A világgazdaságban december idusán csend honolt, és a hazai kedélyek sem a gazdasági események miatt borzolódtak. Nem tudni persze, hogy a visszaesés elérte-e a mélypontját, kicsit időzik-e itt, vagy a vihar előtti csendnek vagyunk részesei. Negyven év után ismét két százalék alatt van a dollár irányadó kamata, s lassan már nincs hová menekülnie az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed vezetésének. A monetáris élénkítés eszköztára lassan kimerül, és 2002-re a tavalyinál is alacsonyabb, egy százalék alatti növekedés várható Amerikában. Igaz, Nyugat-Európában is alig másfél százalékra tehető az idén várható bővülés.
Ahogy a világgazdaság termelési és kereskedelmi szektorainak összefonódása révén a múlt év őszén az USA-ban felerősödött válság azonnal szétterjedt a világon, úgy ennek fordítottjára is hasonló forgatókönyv szerint számítanak az elemzők. A kedvező fordulat azonban nem tudni mikor jön el. Legkorábban az év második felétől számíthatunk a mutatók javulására, de valójában 2003 lehet az első ígéretes év, amikor számottevő lesz a növekedés, és mindez kihat a gazdaság egészére. És mi lesz Európában, mi lesz Magyarországon?
A kérdésre éppoly lakonikus válaszok adhatók, mint a világ egészére vonatkozóan. Az európai és az amerikai gazdaság összefonódása – a kereszttulajdonlások miatt is – meghatározza egymás iránti érzékenységüket, még ha fel is fedezhetők sajátos jellemvonások. A magyar gazdaság pedig mára túlnyomórészt e két nagyra nőtt régió nemzetközi vállalatainak tulajdonában, de legalábbis befolyása alatt áll. Ezt nevezhetjük globalizációnak, duális gazdaságnak, a lényeg, hogy mára e cégek rezdüléseitől, befektetéseitől, átutalásaitól, exportjától, importjától a nemzetgazdasági mutatók lényegesen elmozdulhatnak. A külföldi tulajdonú vállalatok részesedése az exportból megközelíti a 65 százalékot, ami példátlanul magas arány a többi feltörekvő országgal, vagy más, a fejlődő kategóriába tartozó nemzettel összevetve. A világméretűvé váló recesszió rajtuk keresztül elég gyorsan megérkezett Magyarországra is. Beruházásaik, termelésük és egyéb költekezéseik visszafogásával néhány hónap alatt mintegy megállították az eleddig dinamikus honi gazdasági növekedést. Mivel exportált termékeiket nagymértékben importált anyagokból állítják elő, termelésük visszafogása az egyensúlyra kevésbé hat, mint a növekedésre, és az alacsony energiaárak is javítottak a számokon.
A legfrissebb kutatói jelentések már egy tizeddel 4 százalék alá becsülik az idén várható GDP-bővülést. Ennek persze alig öt-hat éve még örültünk volna, most sem szabad alábecsülni a jelentőségét. Ami aggasztó lehet, az a trend. Ez pedig további kismértékű csökkenés, s ez a tendencia egybecseng a világ vezető országai és különösen az Európai Unió növekedési kilátásaival.
Mindezek fényében ígéretes jövő elé nézünk, amit szó szerint kell értenünk, azaz ígéretekből van és lesz bőven, legalábbis áprilisig. A választásokra készülve a pártok – e szempontból érthető módon – ígéretekkel halmoznak el bennünket mint magánembereket, és a vállalkozóknak is jut a szép reményekből. Nem vitatva, hogy a programok alapos előkészítő munka során születnek, az ígéretekkel csínján kell bánni. Az optimista szemléletnek is reális alapokon kell nyugodnia, hogy ne érje még nagyobb csalódás az ábrándozókat. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a gazdaság helyzetére már nem a dinamizmus, hanem a jóindulattal stagnálásnak nevezhető ütemcsökkenés jellemző, amit – mivel külső okok váltották ki – saját erőből megoldani aligha lehet. A hatások tompítása helyénvaló, de felelősen a gazdaságpolitika korrekcióját elodázni, netán kizárni nem helyes, mert annyi tartaléka valószínűleg nincs az országnak. Márpedig a lassuló gazdaságnak számos kellemetlen kísérőjelensége lehet, amelyeket korlátok között tartani áldozatok nélkül elég nehéz. Amikor például az áremelkedés ütemét sikerült éves szinten 9 százalék közelébe leszorítani, máris megjelentek a figyelmeztető jelek az inflációs ráta fölé nőtt maginfláció képében. A növekedést tápláló belső fogyasztási, felhalmozási adatok sem mutatnak meredek emelkedést, sőt helyenként, mint például a lakossági fogyasztásban, némi visszaesésre lehet számítani az idén. Miközben a gazdaság elemzői és a termelő vállalkozások is az alapvetően exportorientált pozíció fenntartását emelik ki a gazdaságélénkítés eszközei között, ez a cél nem a legfontosabbak között szerepel. Pedig a téma fontosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy a konjunktúrafelmérések során az e területhez tartozó cégek voltak a leginkább pesszimisták.
A globálisnak nevezhető recesszió kihívásaira választ kell adni, amin vélhetően a világméretű és a hazai vállalkozások stratégái mellett a választásra készülő pártok szakértői is dolgoznak – a háttérben. A végletekig pozitív életszemlélet, az ígéretek a választóknak, a megnyerendő szavazóknak szólnak. A legtöbb voksot megszerző párt (koalíció) kormánya pedig – remélhetőleg még nem túl későn – újraértékelheti a világ- és benne a hazai gazdaság helyzetét, és valószínűleg kidolgoz egy, a választások idején ismertetettnél reálisabban optimista programot.
Ámbátor – miért ne legyek optimista magam is – meglehet, hogy ezúttal az a párt nyer, amelyik – tizenkét év után először – meri nagykorúnak nézni a szavazókat, s ígéretein nem is kell oly sokat változtatnia a választások után.
Törő András