Nehéz emberek.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. március 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 47. számában (2002. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
-

Kis ország a mienk, de annál több nagy fia ad okot a büszkeségre mindazoknak, akik önmaguknak vagy a nagyobb nemzetekhez tartozó ismerőseiknek akarják bizonygatni, mi sem vagyunk alábbvalóak, sőt... Nemcsak Puskás Öcsink van, de volt egy Puskás Tivadarunk is. Bennünket dicsér a kocsitól a hidrogénbombáig, a golyóstolltól a holográfig majdnem minden, ami naggyá tette az emberiséget. Hazánkfia honosította meg Kaliforniában a bortermelést, Hollywoodban a filmgyártást, magyar volt Metro, Goldwin és Mayer, a Fox és a XX. század, adtunk királyt Madagaszkárnak, a Windows körül ott bábáskodott Simonyi Károly is, magyar ember készítette az első tibeti-angol szótárt, és az emberiség többsége számára kimondhatatlan nevű felfedezőjét örökíti meg jó néhány kisbolygó, holdkráter meg afrikai hegycsúcs.

Ilyenkor valahogy mindig megfeledkezünk arról, hogy az éremnek van egy kevésbé fényes oldala is. Elfelejtjük megemlíteni, hogy amikor Szent-Györgyi Albert még Szegeden kísérletezett, és pirospaprikával borította be a Dóm teret, az őrületbe kergette munkatársait, akik bizony nem kis megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy néhány ezer mérfölddel arrébb tette kutatásai színterét. Néhány évtized múltán pedig büszkén furakodtak a hazalátogató Nobel-díjas közelébe, s egymás lábát taposva veregették a vállát kedves régi kollégájuknak. A Heller-Forgó-féle hűtőtorony névadóinak kálváriájáról film is készült, ám arról csak kevesen tudnak, amit a szakma öregjei rebesgetnek egymás közt, hogy az ötlet szülőatyját nem Hellernek hívták, de még csak nem is Forgónak... Aminthogy a golyóstollat sem Bíró József találta föl, ő csak szabadalmaztatta a szabad világban itthon maradt mérnök barátja, a vasfüggöny mögött névtelenségben és szegénységben elhunyt Goy Andor aprócska, ám zseniális ötletét. Mennybéli vigasza legföljebb az lehet, hogy míg világszerte bironnak nevezik a találmányát, itthon inkább az ő nevére hajaz az íróeszköz elnevezése. Azt pedig magam is csak a millenárisbeli kiállításon tudtam meg, hogy a Xerox által világhódító útra indított sokszorosítógép elvét évtizedekkel korábban dokumentálta egy magyar feltaláló, ám nem szabadalmaztatta, mert nem tulajdonított neki semmiféle gazdasági jelentőséget. A celladam szülőatyja Japánban lett próféta, a Béres-csepp pedig ma is csak megtűrt "készítmény" a patikák polcain, igaz, immár szép jövedelmet hoz névadójának.

A szabadalmi hivatal dugig van felfedezetlen találmányokkal. A feltalálók - zsebükben a találmányuk licencével - nyugdíjasklubokban egymást győzködik arról, hogy ötleteik miként menthetnék meg az emberiséget. Nehéz emberek, monomániásak, életük végéig, egyre megkeseredettebben csiszolgatják, cizellálják többnyire csupán verbálisan létező igazgyöngyüket. A civilek számára elviselhetetlen, tragikomikus eszelősséggel hisznek abban, hogy ötletük másnak is fontos, hasznos, nélkülözhetetlen, s nem értik, miként lehet mégis meglenni nélküle. Pénzük persze nincs a prototípus sokszorosításához, a termékké válás útjának a legelején megreked az ötleteik kilencven-akárhány százaléka. El sem jutnak odáig, hogy a mindenható piac értékítéletére bízhatnák önmagukat és produktumukat.

A feltalálók agya mintha más srófra járna, mint az üzletembereké. Élhetetlen népség, nem tudják eladni magukat. Aki "befut" közülük, az mintha nem is lenne igazi feltaláló. Ráadásul mintha valami antagonisztikus ellentét lenne a két tábor között. Hiszen a másik oldalon ott vannak a kockázatitőke-társaságok és az üzleti angyalok, amelyek folyvást azt bizonygatják, hogy nem akadnak kies hazánkban támogatásra érdemes know-how, licenc nyomára. Elképzelhetetlen, hogy nem jártak a Garibaldi utcában...

A baj ott van, hogy mi, magyarok tényleg nem tudjuk eladni magunkat, nincs önbizalmunk. És ez már az iskolában megmutatkozik. Az amerikai iskolarendszer három pilléren nyugszik. Az elsőben valódi alapozás folyik - önbizalmat öntenek a kisdiákokba: szépek, okosak, ügyesek, ha valamit elrontanak, megdicsérik őket azért, hogy nem nagyon, csak kicsit rontották el. A második fokozat arra szolgál, hogy megtanuljanak kommunikálni a tinédzserkorú diákok. Szemrebbenés nélkül szállnak vitába tanáraikkal, s nem izzad a tenyerük, ha hangot szeretnének adni ellenvéleményüknek. A végén, az egyetemen aztán elsajátíthatják a választott szakmájuk fortélyait. Az iskolapadból kikerülők pedig ekképpen felvértezve, magabiztosan előbb-utóbb megtanulják a gyakorlatban mindazt, amire munkájukhoz szükségük van. Ezzel szemben nálunk még mindig regnál a - poroszos vagy a kommunizmus építéséből itt maradt - fogdbeaszádfiam, nefegyelmezetlenkedj, kedvesszülőtúlelevenagyereke, azaz működik a Pink Floyd-i húsdaráló, aminek a végén egyformára nyesegetett, megnyomorított lelkű, stresszes, kisebb-nagyobb lexikonok potyognak ki, akik - a jobb esetben mérhetetlen mennyiségű, ám nagyrészt felesleges tudásukkal, rosszabbik esetben a semmit nem értők analfabetizmusával - nem tudnak mihez kezdeni. Nem tudnak beszélni, mert alig-alig feleltek szóban az órákon, mindig teszteket töltöttek ki, nincs önbizalmuk, mert folyamatosan frusztrálták őket, s ismereteiket nem tudják igazán hasznosítani, mert nem tanították meg őket gondolkodni, kételkedni, analizálni és szintetizálni. A felszívott ismeretkavicsok emésztetlenül nyomják a bögyüket, aminek a táplálkozástudomány mai állása szerint nem lesz jó vége. Ez az oka annak, hogy a legutóbbi nemzetközi edukációs felmérés eredménye olyan lesújtó a magyar iskolarendszert illetően.

A közeljövő sem túl biztató. Gimnazista gyerekem osztályfőnöke mesélte, hogy a 2005-ben bevezetendő, emelt szintű érettségi mintatételeit a főváros egyik legjobbjának tartott vezető tanár 60 százalékban tudta megoldani! Ebből aligha születik meg az az innovációs nemzedék, amelyik ismerve, értve a piacot, kitermeli magából a jövő Déry-Bláthy-Zipernovszkyjait. Tartok tőle, hogy azokból a gyerekekből, akiknek más srófra jár az agyuk, még mindig nem lehet más, mint meg nem értett, megkeseredett, mellőzött és kinevetett majdani nyugdíjas. Kár lenne értük (is)!

Bertalanfy Judit

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2002. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére