Zsugorodik a Föld, vele az országunk. Minden egyre közelebb kerül. Ha a világ legtávolabbi zugában megszólal a harci vagy az örömzene, nálunk is hallani. Ma, de legkésőbb holnap.
Anno a dicső Rómában a gladiátorok rafinált és brutális lemészárlását, a sötét középkorban az eretnekek és a (Harry Potter-féle előd-) boszorkányok máglyára vetését nézte (lelkesen vagy közömbösen, mindegy) a köznép (polgár), ma viszont még csak ki sem kell ballagnunk a piactérre a látványosságért: a képernyők (tévé, internet) egyenes adásban közvetítenek terrortámadást, háborút, hurrikánt, trópusiesőerdő-pusztítást, tőzsdekrachot, futballmundiált, Oscar-esőt, Nobel-díj-ceremóniát..., bármit, legyen az bárhol is. [Persze a "rendezők" kezében mindig ott a szűrő: adagolható az információ, ami miatt ki így, ki úgy lát(hat)ja ugyanazt.] Megszokható, hogy a békés fotelból nézzük a bombák becsapódását? Ez is megszokható. A közömbösség fertőző. Társbérlőnkké vált. És nem tegnaptól...
Ám ezt az évet mégsem úgy zárjuk, mint a tavalyit. És nem csak azért, mert az ikertornyokat földre sújtó terrorcsapás keltette félelem – ilyesmi itt, akár a Klauzál téren, bármikor velünk is megeshet – belénk fészkelt, és még sokáig marhat, amikor magasba visz a repülő vagy a lift. Az idén – szeptember 11-ével és a megtorló ellenattackkal – alighanem lezárult a globalizáció vadkapitalizmushoz hasonlítható nyitó szakasza, s elkezdődött – legyünk optimisták – az új fejezet. Aminek egyebek mellett olyan sorskérdésekre kell majd kiötlenie a választ, mint a gazdag(abb) kisebbség és a szegény(ebb) többség (Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett és fejlődő világ) erősödő és intenzíven fekélyesedő ellentéte, Kína, India, Afrika integrálása a világgazdaságba, Oroszország pályára segítése, a közel-keleti válság, a túlnépesedés, a migráció, a felmelegedés, az energiahordozók fogyása...
Az új szakasz megoldáskeresései és majdani megoldásai – mint eddig az összes globális folyamat – mindenképpen meghatározzák Magyarország holnapi sorsát, mozgásterét, ám 2001 decemberében az még nem sejthető, hogy a segítő vagy a fékező tényezőkből lesz-e több. Azért legyünk – mert lehetünk – derűlátóak a jövőt tervezve: gazdaságunk egyelőre lendületben van, s a világgazdaságot sem rázta meg akkora recesszió, mint azt sokan jósolták szeptemberben-októberben.
Nem árt persze az óvatos visszafogottság. A nemzetközi gazdaság még messze nem evickélt ki a kátyúból: az Európai Unió és az Egyesült Államok növekedése aligha lesz 2-2,2 százaléknál magasabb jövőre, Japán továbbra is gyengélkedik, a törekvő Kína számunkra kiaknázhatatlan messzi fény... A rendszerváltó országok teljesítménye is visszaesett (bár a legtöbbjük gazdasági növekedése így is meghaladta az Unió átlagát).
A honi gazdaság idei bizonyítványa jó. De rosszabb, mint a tavalyi. A növekedés az elmúlt évi 5,2 százalékkal szemben 4 százalék körüli. Lanyhult a beruházási kedv, az ipari termelés tavalyi 18 százalékos növekedése már a múlté, jó, ha üteme eléri a korábbi felét. Mérséklődött az exportértékesítés, stagnál a belföldi eladás. A tőzsde vegetál. A mezőgazdaság szintúgy. Romlik a bizalmi index.
A fékeződés fő oka a nyugat-európai enyhe dekonjunktúra. Okos kormánymanőverekkel a kellemetlen következményekből csak faragni lehet.
De nézzük a naposabb oldalt. A növekedés lassulásával együtt az infláció is csökken (ez jó), az éves pénzromlás 8-9 százalék között állhat meg. Az idén (több évet késve) feldübörögtek az útépítő gépek: megkezdődött a várt sztrádaépítési program. A lakásépítkezés is újabb lendületet vett, köszönhetően a most már érdemi kormánysegítségnek. A külföldi tőke beáramlása is megfelelő, az egyik multi összecsomagol – irány a még olcsóbb Kelet! –, ám betelepszik helyébe a másik. A folyó fizetési mérleg is a jó oldalra billen. A forint stabil. A Széchenyi-terv és a Széchenyi-plusz milliárdjai sok-sok kis- és középvállalkozót helyzetbe hoztak, akik nem borúlátóak a közeli jövőt illetően. Kevesebb az állástalan is.
Gazdaságunk viszonylagos pezsgése fő partnereink, az Unió és az USA korábbi prosperálásának gyümölcse: a korábban felpörgött világlendkerék máig hajt.
Az Európai Bizottság is elkészítette novemberre értékelésünket. Az osztályzat gyakorlatilag olyan, mint a tavalyi: jó, megfelelő. Ismét kaptunk dicséretet meg számos kritikát. Ám egyvalamit most sem kaptunk a már régen nemcsak közös piacot, hanem egységes jog- és értékrendet, azonos szemléletet és gyakorlatot is jelentő közösségtől: időpontot. Most sem mondták ki egyértelműen, hogy mi a taggá nemesedésünk pontos dátuma. Sőt, mintha messzebbre csúsztatnák. Az Unió korifeusai szemében ugyanis mind erőteljesebbé válik a nagy csoportos (tízországos) bővítési szisztéma. Azaz az élenjáróknak – Ciprus, Málta, Szlovénia, Cseh- és Magyarország – nemcsak az igen fontos – ám lassuló – Lengyelországot kéne bevárniuk, hanem például Szlovákiát is. Amelynek felzárkóztatása, ugye, nem egy-két év.
Mindezeket egybeseperve: ha barátként és ellenfélként csak magunk volnánk a világban, akár hátra is dőlhetnénk: kanyarogva, döccengetve, de haladunk. Csak hát itt visszhangzik a világ. A határainkon nyújtóznak még sorompók, ám megállítani és visszafordulásra kényszeríteni már aligha tudnak bármit is. Jó ez vagy rossz? Ilyen. Ilyenné "fejlődött". A "Szép új világ"-nak akadnak bőven előnyei, amit ki lehet használni a javunkra. De csak úgy, hogy közben ne szaporítsuk amúgy is számos hátrányát. Ez az új korszak globális leckéje 2002-ben.