Repedések a magyar porcelániparon

Harcban a művészi érték és a kommersz

A Herendi Porcelánmanufaktúra 175 éve öregbíti hírnevünket a világban. Éppúgy hungaricummá vált, mint a szegedi Pick szalámi, a tokaji bor vagy a Zwack Unicum. Elődjét Stingl Vince keramikus hozta létre, aki kicsiny üzemében kőedénygyártásba, illetve porcelán-előállítási kísérletekbe kezdett. Az új tulajdonos, Fischer Mór 1839-ben, a polgárosodás kezdetén alapította a mai értelemben vett porcelángyárat, s az akkoriban szinte beszerezhetetlen, klasszikus távol-keleti étkészletek pótlását tekintette az üzem elsődleges feladatának. Kitűnő stílusérzékének és a technikai újítások iránti fogékonyságának köszönhetően rövid időn belül az antik tárgyakhoz megtévesztésig hasonló formájú, színű és mintájú, illetve saját tervezésű remekek kerültek ki a gyárból. Az arisztokrácia körében mind népszerűbb lett a műhely. Megrendelői között volt Viktória királynő, Ferenc József és Miksa császár, a Rothschild, a Batthyány, az Apponyi és az Esterházy család. (Róluk nevezte el az azóta márkavédjeggyé vált, legismertebb mintákat.)

Herend: az élőmunka elismerése

A kiállítások (az Első Magyar Iparmű Kiállítás, az 1845-ös bécsi kiállítás, az 1851-es Londoni I. Világkiállítás, az 1853-as New York-i, az 1855-ös Párizsi Világkiállítás) hozták meg Herendnek a világhírnevet. 1865-ben I. Ferenc József császár Fischer Mórt a porcelánművészetben elért eredményei és érdemei jutalmául nemesi rangra emelte, és a Farkasházy előnevet adományozta családjának. 1867-ben, a Párizsi Világkiállításon Herend kapta az aranyérmet, Fischer Mórt pedig kitüntették a Francia Becsületrend Lovagja címmel. 1874-ben a manufaktúra vezetését fiai vették át. Ettől kezdve háttérbe szorultak a művészi szempontok, megtorpant a gyártás, és az üzem a csőd szélére került, amelyből csak a század végén került ki. 1896-tól Farkasházy Jenő keramikus (Fischer Mór unokája) kezébe került az irányítás, aki a tradíciókat a haladó irányzatokkal ötvözte, amit az 1900-as párizsi és az 1901-es szentpétervári kiállítások nagydíja is bizonyított. A két világháború között főként az alapításkorabeli termékek reprodukciói készültek, amellett magyaros figurák gyártásába kezdtek. 1948-ban állami tulajdonba került a gyár, 1992 óta (75 százalékban a dolgozók és 25 százalékban a magyar állam birtokában) részvénytársaság.

A herendi porcelán értékét főleg a termékbe fektetett élőmunka, a formázás és festés manufakturális jellege adja. A korongozókat, gipszminta-készítőket, festőket – érettségi után – a több mint 100 éve működő saját iskolájukban képzik. A gyártási alapanyagokat és segédeszközöket kizárólag külföldi szállítóktól szerzik be. A gyárban jelenleg több mint 1500-an dolgoznak.

A herendi műhely termékeinek 60 százaléka finomporcelán étkészlet, 25 százaléka dísztárgy és 15 százaléka "figurás" tárgy, ezek csaknem 15 000-féle formaváltozatban, illetve több mint 3000-féle dekorációval készülhetnek. Gyártmányaik 70 százalékát exportálják, legjelentősebb piacuk az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Olaszország, Anglia, Németország, Franciaország és Svájc. Idehaza 10 üzletből álló bolthálózatuk van. (A herendi porcelántárgyak sikerének egyik bizonyítéka, hogy azokat számos országban hamisítják. A szakértők ezért azt javasolják, hogy kizárólag a Herendi Manufaktúra Rt. engedélylistáján szereplő boltban vásároljunk, és csak olyat, amelyen ott van a gyár márkajelzése.)

A manufaktúra árbevétele tavaly 7,8 milliárd, az adózás előtti eredménye 2 milliárd forint volt. Az osztalékot a májusi közgyűlés nettó 25 százalékban szabta meg.

Három lábon a Zsolnay-birodalom

Porcelánüzem alapítására 1852-ben kapott engedélyt a pécsi Tekintetes Tanácstól Zsolnay Miklós. A kis műhelyt Vilmos fia fejlesztette gyárrá, aki samott- és spódium-előállítással szerzett tőkét. A cég néhány éven belül sikeres vállalkozássá terebélyesedett. Az 1873-as Bécsi Világkiállításon már elismerést arattak a Zsolnay-porcelánok, az 1878-as Párizsi Világkiállításon pedig Grand Prix aranyérmet kaptak. Zsolnay Vilmos Bécsben császári kitüntetésben részesült, Párizsban pedig – miképp egy évtizeddel korábban a herendi Fischer Mórt – a Francia Becsületrend Lovagjává ütötték. A századvég legnagyobb porcelánipari szenzációja, az úgynevezett redukciós fémlüsztermáz-technika kifejlesztése, az eozin előállítása Zsolnay Vilmos nevéhez fűződik. (A fémes csillogású felület a mai napig minden más porcelántól megkülönbözteti a Zsolnay-termékeket.)

Az első világháború alatt a csőd szélére került az üzem, és csak 1924-ben, a Zsolnay-örökösök irányítása alatt, nagyrészt az ipariporcelán-gyártásnak köszönhetően indult ismét fejlődésnek. A második világháború után rövid ideig, Kanadába emigrálásáig, az alapító legidősebb dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay Miklós vette kezébe az irányítást. A gyárat 1948-ban államosították, amikortól itt a szigetelő és sajtolt kisfeszültségű ellenállástesteket kellett gyártani, ezzel megfosztották mindattól (a nevétől is), ami korábban a világ élvonalába emelte. 1954-ben egy új központi utasítás elrendelte a kályha-, épületkerámia-, illetve porcelándíszgyártást: felkutatták az elveszettnek hitt fémlüsztermáz gyártásának technológiáját is. A pécsi üzem 1974-ben kapta vissza a Zsolnay nevet, 1982-ben önállósult, és 1989-ig nyereséges maradt. Aztán jött a magánosítás...

A virágkorában világszerte ismert gyárat a rendszerváltás óta eltelt években több, csaknem végzetesnek bizonyuló megrázkódtatás érte. A privatizáció maratoni hosszúságúra nyúlt: a hat évig tartó tulajdonosi huzavona szétzilálta a műhelyeket, demoralizálta a dolgozókat, csökkent a termelékenység, mind több lett a selejt, az értékesítés esetleges volt, elmaradtak az égetően szükséges fejlesztések. Ugyanebben az időszakban a piacot elárasztották az új stílusú, jó minőségű és a gyár termékeinél lényegesen olcsóbb távol-keleti és latin-amerikai kerámiák. Az érdeklődés rohamosan csökkent a Zsolnay-termékek iránt, ám erre sem a potenciális tulajdonosok, sem az üzem alkalmazottai nem fordítottak kellő figyelmet.

1989-ben és 1993-ban két amerikai és két angol cég is pályázott a többségi tulajdon megszerzésére, de végül (1993-ban) az 550 millió forint jegyzett tőkéjű társaság tulajdonjogát a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank, négy magánszemély, az ÁPV Rt., az MRP-szervezet, a pécsi, a harkányi és az orfűi önkormányzat szerezte meg. (Két magánszemély később eladta részvényeit.) Az új tulajdonosok koncepciózusan, de igen kevés sikerrel próbálták "feltámasztani" az időközben hivatalosan is nemzeti értéknek nyilvánított gyárat. A termelés racionalizálása jegyében a gyárat 1999-ben három önállóan gazdálkodó részre – a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt.-re, a Zsolnay Porcelángyár Rt.-re és a Zsolnay Örökség Közhasznú Társaságra – bontották.

A mintegy 500 dolgozót foglalkoztató manufaktúra a klasszikus Zsolnay-kerámiákat készíti. A hagyományos elefántcsontszínű, kézzel festett étkészletekből és dísztárgyakból, illetve az eozin és pirogránit épületkerámiákból jelentős mennyiséget szerettek volna exportálni. A valóság azonban az, hogy a Zsolnay név egy ideje csak itthon cseng igazán jól, exportpiacuk beszűkült, és – a várakozásokkal ellentétben – úgy tűnik, hogy az USA-ban és Európában nem, "csupán" Japánban és az Arab-félszigeten bővíthető. Béres Lajos marketingigazgató-helyettes szerint a piacon két, egymással ellentétes tendencia érvényesül. A hajdan nélkülözhetetlennek – és nem utolsósorban elegánsnak – tartott porcelán étkészleteket a legtöbb háztartásban kiszorították az olcsóbb, de jó minőségű kerámia-, illetve üvegtárgyak és az ellenálló, tetszetős műanyagok. Ugyanakkor szélesedik az a (tehetősebb) réteg, amely megengedheti magának, illetve igényli is mindennapos használatra az egyedi, művészi porcelántermékeket, vagy gyűjtőszenvedélyüknek hódolva vásárolnak ilyen különleges kerámiákat.
A kommerszet természetesen jóval olcsóbban tudják előállítani, kapacitásuk is van bőven, csak hát a Zsolnay árai így sem lennének eléggé vonzóak, másrészt a termékszerkezet átalakításával, a szériamunkával lemondanának a művészi értékteremtésről. Béres Lajos szerint a manufaktúrának a mind igényesebb vásárlókat kell(ene) kiszolgálnia.

A Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. az idén a 610 tonnás termelésmennyiségtől – a tavalyi 1,108 milliárddal szemben – 1,261 milliárd forint árbevételt és 65 millió forintos eredményt vár. Az előállított termékek 12 százalékát exportálják.

A Zsolnay Porcelán Rt. feladata az ipari szigetelőanyagok gyártása, illetve az azokhoz kapcsolódó szolgáltatás. Az elmaradt beruházások miatt ez a terület sorvad, jóllehet az innen kikerült termékek egy évszázadig is szolgálnak. A Zsolnay-örökösöknek az volt az óhajuk – s ezt peres úton érvényesítették –, hogy a család neve ne szerepeljen többé az ipari porcelánt gyártó üzem cégérében.

A harmadik utód a Zsolnay Örökség Közhasznú Társaság, amely a műemléki védelem alatt álló épületek, szobrok tulajdonosi jogát gyakorolja, és kötelessége azok állagának megóvása. A nonprofit szervezet a két nyereségorientált társcégtől kapott pénzből, továbbá PHARE-támogatásból fedezi költségeit.

Hollóháza ismét reménykedik

Hollóházán hagyományos mesterség az edénykészítés. Az első üveghuta-manufaktúrát 1777-ben alapították. 1831-ben fogtak a kőedénygyártásba, több mint száz éven át biztos piacuk volt a keleti országrész. A porcelángyártáshoz az első lépést 1949-ben – kisfeszültségű villamos szigetelők előállításával – tették meg, 1957-től készítenek edény- és díszműporcelánokat. Az új profil más alapanyagokat, új berendezéseket, modernizálást követelt. Többlépcsős fejlesztés következett, s a gyár technológiai színvonala az elmúlt évtizedben érte el az európai átlagot. Manufakturális jellegű gyártósoruk névleges termelési kapacitása 600 tonna/év.

Az első porcelántárgyaik egyszerű vonalvezetésűek, de igényesek voltak, kézzel festették őket (a mesterség csínját-bínját a gyerekeknek szinte kötelezően el kellett sajátítaniuk a szüleiktől). A mai termékeket is az igényesség jellemzi, a mindennapi használatra szánt tárgyak is finoman megformáltak, ízlésesen díszítettek, elegánsak.

A Hollóházi Porcelángyár és Matricagyártó Részvénytársaság utóbbi két évtizedes története szorosan összekapcsolódik Szász Endre festő-grafikus tevékenységével. A művész a nyolcvanas évek elején tért vissza Amerikából. Megbízást kapott a győri színház előcsarnokfalának ékesítésére. A nagyméretű faliképet porcelánlapokból álmodta meg, és a különleges technológiai igényeket támasztó kivitelezéshez megfelelő gyártót keresett; a feladatra a hollóházi gyárat találta alkalmasnak. A kapcsolatból hosszú távú együttműködés lett. A gyár menedzsmentje akkor úgy vélte, hogy a művészi porcelánkészítésnek ez az ága világszerte felfelé ível, Hollóháza számára elérkezett a nagy lehetőség: a világhírű művésszel karöltve betörhetnek a nemzetközi élvonalba. Hamarosan felépült az új üzem. Rövid időn belül kiderült, a döntés elhamarkodott volt: művészi porcelánokból a remélt mennyiség töredékét tudták csak értékesíteni, a felduzzasztott kapacitásuk kihasználatlan maradt. Szász Endre 1986-ban otthagyta Hollóházát, a műhelyt 1993-ban be kellett zárni.

A gyárnak 1994-ben az ágazat egyik legnagyobb konszernje, a Hutschenreuther AG dobott mentőövet. Kezdetben beszállítói voltak a német cégnek, később, 1996-ban, megalapították a Hutschenreuther Hungária Kft.-t, amely 90 százalékban az anyavállalat, 10 százalékban pedig a Hollóházi Porcelángyár Rt. tulajdonába került. A termelés növekedett, újraindították az 1993-ban leállított üzemet. A kft. a német cég termékeit gyártotta, a hagyományos magyar "vonalat" a Hollóházi Porcelángyár vitte tovább, miközben bérmunkát is végzett a "társvállalkozásnak". 1997-ben a Winterling AG felvásárolta az akkor már pénzügyi nehézségekkel küszködő Hutschenreuther tulajdonrészét, de két évvel később maga is anyagi bajba került, és csődöt jelentett; ekkor 235 ember maradt állás nélkül.

A német tulajdonos 1999-ben felajánlotta a porcelángyárnak, hogy jelképes áron, egy márkáért átadja a céget, amennyiben vállalják, hogy kifizetik a dolgozókat és a százmillió forintos adósságot. Ugyanezt ajánlották a helyi önkormányzatnak is, de egyikük sem élt a lehetőséggel. Az önkormányzat, mint mondják, látott ugyan fantáziát az üzem feltámasztásában, azonban nem léphetett, mert a porcelángyárnak elővásárlási joga volt. A gyár viszont csak akkor vette volna meg a kft.-t, ha a Winterling kifizeti a dolgozókat. Az a dolgozók előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a német fél semmilyen hajlandóságot nem mutat adóssága rendezésére, ennek ellenére "ültek" az elővásárlási jogukon, és kvázi hadüzenetnek tekintették, amikor az önkormányzat (is) bejelentette vételi szándékát. Teltek a hónapok, de a kft. nem kelt el, az adósságai viszont gyarapodtak. A gyár és az önkormányzat vezetői folyamatosan "elbeszéltek" egymás mellett. 2000-ben pedig megkezdődött a gyár felszámolása.

A nyolcvanas években még több mint ezer embert foglalkoztató gyárban ma alig ötszázan dolgoznak, de a hollóháziak ismét reménykednek: az új tulajdonos, a Magyar Fejlesztési Bank kész a valaha szebb napokat látott gyár újjáélesztésére. Az idén szeptemberben a cég tulajdonosai között volt az MFB mellett Hollóháza Önkormányzata, Budapest X. Kerület Önkormányzata és a társaság munkavállalóinak csoportja.

Francia kézben

A hódmezővásárhelyi porcelángyár a rendszerváltás után a privatizáció grádicsain több részre tört, majd külföldi kézbe került: a francia Guy Degrenne SA tulajdonában lévő Alföld Porcelán Edénygyár Rt.-t 463,4 millió forintos alaptőkével jegyezték be. A cég 580 alkalmazottja háztartási és vendéglátó-ipari porcelánedényeket gyárt, 2000-ben 10 millió darabot (3586,8 tonnát). Belföldi és exportárbevételük 2,47 milliárd, mérleg szerinti eredményük 179 millió forint volt. Finta Ferenc vezérigazgató elmondta: a gyár jelentős exportőr, ám a forint felértékelődése miatt az idén a százmillió forintot is meghaladhatja a káruk.

Bede Gyöngyi porcelánfestő szerint a hazai porcelánipar már húsz évvel ezelőtt is válságban volt. Ezt tükrözte, hogy a porcelánfestő iskolákban olykor három év is eltelt anélkül, hogy új évfolyamot indítottak volna. A nyolcvanas évek elején frissítően hatott a szakmára, hogy a gyárakban a festők is pályázhattak egy-egy termék megújítására, az üzemek kiaknázták a kreativitásukat. Később ez a lehetőség megszűnt. Sok porcelánfestő az elsajátított speciális technikákat nem tudta máshol hasznosítani, sokan grafikusok, animációsfilm-rendezők mellett, vagy kisebb magáncégeknél helyezkedtek el. Egy-egy szobrász vagy keramikus köré szerveződött manufaktúrából sok van, de a legtöbb nem ad sem szakmai, sem egzisztenciális biztonságot. Ráadásul a műhelyekben nap mint nap nehézfém-oxidokkal kell dolgozni, ami komoly egészségkárosodást okozhat.