Az a titok, amit ketten ismernek, többé már nem titok. A titok nyitja maga az információ, amelyet hordoz, s amelynek értéke úgy lesz egyre kisebb, ahogy gyarapszik a "titok" tudóinak köre. Ez így meglehetősen rejtélyes – mondhatja a kedves Olvasó, de rögtön ezután példák után kutat emlékezetében, igazolandó vagy cáfolandó ezt az állítást. Ne ásson túl mélyre, segítek a megfejtéssel: erről szól az egész életünk! A világ, amelyben élünk, a kisebb-nagyobb titkok világa, s mi csak akkor tudunk a felszínen maradni, ha sikerül minél több titoknak a birtokába jutni. Úszunk szemben az áradattal, azt hisszük, ezzel kvázi elimináljuk az előlünk addig rejtett információ értékét, csökkentjük a hatalmát. Azt hisszük, hogy legyűrjük az erejét, de mindig marad egy hetedik ajtó, amihez nincs kulcsunk, s az igazi titok továbbra is elzárva marad. Agyonmanipulált világunkban úgyis csak arról értesülünk, amiről valaki(k) tájékoztatni akar(nak) bennünket. De csak akkor, és csak olyan mértékben, amikor és amennyire ezt ő (k) jónak látja(ák). Mert az igazi titkok tudói tisztában vannak a birtokukban lévő információ hatalmával, és jól felfogott érdekük szabja meg a "csepegtetés" mikéntjét.
Amikor e sorok megjelennek, alig két hónap telt el a szeptember 11-ei terrortámadás óta. Megkezdődött egy új típusú háború egy ezerfejű és ezerkarú láthatatlan szörny ellen, és mintha körvonalazódna az ehhez szükséges új típusú információkezelési stratégia is. Nem igazán értjük, hogy mi zajlik körülöttünk, nem tudjuk, mi az igazi cél, hogy hová konvergál és meddig tart ez a folyamat, csak a félelmeink erősödnek.
Talán soha nem volt ennyire időszerű, mint ezúttal az a kutatási terület, amelyet a Nobel-díj-bizottság a közgazdaságtan teóriái közül valaha is elismerésre méltatott. Akerlof, Spence és Stiglitz elmélete azt vizsgálja, hogy a piaci információk aszimmetrikus eloszlása miként befolyásolja a piacot. Akerlof még a hetvenes évek közepén kezdett érdeklődni e téma iránt, kutatási terepéül az USA csaknem 75 ezer (!) használtautó-kereskedése szolgált. Az volt a hipotézise, hogy az eladók és a vevők ismeretei között úgynevezett információs aszimmetria áll fenn, mert az autók rejtett hibáiról csak az eladó tud, a vevő pedig nem. A vásárló csak sejti, hogy valami nem stimmel, s gyanítja, hogy a kereskedő csal. Ám ezt a feltételezést az eladó is belekalkulálja az alkuba... A tanulmány végkövetkeztetése szerint azokon a piacokon, ahol a felek különféleképpen informáltak, a résztvevők késztetést éreznek a csalásra, egymás kijátszására, s egy idő után erről a terepről kiszorulnak a becsületes szereplők. Ismerős, ugye...?
Az Egyesült Államokban élő Scitovsky Tibor közgazdászprofesszor efféle használtcikk-piacnak tekinti az értékpapírok piacát is. Őt a régebben kibocsátott és a tőzsdéken forgó értékpapírok a régi mesterek festményeire emlékeztetik annyiban, hogy kockázatosságukat, múltbeli szereplésüket és a kibocsátóik megbízhatóságát folyamatosan minősítik, e minősítéseket rendszeresen publikálják, s emiatt ezek szélesebb körben és jobban ismertek, mint az új kibocsátású papírok. Manapság viszont – mutatott rá Scitovsky – hatalmasra duzzadt az értékpapírok kezelésének játéktere, amit a másodlagos piacuk méretnövekedése mellett más tényezőknek is tulajdonít. Idesorolja a számítógépesítését e piacnak, az önsegélyező alapok és egyéb másodlagos, úgynevezett nem jegyzett aktívák elszaporodását, a nemzetközi tőkemozgások felszabadítását és a különböző országok pénzpiacainak összekapcsolását, valamint a valutaspekuláció kiterjedt lehetőségét, amit pedig az árfolyamok felszabadítása és nagymérvű ingadozásai teremtettek meg. A pénzeszközök kezelése ma mindenféle ízlésű és vérmérsékletű gazdasági szereplő számára tud valamit nyújtani: egyfelől megfelelő védelmet a kockázattól irtózóknak, másfelől soha nem látott méretű kihívásokat, káprázatos és gyors jutalomban részesítve a kockázatvállalók leleményességét. Nem csoda, hogy a tisztán pénzügyi manipulációk elvonják a már befutott kapitalistákat – találékonyságukat és forrásaikat – a vállalkozói tevékenységtől. Ezzel visszaszorul azoknak a nagy, tartós, személyes részvénytulajdonnal rendelkezőknek a száma és aránya, akik érdekeltek a vállalat beruházási politikájában és képesek is befolyásolni azt. Lerövidült az értékpapírok tartásának az átlagos időtartama, a nagyrészvényesek egyre kevésbé érdekeltek az általuk kiválasztott cégek hosszú távú kilátásaiban. Ez érthető az ő saját szempontjukból, azonban társadalmilag rendkívül ártalmas fejlemény! Amíg ugyanis kivették részüket a vállalatok beruházási döntéseiből, addig helyzetmegítélésük és képzelőerejük saját maguknak, de a társadalomnak is hasznára volt, az értékpapírok kezelésének terén kibontakozó képességeik azonban csupán mások rovására hajtanak nekik hasznot, arról nem is beszélve, hogy a beruházások helyett megvalósított kincsképzés többnyire visszahúzó erőként hat a gazdaságra. A személyek, személyiségek helyét a nagy részvénytulajdonosok klubjában intézményi befektetők, alapok, biztosítótársaságok veszik át, amelyeknek legtöbbje a rövid távon elérhető jövedelemben és tőkenyereségben érdekelt, diverzifikált portfóliójukban pedig oly rövid ideig tartják az egyes részvényeket, hogy ha valamiféle befolyást gyakorolnak is a vállalatra, azt csak rövid távú előnyökért teszik.
Virtuális piac, virtuális növekedés, valódi nyereségekkel és ugyancsak valódi veszteségekkel. Nem igaz, hogy a szerencsén múlik, kiből lesz nyertes és ki fizet rá... A titok a titokban rejlik