Az adózási folyamat egységes, átfogó törvényi szabályozását az 1991. január 1-jén hatályba lépett, az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) adja meg. A törvényi indokolás szerint az adózás rendjének egyidejűleg két, egymástól elszakítva értelmezhetetlen követelményt kell kielégítenie: a törvényességet és az adózás eredményességét. Egyfelől tehát védeni kell a privát szférát, másfelől olyan eszközöket kell az adóhatóságok kezébe adni, amellyel feltárhatják az adórövidítést. E cél elérése érdekében az adóhatóságnak joga van az adózók közötti megállapodások minősítésére is. A hatósági jogosítványok azonban nem sérthetik a szerződéses szabadság polgári jogi alapelvét.
A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 205. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre. A szerződési szabadság elve alapján a polgári jogviszonyok többségében a felek szerződéses kapcsolataikat és más ügyleteiket saját elhatározásuknak megfelelően alakíthatják. A szerződési nyilatkozatot vita esetén pedig úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.
A szerződéskötés szabadsága a polgári jogban
A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, amennyiben jogszabály azt nem tiltja. A szerződéses szabadság polgári jogi alapelvének megfelelően mondja ki a törvény, hogy a felek szabad akarata érvényesül a szerződés tartalmának meghatározásában is. A tartalommeghatározás szabadsága kiterjed az úgynevezett típusszabadságra, azaz a felek nemcsak a törvényben külön nevesített szerződések valamelyikét választhatják, de több szerződéstípus elemeit vegyíthetik is (ezek az úgynevezett vegyes szerződések), illetve olyan megállapodást is köthetnek, amely sajátos elemei folytán egyik típusba sem sorolható (úgynevezett atipikus szerződés). A típusválasztás szabadsága a szerződésbe foglalt jogok és kötelezettségek szabad alakítását jelenti. Éppen ezért annak eldöntésekor, hogy mely szerződés (vagy szerződések) szabályait kell alkalmazni, nem a szerződő felek szóhasználata, a szerződés megnevezése, hanem annak tartalma az irányadó.
A szerződésszerű teljesítések, a mindkét fél megelégedésével teljesedésbe ment szerződések mellett azonban előfordulhat az is, hogy a megkötött szerződés érvénytelen.
Érvénytelen szerződések
Az érvénytelenség leglényegesebb jogkövetkezménye, hogy a szerződés nem válthat ki joghatást. Az érvénytelenségnek két fő esete a semmisség és a megtámadhatóság.
A két érvénytelenségi csoport (semmisség, megtámadhatóság) között az alapvető különbségek a jogkövetkezmények vonatkozásában vannak, azaz a semmisségre hivatkozás deklaratív, ami annyit jelent, hogy a semmisség megállapítására külön eljárásra nincs szükség. Ezzel szemben a megtámadásra hivatkozás konstitutív. Míg a szerződést akkor is semmisnek kell tekinteni, ha ezt külön eljárásban nem állapították meg, a megtámadható szerződés mindaddig érvényesnek tekintendő, amíg meg nem támadják, és az érvénytelenséget a bíróság ítéletében ki nem mondja [Ptk. 235. §-ának (1) bekezdése].
A semmisségre bárki hivatkozhat [Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése]. A joggyakorlat azonban a "bárki" fogalmát szűkítve értelmezi annak kimondásával, hogy a semmis szerződéssel kapcsolatos perindítási lehetőséget csak jogi érdekeltség (jogviszony), vagy perindítási jogosultságot kifejezetten biztosító jogszabályi felhatalmazás alapozhatja meg. A szerződés megtámadására viszont a Ptk. 235. §-ának (2) bekezdése szerint csak a sérelmet szenvedett fél és az jogosult, akinek a megtámadáshoz törvényes érdeke fűződik (például a kezes, a zálogtárgy tulajdonosa, a haszonélvező).
A semmisségre határidő nélkül lehet hivatkozni [Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése]. A megtámadás joga ugyanakkor a Ptk. 236. §-ának (1) bekezdése alapján csak meghatározott ideig (egy évig) gyakorolható.
A semmisség és a sikeres megtámadás a megkötés időpontjáig visszaható (ex tunc) hatállyal teszi érvénytelenné a szerződést. A magyar polgári jogban a fő cél az érvénytelen szerződések kapcsán az in integrum restitúció, vagyis az eredeti állapot helyreállítása volt. A gyakorlat kialakította azonban azt az igényt is, hogy ha lehet, a szerződést fenn kell tartani, illetve érvényessé kell tenni. A Legfelsőbb Bíróság a PK 32. számú állásfoglalásában kimondta, hogy a felek jogviszonyának rendezése során olyan helyzetet kell teremteni, mint amilyen akkor lett volna, ha a felek az érvénytelen szerződést meg sem kötik.
A semmisség nevesített esetei
A Ptk. a semmisség számos esetét nevesíti, így semmis például:
- a jogképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat [Ptk. 8. §-ának (3) bekezdése];
- a cselekvőképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat [Ptk. 11. §-ának (3) bekezdése];
- a jogszabály vagy bírósági határozat által kizárt vagy korlátozott rendelkezési jog esetén a tilalomba, illetve a korlátozásba ütköző rendelkezés [Ptk. 114. §-ának (1) bekezdése];
- a tulajdonostárs lemondása arról a jogáról, hogy a közös tulajdon megszüntetését követelhesse (Ptk. 147. §-a);
- a forgalomképtelen dolgok elidegenítése [Ptk. 173. §-ának (2) bekezdése];
- az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz, valamint a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik [Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése];
- az előírt alakiság megsértésével kötött szerződés [Ptk. 217. §-ának (1) bekezdése].
A szerződésekhez kapcsolódó adózási kötelezettségek
Az érvénytelen szerződések az érvénytelenség egyéb következményeitől függetlenül olyan gazdasági eredménnyel járhatnak, amelyek "adózatlanul" maradása a jogszerűen eljáró adózókkal szemben indokolatlan előnyt biztosítana. A közteherviselés biztosítása, illetve a jogkövető adózókkal szembeni előnytelenségek kizárása érdekében tartalmazza az Art. 1. §-ának (7) bekezdése azt a rendelkezést, hogy a szerződést, ügyletet és más hasonló cselekményeket valódi tartalmuk szerint kell minősíteni. Az érvénytelen szerződésnek, vagy más jogügyletnek az adózás szempontjából annyiban van jelentősége, amennyiben gazdasági eredménye kimutatható. Kérdés, hogy a szerződő felek – előzőekben ismertetett – Ptk. szerinti szerződéskötési szabadsága, a szerződéskötési szabadság elve mennyiben ütközik, és egyáltalán ütközhet-e az adóhatóságnak az Art.-ban biztosított szerződésminősítési jogával, a szerződések tartalmuk szerinti minősítésének elvével.
A felvetésre az Alkotmánybíróság 724/B/1994. AB határozata ad iránymutatást. Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában – egyebek mellett – kifejtette: az a szabály, hogy a szerződéseket – általában a jognyilatkozatokat – valóságos tartalmuk szerint kell megítélni, olyan általános jogelv, amelynek akkor is érvényesülnie kell, ha az Art. külön nem mondja ki. Az adóhatóság a polgári jog általános szabályai szerint is jogosult az adóalany szerződéseit valódi tartalmuk szerint minősíteni. Az adóhatóság többletjogosultsága – mutatott rá az Alkotmánybíróság – az adóügyi jogviszony sajátosságaiból ered, az adóhatóság ugyanis saját értelmezését hatóságként érvényesítheti az adóügyi jogviszonyban anélkül, hogy annak helyes vagy téves volta kérdésében a bíróság előzetesen állást foglalt volna.
Minősítés az adójogviszony keretei között
Az adóügyi és a polgári jogviszony egymástól elválik, az adóhatóság megállapítása nem hat ki a felek polgári jogi jogviszonyára. Az adóhatóság minősítése kizárólag adóügyi szempontból releváns, és az a közjogi viszonyban nem álló harmadik személyre (személyekre) nincs kihatással. Az Art. említett rendelkezése azonban nem ad felhatalmazást az adóhatóságnak arra, hogy átlépjen a felek akarati autonómiáján, azaz nem sértheti a szerződéses szabadság elvét. Ez azt is jelenti, hogy a hatóság nem változtathatja meg, nem helyettesítheti, nem egészítheti ki a tényálláselemeket.
A szerződések értelmezését illetően a törvényhozó nem ad több jogot az adóhatóságnak, mint amennyi a semmis szerződések tekintetében bárkit megillet. A beavatkozás lehetősége csak akkor adott, ha a jogügylet belső tartalma és külső formája között ellentmondás található. Ennek bizonyítása az adóhatóságra hárul. A szerződés megjelenése és a valóságos tartalom eltérése esetén az adóügyi jogviszonyt a leplezett ügylet szerint kell elbírálni.
Az Art. 1. §-ának (7) bekezdése értelmében az adóhatóság jogosult a szerződések, egyéb cselekmények adójogi szempontból történő minősítésére, így a szerződéses partnerek cselekményeinek, az értékesítési láncolat résztvevőinek vizsgálatára is. A vizsgálódás során az adóhatóságnak a szerződések valós gazdasági tartalmát kell feltárniuk, és a szerződések polgári jogi minősítését csak ehhez kapcsolódóan, az adókötelezettség megállapítása érdekében végezheti. A bírósági felülvizsgálat során az eljáró bíróság is csak az adókötelezettség megállapításának körében vizsgálódik.
Lízing vagy adásvétel?
A fentieket a következő példán keresztül szemléltetjük: Az illetékes adóhatóság a társaságnál ellenőrzést tartott az 1990. október-december időszak és az 1991-1993. évek vonatkozásában, amelynek eredményeként az első fokú adóhatóság az adózó terhére 2 174 000 forint adóhiányt, 1 087 000 forint adóbírságot és 3 555 000 forint késedelmi pótlékot állapított meg. Az adózó lízingbevevőként 1991 márciusában lízingszerződéseket kötött egy társasággal mint lízingbeadóval. A megkötött szerződés szerint a lízing időtartama 24 hónap, de ennek ellenére az adózó a lízingdíj 99 százalékát már 1991 májusában kifizette. Az első fokú adóhatóság a szerződéseket a valódi tartalmuk szerint az Art. 1. §-ának (7) bekezdése alapján adásvételnek minősítette. Az adózó fellebbezése folytán a másodfokú adóhatóság az első fokú határozatot helybenhagyta. Az adózó keresettel élt az adóhatóság határozata ellen, s jogszabálysértésre hivatkozva kérte annak felülvizsgálatát. Álláspontja szerint az adóhatóság jogszabálysértő módon minősítette a lízingszerződéseket adásvételnek, mert az utóbbi szerződés lényeges eleme a tulajdonjog átruházása is, ez azonban csak a futamidő végén történt meg, ami annyit jelent, hogy a szerződő felek szerződéses akarata lízingszerződés megkötésére irányult. Az adózó keresetében kivételes méltánylást érdemlő körülményekre tekintettel a kiszabott adóbírság mérséklését is kérte. Az alperesi adóhatóság ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
A bíróság a perbeli jogvita eldöntésénél kiindulópontnak tartotta az Alkotmánybíróság 724/B/1994. AB határozata indokolásában kifejtetteket. Álláspontja szerint jogszerűen járt el az alperes akkor, amikor a felperes által kötött szerződések adójogi vonzatának meghatározása során azokat a valódi tartalmuk alapján minősítette. A bíróság ítéletének indokolásában hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak azokra az eseti döntéseire is (Közigazgatási Döntvénytár 1995. évi decemberi számában 278-as sorszám alatt, illetve az Adó és Illeték 1996. évi áprilisi számában 53-as sorszám alatt közzétéve), amely szerint lízingszerződést a felek akkor kötnek, ha a beruházásokhoz nem áll rendelkezésre elegendő és szükséges méretű mobilizálható tőke, ezért lízingszerződésről valójában csak akkor beszélhetünk, ha az a lízingbevevő célja, hogy a lízingelt dolog ellenértékét – a lízingdíjat – a futamidő alatt, meghatározott ütemezés szerinti részletekben fizethesse ki, és ezt követően – a maradványérték kifizetése után – szerezze meg a lízingelt dolog tulajdonjogát. A bíróság – figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseit is – kimondta, hogy nem lehet szó lízingszerződésről ott, ahol – 24 hónapos futamidő mellett – a lízingdíj 99 százalékát a szerződés megkötésétől számított két hónapon belül kiegyenlítették. A felperes által kötött szerződések az adójogi következmények szempontjából – függetlenül a tulajdonátruházás időpontjától – adásvételnek minősülnek, ezért az alperes határozata – a szerződés minősítése tekintetében – nem jogszabálysértő.
A másodfokú bíróság az első fokú határozat indokolását azzal egészítette ki, hogy az Art. 1. §-ának (7) bekezdése kimondja, miszerint adójogi szempontból a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni. A Ptk. a szerződési jog területén nem ismeri az úgynevezett típuskényszert. A szerződések minősítésénél azonban azok valóságos tartalmából kell kiindulni.
Vegyes típusú szerződések
A lízingszerződés a Ptk. nem nevesített szerződése. Egységes az ítélkezési gyakorlat abban a vonatkozásban, hogy az ilyen vegyes típusú szerződések minősítésénél azt a szerződést tekinti irányadónak, amelynek elemei a jogviszonyra leginkább jellemzőek, tehát adott esetben a szerződés egész tartalma dönti el azt, hogy a jogviszonyra milyen jogszabályi rendelkezést kell alkalmazni.
A példabeli esetben a 24 hónapos futamidő kikötése már teljesen felesleges volt, hiszen a dolog ellenértékének mintegy 99 százalékát kifizették. Ebből viszont az is következik, hogy a szerződés azon pontja, amely az 1 százalék maradványérték ellenében való tulajdonjog-átruházásról rendelkezik, irreális vételi érték, és vételárnak semmiképpen sem fogadható el. Mindezek kétségessé teszik tehát, hogy a felek szándéka a bérleti szerződés elemeit tartalmazó lízingszerződés megkötésére irányult volna, ellenkezőleg, éppen az adásvételi szerződést támasztják alá. Az, hogy a szerződő felek a szerződésben a bérleti szerződés elemeire utaló szerződési nyilatkozatot is tettek, még nem jelenti, hogy a perbeli szerződésben ezek az elemek a dominánsak. Az előzőekben kifejtettek tehát azt eredményezik, hogy a felperes részéről kifizetett összeg a gépjárművek beszerzési áraként és nem költségként minősülő bérleti díjként volt elszámolható (Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Pf. 20.611/1996., AEÉ 1997/12. szám).
Az APEH keresetindítási joga
Az Art. 1. §-ának (7) bekezdése az adóhatóságnak felhatalmazást adott arra, hogy az adóigazgatási eljárás keretében a szerződéseket és a jogügyleteket a valódi tartalmuk szerint minősítse. Ez azonban nem zárja ki az adóhatóságnak azt a jogát, hogy a szerződések érvénytelenségének megállapítása iránt bírósághoz forduljon, és a szerződések érvénytelenségének megállapítását akár semmisségre hivatkozva, akár megtámadás eredményeként kérje. A Polgári Perrendtartás (Pp.) 2. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a polgári ügyek körében felmerült vitát csak erre irányuló kérelem esetén bírálja el. Ilyen kérelmet rendszerint a vitában érdekelt fél terjeszthet elő. Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalt érdekelt félnek kell tekinteni, mert jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy az adózás, adó-visszatérítés, illetve költségvetési támogatás alapjául valós ügyletek szolgáljanak, hogy az adójogszabályok megkerülésére, kijátszására kötött szerződések alapján ne lehessen a központi költségvetés terhére jogalap nélkül előnyhöz jutni. Kétségtelen, hogy ez a cél elérhető az adóhatóságnak az adójogszabályokban biztosított jogosítványok alkalmazásával is, azonban nincs olyan jogszabályi rendelkezés (tilalom), amely erre tekintettel elzárná az adóhatóságot a bíróság előtti jogérvényesítéstől. A szerződés érvénytelenségének megállapítását kérő kereset nem utasítható el csupán azért, mert azokat a jogkövetkezményeket, amelyeknek alkalmazását az adóhatóság a bíróságtól kéri, az adóellenőrzés eredményeként maga is megállapítja.
Kurucz Krisztina
Az adóhatóság mozgástereAzt, hogy az adóhatóság milyen mélységig vizsgálódhat az adózó magánjogi kapcsolataiban, jól példázza az a jogeset, amelyben az APEH megyei igazgatósága az 1995. II. negyedévre vonatkozóan lefolytatott általánosforgalmiadó-ellenőrzés eredményeképpen az 1996. május 6-án kelt határozatával a felperes terhére 556 000 Ft általánosforgalmiadó-hiányt állapított meg, valamint 26 750 000 Ft bírságot, 219 810 Ft késedelmi pótlékot szabott ki. A határozat indokolása szerint a 45 500 000 Ft jogosulatlan általánosforgalmiadó-visszaigénylés az O. Kft.-vel 1995. április 3-án szoftverforgalmazási jog átruházására kötött, érvénytelen szerződés kapcsán merült fel. A szerződést az eladó részéről nem az arra jogosult személy írta alá, valóságos termékértékesítés nem valósult meg, az eladó a szoftverek felett rendelkezési joggal nem bírt. A szerződéses ellenérték megfizetésére vonatkozóan ellentétes tanúvallomások voltak. További 8 000 000 Ft jogosulatlan általánosforgalmiadó-visszaigénylést a felperes mint megbízó és az O. Kft. mint megbízott között 1995. április 13-án létrejött biobrikett külföldi forgalmazására vonatkozó szerződés kapcsán állapítottak meg. A szerződés alapján a megbízott teljesítését nem tudták igazolni, szolgáltatásnyújtás nem történt. Az O. Kft. a kérdéses időszakban könyvelése szerint gazdasági tevékenységet nem folytatott. A szerződések alapján kibocsátott számlák hiteles bizonylatnak nem tekinthetők, azokra adó-visszaigénylés jogszerűen nem alapítható. * A felperes keresetet nyújtott be az első fokú adóhatósági határozatot helyben hagyó másodfokú adóhatóság mint alperes ellen, s kérte a határozat felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét megalapozottnak ítélve az adóhatóság határozatát hatályon kívül helyezte, és a hatóságot új eljárásra kötelezte. Ítéletében kifejtette, hogy mindkét szerződés alapján a gazdasági esemény, azaz a dolog átvétele és a vételár megfizetése megtörtént. Az alperes az O. Kft. adózással kapcsolatos mulasztását értékelte a felperes terhére. Az ügyletek megítélése szempontjából közömbösek az O. Kft. belső jogviszonyát érintő kérdések. Az általános forgalmi adó visszaigénylésének jogszerűségére nem hat ki a szoftverekre vonatkozóan az O. Kft. és harmadik személy, a C. Bt. közötti megállapodás tartalma, a szoftverek beazonosíthatatlansága. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1. §-ának (7) bekezdése alapján az adóhatóság a szerződéseket nem minősítheti érvénytelennek. * Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Mellőzte az ítélet tényállását és jogi indokolását. Tényállásként rögzítette, hogy a szoftverforgalmazásra kötött szerződést megelőzően az eladó a szoftvereket visszaszármaztatta a saját eladójának. A felperesi szerződés vételárának kifizetését nem lehetett megállapítani az eltérő nyilatkozatok alapján. Az eladó részéről eljárt személy nem volt az eladó ügyvezetője, meghatalmazottja, ezért a szerződés nem tekinthető érvényesen létrejöttnek. A Ptk. 112. § (1) bekezdése és 117. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződésben az eladó olyan dolgot kívánt átruházni, amelyre nézve nem szerzett tulajdonjogot. A felperes az ellenszolgáltatás kifizetését nem tudta igazolni. A másodfokú bíróság a másik szerződést vállalkozási szerződésnek minősítette, és kifejtette, hogy az eredménykötelemből eredően a vállalkozó általi teljesítést, eredményt is igazolni kellett volna. * A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését kérte. * A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban megállapította, hogy a másodfokú bíróság nem alkalmazta az ügyben irányadó adójogszabályokat, ítéletének indokolásában kizárólag a Gt. és a Ptk. szabályai alapján állapította meg a közigazgatási határozat jogszerűségét. Az általánosforgalmiadó-visszaigénylés jogszerűségének megítélésénél elsősorban az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (Áfa-tv.) rendelkezései alapján kell dönteni. Az Áfa-tv. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 35. §-ának (1) bekezdése, a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény (Sztv.) 15. §-ának (3) bekezdése, 83. §-a és 84. §-ának (2) bekezdése alapján az adólevonás joga csak hiteles – alakilag és tartalmilag a jogszabályoknak megfelelő – számla alapján gyakorolható. Nem ilyen az a számla, amely nem valós gazdasági eseményről került kiállításra, vagy amely számla ellenértékét nem fizették meg, az adó áthárítása nem történt meg. * A perbeli szerződések kapcsán abban a jogkérdésben kellett dönteni, hogy a gazdasági esemény és ezzel kapcsolatosan az adóáthárítás ténylegesen megtörtént-e. Az Art. 1. §-ának (7) bekezdése értelmében az adóhatóság jogosult a szerződések, egyéb cselekmények adójogi szempontból történő minősítésére, így a szerződéses partnerek cselekményeinek, az értékesítési láncolat résztvevőinek vizsgálatára is. A vizsgálódás során az adóhatóságnak a szerződések valós gazdasági tartalmát kell feltárnia, és a szerződések polgári jogi minősítését csak ehhez kapcsolódóan, az adókötelezettség megállapítása érdekében végezheti. A bírósági felülvizsgálat során az eljáró bíróság is csak az adókötelezettség megállapításának körében vizsgálódik. Mindezek alapján az alperes – és a bíróság is – jogszerűen tette vizsgálat tárgyává a szoftverértékesítési láncolatban az eladó korábbi szerződését. * A jogszerűség kérdésének eldöntésénél a gazdasági esemény meg nem történtére utaló körülményeket értékelni kell. Az eladó könyvelésében számla rögzítésének, valamint az adóbevallásból a számla adótartalmának hiánya és az adó befizetésének elmaradása, továbbá a beszerzett nyilatkozatok ellentmondása a vételár megfizetésének módjára vonatkozóan, a szerződés tárgyának ellenőrizhetetlensége, az ellenszolgáltatás elmaradása szintén a számla hiteltelenségét, a gazdasági esemény meg nem történtét támaszthatják alá. * A másodfokú bíróság részéről a szerződések polgári jogi minősítésén túlmenően az elsőfokú ítélet jogi indokolásának teljes mellőzése mellett az adójogi jogkövetkeztetés megállapítására, a számla hitelességének vagy hiteltelenségének eldöntésére nem került sor. * Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Kfv. III. 28.049/1997. szám |