pozíciók javulásához. A termelékenységjavulással összehangolt bérpolitika a munkaerő ösztönzése és a munkaerő mint költség közötti célkonfliktus feloldását is lehetővé teszi.

Végül hiba lenne a nemzetközi versenyképességet a szűken vett termelékenységre, a munkaerőköltségekre és az árfolyamra korlátozni. A tágan értelmezett versenyképesség eleme például a logisztika, különösen olyan időszakban, amikor a termékek életciklusa rövid, azokat a felhasználó igényeihez kell igazítani, vagy "éppen időben" kell leszállítani. Azokat az ágazatokat, tevékenységi területeket, ahol a folyamattechnológia és az innováció fontos, csak fejlettebb gazdasági környezetben lehet működtetni.

Részesedés az OECD-importban (%)

 

1992

1998

1999

Csehország

0,29

0,50

0,51

Magyarország

0,26

0,50

0,54

Lengyelország

0,41

0,53

0,52

Szlovénia

0,16

0,17

0,16

Szlovákia

0,16

0,24

0,23

Bulgária

0,06

0,08

0,07

Románia

0,10

0,18

0,18

Forrás: OECD Trade by Commodities, 2001

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére