. Még soha nem volt ilyen szerencsém. Húsz nap a Balatonnál, és abból mindössze három hűvös, szeles. A többi kánikula, az idegenforgalmi idény kellős közepén. Abban az évben, amely a turizmus számára igazán sikeresnek ígérkezik, tetemes devizabevétellel, fokozott érdeklődéssel stb. A víz minősége minden hivatalos jelentés szerint kiváló. Hát... Az északi oldalon is ötven-száz méterre a parttól térdig ér a víz, zavaros, délután sötétszürke, némi tajtékos habbal. Az olcsóbb élelmiszerboltokban tömeg, a drágábbak forgalma gyér. A hal- és pecsenyesütők tán túlzott mértékben emeltek árat. Kevés vendég tetemes haszonkulccsal lenne az új módi? A "sűrű fillérekről" lemondtak volna? Ellenpélda is akad: nyitott üdülő, ahol a vendégeket a magas belépti díjjal szűrik meg, és kulturált környezettel, az étterem szolid áraival kompenzálják. Hosszú évek óta ugyanaz a személyzet és a fürdőzőközönség. Az idegenforgalmi statisztikában aligha érződik a nüanszok hatása. De formálja az idelátogatók szokásait. Sok külföldi is veszprémi bevásárlóközpontban szerzi be az ételt, italt. Elgondolkodtató.
A köznapi tapasztalatok mellé naponta olvashatunk makrogazdasági adatokat, elemzéseket. (Hadd dolgozzanak az agysejtek!) Magyar és világgazdasági folyamatokat vizsgálnak a szakértők. Nem mindenben, de a fő trendeket illetően nagyjából egyetértenek. A figyelem középpontjában az Amerikai Egyesült Államok áll. A példátlanul jó évtized utáni gazdasági megtorpanás okait próbálják kideríteni, és prognosztizálnak további lassulást, stagnálást vagy nagyon szerény növekedést. A Fed minden kamatvágását követően felteszik a kérdést: elégséges-e a csökkentés mértéke a beruházási kedv újjáélesztéséhez, a fogyasztás élénkítéséhez. Persze a gyenge dollár sem kívánatos, felboríthatja a pénzpiac kényes egyensúlyát. Az Európai Unió gazdasága sem igazán dinamikus, az euró hol veszít értékéből, hol erősödik.
Az elmúlt időszak nemzetközi politikai és gazdasági fórumain határozott lépéseket sürgettek, megoldandó feladatokat is kijelöltek, de érzékelhető a döntéshozók bizonytalansága. A globalizáció elleni tiltakozóhullám önmagában nem elégséges magyarázat a hezitálásra. A tüntetők szándékai és főként módszerei legalábbis vitathatóak. Mit kínálnak a globalizáció helyett? Visszatérést a nemzeti keretek közé? Az elmaradás, a leszakadás nem a globalizáció térhódításával keződött, legfeljebb nőtt általa a különbség országok és egyének között is. Ez sem elhanyagolható tény, de talán éppen a nemzetközi megállapodások enyhíthetnek a feszültségeken. A gazdagok egyfajta szolidaritása, önkorlátozása mérsékelheti a robbanásveszélyt. A tőke, a verseny, a piac természetétől idegen ugyan a gyengék istápolása, az elesettek iránti részvét, ám létszükséglete a stabilitás, a kiszámíthatóság. Nincs üzlet, piac ott, ahol minden veszendőbe mehet (a fegyvergyártók, -kereskedők lehetőségeitől eltekintve).
A probléma azonban a szegény-gazdag ellentmondásnál – amit eleddig csak utópisztikus gondolkodók "oldottak meg", mármint elméletileg – bonyolultabbnak látszik. A kérdés ugyanis az, hogy fenntartható-e s miként a – nem csupán gazdasági – fejlődés. Érvényesek-e az alapelvek, alkalmasak-e az ismert módszerek, eszközök, vagy korszakhatárhoz érkeztünk, amikor valami újat kell kitalálni? Átmeneti recesszió, válság jó néhányszor megrázta már a világot, amiből tanultak politikusok, pénzügyi szakemberek, gazdaságirányítók egyaránt. Néha olybá tűnik, pusztán megközelítés kérdése, hogy a folyamatot átmeneti fellendülésekkel tarkított válságok sorozatának, vagy fordítva, válságokkal megszakított fejlődésnek tekintjük. Korunk kevéssé fogékony a pesszimista megközelítésre. Feljogosítja a derűlátásra a tudományos, technikai felfedezések félelmetes mennyisége és hatása. Bízzunk a tudósokban, majdcsak megtalálják a megoldást, ne ijesztgessük egymást katasztrófavíziókkal, visszafordíthatatlan állapotokkal! (Miközben szenynyezzük környezetünket, a mértéktelen szén-dioxid- és egyéb károsanyag-kibocsátással megváltoztatjuk az időjárást, kimerítjük ásványi és szénhidrogénkészletünket... És riasztó jövendölések is megjelennek.) De valóban elegendő-e a megnyugváshoz a szlogen: a probléma azért van, hogy megoldjuk. Miben lehetünk nem csupán optimisták, hanem bizonyosak?
Ma már – többszöri tapasztalat birtokában – tudjuk, hogy a magyar gazdaság szorosan kapcsolódik a nemzetközi fejleményekhez. Gyorsabb a hazai GDP-növekedés a nyugat-európainál, erőteljesebben bővül az ipari termelés az ottani átlagnál, de ezt a fejlődést tetemes visszaesés előzte meg, és korántsem elegendő a hátrány gyors ledolgozásához. (Nem mellékesen a többi uniós csatlakozásra váró ország is – kisebb-nagyobb késéssel – hasonló növekedést produkál, ugyancsak jelentős visszaesést követően.) Nagyon is szükségünk van a nagyobb dinamikára, ami egyáltalán nincs ellenére az Uniónak, miután nem érdeke a gyengélkedők befogadása. A versenyben azonban nem kapunk engedményeket. Nem lehetnek illúzióink: nem tartanak fölénk védőpajzsot. A kereslet visszaesésére válaszul hatalmas cégek fuzionálnak, hogy költséget takarítsanak meg, elbocsátanak, bezárnak, vagy olcsóbb régióba helyeznek gyárakat. Mindegyik megoldásra van már nálunk is példa. Csökkent az ipari termékek hazai fogyasztása is, nehezen jut külpiacra az idén végre jó gabonatermésből, borból... Finoman fogalmazva is lanyhult a külföldi érdeklődés a magyar befektetési – kivált a tőzsdei – lehetőségek iránt... A globális válaszok – tetszik, nem tetszik – rólunk is szólnak.
Mi köze mindennek a Balatonhoz? Egyelőre semmi. Ott csak jobban kellene kiszolgálni a vendégeket, ha valóban meg akarják tartani őket.