Én büszke vagyok a magyar autógyártásra

Interjú Chikán Attilával, a közgazdasági egyetem rektorával

A mából visszanézve úgy tetszik, mintha mindaz, ami az utóbbi bő évtizedben történt velünk, valami logikus eseménysor volna. Ennek megfelelően gyakran hallani nyilatkozatokat, amelyeknek mondandója: voltak olyanok, akik készültek a nagy átalakulásra. Ám olyanok is szép számmal akadnak, akik azt mondják, hogy a berlini fal leomlása előtt néhány nappal el sem tudták volna képzelni, hogy bekövetkezik az, amit hosszú ideje rendszerváltozásnak nevezünk. Ön, mint közgazdász, mint az eseményeket nagy kutatói és oktatói tapasztalat birtokában megélő tudós, hogyan látja ezt a – valószínűleg világtörténelmi jelentőségű – fordulatot?

•Azt lehetett látni, hogy a fennálló viszonyok egyre tarthatatlanabbá válnak. Azt azonban, hogy a változás milyen formában és mikor fog bekövetkezni, aligha sejthette bárki is.

Ami engem illet, azok közé a közgazdászok közé tartozom, akik – részint a valóságra, a gazdasági folyamatokra, részint az elméleti irodalomra figyelve – a hetvenes évek vége felé arra a megállapításra jutottak, hogy a szocialistának nevezett rendszer megbukott. A mából visszanézve két személyes élményről adhatok számot.

Az egyik – emlékezetem szerint – 1978 végéről származik. Ekkor vált igazán láthatóvá az a gazdasági visszaesés, amely valójában már 1973 táján elkezdődött. Ennek hatására született Magyarországon az a központi bizottsági párthatározat, amely – egyébként az adott körülmények között helyesen – a gazdasági fejlődés növekedésének visszafogását jelölte meg célul. Ez a határozat jelentette a végét annak a felfogásnak, amely szerint hozzánk "nem gyűrűzik be" a kapitalista világ válsága. A politika az 1978-as esztendő gazdasági adatait értékelve arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet tovább folytatni azt, amit addig csináltak. Hogy aztán olyan változtatások történtek-e, amilyenekre szükség volt, az máig vitatott kérdés. Ezzel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy nagyjából 1983-ig – ismét csak az adott körülmények között – lényegében jó irányúak voltak a változtatások. Abban az esztendőben azonban ismét rossz útra tért a magyar gazdaságpolitika.

A másik személyes élményem az elméleti irodalomnak az a felfedezése, amely szerint a szocialistának nevezett gazdaság versenyképtelen a piacgazdaságokkal szemben. Az ezt végérvényesen bizonyító nagy összefoglaló mű Kornai János A hiány című munkája volt. Ha ezt a könyvet valaki elolvasta, rájött, hogy amíg az állami tulajdon uralma érvényesül, addig hiábavaló minden reformtörekvés, azokat a jelenségeket, amelyek ellen évtizedeken át küzdött a gazdaságirányítás, nem lehet megszüntetni.

Csak emlékeztetőül az olvasók számára: Kornai professzor műve 1980-ban jelent meg.

•Nekem volt szerencsém olvasni a könyv első változatát, amely még 1977-ben jelent meg Svédországban. A lényeg azonban az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján érlelődött meg a közgazdászokban az a gondolat, hogy tarthatatlanok a fennálló viszonyok. Ennek egyenes következményeként értékelhető, hogy nálunk a Rajk Szakkollégiumban is egyre erősebbé vált az útkeresés szándéka. Az útkeresés fontos állomása volt az 1985-ös szarvasi találkozó.

Ezt gyakran emlegetik, mégis kérem, idézze fel röviden, mi is történt ott!

•A szakkollégiumok – elsősorban a Rajk és a (majdani) Bibó – hallgatói arról vitatkoztak, hogy miként is képzelhető el a jövő, milyen elvekre épülhet az átalakulás. Az emlékezetes 1943-as szárszói találkozó példája lebegett előttünk, amelyen a népi írók arról vitatkoztak, hogy mi lesz a háború után. A szarvasi találkozó – egyebek között az ott kialakult személyes kapcsolatok révén – alapul szolgált az első ellenzéki párt, a Fidesz létrejöttéhez.

Az ön és közvetlen környezete életében e rendszerváltozáshoz vezető út keresése tehát tulajdonképpen a nyolcvanas évek első felében megkezdődött.

•Igen. De ez nem jelenti azt, hogy előre láttuk, miképpen zajlanak majd az események. Hiszen még 1990 körül is az volt a legnagyobb gondunk, hogy noha tudtuk, piacgazdaságot akarunk és demokráciát, azt is tudtuk, hogy igen sokféle piacgazdaság és nem kevésbé sokféle demokrácia van a világban, nem mindegy tehát, milyen módon keverjük az egyes rendszerek elemeit. Ebből következően nagyon sok volt a bizonytalanság. Ami engem illet, meglehetősen nagy problémának tartom, hogy az új rendszer bevezetésében némiképpen háttérbe szorult a szakértelmiség. Nem szeretném megsérteni azokat a történészeket, irodalmárokat, pedagógusokat, akik a hatalmi struktúrában fontos pozíciókhoz jutottak, de az első néhány esztendőt ebből a szempontból meglehetősen problematikusnak látom.

Akkoriban értelemszerűnek tűnt, hogy Magyarországon a "szociális piacgazdaság" bevezetésének kell megtörténnie, ám hogy ezt miként is lehet megoldani, arra nézve nem sok fogódzója volt a politikának. A társadalom pedig nemigen sejtette, hogy mielőtt az átalakulás hozadékát élvezhetné, el kell szenvednie a rendszerváltozás kínjait.

•Az én véleményem – valamennyi kritikai megjegyzésem ellenére – az, hogy a magyarországi rendszerváltozás történelmi perspektívából nézve hihetetlenül gördülékenyen zajlott. Nem vitatom, hogy a társadalom nagy része igen komoly áldozatokra kényszerült. Ahhoz képest azonban, ahogyan ez a folyamat másutt zajlott, nálunk sokkal simábban történt az átalakulás. Egyes országokban fegyveres harcokkal kényszerítették ki a változásokat. Másutt jóval nagyobb volt az életszínvonal süllyedése, illetve hullámzása. Megint más országokban lassabb a gazdasági fejlődés, mint nálunk. Tehát ha alaposan körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy a rendszerváltó országok közül – anélkül, hogy az itt tapasztalt nehézségeket a legkisebb mértékben le akarnánk becsülni – Magyarországon járt a legkevesebb megpróbáltatással az átmenet. Ez másképpen azt is jelenti, hogy valószínűleg nem is lehetett volna sokkal jobban megvalósítani. Csak azt a közhelyes igazságot mondhatjuk, hogy utólag mindig könnyű okosnak lenni. Koncepciókat, azok végrehajtását utólag meglehetősen könnyű bírálni. Épp ennek tudatában jelenthető ki, hogy Magyarországon a rendszerváltozás viszonylag gyorsan és sikeresen ment végbe.

Erre nézve vannak adatok. A magyar gazdaság 1999-re elérte a saját, 1989-ben mért teljesítményét, míg egyes előrejelzések szerint a nálunk jóval kedvezőtlenebb helyzetben lévő Románia 2010-re éri el a saját 1989-es színvonalát.

•Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az említett magyar gazdasági teljesítmény merőben más szerkezetben született meg, mint amilyen az 1989-es volt. Megfigyelhető, hogy régiónk országaiban általában lassabban megy végbe a struktúraváltás, mint nálunk. A mi gyors szerkezetváltoztatásunk teremtette meg annak a feltételét, hogy optimistán nézhessünk a jövőbe. És van itt még valami: a privatizáció, amiben Magyarország tényleg messze az élen jár a rendszerváltó országok között.

Ennek ellenére úgy tetszik, hogy a privatizáció problémája a magyar politikai élet ma is neuralgikus pontja.

•Nem értek egyet azokkal, akiknek az a véleménye, hogy ebben az országban egyszerűen elkótyavetyélték az állami vagyont. Éppen ellenkezőleg. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, jobb lett volna, ha a rendszerváltozás kezdetétől nagyobb szerephez jut a szakértelem, hiszem, a privatizáció igenis viszonylag jól valósult meg. Természetesen volt "salakja", de a lényeg az, hogy az esetek nagy többségében kezdettől fogva valódi tulajdonosok jutottak valódi pénzért a vállalatokhoz. Ez roppant fontos az akkori meg a mai jövő szempontjából is. Az, hogy az átalakulási folyamat recesszióval, visszaeséssel társult, a közgazdászok számára természetes volt. A transzformációs recesszió – ahogyan az átalakulással együtt járó gazdasági visszaesést a szaknyelv nevezi – minden országban bekövetkezett, és az említett szerkezetváltásnak alapfeltétele volt.

A szükségszerű visszaesésnek viszont egyenes következménye egy stabilizációs program.

•Ez így van, hiszen meg kell változtatni azokat a folyamatokat, amelyek a recessziót okozzák. Éppen ezért, bár értem, politikailag feleslegesnek tartom azt a vitát, hogy ennek a stabilizációs programnak pont a Bokros-csomagnak kellett-e lennie, vagy valami másnak. Egy közgazdász számára az nem kérdéses, hogy bizonyos megszorító intézkedésekre szükség volt 1995 táján. Hogy politikai szempontból jól csinálták-e, hogy pont olyan számokkal kellett-e dolgozni, az másik elemzés tárgyát képezi. Ami tény, az az, hogy a stabilizáció nyomán a gazdaság megindult egy olyan növekedési pályán, amelyen ma is halad. Hangsúlyozom azonban, hogy a magyar gazdaság sikerei felé haladó úton az Antall-kormány tette meg az első lépéseket, amint mondtam, helyes privatizációs politikájával.

Ez a politika tette lehetővé a külföldi tőke nagymérvű beáramlását. Ez a privatizációs politika teremtette meg a feltételeket a technológiai fejlődéshez, a termelékenység növekedéséhez, az exportbővüléshez. Tehát tulajdonképpen mindenhez, ami a magyar gazdaság felemelkedését eredményezte.

Ön miniszterként adott interjúiban is sokszor méltatta a külföldi beruházások jelentőségét a magyar gazdaság felemelkedésében.

•Tulajdonképpen egyszerű kérdésről van szó. Ahhoz, hogy egy gazdaságot be lehessen indítani, pénzre, befektetésre van szükség. Magyarország polgárai sem a rendszerváltozás előtt, sem annak időszakában nem voltak abban a helyzetben, hogy pénzt gyűjthettek volna. Ha arra várt volna a politika, hogy a privatizáció belföldi pénzből történjen, ma is várhatna. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar vállalkozási szférát nem kell fejleszteni, mindent a külföldi tőkére kell bízni. A mindenkori kormányzatnak, amellett, hogy lehetőségeket teremt a külföldi tőke számára, elsőrendű feladata, hogy biztosítsa a feltételeket a magyar vállalatok megfelelő növekedéséhez. E két dolog a legkisebb mértékben sincs ellentétben egymással, noha politikailag időnként szembeállítják őket. A mindenkori kormány feladata olyan gazdaságpolitikát folytatni, amely mindkét szféra számára kedvező. Nem nehéz belátni, hogy egy olyan méretű gazdaságban, amilyen a magyar, csak akkor stabilizálhatóak a kedvező folyamatok, ha a külföldi és a magyar vállalkozások arányos, egymást kiegészítő tevékenységet folytatnak.

Ha arra gondolunk, hogy például a svéd nemzeti büszkeség, a Volvo cég külföldi tulajdonba került, akkor be kell látnunk, hogy a hozzánk hasonló lélekszámú, ám összehasonlíthatatlanul tőkeerősebb ország hasonló gazdaságpolitikát folytat, amilyenről itt szó van. Olyan korszakban élünk, amikor egy kis ország, egy kis piac, egy kis gazdaság önmagában nem képes boldogulni. De azért azt sem szabad elfelejteni: ahhoz, hogy a Volvo svéd maradjon, éppen eladására volt szükség, különben nem tudta volna megtartani a piacait.

Én például azokat a személykocsikat, amelyeket nálunk gyártanak, magyar autónak tartom, és amerre járok a világban, eldicsekszem vele, hogy ezeket nálunk gyártják és a magyar ipar büszkeségei. Ezzel nem akarom lebecsülni a német vagy japán konstruktőrök érdemeit, csupán azt mondom, hogy Magyarország képes világszínvonalú autók előállítására. Egyszersmind azt mondom, hogy a mai gazdaságban sok szempontból értelmét veszti a belföldi-külföldi megkülönböztetés. Megértem azokat, akik ezzel a jelenséggel nem tudnak megbirkózni, és azt javaslom, hogy kellő türelemmel viseltessünk irántuk, de azt tudnunk kell, a világ nem arra halad, amerre ők szeretnék. A globalizációt tehát lehet utálni, de nem érdemes: inkább azon kell eltöprengeni, hogy kétségtelenül meglévő, káros mellékhatásait miként lehet minél inkább semlegesíteni.

Minisztersége idején – nagyjából az Orbán-kormány egyesztendős tevékenységének értékelése táján – azt mondta ön, hogy 1998-ig nem volt stratégiája a magyar gazdaságpolitikának. Az előző kormányok tehát – amint ez a mostani beszélgetésünkből is kitetszik – a gazdasági stratégia kidolgozásának feltételeit teremtették meg. A mostani kormány pedig egy év múltán eljutott oda, hogy olyan gazdasági stratégiát dolgozzon ki, amelynek jegyében a fejlődés – jó esetben – akár két évtizedre megtervezhető. Így látja ezt most is?

•Tény, hogy amikor megalakult az Orbán-kormány, egyik alapvető feladata a gazdasági stratégia kimunkálása volt. Az is tény, hogy e stratégia kimunkálására akkorra értek meg a feltételek. Gazdasági stratégiát természetesen bármikor lehet csinálni. Én a vállalat-gazdaságtant tanítva mindig azt mondtam: aki szerint olyan bonyolult a helyzet, hogy nem lehet stratégiát csinálni, az nem tudja, mi a stratégia. Ahhoz viszont, hogy egy valóban hosszú távú gondolkodás kialakulhasson, viszonylag stabil állapotra, jól áttekinthető helyzetre van szükség. Miután lényegében lezárult a privatizáció, miután három kormányváltás békésen lezajlott, mi-után tehát a politikai és a gazdasági stabilizáció egyaránt végbement, akkor ki lehetett jelenteni, hogy ideje a hosszú távú gazdasági stratégia elkészítésének. Őszintén szólva nemigen töprengtem azon, vajon 1995-ben vagy 1997-ben mit mondtam volna, ha felkérnek a gazdasági stratégia kidolgozására. Azt viszont állíthatom, hogy 1998-ban ennek megvoltak a feltételei. Így aztán 1999 januárjában a gazdasági kabinet el is fogadta azt a középtávú stratégiát, amelyet a Gazdasági Minisztérium előterjesztett. Ennek nyomán az 1999-es esztendőben a tárca különböző részlegei – sok egyéb tevékenységük mellett – azon dolgoztak, hogy kimunkálják az energetikai, a külgazdasági, a kis- és középvállalat-fejlesztési, az innovációs és számos más stratégiát. Ezek el is készültek az év végére. Valószínűleg erre utalt a miniszterelnök úr, azt mondván – amikor az én leváltásomról volt szó –, hogy elkészültek azok az alapok, amelyek a további építkezéshez szükségesek. És azt hiszem, hogy a Széchenyi-terv is ezeken az alapokon bontakozik ki. Erre többször utalt a miniszterelnök úr és Matolcsy miniszter úr is.

Tehát a gazdasági stratégia fő elemei az ön minisztersége idején készen voltak?

•Úgy gondolom, igen. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy európai uniós csatlakozásunk miatt a nemzeti fejlesztési tervünket mindenképpen el kellett készítenünk. Ennek egy meglehetősen kidolgozott változatát hagytam a minisztériumban 1999 legvégén, amelyen persze azóta is megfelelő ütemben dolgoznak ott. A részletekről természetesen nem vagyok tájékozott. A gazdasági stratégiával kapcsolatos válaszom lényege: úgy látom, hogy 1998 óta a stratégiai gondolkodás valóban teret nyert, és azt remélem, az idő azt mutatja majd, jó irányba halad. Annál is inkább, mert szerintem egy konzisztens folyamatról van szó. Mi 1998-tól arra építkeztünk, amit kaptunk, a Széchenyi-terv pedig arra épül, amit mi hátrahagytunk.

A magyar gazdaság sikerei annak tulajdoníthatók, hogy a rendszerváltozást követően stabil és folyamatos volt a gazdaságpolitika, hogy egyik kormány sem döntötte halomra az előző elgondolásait. Váltások természetesen voltak, de olyan bakugrások, amilyeneket egyik-másik régiónkbeli országban láthattunk, nem.

A különféle pártok, politikai erők rendszerváltozási, illetve egymással kapcsolatos retorikája tehát merőben különbözik gazdaságpolitikájuktól?

•Inkább azt mondanám, hogy van egy viszonylag stabil, kis hullámzásokkal előrehaladó gazdasági folyamat és egy ennél nagyobb hullámzásokat mutató, de lényegében ugyanabba az irányba tartó politikai folyamat.

Röviddel azután, hogy megkapta miniszteri kinevezését, nyilatkozott: a kormány nem szándékozik felülvizsgálni az előző kormány privatizációs ügyleteit.

•Amikor az ember belefog egy olyan munkába, amilyen a gazdasági miniszteré, kell legyen elképzelése arról, mit akar csinálni. Tudván azt, hogy a tőkebeáramlás visszaesése esetén komoly problémái lettek volna a magyar gazdaságnak, úgy éreztem, kifejezésre kell juttatni – és persze nem csak nekem, hiszen ebben konszenzus volt a kormányban –, itt stabil politikára számíthatnak a külföldi befektetők.

CHIKÁN ATTILA 1944-ben született Budapesten. * 1967-ben végzett a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen. 1968-tól tanít ugyanott. * 1970-től a Rajk László Szakkollégium igazgatója. * 1971-1972. Ösztöndíjas a kaliforniai Stanford Egyetemen. * 1981. A közgazdaság-tudomány kandidátusa. * 1990-től egyetemi tanár, a vállalat-gazdaságtani tanszék vezető professzora. * 1998-1999. Az Orbán-kormány gazdasági minisztere. * Számos hazai és külföldi tudományos társaságban, szakmai szervezetben, kuratóriumban visel tisztséget (így például jelenleg a Beszerzési Világszövetség elnöke), több folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. * Főbb munkái: A vállalati készletezési politika (1984). Vállalatgazdaságtan (1992, 1997). Társszerzőként: Készletek a gazdaságban (1978). Készletezési modellek (1983). Erőforrás-tartalékok a vállalati gazdálkodásban (1988). Készletek, ciklusok, gazdaságirányítás (1989).

A rendszerváltozás kezdetétől különböző közgazdasági iskolák képviselői vitatkoztak egymással azon, hogy mi is a magyar gazdaságban a teendő. Győztek-e a vitákban valamelyik iskola igazságai, vagy a rendszerváltozás inkább a közgazdasági pluralizmus, esetleg eklekticizmus helyességét látszik bizonyítani?

•Most is, mint mindig, a valóság a győztes. A különböző elméletek, a különböző koncepciók a gyakorlatban mindig keverednek. Tisztán liberális, vagy konzervatív, vagy keynesiánus, vagy akármilyen más irányzat sem Magyarországon, sem másutt nem szokott diadalmaskodni. Az természetesen vitathatatlan, hogy a piac, mint olyan, egyértelműen a huszadik század nyertese. Ha azt kérdezzük, hogy lehet-e sikeresen nem piaci módszerekkel gazdaságot irányítani, akkor a szocialista tapasztalatok alapján nemmel kell válaszolnunk. Továbbá azt kell mondanunk, hogy ott, ahol megfelelő szabályozás mellett teret engednek a piaci mechanizmusoknak, sikeresen működhet a gazdaság. Azt is ki lehet jelenteni: a kormányzatnak fontos szerepe van mindenkor és mindenütt abban, hogy miként határozza meg a piaci szereplők magatartását befolyásoló játékszabályokat. Egy hasonlattal élve: szem előtt tartandó, hogy mind a futballnak, mind a vízipólónak igen jó játékot lehetővé tevő szabályai vannak, de ha a két játékra vonatkozó szabályokat összekeverjük, igen nagy zűrzavar keletkezhet. Egy olyan gazdaság szabályai, amely viszonylag központosított, amilyen a francia, nem alkalmazhatóak egy olyan gazdaságra, amely szabadjára van engedve, miként például az angol. Két közeli és sok tekintetben hasonló országról van szó, de óriásiak a közöttük lévő különbségek. Amikor elismeréssel adózom a rendszerváltó évtized gazdaságpolitikájának, akkor az iránt fejezem ki az elismerésem: ez a gazdaságpolitika nem törekedett arra, hogy olyan játékszabályokat erőltessen a magyar gazdaságra, amelyektől az összezavarodott volna.

Ha jól értem, ön azt tartja nagyra, hogy a magyar politikában nem kerekedett felül a teoretikus-ideologikus magatartás.

•Igen, erről van szó. Arról, hogy a magyar politika mindmostanáig kellő pragmatizmussal viszonyult a gazdasági problémákhoz. Ezért mondom azt, hogy egyik gazdasági iskola sem győzött. Ezzel szemben sikerült a különböző iskolák tanainak egy viszonylag épeszű keverékét kialakítani.

Ha már a pragmatizmusról van szó, a nemzetközi összehasonlítás kedvéért megemlíteném Kínát. Ebben a hatalmas országban a hetvenes évek végétől sok mindent átvettek a magyar tapasztalatokból. Mi lehet az ottani gazdasági kísérletek eredménye?

•Nem vagyok Kína-szakértő, de természetesen nagyon érdekel, mi történik ebben az egyetlen máshoz nem hasonlítható társadalomban. Annyi bizonyos, hogy a kínaiak előtt nagy jövő áll. Nagyon szorgalmas, nagyon tehetséges nép. Miniszterként jártam Kínában, azt tapasztaltam, hogy sok kiváló koponya dolgozik a gazdaságban. De hát nagyon sokféle Kína van. Más világot lehet látni a tengerparti övezetekben és mást a belső mezőgazdasági területeken. Valószínűleg ennek az évszázadnak az egyik legizgalmasabb kérdése az lesz, hogy a nyugati kultúrára épülő globalizáció mit csinál ezzel az óriási ázsiai országgal, amely eléggé erős, képes megállni a saját lábán a világot megváltoztató nagy folyamatok közepette. A Kína WTO-tagságával kapcsolatos viták mutatják, hogy a világnak érdeke Kína integrálódása a globális gazdaságba, Kína viszont erősen ragaszkodik bizonyos feltételekhez, amelyek megléte esetén tartja elképzelhetőnek az integrációt. Mindenesetre a gazdaság- és a társadalomtörténet egyik nagy dilemmája, mi is fog ott történni. Annyi bizonyos, hogy ez a mostani helyzet sokkal biztatóbb, mint amit a "nagy ugrás" és a "kulturális forradalmak" idején tapasztaltunk Kínában.

Ön 1970 óta a Rajk Szakkollégium vezetője. Minden túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy talán az egész magyar pedagógiatörténetben páratlan teljesítményről van szó. Hogyan tekint vissza erre az emberöltőnyi időre?

•Ez alatt az idő alatt nagyon sok minden történt az országban, és hiszem, a kollégium ennek az időszaknak fontos intézménye. Természetesen az a sok minden, ami a három évtizedben Magyarországon zajlott, az egyetemet és a kollégiumot is nagyban megváltoztatta. Úgy gondolom azonban, hogy az alapértékek, amelyekre kezdetben kívántunk építkezni, lényegében máig változatlanok. A kollégium hivatása ma is bizonyos értékek képviselete. Azt mondhatnám: mi nem akarunk elérni semmilyen intézményi célt. "Csupán" azt akarjuk, hogy ebből a kollégiumból olyan emberek kerüljenek ki, akik szakmailag felkészültek, akik megtalálják a helyüket egy demokratikus társadalomban, akik a társadalmi, politikai problémákra érzékenyek, nyitottak. Hosszan sorolhatnám "nevelési elveink" elemeit, hiszen több mint harminc esztendő alatt volt idő ezek kikristályosodására. Egyszersmind ez az idő elegendő arra is, hogy lássuk, a kollégiumi létformának megvan az értelme. A kollégium volt hallgatóinak pályája, életútja igazolja ezt. Természetesen a mi kollégistáink nem változtatják meg a társadalmat, de kellő számban ott vannak a gazdasági és szellemi élet különböző pozícióiban ahhoz, hogy megfelelő hatást gyakorolhassanak.

Miután megvált miniszteri posztjától, egy olyan időszakban lett a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektora, amelyben nemcsak a szokványos egyetemvezetői feladatok vártak az intézmény első emberére. Itt voltak, sőt nyilván vannak még az integrációval együtt járó teendők, az egyetem arculatának kialakításával kapcsolatos kérdések. Egy közülük, amely jelenleg is vitatott: elit- vagy tömegoktatás folyjék-e az intézményben, miután közgazdászképzés nagyon sok helyen folyik az országban.

•Az immáron Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetem vezető intézménynek számít ma Magyarországon attól függetlenül, hogy én állok-e az élén vagy sem. Vezető szerepünk sok mindennek köszönhető. Részben történelmi okoknak. Ismeretes, hogy hosszú ideig monopolhelyzetben volt a budapesti közgazdászképzés. Ugyanakkor az sem felejthető, hogy a nyolcvanas években ezen az egyetemen olyan változások történtek, amelyek az átalakulás tekintetében a rendszerváltozás megelőzését jelentették. Igaz viszont, hogy a kilencvenes években, hogy úgy mondjam, "leült" az intézmény. De nem valamiféle visszafordíthatatlan folyamatról van szó. Az utóbbi egy esztendőben is nagyon sokat sikerült haladnunk. Ennek persze az volt a feltétele, hogy megfelelő számú támogatója legyen a változásoknak az egyetemen belül. Nem arról van szó, hogy itt mindenki mindennel egyetért. Abban azonban mindenképpen egyetértés van, hogy az említett vezető szerep megtartásához, illetve a nemzetközi előretöréshez azokat a változásokat, amelyekről beszélek, meg kellett csinálnunk.

Mit ért ön nemzetközi előretörésen?

•Nem valami különös dolgot. "Csupán" annyit, hogy egy kis országban is minden szakterületen kell lennie egy-két olyan intézménynek, amelyet nemzetközileg is jegyeznek. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a mi diákjainknak majd a holland, a belga, az amerikai menedzserekkel kell versenyezniük. Akár tárgyalásokra, akár bizonyos pozíciók betöltésére gondolunk. Nyelv- és szaktudás tekintetében egyaránt. A magyar közgazdász, a magyar üzletember nemzetközi próbára tétele igen nagy mértékű. Mi tehát nem engedhetjük meg magunknak, hogy második vonalbeli szakembereket bocsássunk ki az egyetemről, mert ha ezt tesszük, abból az országnak súlyos veszteségei származnak. Ha leülünk tárgyalni, és nem ismerjük a nyelvet, nem ismerjük a jogszabályokat, nem ismerjük az árut, amelyet megvásárolni vagy eladni akarunk, az nem csupán az üzletre, hanem az országra is negatív hatást gyakorol. Versenyképes diplomásokat pedig csak versenyképes egyetem tud kibocsátani. Az elitképzés nem csak létszámkérdés. Kell lenniük olyan nemzeti egyetemeknek, amelyek saját elitet nevelnek.

Ha körülnézünk Európában, azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokfelé van olyanfajta intézmény, amilyen a mi egyetemünk, illetve amilyenné tenni akarjuk. Angliában ilyen a London School of Economics, ilyen specializált gazdasági felsőoktatási intézmények vannak a skandináv országokban Stockholmban, Helsinkiben, Bergenben, Koppenhágában, de Athénben vagy Bécsben is. Ezek kifejezetten a közgazdasági-üzleti képzésre fókuszáló egyetemek.

A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy egy ilyen intézmény létrehozásának kedvez az egyetemi integráció. Sajtóhírekből viszont az derül ki, hogy önök épp ezzel vannak bajban.

•Nekünk csak annyi bajunk van, hogy nem szeretnénk értelmetlenül növelni az egyetem keretén belül folyó tevékenységek számát. Természettudományt, műszaki tudományokat és élettudományokat oktatni? Ez a kérdés. És hogy ezek közül melyeket. Most azonban végre talán megtaláltuk a választ. A környezettudományi szak beindításával meg tudjuk oldani az akkreditációval kapcsolatos problémáinkat. Az informatikával és más hasonló területekkel is megfelelőképpen haladunk, így elérhetjük azt, hogy az egyetem tevékenységi körének kiterjesztésével meglesz a kapcsolat az új és a régi között.

Úgy tudni, hogy munkájukat bizonyos épületgondok is nehezítik.

•Beszéljünk magyarul! Én erkölcstelen megállapodásnak tartom azt, amelyet az egyetem rovására kötött az akkori kormány 1995-ben a református egyházzal. Nyugodtan mondhatom, hogy kisemmizték az intézményünket. Akkor egyetemi tanárként én is ott voltam az eredménytelenül tiltakozók között. 2,7 milliárd forintot kaptunk egy olyan épületért, amelyben oktattunk, amelyben ott a könyvtárunk, amelyért most bérleti díjat fizetünk, és amelynek a pótlására sokkal több kell, mint amennyit nekünk adtak. De most már nem akarok ezzel kapcsolatban panaszkodni, mert az illetékes kormányzati vezetőkkel nemrégiben sikerült megállapodnunk arról, hogy az egyetemnek ezeket a gondjait meg kell oldani.

Magánélet, szabadidő A volt miniszter, a jelenlegi rektor és a mindenkori tanár nem szívesen nyilatkozik magánéletéről. Annyit azért a nyilvánosságnak szánt életrajzaiból is lehet tudni, hogy ez a magánélet meglehetősen szabálytalan. Chikán professzor több mint harminc esztendeje bentlakó a Rajk Szakkollégiumban. Hét közben azonban mindig otthon – egy kőbányai panellakásban – vacsorázik, nyugovóra viszont általában kollégiumi szállásán tér. A közgazdasági egyetem ötvenhét esztendős első emberének két gyermeke van. Házasságából származó 29 esztendős fia ugyanazt a keresztnevet kapta, és ugyanúgy a közgazdászszakmát választotta, mint édesapja. Élettársa, Nagy Márta szintén szakmabeli, a versenyhivatal elnökhelyettese. Kapcsolatukból 1980-ban született Eszter lányuk – ezek után talán nem meglepő módon – közgazdászhallgató. * Chikán Attilának nem csupán abban az értelemben rendhagyó a pályája, hogy a kollégiumi és a családi életét nehéz különválasztani. Amint mondja, soha nem volt kizárólag elméleti szakember. Az egyetem mellett mindig volt gyakorlati megbízatása. Több éven át dolgozott például a Hungária Műanyag-feldolgozó Vállalatnál, de számos más cégnél is megfordult. A rendszerváltás idején a Magyar Külkereskedelmi Bank igazgatósági tagja volt, később a Dunaferr felügyelőbizottsági elnöke, igazgatósági tagja az Aranykor Nyugdíjpénztárnak és felügyelőbizottsági elnöke az MTI-nek. Ma már csupán a Richter Gedeon Rt. felügyelőbizottságának elnöke. Mindemellett van hobbija is: a sport. Ifjúkorában hosszútávfutó volt. Ebben a sportágban az utánpótlás-válogatottságig vitte.

Mi a megoldás lényege?

•Egy sajátos, az üzleti szféra bevonására is számító konstrukció keretében 5 milliárd forint értékű új beruházási lehetőséget kapunk. Végre valóban megkapjuk azt, ami jár az egyetemnek. Tehát ebben nincs egy fillérnyi fejlesztési pénz sem, ebből csupán a korábbi állapotokat tudjuk helyreállítani. Ha tehát a szóban forgó összeget megfelelőképp fel tudjuk használni, épületeink alapterületét illetően visszajutunk oda, ahol 1995-ben tartott az egyetem.

Közben azonban másfélszeresére nőtt a hallgatók száma.

•Valóban nagyon nehéz a helyzetünk. Sok infrastrukturális és pénzügyi gondunk van. De e tekintetben osztozunk a többi magyar felsőoktatási intézmény bajaiban. Ha az az épületproblémánk megoldódik, amiről beszélünk, akkor csupán az történik, hogy kevesebbünk lesz egy sajátos gonddal.

Végezetül arról kérdezném, hogyan látja – immáron a kormányon kívülről – a magyar gazdaság jövőjét?

•Azt hiszem – és ez az előzőekből logikusan következik –, hogy szerkezeti szempontból jó állapotban van gazdaságunk. Ez esélyt ad arra, hogy a fejlődés, ha nem is bizonyosan nyílegyenes, de egészében pozitív irányú legyen. Természetesen nagyon nagy szükségünk van arra, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást meg tudjuk valósítani. Amint ebből a megállapításomból kitetszik, én mindenképpen Európai Unió-párti vagyok. Éppen ezért hangsúlyozom, nagyon fontos Magyarország számára, hogy fenntartsa és fejlessze a kapcsolatait azokkal a szomszédos országokkal, amelyeknek csak hosszabb távon van esélyük az uniós tagságra.

Világosan körülhatárolhatók azok a feladatok, amelyeket meg kell oldanunk, illetve amelyeknek a megoldására a magyar gazdaságnak megvan az ereje. A valódi kérdés ugyanis nem az, hogy mit kellene csinálni, hanem az, hogy milyen legyen az ütemezés, milyenek legyenek az arányok az egyes területek között. Egyáltalán nem új dolgokról van szó. Az infrastruktúrának, a környezetvédelemnek és a magyar vállalkozói szféra fejlesztésének kell az első helyeken szerepelnie. Természetesen nagy gondot kell fordítani arra, hogy az emberek érezzék végre: a helyzet javulóban van. Mert én, mint közgazdász, ha a különböző grafikonokat nézem, akkor látom, hogy tényleg van javulás. Más dolog azonban a közhangulat. Fontos, hogy a társadalom érezze: nem járt rosszul a rendszerváltozással. Ez persze sokkal inkább társadalom-lélektani, mint közgazdasági kérdés. De közgazdászként úgy értékelem a magyar gazdasági fejlődést, hogy az előbb-utóbb nyomot hagy a közhangulaton is.

