Kincs, ami már majdnem nincs

A szén, a kőolaj, az urán és a macskaalom

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés az ország széntermelési kapacitásának egyharmadát "elcsatolta". A nagyhatalmi döntés megfosztotta a maradék Magyarországot valamennyi föltárt szénhidrogénkészletétől, teljes kősóbányászatától, kőbányászatának nagyobb részétől, a nagy múltú magyar ércbányászatot pedig mintegy 2 százalékára: a rudabányai vasérc-, a recski rézérc- és az úrkúti mangánércbányászatra zsugorította.

A szocialista gazdaságirányítás az amúgy is jelentéktelen készleteket kizsákmányoló rablógazdálkodása tovább nyomta a mélybe a magyar bányászatot, amin a rendszerváltással megérkező piacgazdálkodás sem igen tudott változtatni, sőt...

Lefelé a csúcsról

A bányászat hazánkban immár nem számottevő gazdasági szereplő. A következő három évtized első felében várhatóan kimerülnek a ma működő föld alatti bányáink, újként legfeljebb a recski ércbánya jöhet számításba. Az ország ismert és reménybeli kőolajvagyona is elfogyhat akkorra, a földgázkészletek pedig az említett időszak végére merülhetnek ki. A dúsítási módszerek fejlődésével mind kisebb fémtartalmú ércekből lehet gazdaságosan kinyerni a nemesfémet, így nem zárható ki egyes régi ércbányavidékeink újraéledése. Hosszabb távon azonban a hazai bányászat valószínűleg kizárólag külfejtéses lesz.

Schalkhammer Antal, a Bányászszakszervezet elnöke szerint a geológiai tényezők mellett gazdaság-, illetve energiapolitikai szempontok is erőteljesen befolyásolják a bányászat jövőjét. Az érdekvédő a dicsőbb múltat idézve arra emlékeztetett: 15 évvel ezelőtt (az akkori, jellemzően nagyvállalati struktúrában) 150 cég tevékenykedett a bányászatban, s a 15-20 ezer főt foglalkoztató ágazati vállalatok sem számítottak ritkaságnak. A szektor a "csúcson" 160-170 ezer embernek adott munkát: mintegy 100 ezren a szén-, 8500-an az urán-, 6000-en az érc-, 5000-6000-en az ásvány-, 4000-en a kő- és kavics-, mintegy 40 ezren pedig a kőolaj- és földgázbányászat területén dolgoztak.

A mai helyzet alapvetően más: a cégstruktúra megváltozott, a foglalkoztatottak száma 35 ezer alá csökkent, ugyanakkor a Magyar Bányászati Hivatal 670, bányászati joggal rendelkező vállalkozást tart nyilván (közülük mintegy 100 szünetelteti a tevékenységét, 150 legfeljebb 5-10 főt alkalmazó kisvállalkozás, a többi – a szakszervezeti vezetőt idézve – "valamit kapirgál"). A legnagyobb munkaadó a még mindig 13 ezer főt foglalkoztató szénbányászat, illetve a több mint 3000 bányászt alkalmazó kőolaj- és földgázkitermelés. A cégek közül a Vértesi Erőmű Rt., a Mátrai Erőmű Rt., a Borsodi Energetikai Kft., a Bakonyi Energetikai Rt., a Tapolcai Bauxitbányák Kft., valamint a Mol Rt. a legjelentősebb.

Schalkhammer úgy véli, az erőművi integráció nyomán a szektor fokozottan érzékeny a gazdaságfilozófiai változásokra, ugyanakkor kialakulóban van – és 2003-ig ki is alakul – egy olyan piaci struktúra, ami további 20-25-30 évig biztosíthatja a magyar bányászat túlélését (amiért – szavai szerint – a szakszervezet a végsőkig hajlandó küzdeni). Új lehetőséget lát a szakember az ásványbányászat fejlesztésében, valamint – az infrastrukturális és építőipari beruházások élénkülése nyomán – a homok-, kő- és kavicsbányászatban.

Az ágazat sorsát a készletek mérete és a gazdaságos kitermelés minden másnál jobban befolyásolja. A Magyar Geológiai Szolgálattól (MGSZ) kapott tájékoztatás szerint Magyarország primer energiaellátásának 62,9 százalékát fosszilis energiahordozók adják, ezen belül a kőolaj 12,4 százalékot, a földgáz 20,7 százalékot képvisel. A hazai termelés azonban a kőolaj esetében az igényeknek csupán mintegy 22 százalékát, a földgáznál pedig a 40 százalékát fedezi. Az ország kőolajvagyona 2000-es adatok alapján 19,2 millió tonna. Az évközi kutatások révén számba vett vagyonnövekedés tavaly éppen ellensúlyozta a folyamatosan csökkenő volumenű kitermelést, sőt az ipari vagyon kismértékben, 0,1 millió tonnával még nőtt is. Az ország két legnagyobb kőolajlelőhelye Algyő és Nagylengyel.

A földgázvagyon 2000-ben 73,6 milliárd köbméter volt, ami mintegy 10 milliárd köbméterrel kisebb az 5 évvel korábbinál, de az új kutatások nyomán 0,3 milliárd köbméterrel nagyobb az előző évinél. Az 1995. évi termelés egyébként még 5,3 milliárd köbméter volt, 1999-ben viszont már csak 3,56 milliárd köbméternyi gázt hoztak a felszínre, azaz a kitermelés öt év alatt az egyharmadával csökkent. A gázlelőhelyek sorában az alföldi mellett jelentősek a nyugat-magyarországi, zalai és őrségi készletek is.

A hazai hőerőművek tüzelőanyag-felhasználásából a szén 25,5 százalékkal részesedik, s ez köti le a hazai széntermelés 94 százalékát. 1999-ben a barna- és a feketeszén termelése kissé csökkent, míg a lignit kitermelése 5 százalékkal nőtt. Az ipari szénvagyonból évről évre mind kevesebbet használnak fel, ezt a tendenciát felerősítette az oroszlányi XX. akna, a borsodi szénmedencében Feketevölgy, Putnok, Rudolf bányaüzemek tavalyi bezárása. Feketeszénből 198,7 millió tonnát, barnakőszénből 206,8 millió tonnát, lignitből 1421,1 millió tonnát tartottak nyilván 2000-ben. A külfejtéssel művelhető, gazdaságosan (elsősorban erőművi célra) felhasználható, gyenge fűtőértékű lignitből a Mátra és a Bükk lábánál sok milliárd tonnás készletek találhatók, s a szakemberek szerint a hazai szénvagyonon belül a jövőben egyedül ez iránt növekedhet a kereslet.

A hazai szénbányászat sorsát – a készletek ismeretében – eltérően ítélik meg a különböző érdekcsoportok. A Bányászszakszervezet álláspontja szerint a lignit, valamint a Vértes és Inota készletei még évtizedekig lehetővé teszik a kitermelést és összességében 6000-8000 bányász tartós foglalkoztatását, az erőművi integráció "túlsó végén" viszont másképp gondolkodnak. A Pécsi Erőmű Rt. előrejelzése szerint a következő években a prognosztizálható gázáremelések nyomán megnő a szén szerepe. Ebben a felek még egyet is értenek, ám az erőművi szektor következtetései eltérnek a szakszervezetétől. "A várható igényeket nem lehet maradéktalanul kielégíteni hazai szénből, így – a magyar források gazdaságilag ésszerű kihasználása mellett is – egyre növekvő importtal kell számolnunk. Évi több millió tonna szén beszállítására és fogadására azonban nem vagyunk felkészülve. Például nem rendelkezünk a szükséges dunai hajóparkkal. Kikötőink jelenlegi állapotukban nem lennének képesek a szükséges széntömeg kirakására, tárolására, továbbítására. Elkelnének bizonyos módosítások a vasúti infrastruktúrában is – pályaátépítések, a célhoz illeszkedő új pályaszakaszok, pályaudvarok építése, a vagonpark kiegészítése stb. Mindezek megoldására a rendelkezésre álló 4-6 év elég szűknek tűnik" – olvasható az erőmű stratégiai koncepciójában.

A hazai színesfémbányászat mára gyakorlatilag megszűnt. Ebbe a kategóriába a rézércet, az ólom-cink ércet és a nemesfémeket (arany-ezüst) sorolják, ám jelenleg egyetlen színesfémérc-előfordulásunknak sincs gazdasági jelentősége. A nyilvántartott csekély vagyon a recski felszín közeli lelőhelyeken található. A színesfémérc-termelésnek 1986-ban, a gyöngyösoroszi bánya bezárásával alkonyult be, úgy tűnik, véglegesen. Hazánk egyetlen, még reményteljes színesfémérc-lelőhelyét – a Recski Mélyszinti Ércbányát – több sikertelen privatizációs, illetve beruházási kísérlet után 2000. november végén elárasztották, így ott egyhamar aligha indul újra a kitermelés. A kilencvenes évek derekán fellángolt, alapvetően külföldi tőkével szított aranyláz idején kiadott 24 kutatási engedélyből az idén már csak három érvényes, s eddig egyetlenegy sem eredményezett bányanyitást vagy érdemleges felfedezést.

A bauxitvagyon 15,4 millió tonnára tehető, ebből azonban csupán 4 millió tonna esik működő vagy épülő bányaterületekre (jórészt a Bakonyban), 29 százaléka a karsztvízszint alatt helyezkedik el. A szabad területeken 12 évre, a működő bányáknál viszont csupán 4 évre elegendőek a kitermelhető készletek.

Vasércből az ország nem rendelkezik ipari méretű vagyonnal, egyetlen vasércbányánk (Rudabánya) 1985-ben fejezte be a termelést. A mangánbányászatban jelenleg csak az úrkúti lelőhely működik. 1999. évi termelése mintegy 40 ezer tonna volt, készlete körülbelül 5 évre elegendő. A teljes ipari mangánércvagyonunk mindössze 0,5 millió tonna.

A mecseki uránérc bányászata 1997. szeptemberében megszűnt. Hiába van még itt belőle 26,34 millió tonna, az alacsony világpiaci ár mellett a rossz minőségű nyersanyag kitermelése nem kifizetődő.

Titkos tartalékok

Az építőipari nyersanyagok – a cement- és mészipari nyersanyagok, az építő- és díszítőkő, az építési homok és kavics, valamint a kerámiaipari agyagféleségek – bányászata némileg kilóg a sorból. Az említett anyagok összegzett ipari vagyona 6,611 milliárd tonna, ami hazánk teljes iparinyersanyag-vagyonának 68 százaléka. Pénzben kifejezve – tavalyi áron – ez 812,5 milliárd forint, ami a teljes hazai nyersanyagvagyon értékének már csak a 24,4 százaléka. Az építőiparinyersanyag-termelés – üdítő kivételként a szektoron belül – évről évre növekszik: 1995-ben 36,5 millió tonna, 1999-ben már 40,65 millió tonna volt, ami a teljes bányászati termelés 63,2 százaléka. Ezen belül is kiemelkedő – az út- és lakásépítés felpörgése miatt – az építési kavics és homok 22,61 millió tonnás kitermelése.

Külön kategóriát képeznek, s egyes szakértők – például Bihari György, a környezetvédelmi tárca (KöM) bányászati ügyekkel foglalkozó főtanácsosa – szerint a szektor "titkos tartalékát" alkotják az úgynevezett alternatív ásványkincsek, vagy hivatalos elnevezéssel az ásványbányászati nyersanyagok. A "vegyesásványok" közé 40 nyersanyagtípus tartozik (például nemesagyagok, gipsz, anhidrit, talkum, üveghomok, alginit, perlit, zeolit stb.), hatalmas ipari vagyont és gazdasági értéket képezve (ez utóbbi tekintetben egyedül a földgázvagyon számít jelentősebbnek). Mint Bihari Györgytől megtudtuk, a magyar perlit például nemzetközi viszonylatban is különlegesen jó minőségű, ráadásul a Zemplénben található magyar lelőhelyek a világ legnagyobb ismert készleteit rejtik. A Tokaj közelében bányászott zeolitból többek közt macskaalom és többféle természetgyógyászati segédanyag készül, a külpiacokra is. Az alginit kifejezetten magyar specialitás: a nagy szervesanyag-tartalmú agyagféleség Veszprém megye egyes tájain lelhető fel, s főleg talajjavítóként használatos. Szintén Veszprémben bányászszák a bazaltbentonitot, amelyből a virágföld helyett használt agyaggolyócskák készülnek.

Zugbányák és exportbányász

Az állami hatóságok egyelőre nem tudnak lépést tartani az alternatív ásványbányászat megjelenéséből, illetve a honi homok és kavics felértékelődéséből eredő új kihívásokkal. A költségvetést az utóbbi években sokmilliárdos kár érte/éri a zugbányászat miatt, amit mindennél ékesebben bizonyít, hogy a bányászati joggal rendelkező cégek számának növekedése ellenére évről évre csökken az állam bányajáradék-bevétele (a járadékot a földben lévő kincs állami tulajdonának megváltásáért fizetik a cégek: a szilárd ásványok, a kő, a kavics, az agyag kitermelése után a termelői ár 5 százalékát, a felszínre hozott szénhidrogének után 12 százalékot, míg a szénféleségek értékesítése után 2 százalékot kell fizetni). Az állam ugyanakkor sokak szerint saját magával is "kitolt", amikor a bányatörvény legutóbbi módosítása nyomán enyhítette a koncessziós szabályokat, és sok, a legalitás határán működő "kincskereső" céget rászabadított a korábban szigorúan védett területekre.

A nem túl biztató összképet árnyalja ugyanakkor, hogy a szektorban megjelent a majdani fejlődés ígéretét hozó külföldi tőke – a dunántúli kavicsbányák többsége például osztrák kézben van –, a magyar bányászok iránt pedig egyre gyakrabban érdeklődnek külhoni vállalkozások. Májusban 40, augusztusban további 80 bányász utazott ki a spanyolországi León tartományba, hogy egy tavaly megkötött szerződés alapján évi 400 ezer tonna szenet hozzon felszínre egy Santa Lucia-i bányából. A szakembereket a pécsi 2M Kft. szerződtette, négyszáz jelentkezőből választva ki a munkára legalkalmasabb 120 bányászt. A munkások Leónban havonta átlagosan 200 ezer forintnak megfelelő nettó jövedelmet kapnak. A spanyol mélyművelésű bányák egyébként állandó munkaerőhiánnyal küszködnek, ezért a leóni bányavállalkozás további három évre szeretne szerződést kötni a 2M Kft.-vel.

Hideg, meleg, forró...

Magyarország egyik legelőnyösebb geológiai adottsága – a viszonylag csekély földrengéskockázat mellett –, hogy területe gazdag termálvízkutakban és -forrásokban. A jelenség oka, hogy hazánk "alatt", vagyis a Pannon-medencében a földkéreg vékonyabb a világátlagnál – a kéregvastagság átlagosan 25 kilométer, 10 kilométerrel keskenyebb, mint a szomszédos régiókban –, vagyis a Föld belsejének forró magmája közelebb van a felszínhez. Ennek köszönhetően a geotermikus gradiens – a kéregben lefelé haladva mért hőmérséklet-emelkedés – 100 méterenként 5 Celsius-fok, ami nagyjából a világátlag másfélszerese. Így hazánk területén átlagosan csupán ezer métert kell fúrni ahhoz, hogy 60 fokos vizet találjunk.

Magyarországon a 30 Celsius-foknál melegebb vizeket tekintik termálvíznek, ilyen hőmérsékletű víz – a kedvező hidrogeológiai adottságok miatt – az ország területének 70 százalékán található. Jelenleg az országban 1289 termálkutat tartanak nyilván, közülük 840 működik. A kutak 30 százalékát fürdőzésre, 44 százalékát ipari, mezőgazdasági és kommunális célokra (elsősorban fűtésre) használják, emellett energiatermelésre és ivóvízkivételre is van példa. Gyógyvíznek 81 kút kincse minősül. Ha már a meghatározásoknál tartunk, ásványvíznek a literenként 1000 milligrammnál több ásványi anyagot (vagy 500 és 1000 milligramm közötti ásványtartalmú, de egyes fontos komponenseket nagyobb koncentrációban tartalmazó) vizeket nevezzük, a gyógyvízzé minősítéshez pedig a gyógyhatás igazolása kell.

A környezetvédelmi tárca a közelmúltban felmérést készíttetett a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet hidrológiai központjával a termálkutak állapotáról, illetve a meleg víz felhasználásáról. Az elemzésből kiderül, hogy a meleg víz hőjével és magával a vízzel is pazarlóan bánunk: komplex hőhasznosítás (ahol az egyre hidegebb vizet radiátorfűtésre, vízmelegítésre, padlófűtésre, strandolásra használják) csak elvétve fordul elő, a kutak akkor is folyamatosan nagy vízhozammal működnek, ha erre éppen nincs szükség.

Akadnak jó hőhasznosító rendszerek is, ezek azonban általában a hatvanas-nyolcvanas években épültek, és nem tekinthetők igazán korszerűnek. A legutóbbi évtizedben készült el a hódmezővásárhelyi korszerű geotermikus közműrendszer, amely egy 2000 méter mély kút 80 fokos vizét használja, s a lehűlt víz egy részét folyamatosan visszasajtolja a mélybe.

A harkányi fürdőt tápláló 62 fokos forrás vizét régebben hőhasznosítás nélkül hűtötték le a medencékben szokásos 30-32 fokos szintre, a legutóbbi korszerűsítés során viszont kialakítottak egy hőszivattyús geotermikus erőművet, amely a fürdő épületei mellett a település több közintézményét is kiszolgálja.

Kemény Attila, a Környezetvédelmi Minisztérium illetékes helyettes államtitkára szerint ugyanakkor a magyar termálvíz nem számít teljes egészében megújuló erőforrásnak, a készletek a kitermelés arányában apadnak. Ugyanakkor a kihűlés jelei mutatkoznak több régóta ismert (például budapesti) kútnál. A változás – mivel az egész vízrendszer egységet alkot – az ivóvízbázist is fenyegeti. Néhány évvel ezelőtt a vízügyi igazgatóságok megvizsgálták 990 üzemelő termálvízkút vízviszonyait, s azt tapasztalták, hogy a kutaknak kevesebb mint egynegyede szabad kifolyású, a többit – a készletek apadása miatt – már csak szivattyúval lehet működtetni.

A tárca valamennyi vízhasználati mód esetében szorgalmazza a víz visszasajtolását. Jelenleg a kiemelt víz döntő hányada közcsatornákba, belvízelvezető árkokba, tavakba, tározókba kerül, ami a felszín alatti készletek gyors csökkenéséhez vezet. Turi-Kovács Béla környezetvédelmi miniszter a közelmúltban leszögezte: a tárca örömmel veszi, hogy a kormány kiemelten támogatja a termálvíz-hasznosítást, ám környezetvédelmi hatóságként a Széchenyi-program keretében támogatott hévizes beruházásokat, a vízfelhasználás környezetre gyakorolt hatását is szigorúan ellenőrizni kívánják.