Azt hiszem továbbá, hogy a jelenlegi gazdasági fejlődés fenntartható. Külgazdaságilag megfelelő a beágyazottságunk. A globális gazdaság hatásai kezelhetőek a magyar gazdaságpolitika által. Ez nem azt jelenti, hogy egy globális válságot meg tudnánk állítani a határoknál. A magyar gazdaság szerkezete olyan, hogy képes felszívni-feldolgozni azokat a folyamatokat, amelyek kívülről érintik, és képes rájuk megfelelően reagálni. Ez világosan megmutatkozott az 1998-as orosz válság idején.

Mi a véleménye a magyar mezőgazdaságról?

•Ha az agrárium helyzetéről valamit akarunk mondani, vissza kell nyúlnunk az utóbbi tíz évhez. Azt látjuk, hogy a magyar mezőgazdaságban sokkal nagyobb szerephez jutott a politika, mint a gazdaság más területein, és ennek nagyon rossz hatása volt. Ez már megmutatkozott a termelőszövetkezetek nem kellően átgondolt felszámolásában is. Azután folytatódott a különféle támogatások politikailag motivált elosztásával. Mindezt figyelembe véve is úgy hiszem, hogy a mezőgazdaság a magyar gazdaság életképes területe.

Ennek az életképességnek a nyilvánvalóvá válása talán az ön által említett közhangulat javulása szempontjából volna a legfontosabb, hiszen nagyon sok ember kötődik Magyarországon valamilyen módon a mezőgazdasághoz.

•A mi problémánk egyúttal világprobléma is. El kell dönteni, hogy a mezőgazdaság mennyire tekintendő a gazdaság olyan szférájának, amelyben a befektetett tőkével szemben ugyanolyan elvárások érvényesülnek, mint például a gépiparban, illetve mennyire tekintendő egy olyan életforma hordozójának, amely szociológiailag fontosabb, mint gazdaságilag. ezért olyan befektetéseket is kell benne eszközölnünk, amilyeneket másutt nem eszközölnénk. Ismert dolog, hogy nálunk sok olyan területen folyik mezőgazdasági termelés, ahol annak egyáltalán nincs értelme. Bizonyos esetekben persze elfogadható, hogy ennek a termelésnek a támogatása például szociális szempontból fontosabb, mint a gazdasági ráfordítás hatékonyságának mérlegelése szempontjából. De azt tudnunk kellene, hogy melyek azok a területek, amelyeken tényleg szükséges ez a támogatás, és melyek azok, ahol nem.

Chikán Attila néhány korábbi megnyilatkozása, melyet ma is fenntartás nélkül vállal 1999. július 21. "Senkinek semmilyen gesztust nem kívánunk tenni. Viszont integrálódnunk kell a világgazdaságba, s az ott érvényesülő tendenciákat óhatatlanul figyelembe kell vennünk. A világ a szabadelvűbb gazdálkodás irányába halad. Az elmúlt 40-50 évhez képest Magyarországnak is nyíltabbá kell válnia. És nem az a kérdés, hogy csatlakoznunk kell-e a világgazdasághoz, hiszen azért volt a rendszerváltozás." (Napi Magyarország) 1999. szeptember 30. "A fejlett országokból sokan kezdeményezik, hogy a globalizáció folyamatait formalizálni kellene a kereskedelmi szabályokban. Korszakváltásnak vagyunk tanúi, mert úgy tűnik, hogy a nemzetállamok szerepe történelmi értelemben csökken, és a gazdasági egységek veszik át nagyon sok területen a döntő szerepet. Nyilvánvaló, hogy egy General Motors- vagy egy Philips-méretű entitás működési logikája teljesen más, mint a XIX. századi gondolatokra épülő nemzetállamoké. Hogy ebben a küzdelemben melyik fél tesz szert domináns szerepre, és hogy ebben milyen erőforrások játszanak kulcsszerepet, az messzire vezet. Mindenesetre éppen azért tartom fontosnak a WTO-t, mert szükség van az átmeneti kor igényeinek megfelelő nemzetközi kereskedelempolitika megfogalmazására. Így tudjuk harmonizálni az érdekeket. Mert az ma még nem látszik, hogy a multik az emberi társadalom szervezésében el tudnának látni olyan átfogó funkciókat, amelyeket a nemzetállamok még igenis ellátnak." (Figyelő) 2000. június 23. "Úgy gondolom, sikeres volt, amit csináltam – persze másokkal együtt. Büszke vagyok például arra, hogy visszafordíthatatlanul megkezdtük az energiarendszer átalakítását, sikerült jelentős sikereket elérni a nemzetközi kapcsolatrendszerben, vagy átpozicionáltuk a turizmust a magyar gazdaságban. Soha nem gondoltam egyébként, hogy a miniszteri megbízatás egy életre szól. 1998-ban úgy éreztem, hogy el kell vállalnom." (Napi Gazdaság